56 - Szerelm net

Sziasztok!

És itt is volnék. Fél hét csúszással. Határozott haladás.

A plusz egy jó hír az, hogy már belekezdtem a következő részbe. Amivel remélem végzek holnap, holnapután, mert jövőhéten megint nem leszek itthon.

Örömmel tapasztaltam, hogy az előző rész tetszett nektek.

Nos remélem ez is fog. Az elejére kaptok még egy kis Sergiot, de aztán érkezik Vitali és az Ő keszekusza gondolatai. :)

Puszi,

Vii

Sergio szemszöge:

Egészen addig, míg fel nem ültem a gépre, minden olyan normálisnak és ésszerűnek tűnt. Egyértelmű volt, hogy azok után, amit megtudtam, helyre akarom hozni, amit elrontottam. Nem gondolkodtam. Most viszont kezdett letisztulni az elmúlt pár óra és kérdések merültek fel bennem. Kételkedni kezdtem célom sikerében, de a vágy, hogy visszakapjam őt vitt előre és ez erősebb volt, mint attól félni, hogy nemet mond. Nem gondoltam erre az eshetőségre, nem is akartam arra gondolni, hogy örökre elrontottam mindent.

Norbi a kijáratnál várt. Hálás voltam azért, hogy nem nekem kellett várnom rá. 

- Hello. – Morogta egy kézfogás kíséretében és elindult, én pedig követtem. Látszott rajt, hogy nem sok kedve volt hozzám és már telefonon az értésemre adta, hogy ezt nem értem teszi. És bár megértettem, mégis eltűnődtem rajta. Azt gondolnám, hogy Norbi még csak a közelébe se engedne, és óva intené tőlem Vitalit. Azt tanácsolná, hogy felejtsen el, keressen mást és addig sulykolná, míg így nem tenne. Ehelyett viszont épp hozzá visz egy második esély reményében. Válaszokat kerestem, de minden út végén valami rossz várt ez padig aggódással töltött el.

Mióta elindultunk egy szót se váltottunk. Ő nem kérdezett, én pedig nem mondtam semmit, de ennek véget vetettem. 

- Hogy van? – Kérdeztem mindenféle bevezető nélkül.

- Mégis hogy lenne? – Csattant fel és egy rövid pillanatra rám nézett, majd nyugodtabban folytatta. – Hidd el, nem lennél itt, ha nem tudnám, hogy nélküled sokkal rosszabb neki, bár ezt a világ összes kincséért se vallaná be. Még nekem se, de hiába mondja, hogy jól van, látom rajta, hogy a fele sem igaz. Ismerem őt, szóval remélem, van valami terved. – Mondta és nagyot sóhajtott. A szívén viselte a sorsát és be kellett vallanom irigyeltem. Főleg azért, mert Ő a közelébe lehet. Velem ellentétben. 

- Tervem? – Kérdeztem vissza összehúzott szemekkel. Nem igen értettem mire gondol.

- Igen. Vagy azt gondoltad elég, ha meglát és karjaidba omlik? Mert akkor nem ismered eléggé. 

Még ha nem is akartam tudomásul venni tisztában voltam azzal, hogy itt egy sajnálom már nem elég. Ahogy több ezer kimondott bocsánatkérés sem ér semmit. A hajamba túrtam és most először néztem szembe a dolgok valódi komolyságával. Kezdtem felfogni, hogy az általam okozott seb túl mély, hogy csak úgy egy csapásra begyógyuljon. Itt a szavak kevesek voltak. Semmit nem értek.

- Küzdeni fogok érte. – Böktem ki végül a bennem rejlő minden elszántsággal és határozottsággal. – El fogom érni, hogy újra bízzon bennem. 

- És te? Te meg fogsz bízni benne? – Kérdezte. Jogosan. Elvégre ez vezetett el minket idáig és a forrófejűségem. Az, hogy előbb cselekedtem, mint gondolkodtam. Aztán persze nem is gondolkodtam. Mindig is gyűlöltem a tévedést, a megbánást. Azt gondoltam az a gyengéké. Inkább nem vettem tudomást a nyilvánvaló igazságról, minthogy bárkitől is bocsánatot kelljen kérnem. Bár ha jól belegondolok zűrös életvitelembe erre sosem került sor.

