57 - Szerelem net

Sziasztok!

Megérkeztem a résszel. :)

Remélem tetszeni fog, függetlenül attól, ki szerepel benne.

Tudom, hogy nem teszek mindenki kedvére, de nem is tudok és ha már itt tartunk nem is akarok.

A Forma1 ebben a történetben csak egy röpke kitérő. És szeretném ha ezt nem felejtenétek el.

A következő rész érkezése bizonytalan. Jövőhéten megint nem leszek, de próbálok majd közbe, közbe alkotni.

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

A Forma-1 egészen más volt, mint az általam kedvelt sportok. Bár itt is csapatok, mérték össze tudásukat és erejüket, vagy inkább gyorsaságukat, de a közös érdekek mellett mégis csak az egyéni küzdelem volt a lényeg. Mindenki, aki bekerült ebbe a kategóriába a személyes elismerésre vágyott és azért küzdött nagydíjról-nagydíjra. 

Csütörtökön érkeztünk, mikor a pilóták is, és tudtam, hogy kötelességem lenne lejelentkezni a csapatnál, de engem egy másik társasághoz vitt a lábam.

- Hava mész? – Kiáltott utánam Nono. 

- Mindjárt jövök.

- El ne tűnj nekem. 

- Oké, apu. – Vigyorogtam vissza rá, amit fejcsóválva viszonzott.

Nem arról van szó, hogy bárkit is utálnék a mezőnyből, hisz ezeknek az embereknek nagy része bizony letett valamit az asztalra és ez tisztelendő, de mégis csak van kedvencem. Ő az első és mindenki más a második. 

Megköszörültem a torkom, mikor mögé értem és közben azt mondogattam magamnak, hogy Ő is csak egy sportoló ne legyél nyuszi.

- Hello. – Köszöntem, mire szembefordult velem Kimi Raikkönen. Érdeklődésem iránta nem több rajongásnál. Mindenkinek van egy kedvence, nekem Hakkinen miatt, Ő. A már visszavonult pilótába alighanem szerelmes is voltam. De az nem számít, hisz még óvodába jártam és ugyan nem emlékszek pontosan, de alighanem még bőven a cumizós korszakomat éltem. Így ez teljesen elnézendő. 

Végigmért és mikor meglátta nálam a gépet elfintorodott. Még mielőtt elküldött volna az északi sarkra, megszokott, rideg stílusával én szólaltam meg.

- Ígérem, egyetlen idegtépően unalmas, sablonkérdést se teszek fel. Csak egy képet szeretnék és el is tűnök. 

- Nem vagy újságíró?

- Nem. Vagyis még nem. De majd leszek. Talán. 

- Akkor mit keresel itt?

- Ööö… - Próbáltam behatárolni, hogy hivatalos nyelven mi is leszek a vetélytársa mellett, de valaki megelőzött. 

- Miattam van itt. – Oldalra néztem. Na igen, ilyen, ha az ember gondolatban felfesti a falra az ördögöt.

- Fernando. – Biccentett felé a finn, ha meg is volt lepve nem mutatta. – A barátnőd? – Kérdezte. Mire rávágtam, hogy nem, de a spanyol igennel felet. Mi a franc? Kérdőn néztem rá. 

- Most akkor igen vagy nem?

- Nem. – Vágtam rá enyhe felháborodással a döbbenettől. 

- Igaz, nem, de ahogy a barátnőmnek nem lehetne itt semmi keresni valója, úgy a kisasszonynak sincs. Ugyanis ettől a naptól kezdve a csapat mellett dolgozok.

- Még nem jelentkeztem le, szóval semleges vagyok. Oké? 

- Nem, nem oké. Ez nem megengedett.

- Ne legyél már két lábon járó szabályzat. Csak egy kép és megyek is. Oké? – Kérdeztem feldúltan. Kimi nevetett. 

- Azt hiszem, kedvellek. Kattintsd azt a képet kislány, had higgadjon le Spanyol barátunk. – Vigyorogva engedelmeskedtem.

Természetesen egy kattintással tíz képet készítetem, hogy biztosan legyen egyetlen jó. És bár mind tiszta lett az utolsó kockán egy félmosoly játszott az ajkán. Én pedig örültem, hogy egy ilyen darabbal bővült a gyűjteményem. 

- Köszi, szuper lett. Sok sikert a továbbiakban. – Mondtam.

- Neked is az újságíráshoz. – Egy kicsit szomorkás mosollyal intettem neki búcsút, de ahogy újra a gépre néztem bánatom elillant. 

Fernando maga előtt terelgetett, akár egy szülő a gyerekét. Megtorpantam és mielőtt még belém ütközött volna Ő is megállt.

- Most ugye nem az jön, hogy figyeled minden lépésem? – Kérdeztem. 

- Bocs, gyerekfelügyeletre nincs időm. – Leesett az állam. – Úgyhogy ha megkérhetlek, ne lófrálj más csapatoknál, a saját érdekedben. Új vagy, és ez nem a bizalom szigete.

- Na, ne mond. – Mondtam keserűen. Nem csak ez a verseny nem volt az, maga az élet se. Legalább is az enyém. - Nem véletlenül mentem oda most. Ne nézz hülyének. Pláne ne gyereknek. 

- Bocs, de még van a földön olyan ország, ahol a 18 éveddel bizony gyereknek számítasz, szóval gyerek vagy. – Karba fontam a kezem. Úgy tűnt, mintha mosolyát próbálná elrejteni, de lehet, hogy csak azt akartam látni.

- Tulajdonképpen mi is a bajod velem? – Kérdeztem. 

- Az hogy túl fiatal vagy.

- És az téged miért zavar? Nem ma kezdtem a fotózást. Szóval nem kell aggódnod. És nem is vagyok olyan, mint az átlag. – Mondtam, hogy biztosítsam, nem fogok egyik boxból a másikba szaladgálni és visongatni ahányszor meglátok egy pilótát. 

- Pont ez a baj kislány. – Nem tartottam magam nehéz felfogásúnak, de a spanyol versenyzőn nem voltam képes kiigazodni. Hátat fordított, majd néhány lépés után visszapillantott rám. – Na? Jössz? – És ezután meg se próbáltam megérteni. Valószínűleg a legszeszélyesebb férfi útjába sodort az élet.

Attól a perctől kezdve, hogy becsekkoltam a Ferrárihoz nem volt megállásom. Jöttem, mentem, ismerkedtem, ismertettek és még egy okosításon is részt kellett vennem. Valamint megkérdezték a méretem, hogy csapatruhát kereshessenek rám. A sajtós csak akkorát talált, amibe kétszer is belefértem volna, de nem zavart. A mezre gondoltam, amit Berto adott nekem még a kézilabda EB-n. Megmosolyogtatott az emlék, de közben kétszer erősebben tört rám a hiányuk. Hiába váltok velük néhány mondatot minden nap az nem ugyanaz.

Örültem, hogy kitöltötték a napom így nem volt időm gondolkodni. Ám az este közeledtével egyre kevesebb volt a tennivaló és az emberek is fogyatkoztak körülöttem. Én pedig nem tudtam mivel távol tartani az érzéseim és a gondolataim. Elmerültem bennük. Soknak éreztem és fojtogatónak.

Már sötétedett mikor a szállodába indultunk, de rettenetesen hálás voltam, amiért végre magamban lehetek. Fáradtan rogytam le az egyik fotelba. Körül se néztem. Annyi szobába jártam, már, hogy úgy éreztem nem igen tudnak újat mutatni. 

Nagy nehezen rábeszéltem magam egy tusolásra, ami csodásan eltompította az érzékeimet. Bágyadtnak éreztem magam. Előszedtem a laptopom és minden ma készült képet áttöltöttem rá. Nem néztem át őket és főleg nem válogattam ki, ami nem volt jellemző rám, de nem tudtam rávenni magam. Erre már nem. Mélyeket lélegeztem, szorongtam és szörnyen egyedül éreztem magam. Beléptem a levelezőprogramba ahol a hivatalos leveleken és a nem kért reklám maileken kívül semmi nem várt. Nem írt és ettől az agyam egy része kitisztult. Csalódással töltött el, annak ellenére, hogy tudtam nincs jogom ezt érezni. Pontosan ezt érdemeltem azok után, ahogy viselkedtem. Mégis abban reménykedtem, hogy ennél azért kitartóbb lesz. Kitartóbb? Viaskodtam magammal. Mégis meddig csináltam volna ezt vele? Meddig nem vettem volna tudomást a nyilvánvaló bocsánatkéréseiről, még ha nem is ugrok a nyakába? És most egyáltalán tudomásul akartam venni? Kérdések, amikre egyes egyedül én tudhattam a választ és mégsem jöttem rá.

Végül is nem ezt akartam? Azt, hogy hagyjon békén? Megkaptam és most mégsem vagyok elégedett. 

Hangosan fújtam ki a levegőt és végigszántottam ujjaimmal a még nedves hajamat. Igazi hisztis, elégedetlen és döntésképtelen csajnak éreztem magam. Olyannak, aki soha nem voltam és soha nem is akartam lenni. Rossz irányba kezdtem ténferegni és csak remélni mertem, hogy még nincs késő.

Az első lépést önmagam felé tettem, mert csak így voltam képes rájönni mit is akarok egyáltalán az élettől, a folytatástól és tőle.

Az első szabadedzést, köröm rágva nézetem végig a boxból a mérnökök és szerelők társaságában. A másodikat a pálya széléről a vastag falak és magas kerítés mögül, ott ahol csak a pályabírók tartózkodhattak. Több szempontból is előnyös, ha egy csapathoz tartozik az ember lánya nem pedig egy szabadúszó sportfotós, aki korlátok között mozoghatott. Jóformán úgy garázdálkodhattam, hogy senki egy szót sem szólhatott, míg betartottam a szabályokat. Már ha elég bátor valaki, hogy alig pár méterre álljon a közel 300-al száguldó belsőégésű motorral működő versenyautóktól.

Én ott álltam. Narancssárga fényvisszaverős mellénybe rikítottam a gépemet szorongattam és úgy éreztem magam mintha újra gyerek lennék. Az a gyerek, aki a kapuba ült és arra várt mikor érkezik egy autó, amit elcsíphet, hogy megörökítse a pillanatot, ahogy elhajt a ház előtt. Az érzés hasonló volt csak sokkal erősebb. Mi változott? Eltelt pár év. Gyorsabb tempó és jobb technika állt a rendelkezésemre. De ugyanolyan izgatott voltam, és az adrenalin úgy száguldott az ereimben, mint még soha. Veszélyes volt és csodálatos érzés. 

Sosem vágytam forma1-es versenyre, mint néző, mert túl hangosnak tartottam és valahogy annak sem láttam értelmét, hogy mindössze a pálya egy részét lássam be, de ez itt most más volt. Már azelőtt tudtam, hogy jönnek még mielőtt megláttam volna őket. Azt nem tudtam ki érkezik csak azt, hogy itt a lehetőség.

Az edzés ideje alatt körbejártam a pályát egy kísérővel, aki ha unta is, hogy bébiszitterkednie kell, nem mutatta. És én se mutattam a nem tetszésem. 

Szinte egyszerre értem vissza a boxba Fernandóval, aki amint kiszállt az autóból elvonult. Vállat vontam, elvégre nem spanolni vagyok itt.

Az időmérőt szintén bentről néztem végig. És hiába volt a Lotus első számú pilótája a favorit mégis szorítottam Alonsonak. Azt hiszem ez így volt tisztességes. 

Én azt gondoltam, hogy egy ötödik hely azért nem olyan rossz, de persze tudtam, hogy ez egy pilótának nem álmai netovább-ja. Azt hiszem inkább csak megszokásból tapsolták meg az eredményt, mintsem elégedettségből és a spanyolon látszott is, hogy mennyire nem az. Szintén egy szó nélkül vonult el, hogy teljes figyelmével a holnapi versenyre tudjon koncentrálni.

Szombaton háromnapi anyagot kellett átválogatnom és Nonval nekiláttunk felvázolni az egész hétvégés beszámolót, amihez még másnap hozzá kellett vennünk a versenyt. Míg dolgoztunk el tudtam terelni a figyelmem a beérkező levelekről. Többször is felcsendült a jól ismert hang és mindegyikre meglódult kicsit a szívem majd szép lassan visszaállt egyenletes dobogásra.

Miután Nono elment, hirtelen jó néhány fontos és alig fontos dolgom akadt, amivel húzhattam az igazság pillanatát. Azt a pillanatot, mikor az könyörtelenül a szívembe mar és rájövök, aznap sem kaptam levelet. Abszurdnak találtam a reakciómat. Dühös voltam magamra, mert így viselkedtem és dühös voltam rá, mert elhitette velem, hogy képes harcolni. A lényem egy része elhitte. És csendben őriztem a reményt. Ő lépett, én maradtam. Megbántott és én is megbántottam. De mit csinál az ember, ha bántják? Nem ad lehetőséget rá, hogy újra megtegyék. Én sem akartam és ezért is zárkóztam el és talán zárkózok el most is. És talán ugyanezért nem írt többet Ő sem. 

Arra a néhány szerelmes történetre gondoltam, amit olvastam és azokra, amiket hallottam. Hogy kockázat nélkül nem lehetünk boldogok. Túl kell lépnünk a sérelmeken ahhoz, hogy érezzük, ami igazán számít. Kismillió közhely jutott eszembe és rájöttem, hogy mind igaz. Tudtam minek kellene változni, de továbbra is dühös voltam és csalódott. Ezekkel az érzésekkel bújtam ágyba, semmi nem változott.

Másnap izgatottan vártam a verseny kezdetét. Ott lehettem mikor az utolsó simításokat végezték a gépeken a felvezető kör előtt. És része lehettem annak a sprintnek is, ahol a szerelők a rajtrács elhagyása után a lehető leggyorsabban futottak vissza a boxutcába. Ez bizonyos alkatrészekkel és elengedhetetlen kellékekkel bizony nem egyszerű feladat.

Amint visszaértünk szinte mindenki a képernyőre tapadt. Nekem muszáj volt kimennem és a lehető legközelebbről végignézni, ahogy elrajtolnak. Mindenki a saját feszültségének súlya alatt meredt a képernyőkre én pedig azzal hitegettem magam, hogy az égvilágon semmi baj nem lehet. 

Mikor erre gondoltam magamra céloztam. Meg se fordult a fejembe, hogy a verseny kezdete néhány versenyzőnek a futam végét jelentse. Pláne nem az esélyes világbajnoknak. Fernando jóformán az első kanyarig sem jutott el. Először fel se fogtam mi történt csak a szálló alkatrészeket láttam és kipörgött összetört versenyautókat. Az ujjam még folytatta a berögződött mozdulatot, de már nem arra figyeltem, hogy milyen pillanatot kapok el. Aztán ledermedtem és igyekeztem nagyon kicsire összehúzni magam, nehogy útban legyek és közben le sem vettem a szemem a csillogó Ferrariról, amiből a spanyol nem szállt ki.

Csak akkor lélegeztem fel mikor két pályabíró segítségével kimászott és akkor nyugodtam meg valamelyest mikor a két lábán sétált le a pályáról. Látszólag nem volt egészen rendben. Viszont ha ez így is volt, elmúlt. Ugyanis mire a boxba ért már dúlt-fúlt. Kitértem az útjából. Egy pillanatra rám nézett és ez arra késztetett, hogy még tovább növeljem a távolságot. Mintha én tehettem volna a balestről, ami persze abszurd. Csak szimplán én kerültem gyilkos pillantása útjába. 

Alig pár perc múlva csapatruhába tért vissza és mikor elment mellettem, csak annyit mondott, gyere. Nem mozdultam.

- Hová? 

- Nem mindegy? Az én nyakamra küldtek. Márpedig én megyek, úgyhogy te is jössz. – Pislogtam párat. A szerelők is és a mérnökök is engem néztek. Fogalmam se volt mit tegyek és ők ugyanolyan tanácstalanul néztek rám.

- Vitali nem melléd, hanem a csapathoz szerződött. És ha már neked nem több tehernél, akkor ne felejtsd el, hogy te csak egy feladat vagy, amit el kell végeznie. – Állt mellém Nono, mind fizikailag, mind szellemileg. Hálásan pislogtam rá.
A pilóta megállt, megfordult. Fáradtan sóhajtott és úgy is nézett rám. Nem tett megjegyzést az iménti beszólásra. Sőt egy értettem pillantást lövellt barátom felé.

- Beszélnünk kell, velem tudnál jönni? – Kérdezte. Felvontam a szemöldököm. Beszélnünk? Nekünk? Nem értettem, de nem akadékoskodtam. 

- Hívj, ha kellek. – Súgta még Norbi. Bólintottam és csatlakoztam a kiesett versenyzőhöz. Csendben mentünk a kocsiig és ugyanilyen hallgatag volt az utunk további része is.

- Min merengsz? – Kérdezte és csak akkor tűnt fel, hogy a motor nem zúg, az autó áll.

- Semmin. – Feleltem és megvontam a vállam. 

- Hogy vagy? – A kérdés irányzott volt és tudtam jól mire vagy kire gondol.

- Jól. – Mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Rosszul hazudsz.

- Pedig azt hittem simán színésznői pályára törhetek. – Mélyet sóhajtottam. Egy mosollyal nyugtázta a mondandómat, de nem firtatta. Felesleges is lett volna. 