Viszont ez más volt. Készen álltam rá, hogy térden csúszva könyörögjek, rimánkodjak, esdekeljek, csak bocsásson meg. Nem volt kérdés meddig mennék el. Bármit odaadtam volna azért, hogy újra érezzem teste melegét, hogy megint halljam a szájából, ahogy azt suttogja, szeret és közben ragyogó kék szemét az enyémbe fúrja. Az érzést akartam, ami semmihez sem fogható. Az érzést, mikor tudom, hogy belém lát, hogy engem lát. 

- Feltétel nélkül. – Mondtam és tudtam, hogy hosszú út áll előttem. Nem csak Vitalinak kellett bebizonyítanom, hogy szeretem és szükségem van rá, hanem meg kellett tanulnom bízni benne vagy talán inkább saját magamban, hogy képes vagyok rá.  Hisz nem ő volt kettőnk közül a negatív fél, hanem én.

A lábam, aminek tökéletesen ura voltam a pályán, az most remegett és képtelen voltam leállítani. A gondolataim pedig az út további részére lefoglaltak. Már úgy éreztem sosem érünk oda, mikor Norbi lassítani kezdett és végül megállt egy hatalmás ház előtt, ami bár nem volt magasabb vagy modernebb a környéken lévő házaknál mégis kirítt a tömegből. Összerándult a gyomrom és hirtelen úgy éreztem, túl hamar értünk ide. Egy pillanatra becsuktam a szemem és egy kicsit reménykedtem bennem, ha kinyitom, eltűnik a villa a szemem elől. De az ott maradt. Hófehér falai vakítottak, ahogy visszaverték a napfényt. Hatalmas ablaki pedig elnyelték a sugarakat. Ívelt mintájú kovácsoltvas kerítés ölelte körbe a gyönyörű zöld gyepet, amin egy szürke fehér hatalmas szőrpamacs hevert. Csak Bonó lehetett. A szorongásom pedig egyre erősebb lett és vetekedett az önutálatommal. 

Hogy hihettem… Ha tudom ezt… Ha tudtam volna… Feladtam. Fáradtan csóváltam meg a fejem.

- Miért nem mondtad el? – Kérdeztem a háztól, aminek a falai közt valahol ott volt Vitali. 

- Te is csak annyit látsz belőle, amennyit enged, hogy láss. Ez nem csak a te hibád.

- Még szép, hogy nem az én hibám. – Horkantam fel. – Ilyen házban lakik. Valószínűleg a szülei vagyona vetekszik az enyémmel és ő dolgozik. Mégis mi a francért él úgy, mintha csak magára számíthatna? – Norbi tekintete szigorú lett. 

- Ennél jobban is ismerhetnéd. Vajon miért él gazdag szülők gyereke, úgy ahogy Ő? Csak gondolkodj el rajta, hogy te néha mire vágysz. A pénz érdekeket szül, az őszinteséget pedig megöli. Csak azt akarta, hogy Őt lássák, ahogyan Te. Valószínűleg nem tartotta fontosnak, hogy ezt közölje veled. – Mondta miközben a ház felé mutatott, az ajtóban pedig ott állt Ő. Az autó üvegei le voltak sötétítve csak szemből láthatott volna be. A szívem akkorát dobbant, hogy talán kint is lehetett hallani. Haja kócos kontyba volt kötve a feje tetején. Póló és rövidnadrág volt rajta. Megnyomott a falon egy gombot és a kapu kitárult, de Norbi nem gurult be rajta csak leállította a motort. Rám nézett és vállat vont. Értettem szavak nélkül is, és én is tudtam, hogy nem maradok sokáig. Elindult lefelé a lépcsőn. A vak is látta, hogy alig alszik. Bár az sosem volt az erőssége. Talán vékonyabb is lett mióta utoljára láttam. A szeme nem csillogott úgy, mint korábban és mélyen ülő fájdalom volt benne. Fájdalom, amit én okoztam. Egyetlen célom volt, mégpedig azt, hogy eltüntessem, hogy jóvátegyem, hogy begyógyítsam a sebeket. Kiszálltam a kocsiból és szembefordultam vele. Mindössze néhány méter meg egy autó volt kettőnk közt, de ami elválasztott minket az egy láthatatlan szakadék volt. Ahogy meglátott megtorpant. Döbbenten meredt rám és láttam megcsillanni valamit a szemében és ez az érzés előbb hatalmasodott el rajta, mit hogy felfogjam mi is az.