- Ettél ma már valamit? – A fejemet ráztam. Igazából nem voltam éhes. Akkor ettem mikor eszembe jutott, és az elég ritkán fordult elő. – Akkor gyere. – Mondta és kiszállt. Előttünk egy étterem állt, ami a futam miatt majdnem üresen állt. Kétkedve követtem. - Nem te leszel a vacsorám, ígérem.

- Megnyugtató. Menjünk, essünk túl rajta. Csak annyit kérek, hogy ne fájjon nagyon. 

- Vitali. – A szemem egyből rászegeztem. Mióta itt vagyok, most először szólított a nevemen. - Tudom, hogy nem kezdődött valami jól kettőnk kapcsolata. Valójában nem is ismerjük egymást. Az egyetlen közös pontunk Dorothy. Alapjáraton nincs is semmi bajom veled. És mellesleg Do megesketett, hogy rendesen fogok viselkedni veled. Eddig persze minden voltam csak az nem. – Elmosolyodtam. Az önkritika becsülendő.

- Tulajdonképpen, alapjáraton nekem sincs bajom veled. – Mondtam, hogy oldjam a feszültséget és hát így is gondoltam.

- Hogy van Do? – Kérdeztem mikor már kihozták a sült krumplimat, amin étvágygerjesztően olvadozott a ráreszelt sajt. 

- Hát nem túl jól.

- Hogy hogy? – Kérdeztem. Mire összevonta a szemöldökét. 

- Nem nagyon olvasod a híreket igaz?

- Hát igazából csak a sport híreket szoktam, de mostanában még az is elmaradt. Mi történt? – Hátra dőlt. 

- Tényleg nem tudod? – A fejemet ráztam. – Do interjút adott egy újságírónak, cserébe egy névért, ami tisztázhat téged. A baj csak az, hogy kiszínezték a cikket és bár Iker tudja, hogy mi az igazság Dot úton útfélen támadják, és ettől kikészül. – Pislogtam párat.

- De hát Én nem… Miért csinálta, mikor kértem, hogy ne. 

- Te nem kérted, ez igaz, de egyszer már segítettél neki és szerette volna viszonozni. Ramossal nap, mint nap találkozott és nem bírta nézni, hogy teszi tönkre magát és kettőtök esélyét egy második lehetőségre.  – Zúgott a fejem és szédültem. Lassan mindent megértettem.

- Hát ezért? – Kérdeztem nem kis döbbenettel a hangomban. 

- Megkeresett igaz? – Együttérzés csengett a hangjába. Igyekeztem nem elsírni magam. Nem hallgattam meg, de végül mégis megtudtam, hogy mi változott. Nem Ő tért jobb belátásra, hanem kapott egy nevet. Ne de milyen áron? Do a tudtán kívül kockára tette a kapcsolatát, a hírnevét csak azért, hogy lehessen egy második esélyünk. Fogalmam se volt mit kezdjek ezzel az információval, az érzéssel, a kételyeimmel. Egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Ő élt egy második lehetőséggel én pedig elszalasztottam. Vagyis minden hiába volt.

- Rettenetesen bántam vele. – Suttogtam. 

- Ha engem kérdezel, megérdemelte.

- Miért mondod? 

- Tényleg nem olvastál el egyetlen hírt se, igaz? – A fejemet ráztam. – Maradjunk annyiban, hogy nem töltötte tétlenül az éjszakáit. – Fájdalom és féltékenység a szívembe mart, annak ellenére, hogy tudtam teljesen jogtalanul, hiszen nem voltunk együtt. Szabad volt és azt tehetett, amit akart, azzal, akivel akart. A gondolat mégis kiábrándított. Annyira könnyedén lépett tovább és folytatta volna azt az életet, aminek én nem voltam része. Mindig a saját szabályai szerint élt. Miért adná fel a gondtalan életét újra, egy kapcsolatért, amit ápolni kell? Valószínűleg erre ő is rájött. Nem vagyok több csak egy 18 éves lány, aki túl fiatal és még nem nőtt fel bizonyos dolgokhoz. Igaza van. Miért vesződne velem, mikor akárkit megkaphat…

Még vasárnap este visszautaztunk Madridba. Teljesen magamba zuhantam. Az újfajta felismeréstől és Do helyzetétől. Úgy éreztem, hogy kezd minden teljesen elromlani körülöttem. És, hogy minderről én tehetek. Egyedül az vigasztalt, hogy Nono velem volt és továbbra is támaszt nyújtott nekem.

Másnap, jelenésünk volt a főiskolán, de utána szándékomban állt megkeresni Dorothyt, hogy beszéljek vele. Egyrészt meg akartam köszönni neki, amit értünk tett, még ha nem is lett a dologból semmi, másrészt a segítségére akartam lenni bármiben, amihez igényli azt. 

Nehezen aludtam el és az ébredés se volt könnyű. Az idejét sem tudom mikor keltem utoljára a telefon ébresztőjére. Először fel se fogtam hol vagyok és hova kellene mennem, mellesleg nem egyedül. Felültem és megráztam Nonot, aki nem tetszését azzal fejezte, ki, hogy elfordult a másik irányba és még néhány perc haladékról motyog. Nekem nem volt haladék. Tudtam, ha engedek magamnak még pár perc szundit, abból semmi jó nem lehet.

Letusoltam enyhén langyos vízzel, hogy felébredjek. Miután kitisztult a fejem teljes tudatába kerültem annak, hogy iskolába megyek. Igazából gyerekes elégedettség töltött el azzal, hogy végre ráleltem a saját pályámra. Aztán eltököltség azzal kapcsolatban, hogy sosem leszek olyan, mint a pletyka lapok vitathatatlanul tehetséges hazudozói, akik legalább annyira ügyesek, mint a nagycsoportos óvodások, akik úgy tudnak színezni, hogy csak itt-ott mennek túl a vonalon. Én már a még ki nem alakuló pályám legelején eldöntöttem, hogy csakis az igazat fogom írni és azzal próbálom izgalmassá tenni a cikket, ami a rendelkezésemre áll. Ha erre nem leszek képes valószínűleg nem erre a pályára születtem. 

Törölközőt tekertem a hajamra és egy másikat tekertem magam köré. Azt hiszem tovább tartott felszárítani magamról a cseppeket, mint felöltözni. Persze ezt nem azt jelentette, hogy felvettem, ami a kezem ügyébe akadt, de a nyárias meleg révén mindössze egy világoszöld farmer sortot és egy szürke testhez simuló pólót vettem fel. Nem volt se unalmas se feltűnő és nekem pont erre volt szükségem. A hajamat törölköző szárazra töröltem és kifelé menet újra felráztam Nonot, aki még bőven az álmok országát járta.

- El fogsz késni. – Mondtam és összeborzoltam a haját. Alig hogy kiléptem a szoba ajtaján csengettek. Meglódult a szívem és az ajtóhoz léptem. Kikukucskáltam a kémlelőn, de csak egy fehér sapkát láttam. Bárki álhatott az ajtóba. Nagy levegőt vettem és kinyitottam. Egy ételfutárral álltam szembe, aki kedvese kívánt nekem jó reggelt-et. Az orrom alá dugta a nyomtatványt. Kérdés nélkül írtam alá, majd miután adott nekem egy példányt a kezembe adta a tálcát, amin egy pohár és egy papírzacskó csücsült. Kedélyesen elköszönt és már ott sem volt. Becsuktam az ajtót és a konyhapulthoz mentem. A pohárba tejeskávé volt. Úgy ahogyan szerettem, a zacskóban pedig kakaós kalács és mogyorókrém. 

- Istenem, ez a vég. – Suttogtam döbbenten. Miután mindent kihalásztam a tasakból még belenéztem.

Megfordítottam a tasakot, aminek az aljára a következő néhány szó volt írva.

 

„Hogy jól kezdődjön a heted. Sok szerencsét az első naphoz.” SR

Az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam azt az örömöt, ami végighullámzott a testemen. Abban a percben nem törődtem mással, csak a felszín alatt megbújó érzelmekkel. Egy pillanatig nem éreztem kételyt se szorongást. Csak az újra fellobbanó reményt.

56 - Szerelm net

Sziasztok!

És itt is volnék. Fél hét csúszással. Határozott haladás.

A plusz egy jó hír az, hogy már belekezdtem a következő részbe. Amivel remélem végzek holnap, holnapután, mert jövőhéten megint nem leszek itthon.

Örömmel tapasztaltam, hogy az előző rész tetszett nektek.

Nos remélem ez is fog. Az elejére kaptok még egy kis Sergiot, de aztán érkezik Vitali és az Ő keszekusza gondolatai. :)

Puszi,

Vii

Sergio szemszöge:

Egészen addig, míg fel nem ültem a gépre, minden olyan normálisnak és ésszerűnek tűnt. Egyértelmű volt, hogy azok után, amit megtudtam, helyre akarom hozni, amit elrontottam. Nem gondolkodtam. Most viszont kezdett letisztulni az elmúlt pár óra és kérdések merültek fel bennem. Kételkedni kezdtem célom sikerében, de a vágy, hogy visszakapjam őt vitt előre és ez erősebb volt, mint attól félni, hogy nemet mond. Nem gondoltam erre az eshetőségre, nem is akartam arra gondolni, hogy örökre elrontottam mindent.

Norbi a kijáratnál várt. Hálás voltam azért, hogy nem nekem kellett várnom rá. 

- Hello. – Morogta egy kézfogás kíséretében és elindult, én pedig követtem. Látszott rajt, hogy nem sok kedve volt hozzám és már telefonon az értésemre adta, hogy ezt nem értem teszi. És bár megértettem, mégis eltűnődtem rajta. Azt gondolnám, hogy Norbi még csak a közelébe se engedne, és óva intené tőlem Vitalit. Azt tanácsolná, hogy felejtsen el, keressen mást és addig sulykolná, míg így nem tenne. Ehelyett viszont épp hozzá visz egy második esély reményében. Válaszokat kerestem, de minden út végén valami rossz várt ez padig aggódással töltött el.

Mióta elindultunk egy szót se váltottunk. Ő nem kérdezett, én pedig nem mondtam semmit, de ennek véget vetettem. 

- Hogy van? – Kérdeztem mindenféle bevezető nélkül.

- Mégis hogy lenne? – Csattant fel és egy rövid pillanatra rám nézett, majd nyugodtabban folytatta. – Hidd el, nem lennél itt, ha nem tudnám, hogy nélküled sokkal rosszabb neki, bár ezt a világ összes kincséért se vallaná be. Még nekem se, de hiába mondja, hogy jól van, látom rajta, hogy a fele sem igaz. Ismerem őt, szóval remélem, van valami terved. – Mondta és nagyot sóhajtott. A szívén viselte a sorsát és be kellett vallanom irigyeltem. Főleg azért, mert Ő a közelébe lehet. Velem ellentétben. 

- Tervem? – Kérdeztem vissza összehúzott szemekkel. Nem igen értettem mire gondol.

- Igen. Vagy azt gondoltad elég, ha meglát és karjaidba omlik? Mert akkor nem ismered eléggé. 

Még ha nem is akartam tudomásul venni tisztában voltam azzal, hogy itt egy sajnálom már nem elég. Ahogy több ezer kimondott bocsánatkérés sem ér semmit. A hajamba túrtam és most először néztem szembe a dolgok valódi komolyságával. Kezdtem felfogni, hogy az általam okozott seb túl mély, hogy csak úgy egy csapásra begyógyuljon. Itt a szavak kevesek voltak. Semmit nem értek.

- Küzdeni fogok érte. – Böktem ki végül a bennem rejlő minden elszántsággal és határozottsággal. – El fogom érni, hogy újra bízzon bennem. 

- És te? Te meg fogsz bízni benne? – Kérdezte. Jogosan. Elvégre ez vezetett el minket idáig és a forrófejűségem. Az, hogy előbb cselekedtem, mint gondolkodtam. Aztán persze nem is gondolkodtam. Mindig is gyűlöltem a tévedést, a megbánást. Azt gondoltam az a gyengéké. Inkább nem vettem tudomást a nyilvánvaló igazságról, minthogy bárkitől is bocsánatot kelljen kérnem. Bár ha jól belegondolok zűrös életvitelembe erre sosem került sor.

Viszont ez más volt. Készen álltam rá, hogy térden csúszva könyörögjek, rimánkodjak, esdekeljek, csak bocsásson meg. Nem volt kérdés meddig mennék el. Bármit odaadtam volna azért, hogy újra érezzem teste melegét, hogy megint halljam a szájából, ahogy azt suttogja, szeret és közben ragyogó kék szemét az enyémbe fúrja. Az érzést akartam, ami semmihez sem fogható. Az érzést, mikor tudom, hogy belém lát, hogy engem lát. 

- Feltétel nélkül. – Mondtam és tudtam, hogy hosszú út áll előttem. Nem csak Vitalinak kellett bebizonyítanom, hogy szeretem és szükségem van rá, hanem meg kellett tanulnom bízni benne vagy talán inkább saját magamban, hogy képes vagyok rá.  Hisz nem ő volt kettőnk közül a negatív fél, hanem én.

A lábam, aminek tökéletesen ura voltam a pályán, az most remegett és képtelen voltam leállítani. A gondolataim pedig az út további részére lefoglaltak. Már úgy éreztem sosem érünk oda, mikor Norbi lassítani kezdett és végül megállt egy hatalmás ház előtt, ami bár nem volt magasabb vagy modernebb a környéken lévő házaknál mégis kirítt a tömegből. Összerándult a gyomrom és hirtelen úgy éreztem, túl hamar értünk ide. Egy pillanatra becsuktam a szemem és egy kicsit reménykedtem bennem, ha kinyitom, eltűnik a villa a szemem elől. De az ott maradt. Hófehér falai vakítottak, ahogy visszaverték a napfényt. Hatalmas ablaki pedig elnyelték a sugarakat. Ívelt mintájú kovácsoltvas kerítés ölelte körbe a gyönyörű zöld gyepet, amin egy szürke fehér hatalmas szőrpamacs hevert. Csak Bonó lehetett. A szorongásom pedig egyre erősebb lett és vetekedett az önutálatommal. 

Hogy hihettem… Ha tudom ezt… Ha tudtam volna… Feladtam. Fáradtan csóváltam meg a fejem.

- Miért nem mondtad el? – Kérdeztem a háztól, aminek a falai közt valahol ott volt Vitali. 

- Te is csak annyit látsz belőle, amennyit enged, hogy láss. Ez nem csak a te hibád.

- Még szép, hogy nem az én hibám. – Horkantam fel. – Ilyen házban lakik. Valószínűleg a szülei vagyona vetekszik az enyémmel és ő dolgozik. Mégis mi a francért él úgy, mintha csak magára számíthatna? – Norbi tekintete szigorú lett. 

- Ennél jobban is ismerhetnéd. Vajon miért él gazdag szülők gyereke, úgy ahogy Ő? Csak gondolkodj el rajta, hogy te néha mire vágysz. A pénz érdekeket szül, az őszinteséget pedig megöli. Csak azt akarta, hogy Őt lássák, ahogyan Te. Valószínűleg nem tartotta fontosnak, hogy ezt közölje veled. – Mondta miközben a ház felé mutatott, az ajtóban pedig ott állt Ő. Az autó üvegei le voltak sötétítve csak szemből láthatott volna be. A szívem akkorát dobbant, hogy talán kint is lehetett hallani. Haja kócos kontyba volt kötve a feje tetején. Póló és rövidnadrág volt rajta. Megnyomott a falon egy gombot és a kapu kitárult, de Norbi nem gurult be rajta csak leállította a motort. Rám nézett és vállat vont. Értettem szavak nélkül is, és én is tudtam, hogy nem maradok sokáig. Elindult lefelé a lépcsőn. A vak is látta, hogy alig alszik. Bár az sosem volt az erőssége. Talán vékonyabb is lett mióta utoljára láttam. A szeme nem csillogott úgy, mint korábban és mélyen ülő fájdalom volt benne. Fájdalom, amit én okoztam. Egyetlen célom volt, mégpedig azt, hogy eltüntessem, hogy jóvátegyem, hogy begyógyítsam a sebeket. Kiszálltam a kocsiból és szembefordultam vele. Mindössze néhány méter meg egy autó volt kettőnk közt, de ami elválasztott minket az egy láthatatlan szakadék volt. Ahogy meglátott megtorpant. Döbbenten meredt rám és láttam megcsillanni valamit a szemében és ez az érzés előbb hatalmasodott el rajta, mit hogy felfogjam mi is az.

- Mit? Keresel? Itt? – Kérdezte összeszorított fogakkal. Dühös volt. Haragudott és gyűlölt engem. Felfogtam, de nem tágítottam. 

- Hozzád jöttem. Beszélni. – Mondtam és lassú léptekkel kezdtem megkerülni az autót.

- Beszélni. – Mondta némi megvetéssel. – Nem akarok veled beszélni.

- Akkor csak hallgass meg. – Kértem mire jól láthatóan összerándult és hatalmasat nyelt. Remegett a visszafojtott érzelmektől. 

- Hallgassalak meg? – Kérdezte halkan hitetlenkedve. Nehezére esett kiejteni a szavakat. És bár tartotta magát elcsuklott a hangja. – Hogy, hallgassalak meg? – Kérdezte újra hangosabban.

- Igen, szeretném. Végighallgatsz? – Kérdeztem, miközben még egy lépést tettem felé. Elgondolkodott. 