- Mit? Keresel? Itt? – Kérdezte összeszorított fogakkal. Dühös volt. Haragudott és gyűlölt engem. Felfogtam, de nem tágítottam. 

- Hozzád jöttem. Beszélni. – Mondtam és lassú léptekkel kezdtem megkerülni az autót.

- Beszélni. – Mondta némi megvetéssel. – Nem akarok veled beszélni.

- Akkor csak hallgass meg. – Kértem mire jól láthatóan összerándult és hatalmasat nyelt. Remegett a visszafojtott érzelmektől. 

- Hallgassalak meg? – Kérdezte halkan hitetlenkedve. Nehezére esett kiejteni a szavakat. És bár tartotta magát elcsuklott a hangja. – Hogy, hallgassalak meg? – Kérdezte újra hangosabban.

- Igen, szeretném. Végighallgatsz? – Kérdeztem, miközben még egy lépést tettem felé. Elgondolkodott. 

- Nem hiszem, és nem vagyok kíváncsi semmire, amit mondani akarsz. A lényegen úgysem változtat. – Jól emlékeztem a szavakra, amik elhagyták a száját, hisz nem olyan rég én is ugyanezt mondtam neki. Emlékezett rá. Nem felejtetett el. Emlékezett rám, én pedig egyet jelentettem számára a fájdalommal.

-  Igazad van, a lényegen nem változtat, de meg akarom változtatni. 

- Mit nem értesz azon, hogy nem érdekel? Semmi nem érdekel. És főleg te nem érdekelsz. Vagy azt gondolod, azért mert te vagy Sergio Ramos majd a nyakadba ugrok? Hát nem. És nem vagy más csak egy öntelt focista, aki arrogáns és bunkó. – Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Jobban fájt, mint kellett volna és Ő ezt tudta. Mélyen szívtam be a levegőt, az ösztönös védekezésem kitörni készült, de nem hagytam. Megérdemeltem. És az, hogy ezt mondta számomra csak egyet jelentett, azt hogy érez. Pont úgy, ahogy én is éreztem. A gyűlöletet nem több, csak egy hajszál választja el a szerelemtől. – Látni sem bírlak. Tűnj el innen. – Sziszegte, de én nem tágítottam. Újabb lépéseket tettem meg felé ő pedig hátrált. Norbi ezt a pillanatot választotta arra, hogy kiszálljon a kocsiból és Ő is szembenézzen Vitali haragjával.

- Oké azt hiszem ezt nem itt kéne folytatni. 

- O, de mennyire, hogy nem. – Helyeselt. – És ha te nem vagy, akkor ez itt sincs. – Mutogatott rám. Imádtam mikor dühös. Gyönyörű volt a méregtől kipirult arca. Mindössze csak az változott, hogy én voltam a dühe tárgya. Mélyeket lélegzett. Fáradtan fordult felém. – Szeretném, ha elmennél. Sétálj ki az életemből úgy, ahogy akkor este kisétáltál a lakásomból. Az elejétől kezdve nem voltál képes bízni bennem, márpedig a nélkül nem megy.

- Máshogy lesz. 

- Ezek csak szavak és már nem jelentenek semmit. Te alapból nem vagy képes a bizalomra. Csak menj el. – Kért újra és a szívem szakadt meg attól, amit a szemébe láttam.

Sok mindenhez kell bátorság és érő. Bátorság, megmutatni az igazi érzéseidet pedig tudod, hogy ettől sebezhető leszel, és erő, hogy ellenállj, mindannak amit a szíveddel érzel. Vitali ezt tette. Láttam rajt és bár nem mondta ki, meg se próbálta tagadni, hogy még mindig szeret, mégis nemet mondott. 