- Nem hiszem, és nem vagyok kíváncsi semmire, amit mondani akarsz. A lényegen úgysem változtat. – Jól emlékeztem a szavakra, amik elhagyták a száját, hisz nem olyan rég én is ugyanezt mondtam neki. Emlékezett rá. Nem felejtetett el. Emlékezett rám, én pedig egyet jelentettem számára a fájdalommal.

-  Igazad van, a lényegen nem változtat, de meg akarom változtatni. 

- Mit nem értesz azon, hogy nem érdekel? Semmi nem érdekel. És főleg te nem érdekelsz. Vagy azt gondolod, azért mert te vagy Sergio Ramos majd a nyakadba ugrok? Hát nem. És nem vagy más csak egy öntelt focista, aki arrogáns és bunkó. – Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon vágtak. Jobban fájt, mint kellett volna és Ő ezt tudta. Mélyen szívtam be a levegőt, az ösztönös védekezésem kitörni készült, de nem hagytam. Megérdemeltem. És az, hogy ezt mondta számomra csak egyet jelentett, azt hogy érez. Pont úgy, ahogy én is éreztem. A gyűlöletet nem több, csak egy hajszál választja el a szerelemtől. – Látni sem bírlak. Tűnj el innen. – Sziszegte, de én nem tágítottam. Újabb lépéseket tettem meg felé ő pedig hátrált. Norbi ezt a pillanatot választotta arra, hogy kiszálljon a kocsiból és Ő is szembenézzen Vitali haragjával.

- Oké azt hiszem ezt nem itt kéne folytatni. 

- O, de mennyire, hogy nem. – Helyeselt. – És ha te nem vagy, akkor ez itt sincs. – Mutogatott rám. Imádtam mikor dühös. Gyönyörű volt a méregtől kipirult arca. Mindössze csak az változott, hogy én voltam a dühe tárgya. Mélyeket lélegzett. Fáradtan fordult felém. – Szeretném, ha elmennél. Sétálj ki az életemből úgy, ahogy akkor este kisétáltál a lakásomból. Az elejétől kezdve nem voltál képes bízni bennem, márpedig a nélkül nem megy.

- Máshogy lesz. 

- Ezek csak szavak és már nem jelentenek semmit. Te alapból nem vagy képes a bizalomra. Csak menj el. – Kért újra és a szívem szakadt meg attól, amit a szemébe láttam.

Sok mindenhez kell bátorság és érő. Bátorság, megmutatni az igazi érzéseidet pedig tudod, hogy ettől sebezhető leszel, és erő, hogy ellenállj, mindannak amit a szíveddel érzel. Vitali ezt tette. Láttam rajt és bár nem mondta ki, meg se próbálta tagadni, hogy még mindig szeret, mégis nemet mondott. 

- Elmegyek. – Kezdtem. – De ne hidd, hogy feladom. Be fogom bizonyítani neked, hogy képes vagyok megváltozni és boldoggá foglak tenni téged. – Megrázta a fejét. Nem hitt nekem.

- Ég veled Sergio. – Mondta és sarkon fordult. Nyugtáztam a búcsúszavakat, és megvártam míg bemegy. Tudtam, hogy visszautasításból túlélek százat is, de az, hogy úgy éljek nélküle, hogy meg se próbáltam visszakapni, azt nem. 

- Mi lesz most? – Kérdezte Norbi.

- Ez volt egy, maradt még kilencvenkilenc.

Vitali szemszöge: 

 

Becsuktam magam mögött az ajtót. A vállam elernyedt, de még nem sírtam. Nem mertem. Hiába égették könnyek a szemem és hiába kiáltott a lelkem megkönnyebbülésért. Az autó ajtajának csapódása olyan közelinek és hangos volt, hogy összerezzentem. Egy. Kettő. A motor életre kelt. Az útra szóródó kavicsok csikorogtak a gumik alatt. Én pedig megadtam magam a könnyeknek. Sírtam azért, mert itt volt. Sírtam azért, mert elment. És sirattam az egész nyomorult életem. Úgy éreztem magam, mint aki ketté akar hasadni, annak ellenére, hogy már napokkal ezelőtt darabokra hullottam. Egy részem akarta egy másik részem viszont rettegett attól, hogy újra fájna. Nem engedhettem. Nem tudtam volna elviselni. A szívem tájéka fájt, égetett. Ki akart volna szakadni a mellkasomból és utána menni. Megdörzsöltem ott ahol a fájdalmat éreztem. A hideg járólapon eltántorogtam a kanapéig. Leültem, majd eldőltem rajt. Egészen a mellkasomig húztam a térdeim és vártam, hogy enyhüljön a fájdalom, hogy visszahúzódjon, olyan mélyre ahol épp csak éreztem, ha már meg nem szabadulhattam tőle és nem is voltam hajlandó minden cseppjét elengedni. 

Kicsivel később feltettem magamnak a kérdést, hogy mi változott? Nevetséges módon a lelkiismeretemmel viaskodtam, amiért nem hallgattam végig, bár így is jóval többet tudott elmondani, mint amennyit nekem engedett. Vagy mint amennyit abban a pillanatban hallani akartam.  Az érzés szinte teljesen abszurd volt, de nem tudtam szabadulni tőle. És azon is elgondolkoztam, amit utoljára mondott. Tényleg képes lenne megváltozni? A szívem mélyén reménykedtem benne és akartam, hogy ez így legyen, de túlságosan féltem, ahhoz hogy újra a közelembe engedjem és esélyt adjak neki és így magunknak.

A mozdulatlanságtól teljesen elzsibbadtam, de nem akartam változtatni a helyzetemen. Akkor sem mikor kulcsok csörgése volt hallható a bejárat túloldaláról. Továbbra is kitartóan bámultam a járólapot és márvány vonalaiba mindenféle mintát láttam. Az ajtó nyílt és csukódott. A fejem felett épp annyi hely volt, hogy Nono leülhessen. Megemelkedtem és kicsit feljebb csúsztam, és farmerba bújtatott lábára tettem a fejem. Éreztem, ahogy kiszáll belőle a feszültség és teste elernyed. Azt is el tudtam képzelni, hogy a telefonhívás óta nem vett mély lélegzetet. Jó néhány percig nem szólt még hozzám. A hajammal kezdett babrálni. 

- Azt hittem többet szóba sem állsz velem.

Őszintén? Elgondolkodtam rajta. Egy röpke pillatara azt éreztem, hogy Norbi hátba támadott, de amilyen hirtelen jött a gondolat úgy is veszett el a semmibe. 

- Nem hiszem, hogy valaha sor kerülne erre. Tudom, ha teszel valamit, azt okkal teszed.

- Igaz és most te voltál az ok. Igazából azt reméltem, hogy képes leszek belőled valami érzelmet kicsalni. Az utóbbi pár napban úgy bele voltál merülve a gondolataidba, hogy attól féltem ott is maradsz. Tudod kívülről elég ijesztő, ahogy bezárkózol és tehetetlennek érzem magam. Ha nem dolgozol, akkor merengsz és fordítva. Órákra képes vagy olyan néma csendben lenni, hogy néha meg kell néznem itt vagy-e még. 

- Sajnálom. – Mondtam. – Tudod, fogalmam sincs, hogy kellene kezelnem a helyzetet. Néha úgy érzem jobb egy kicsit, máskor úgy, mintha belülről szakadnék szét. És tudod, azt várom, hogy megtörténjen, mert érzem, hogy utána nem fájna már, hogy utána jobb lesz majd, de sosem jön el. – Mély levegőt vettem. Tovább játszott a tincseimmel és ez megnyugtatott. – Azt gondoltam, hogy könnyű lesz, hisz megtanultam kezeli ezt az érzést. Te is tudod, hogy mennyi emberben csalódtam már, de ez mégis annyira más. Erősebb. Nem kell figyelmeztetnem magam, hogy emlékezzek a szavaira, mert képtelen vagyok elfelejteni. Belém égtek. – Suttogtam. – És a baj, az, hogy nem csak ez fáj, hanem az is, hogy képtelen vagyok gyűlölni őt. Szeretem, de úgy érzem, hogy ez most nem elég. – Annyira halkan mondtam, hogy szinte én alig hallottam, de tudtam, hogy a minket körülölelő csend könnyedén továbbította a hangom. – Őszintén szólva fogalmam sincs, mit tegyek. Úgy érzem, menten kettészakadok. – Hallgattam néhány pillanatig. - Gondolod, hogy képes akár a kisujját mozdítani értem? – Kérdeztem félig reménykedve félig gúnyos hitetlenséggel.

- Tudod, elég határozottnak és eltökéltnek tűnt. – Morgás hagyta el a szám. – Szerinted csak pillanatnyi fellángolás? – Kérdezte, mire a szívem fájdalmasan facsarodott össze. Nem akartam, hogy az legyen, valami mégis azt súgta, hogy ez nem több. Mélyen bennem a remény apró szikráját gondosan őriztem, de nem voltam képes hinni benne. Többé már nem. 

A hallgatásom hosszúra nyúlt, és Nono tudta, hogy nem fogok többet mondani. Most először beszéltem arról, hogy mit érzek, és ha csak egy kis időre is, de megkönnyebbültem.

- Na, gyere? – Dőlt előre. Értetlenül néztem rá. – Itt az ideje, hogy kimozdulj és mellesleg farkas éhes vagyok. A vendéged lévén kötelességed gondoskodnod rólam. – Elnevettem magam. 

- Norbi, te nem vagy vendég. Te családtag vagy és szerintem fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy itt vagy. – Elmosolyodott.

- De azt hiszem, van…

A következő nap már csak álomnak tűnt, hogy Sergio nálam járt és hagytam, hogy az agyam ezt el is higgye. Korán keltem és a tejeskávémmal beültem a gépe elé, hogy tovább informálódjak a Ferráriról és Fernando Alonsoról. Őszintén untam már valaki olyan életét benyalni, aki jóformán nem is érdekel. Persze tiszteltem, mint embert. Mégis csak egy világbajnokról volt szó, de semmi több. A magánéletével kapcsolatos információkat gondosan kerültem. Az érdeklődésem pusztán szakmai volt. És azt is nagyon jól tudtam, hogy nem leszünk barátok. Nem csak miattam, miatta se.

A postafiókom jelezte, hogy levelem érkezett. Tálcára tettem mindent és megnyitottam a levelezőprogramot. A feladó nem szerepelt a címlistámba, ezen kívül ismerős sem volt. Tárgynak pedig az volt írva, hogy „második”. 

Második mi? Tettem fel a kérdést magamba és megnyitottam és olvasni kezdtem.

 

Tudom, hogy egy szavamat sem hiszed. Belátom, hatalmas hibát követtem el és csak magamnak köszönhetem. Nem érdemlek sajnálatot se megértést. És tudom, hogy bármit teszek is, az nem lesz elegendő ahhoz, hogy újra magam mellett tudjalak. Mégis reménykedek, és küzdök, amíg lehet, mert nekem már csak ez maradt…

Azt hiszem itt esett le, hogy kinek a levelét olvasom. Éreztem, ahogy a szívem fájdalmasan nagyot dobban. Éreztem, ahogy végigszáguld rajtam a forróság. Szaporábban vettem a levegőt, de szó sem volt szerelemről. Dühös voltam. Rettenetesen dühös. Lecsaptam a laptopom, mire Nono összerezzent. 

- Minden oké? – Kérdezte óvatosan.

- Perszeee. – Húztam el a szó végét. Vagyis, persze, hogy nem. – Minden. Leszámítva, hogy egyesek nem értik a nem félreérthetetlen jelentését. Mégis mi a jó büdös francot képzel magáról? 

- Kicsoda?

- Kicsoda. Szerinted kicsoda? 

- Fogalmam sincs. – Vont vállat.

- Ha itt lenne, most tuti megfojtanám, vagy agyoncsapnám, vagy nem tudom, de biztosan kárt tennék benne. Megáll az eszem. – Fortyogtam tovább. – Komolyan, hogy az önteltségnek nincs határa. Egy mail aztán már ugrok is. Naná kisszívem, álmodba. 

- Valahogy el kell kezdeni.

- Hát elég rosszul kezdte. – Morogtam és akár egy durcás kisgyerek ledobtam magam mellé. 

- Azt hiszem bárhogy kezdett volna, mindenre így reagálsz.

- Kezdhette volna azzal, hogy sosem lesz az életem része. – Motyogtam, mire, Nono felszisszent és magamban én is. Talán nem szabadott volna ezt mondanom, de nem voltam képes gondolkodni. Az egyik percben szerettem a másikban gyűlöltem. Bennem volt a kettősség, a háború csak úgy dúlt a magammal vívott érzelmi csatában mégse bírtam megbocsájtani. Az érzés olyan messze elkerült, mint amilyen távol kerültem tőle. És nem fizikai értelembe. – Miért nem hagy békén? Miért nem lép tovább és kezd új életet, vagy folytatja a régit? 

- Talán, mert látott rajtad valamit. – Igaza lehetett. Mégpedig azt, hogy mennyire pocsékul vagyok, mert gyenge voltam, hagytam, hogy lássa mit hagyott hátra, és azt, hogy egyáltalán nem vagyok túl rajta és a napok múlásával egyre kevésbé éreztem, hogy valaha túl leszek. Viszont egy valamiből nem kértem, a szánalmából. – Nem is érdekel, hogy mi változott? – Kérdezte miután nem reagáltam az utolsó mondatára. Nem gondolkodtam a válaszon.

- Bármi is az, nincs jelentősége. – Hangom meglepő módon közömbös volt. Átnyúltam az asztalon és magamhoz húztam a gépet. Felnyitottam és egy kattintással dobtam a levelet a kukába. Nem olvastam tovább és nem voltam hajlandó reagálni rá. Azt gondoltam, hogy ezzel feladja, legalább is ezt vártam, de másnap megint kaptam levelet és harmad nap is, de egyiket sem olvastam el. A negyedik napon pedig letiltottam az email címet. Persze ez nem volt akadály, de szerettem volna az értésére adni, hogy nem érdekel. A következő nap egy új ismeretlen mail címről érkezett tárgy nélküli üzenet. A szememet forgattam és most azonnal letiltottam. Annak reményében, hogy veszi a lapot. Természetesen mindez hiú ábránd volt és másnap is kaptam levelet. Azon gondolkodtam, hogy email címet cserélek, de az legalább olyan lett volna, mint telefonszámot cserélni manapság. Az átirányítással pedig semmit nem oldottam meg. IP cím alapján még tudtam volna mit kezdeni, de az is kikerülhető. Végül arra jutottam, hogy nem tartott semeddig kukába dobni egy nem kívánt üzenetet. És időm se volt ezzel foglalkozni hisz már Belgiumban voltam. Életem első külföldi futamán.

55 - Szerelem net

Sziasztok! 

Hát valóban késő estére sikerült hoznom, de legalább megérkezett. Ahogy azt ígértem Sergio szemszögéből és talán a következő rész eleje is az ő nézőpontjával fog kezdődni, amit jövő héten mindenképpen meg fogtok kapni. Ezt megígérem!!! :) 
Remélem nektek tetszeni fog a rész. Én úgy érzem, hogy nem ez életem legjobb fejezete, de ennyit sikerült kihoznom magamból. Valljuk be, nem vagyok csúcsformában. :D 
Mindenesetre jó olvasást hozzá. 
Puszi, 
Vii


Sergio szemszöge: 

A meglepetéstől egy szó se jött ki a torkomon. Csendben és tehetetlenül néztem, ahogy elhajt. Tenyerének helye pedig ott égett az arcomon és valahol mélyen bennem is, valami megmagyarázhatatlan. Soha egy pofon nem bénított le így, ha egyáltalán betalált. A reflexeim cserbenhagytak. És minden gyűlöletem, megvetésem és ellenszenvem ellenére is védtelen voltam vele szembe. Nem éreztem azt, hogy valaha képes lennék megbocsájtani vagy akár lenyelni ekkora árulást. A legjobban azt szerettem volna, hogy érzéketlenné váljak vele szembe. Se szeretni, se gyűlölni nem akartam. Szerettem volna átnézni rajta és elfelejteni mindent. Elfelejteni, hogy valaha közöm volt hozzá, elfelejteni, hogy létezik. De erre nem voltam képes. 
Ha csak szóba került éreztem, hogy a düh a csalódottság a gyűlölet keserű keveréke szétárad az ereimben. Most is így éreztem. Reméltem, hogy azzal, ha elküldök neki mindent, amiben Őt látom, végre kitépem a gondolataimból. Viszont csak a ház lett üres, én még mindig éreztem. Bár nem tudtam, hogy vagyok képes mikor ezt művelte velem. És ettől kezdetem teljesen becsavarodni. Talán ezért is estem neki Bertonak, aki ha feljelent, nekem végem. Pedig csak beszélni akart velem. Az életem kezdett teljesen darabokra hullani. Az irányítás kicsúszott a kezemből és minden megváltozott. 
A kezem ökölbe szorult, amint a harag egy újabb hulláma söpört végig rajtam. Nem hagyhatom, hogy hatással legyen rám. Az életem még mindig én irányítom, és ha el akarom felejteni, akkor el is fogom. Ha kell minden este valaki mást cipelek haza, de kitörlöm Őt a legmélyebb gondolataimból is. 

 - Szép ütés volt. – Jegyezte meg Rene, akiről teljesen megfeledkeztem. Nem is tudtam hol volt, mikor ideért. 