- Elmegyek. – Kezdtem. – De ne hidd, hogy feladom. Be fogom bizonyítani neked, hogy képes vagyok megváltozni és boldoggá foglak tenni téged. – Megrázta a fejét. Nem hitt nekem.

- Ég veled Sergio. – Mondta és sarkon fordult. Nyugtáztam a búcsúszavakat, és megvártam míg bemegy. Tudtam, hogy visszautasításból túlélek százat is, de az, hogy úgy éljek nélküle, hogy meg se próbáltam visszakapni, azt nem. 

- Mi lesz most? – Kérdezte Norbi.

- Ez volt egy, maradt még kilencvenkilenc.

Vitali szemszöge: 

 

Becsuktam magam mögött az ajtót. A vállam elernyedt, de még nem sírtam. Nem mertem. Hiába égették könnyek a szemem és hiába kiáltott a lelkem megkönnyebbülésért. Az autó ajtajának csapódása olyan közelinek és hangos volt, hogy összerezzentem. Egy. Kettő. A motor életre kelt. Az útra szóródó kavicsok csikorogtak a gumik alatt. Én pedig megadtam magam a könnyeknek. Sírtam azért, mert itt volt. Sírtam azért, mert elment. És sirattam az egész nyomorult életem. Úgy éreztem magam, mint aki ketté akar hasadni, annak ellenére, hogy már napokkal ezelőtt darabokra hullottam. Egy részem akarta egy másik részem viszont rettegett attól, hogy újra fájna. Nem engedhettem. Nem tudtam volna elviselni. A szívem tájéka fájt, égetett. Ki akart volna szakadni a mellkasomból és utána menni. Megdörzsöltem ott ahol a fájdalmat éreztem. A hideg járólapon eltántorogtam a kanapéig. Leültem, majd eldőltem rajt. Egészen a mellkasomig húztam a térdeim és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom, hogy visszahúzódjon, olyan mélyre ahol épp csak éreztem, ha már meg nem szabadulhattam tőle és nem is voltam hajlandó minden cseppjét elengedni. 

Kicsivel később feltettem magamnak a kérdést, hogy mi változott? Nevetséges módon a lelkiismeretemmel viaskodtam, amiért nem hallgattam végig, bár így is jóval többet tudott elmondani, mint amennyit nekem engedett. Vagy mint amennyit abban a pillanatban hallani akartam.  Az érzés szinte teljesen abszurd volt, de nem tudtam szabadulni tőle. És azon is elgondolkoztam, amit utoljára mondott. Tényleg képes lenne megváltozni? A szívem mélyén reménykedtem benne és akartam, hogy ez így legyen, de túlságosan féltem, ahhoz hogy újra a közelembe engedjem és esélyt adjak neki és így magunknak.

A mozdulatlanságtól teljesen elzsibbadtam, de nem akartam változtatni a helyzetemen. Akkor sem mikor kulcsok csörgése volt hallható a bejárat túloldaláról. Továbbra is kitartóan bámultam a járólapot és márvány vonalaiba mindenféle mintát láttam. Az ajtó nyílt és csukódott. A fejem felett épp annyi hely volt, hogy Nono leülhessen. Megemelkedtem és kicsit feljebb csúsztam, és farmerba bújtatott lábára tettem a fejem. Éreztem, ahogy kiszáll belőle a feszültség és teste elernyed. Azt is el tudtam képzelni, hogy a telefonhívás óta nem vett mély lélegzetet. Jó néhány percig nem szólt még hozzám. A hajammal kezdett babrálni. 

- Azt hittem többet szóba sem állsz velem.

Őszintén? Elgondolkodtam rajta. Egy röpke pillatara azt éreztem, hogy Norbi hátba támadott, de amilyen hirtelen jött a gondolat úgy is veszett el a semmibe. 

- Nem hiszem, hogy valaha sor kerülne erre. Tudom, ha teszel valamit, azt okkal teszed.