- Törődj a magad dolgával, ha nem akarsz gyalogolni.

Beszálltam a kocsiba és megvártam, míg ő is beült mellém. Ki nem mondott egyességünk alapján Ő nem kérdezett az incidensről én pedig nem kérdeztem, hogy mi volt mikor visszavitte a dobozokat. Az ország legnagyobb hazugsága lett volna, ha azt mondom, nem érdekel. Tudtam, hogy hiába próbálja eltüntetni a feliratot. Én pedig azt akartam, hogy lássa és fájjon neki. Legalább annyira, mint nekem. Viszont tudtam, hogy a pofont nem ezért kaptam, hanem mert ártottam valakinek, akit szeret. Előbb állt ki bárkiért, mint saját magáért. És mégis… Az ujjaim elfehéredtek, ahogy szorosabban markoltam a kormányt. Engem is szeretett, akkor nekem miért ártott? Amit tett szöges ellentétje volt annak, amit ma cselekedett. A fejem belefájdult a gondolatba és a bizonytalanságom megőrjített. 

Mire a reptérre értem, inkább éreztem magam betegnek, mint dühösnek. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Rene kiszállt, de még visszafordult. 

- Felejtsd el Őt Sese. – Mondta halkan és annak reményében, hogy semmit nem kérdezek, elfordult.

Talán meg se akartam kérdezni. Talán jobb, ha nem tudom, mégis kicsúszott a számon, hogy; 

- Miért? 

- Csak felejtsd el. – Ismétli és az el sem múlott haragom új erőre kapott. 

- Reggel még egy országos barom voltam, most pedig felejtsem el? Mi történt Rene? Mi ez a nagy fordulat? – Tudtam, hogy nem kellett volna így beszélnem vele, nem rá kellett volna zúdítanom a haragom. Próbáltam uralkodni magamon. 

- Egyszerűen csak nem az, akinek hittem. Igazad volt. Oké? – Kérdezte és láttam rajt mennyire szeretné, ha megelégednék a válaszával. Én pedig megelégedtem, annak ellenére, hogy tudtam, ha igaz is, amit mond, nem minden. 

- Oké. – Bólintottam és miután elköszöntem tőle a Valdebebasba hajtottam. Bár kedvem nem volt hozzá mégis reméltem, hogy az edzés majd segít rajtam.

- Ramos, most már szedd össze magad! – Harsogta az edző én pedig újra nekirugaszkodtam egy lövésnek. – Na, jó. Ennek így semmi értelme. Menj haza, heverd ki a magánéleti problémáidat, aztán gyere vissza. – Felhúzhattam volna magam azon, amit mondott, és ahogy mondta, de e helyett csak a kétségbeesést éreztem. Nem bírtam otthon lenni, a pálya menedék volt számomra és még attól is meg akartak fosztani. 

- Mester, összeszedem magam. 

- Késő. Hagyd el a pályát. 

- De akkor nem játszhatok a következő meccsen. 

- Remek megfigyelés. Legalább tudom, hogy teljesen nem ment még el az eszed.

Akkor már elért a düh első hulláma, de összeszorítottam a szám és további mentegetőzés nélkül, lesétáltam a pályáról. Haragtól túlfűtötten trappoltam végig a folyosón. Igyekeztem nem szétverni az öltözőt mikor bementem. Egyenesen a zuhanyzóba mentem. A jéghideg cseppek is csak lassan hűtöttek le. Vitali járt a fejembe. Szüntelenül, és úgy éreztem minden miatta történik és ez kikészített. A vizes csempére csaptam és azt kívántam bár elfelejthetném, hogy bár kitörölhetném őt úgy a fejemből, a szívemből, az életemből, mintha soha nem is lett volna a része. A lehetetlent kívántam. 

Addig álltam a vízsugár alatt, míg a hideg a csontomig nem hatolt és le nem zsibbasztott és a hidegen kívül már nem tudtam mára gondolni.

Kint Iker várt rám pedig az edzésnek még korántsem volt vége. 

- Mi a fene van veled? – Kérdezte. 

- Mit gondolsz? – Kérdeztem nyugodtan. Éreztem, hogy sikerült lehiggadnom, de ezt nem élvezhettem sokáig. 

- A franc essen beléd Sergio. Kidobtad. Vége. Tedd túl magad rajta. Te akartad így intézni, úgyhogy most ne picsogj. – Meglepett, amit és ahogy mondott. Tőle kicsit több megértést vártam. 

- Még én vagyok a hibás azért, mert ennyire pofára ejtettek? – Kérdeztem vissza emelt hangon. 

- Nem ezt mondtam, de úgy látom, hogy nem egészen vagy biztos a dolgodba. – Felet kicsit higgadtabban, és bár nyugtatni akart az ellenkezőjét érte el. Éreztem a kitörni kívánkozó állatot. Megint. Mióta nem volt velem, a düh legkülönfélébb formái törtek rám a nap minden percében. 

- Döntöttem. – Sziszegtem. – Egy életre elegem volt a számító kis ribancokból. 

- Oké haver. – Hátrébb lépett. – De akkor ne csak mond, hanem élj is úgy. Szedd össze magad, mert Do kezd kikészülni a viselkedésedtől az önpusztításodtól. Sőt mindenki, ha már itt tartunk. A te nemodafigyelésed az egész csapat rovására mehet. Ezt ne felejtsd el. Megértetted? - Kérdezte és tudtam, hogy a végén már nem barátként, hanem csapatkapitányként szólt hozzám. Azzal is tisztában voltam, hogy mindkét esetben csak segíteni akart. De ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Éreztem magamon a sajnálkozó tekinteteket, hallottam, ahogy összesúgnak a hátam mögött. Erre pedig a legkevésbé se volt szükségem. Márpedig be kellett vallanom, hogy nem voltam több egy szánalmas idiótánál. Nem akartam az lenni. Új elhatározásom olyan erővel tört rám, hogy úgy éreztem bármire képes vagyok. Itt volt az ideje, hogy visszakapjam a régi önmagam. Azt, aki nélküle voltam.

Újra csak a munkámnak a szenvedélyemnek éltem. Nem volt más fontos dolog, ami kitölthette volna a napjaimat, és nem is akartam, hogy legyen. Kikapcsoltam az agyam és összpontosítottam. A napok elteltével a játékom kezdett olyan lenni, mint amilyennek lennie kellett. Már elfogadtam, hogy a meccstől el lettem tiltva és nem is könyörögtem, hogy játszhassak. Eszembe se volt. Mindössze pár napra volt szükségem, hogy újra visszarázódjak a féktelen éjszakákba és kemény edzéssel töltött nappalokba. 

Minden este más bárba múlattam az időt és hagytam, hogy könnyen felszedhető lányok higgyék azt, hogy nekik sikerült elcsábítaniuk engem, és még csak fel sem tűnt nekik, hogy én választottam. Egy numeránál többre nem értékeltem egyiket sem és mindössze ennyiből állt rövid ismeretségünk. A nevét se volt szükséges tudnom. Az sem zavart, hogy lefényképeznek, és a sajtó az újabb botrányosan rövid kapcsolataimmal van tele. És másokat sem fog, míg azt a teljesítményt nyújtom a pályán, amit elvárnak.

Mivel nem játszottam nem kellett részt vennem az összetartáson. A változatosság kedvéért egy bárban töltöttem az esti órákat. Már menni készültem mikor egy ismerős hang köszönt rám. 

- Hola Sergio. – Hangja behízelgő volt. A tarkómon felállt a szőr az iránta érzett ellenszenvtől. Az első reakciót néhány gondolat és kérdés követte. Az már rég nem érdekelt, hogy megcsalt. Minden utálatom, amit iránta éreztem, azért volt, mert Vitalit támadta. Viszont ez már nem számított. Oldalra pillantottam. Jó alaposan végignéztem volt barátnőmet tetőtől talpig. Teljesen hidegen hagyott a látvány. Lara már nem jelentett nekem semmit. Ennek ellenére a szabadon hagyott felületeken elidőztem és egy fölényes mosollyal a számon állapodtam meg arcán, ami vörösen izzott. A szívem tájéka megsajdult, ahogy eszembe jutott Vitali ártatlansága és tisztasága, amit nekem adott. Ez a nő még teljes valójában is elveszett az Ő emléke mellett. Megráztam a fejem, mintha ettől az egyszerű mozdulattól bármi megváltozna. 

- Hola Lara. Már is felejtettem milyen csinos lábaid vannak. 

- Én pedig, hogy milyen szépen tudsz bókolni. Leülhetek? Vagy vársz valakit? – Kérdezte és körülnézett. 

- Persze ülj csak le. – Kínáltam hellyel és felült a mellettem lévő bárszékre. 

- És, hogy vagy? – Kérdezte. 