- Igaz és most te voltál az ok. Igazából azt reméltem, hogy képes leszek belőled valami érzelmet kicsalni. Az utóbbi pár napban úgy bele voltál merülve a gondolataidba, hogy attól féltem ott is maradsz. Tudod kívülről elég ijesztő, ahogy bezárkózol és tehetetlennek érzem magam. Ha nem dolgozol, akkor merengsz és fordítva. Órákra képes vagy olyan néma csendben lenni, hogy néha meg kell néznem itt vagy-e még. 

- Sajnálom. – Mondtam. – Tudod, fogalmam sincs, hogy kellene kezelnem a helyzetet. Néha úgy érzem jobb egy kicsit, máskor úgy, mintha belülről szakadnék szét. És tudod, azt várom, hogy megtörténjen, mert érzem, hogy utána nem fájna már, hogy utána jobb lesz majd, de sosem jön el. – Mély levegőt vettem. Tovább játszott a tincseimmel és ez megnyugtatott. – Azt gondoltam, hogy könnyű lesz, hisz megtanultam kezeli ezt az érzést. Te is tudod, hogy mennyi emberben csalódtam már, de ez mégis annyira más. Erősebb. Nem kell figyelmeztetnem magam, hogy emlékezzek a szavaira, mert képtelen vagyok elfelejteni. Belém égtek. – Suttogtam. – És a baj, az, hogy nem csak ez fáj, hanem az is, hogy képtelen vagyok gyűlölni őt. Szeretem, de úgy érzem, hogy ez most nem elég. – Annyira halkan mondtam, hogy szinte én alig hallottam, de tudtam, hogy a minket körülölelő csend könnyedén továbbította a hangom. – Őszintén szólva fogalmam sincs, mit tegyek. Úgy érzem, menten kettészakadok. – Hallgattam néhány pillanatig. - Gondolod, hogy képes akár a kisujját mozdítani értem? – Kérdeztem félig reménykedve félig gúnyos hitetlenséggel.

- Tudod, elég határozottnak és eltökéltnek tűnt. – Morgás hagyta el a szám. – Szerinted csak pillanatnyi fellángolás? – Kérdezte, mire a szívem fájdalmasan facsarodott össze. Nem akartam, hogy az legyen, valami mégis azt súgta, hogy ez nem több. Mélyen bennem a remény apró szikráját gondosan őriztem, de nem voltam képes hinni benne. Többé már nem. 

A hallgatásom hosszúra nyúlt, és Nono tudta, hogy nem fogok többet mondani. Most először beszéltem arról, hogy mit érzek, és ha csak egy kis időre is, de megkönnyebbültem.

- Na, gyere? – Dőlt előre. Értetlenül néztem rá. – Itt az ideje, hogy kimozdulj és mellesleg farkas éhes vagyok. A vendéged lévén kötelességed gondoskodnod rólam. – Elnevettem magam. 

- Norbi, te nem vagy vendég. Te családtag vagy és szerintem fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy itt vagy. – Elmosolyodott.

- De azt hiszem, van…

A következő nap már csak álomnak tűnt, hogy Sergio nálam járt és hagytam, hogy az agyam ezt el is higgye. Korán keltem és a tejeskávémmal beültem a gépe elé, hogy tovább informálódjak a Ferráriról és Fernando Alonsoról. Őszintén untam már valaki olyan életét benyalni, aki jóformán nem is érdekel. Persze tiszteltem, mint embert. Mégis csak egy világbajnokról volt szó, de semmi több. A magánéletével kapcsolatos információkat gondosan kerültem. Az érdeklődésem pusztán szakmai volt. És azt is nagyon jól tudtam, hogy nem leszünk barátok. Nem csak miattam, miatta se.

A postafiókom jelezte, hogy levelem érkezett. Tálcára tettem mindent és megnyitottam a levelezőprogramot. A feladó nem szerepelt a címlistámba, ezen kívül ismerős sem volt. Tárgynak pedig az volt írva, hogy „második”. 

Második mi? Tettem fel a kérdést magamba és megnyitottam és olvasni kezdtem.

 

Tudom, hogy egy szavamat sem hiszed. Belátom, hatalmas hibát követtem el és csak magamnak köszönhetem. Nem érdemlek sajnálatot se megértést. És tudom, hogy bármit teszek is, az nem lesz elegendő ahhoz, hogy újra magam mellett tudjalak. Mégis reménykedek, és küzdök, amíg lehet, mert nekem már csak ez maradt…

Azt hiszem itt esett le, hogy kinek a levelét olvasom. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan nagyot dobban. Éreztem, ahogy végigszáguld rajtam a forróság. Szaporábban vettem a levegőt, de szó sem volt szerelemről. Dühös voltam. Rettenetesen dühös. Lecsaptam a laptopom, mire Nono összerezzent. 

- Minden oké? – Kérdezte óvatosan.

- Perszeee. – Húztam el a szó végét. Vagyis, persze, hogy nem. – Minden. Leszámítva, hogy egyesek nem értik a nem félreérthetetlen jelentését. Mégis mi a jó büdös francot képzel magáról? 

- Kicsoda?

- Kicsoda. Szerinted kicsoda? 

- Fogalmam sincs. – Vont vállat.

- Ha itt lenne, most tuti megfojtanám, vagy agyoncsapnám, vagy nem tudom, de biztosan kárt tennék benne. Megáll az eszem. – Fortyogtam tovább. – Komolyan, hogy az önteltségnek nincs határa. Egy mail aztán már ugrok is. Naná kisszívem, álmodba. 

- Valahogy el kell kezdeni.

- Hát elég rosszul kezdte. – Morogtam és akár egy durcás kisgyerek ledobtam magam mellé. 

- Azt hiszem bárhogy kezdett volna, mindenre így reagálsz.

- Kezdhette volna azzal, hogy sosem lesz az életem része. – Motyogtam, mire, Nono felszisszent és magamban én is. Talán nem szabadott volna ezt mondanom, de nem voltam képes gondolkodni. Az egyik percben szerettem a másikban gyűlöltem. Bennem volt a kettősség, a háború csak úgy dúlt a magammal vívott érzelmi csatában mégse bírtam megbocsájtani. Az érzés olyan messze elkerült, mint amilyen távol kerültem tőle. És nem fizikai értelembe. – Miért nem hagy békén? Miért nem lép tovább és kezd új életet, vagy folytatja a régit? 

- Talán, mert látott rajtad valamit. – Igaza lehetett. Mégpedig azt, hogy mennyire pocsékul vagyok, mert gyenge voltam, hagytam, hogy lássa mit hagyott hátra, és azt, hogy egyáltalán nem vagyok túl rajta és a napok múlásával egyre kevésbé éreztem, hogy valaha túl leszek. Viszont egy valamiből nem kértem, a szánalmából. – Nem is érdekel, hogy mi változott? – Kérdezte miután nem reagáltam az utolsó mondatára. Nem gondolkodtam a válaszon.

- Bármi is az, nincs jelentősége. – Hangom meglepő módon közömbös volt. Átnyúltam az asztalon és magamhoz húztam a gépet. Felnyitottam és egy kattintással dobtam a levelet a kukába. Nem olvastam tovább és nem voltam hajlandó reagálni rá. Azt gondoltam, hogy ezzel feladja, legalább is ezt vártam, de másnap megint kaptam levelet és harmad nap is, de egyiket sem olvastam el. A negyedik napon pedig letiltottam az email címet. Persze ez nem volt akadály, de szerettem volna az értésére adni, hogy nem érdekel. A következő nap egy új ismeretlen mail címről érkezett tárgy nélküli üzenet. A szememet forgattam és most azonnal letiltottam. Annak reményében, hogy veszi a lapot. Természetesen mindez hiú ábránd volt és másnap is kaptam levelet. Azon gondolkodtam, hogy email címet cserélek, de az legalább olyan lett volna, mint telefonszámot cserélni manapság. Az átirányítással pedig semmit nem oldottam meg. IP cím alapján még tudtam volna mit kezdeni, de az is kikerülhető. Végül arra jutottam, hogy nem tartott semeddig kukába dobni egy nem kívánt üzenetet. És időm se volt ezzel foglalkozni hisz már Belgiumban voltam. Életem első külföldi futamán.