- Remekül. Soha ilyen jól még nem voltam. – Hazudtam könnyedén, ő pedig elhitte. 

- Örülök. Tudod, lehet jobban, mint kellene. – Nevetett zavartan. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de én megmondtam, hogy figyelj oda, mert csak a pénzedre fáj a foga és a nevedre. – Furcsa és súlyos érzés nehezedett a mellkasomra, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Szabadulni akartam ettől a hirtelen jött nyomástól. 

- Mit szólnál, ha többet egy szót se ejtenénk róla? Szerintem van nekünk sokkal jobb közös témánk is. – Végigsimítottam harisnyába bújtatott lábán. Fészkelődött és eltolta a kezem. 

- Sergio. – A nevem suttogás volt a szájából és bár próbált határozott lenni nem sikerült neki. Ez pedig erős ellentétben volt azzal, hogy eltolta a kezem. – Nem szeretnék vigaszdíj lenni. – Mondta. 

- Akkor mi szeretnél lenni? – Kérdeztem kíváncsian.

- Tudod, arra gondoltam, hogy felfrissíthetnénk, ami kettőnk közt volt. Találkozgathatnánk, meg ilyesmi. -

Vetette fel és bár vállat vont láttam rajt, hogy feszült. Eszembe se volt semmit újrakezdeni Larával, de egy éjszakát még ő is megért. Azzal végleg pontot tehetnék a dolgaink végére, úgy, hogy enyém lenne az utolsó szó. A gondolat felvillanyozott. 

- Tudod ez nem is olyan rossz ötlet. 

- Tényleg? – Szinte sikította a kérdést, legszívesebben grimaszoltam volna, de elfojtottam ezt a késztetést. Közben pedig arra gondoltam, hogy mennyire pofára fog esni. – Mit szólnál, ha holnapután kezdenénk? 

- Miért nem ma este? 

- Mára már programom van. 

- Hát mond le. – Javasoltam. 

- Nem lehet már hetekkel ezelőtt elígérkeztem a barátnőimnek. – Mondta és egy csapat lány felé nézett. Tudod mostanában elég sok dolgom volt és ez az első szabad hétvégém. Megláttalak és kíváncsi voltam, hogy vagy. Meg, ha már így összefutottunk, megkérlek, ezt odaadod Ikernek? – Nyújtott át egy összetekert újságot. 

- Persze. – Vettem el tőle. 

- Köszi. Akkor én megyek is. Hívsz majd? 

- Mindenképp. – Mondtam. Közelebb hajolt és puszit nyomott az arcomra. 

- Örülök neked Sergio. – Mondta és mosolyogva elment. Meghiszem azt. Gondoltam és kifújtam a levegőt. Megkönnyebbültem attól, hogy nincs a közelembe. Larából úgy áradt a rosszindulat és a számítás, mint egy radiátorból a melegség. 

Megittam a maradék italom és taxival hazavitettem magam. Otthon ledobtam az újságot az asztalra és leültem. A szemem ismerős néven akadt meg. 

- Dorothy Perkins? – Olvastam el és a lap után kaptam. Kinyitottam a cikket tartalmazó oldalon és szó szerint elszörnyedtem. Do arcképe mellett a következő cím állt: „Dorothy Perkins, Casillas szívének elrablója.” – Minden nőnek elment az esze? – Csattantam fel az üres lakásban. Nem hittem el, hogy Vitali után Do is ezt tette. Az oké, hogy talán szemét dolgaim miatt én érdemeltem ekkora pofont az élettől, de Iker? Iker ennél többet érdemel. Sokkal többet. A lap megjelenése a holnapi napra volt dátumozva és tudtam, hogy rajta és a csapaton kívül, mindenki tudni fog erről. Nem akartam, hogy barátom ebből a szennyből tudja meg, hogy a szeretett barátnője kiterítette az életüket. A cikkre meredtem. A szavak ott álltak feketén fehéren és mégsem bírtam elhinni, hogy egy hónapon belül ez másodszorra történik meg. Mégis mennyi erre az esély? És miért csinálta? Neves ügyvéd. Nincs szüksége Ikerre, ahhoz, hogy valaki legyen, se pénzre. Beletúrtam a hajamba. Zajosan fújtam ki a levegőt. Tovább olvastam a sorokat és minden egyes szóval egyre jobban undorodtam. Annyira, hogy még másnapra se sikerült lehiggadnom.

 Ugyan nem játszhattam, de kötelező jelleggel a meccset a kispadról kellett végignéznem. Órákat őrlődtem azon, hogy mikor mondjam el Ikernek, de végül úgy döntöttem, hogy a csapat érdekében talán jobb, ha csak meccs utána közlöm vele, addig pedig igyekeztem kerülni. A kilencven perc leteltével viszont nem volt visszaút. A kötelező körök után az öltözőbe minden bevezetés nélkül kinyitva a kezébe nyomtam az újságot. Rápillantott, aztán felnézett rám. 

- Mi van? 

- Te tudtál erről? – Kérdeztem. 

- Igen. 

- Arról is van fogalmad, hogy a barátnőd miket mondott el? – Az újságra pillantott, összevonta a szemöldökét. Ezzel elárulta, hogy nem tudja. Újra rám nézett. 

- Te ezzel ne törődj. Oké? 

- Már hogy ne törődnék? – Csattantam fel hitetlenkedve. – Ha elolvasnád, megértenéd, hogy van miért aggódnod. A csajod is csak egy számító kis… 

- Be ne fejezd. – Figyelmeztetett. 

- De… 

- Nem Sergio. És tudod ez a különbség kettőnk között. Én bízok Dorothyban és bármi legyen is cikkben nem dobom úgy, ahogy te Vitalit. És ha már mindenáron aggódni akarsz valakiért, az legyél te magad és hagyd, had intézzem úgy a dolgaimat, ahogy én akarom. – Mondta és eltűnt a zuhanyzóban. Én pedig idegesen hagytam el az öltözőt. 

Ezután, minden olyan gyorsan történt, hogy felfogni se tudtam. Agyamat elöntötte a vörös köd és nem gondolkodtam. Mikor kiléptem a folyosóra az első, akit megláttam Dorothy volt. A szemébe mondtam azt, amit Iker nem hagyott befejezni, Ronaldo pedig a semmiből bukkant elő és képen vágott. Ha ettől az ütéstől nem is, Iker csalódott pillantásától és attól, hogy leintett, mikor bocsánatot akartam kérni észhez térített. Valószínűleg ezzel a tettemmel országos idiótából, világméretűre emeltem magam. Bár nem tetszett, amit Do tett, de abban igaza volt Ikernek, hogy nem dönthetek helyette a kapcsolatát illetőleg. Az ő dolga és nekem ezt tiszteletben kellett volna tartanom. 

Dorothy lakásához vezettem. Kopogtatásomra, ahogy sejtettem, Iker nyitott ajtót. 

- Miért jöttél? – Kérdezte fáradtan. 

- Én csak… Hát bocsánatot akartam kérni. 

- Nem hiszem, hogy szeretne látni. 

- Tőled is. – Mondtam. 

- Jó, de előbb beszéljünk. – Besietett majd pár pillanat múlva újra az ajtóban állt. – Menjünk.

Egy éjjel-nappali gyorsétterembe kötöttünk ki, ami elég csendes volt ahhoz, hogy beszélni tudjunk. Egy borítékot csúsztatott az asztal közepére. 

- Nézd, nem akarom, hogy haragudj Dora, vagy bármiért neheztelnél rá vagy elítéld. Valóban adott interjút. De nem egészen azt és úgy, ahogy megírták. A cikket kiszínezték. És ha Ő azt mondta én hiszek neki. Elmondta, hogy találkozik egy újságíróval és bár nem helyeseltem hajthatatlan volt. És ha már itt tartunk nem kedvtelésből tette. – Magamban az okokat kerestem. És az egyetlen, ami vagy inkább, aki eszembe jutott Vitali volt. Az, hogy érte tette. – Do hisz abban, amiben Te nem. Szerinte Vitali ártatlan. Ebben a borítékban pedig annak a neve van, aki valahogy hozzájutott mindahhoz, amiből egy tehetséges újságíró összehozta azt a cikket. Nem mondhatnám, hogy megérdemled, de Do szeretné, ha ezzel itt kezdenél valamit és az életeddel is. – Elém tolta a lapos fehér téglalapot. – Egyikünk se tudja kinek a neve áll benne, mindenestre sok szerencsét. – Mondta és elment. Szinte nem is érzékeltem. Csak ültem ott zakatoló szívvel és reménnyel telve, de sokkal több félelemmel. Féltem attól, hogy semmi sem változik és Dot rászedték, a név pedig Vitalié és féltem attól is, hogy valaki másét találom benne és akkor szembesülnöm kell életem legnagyobb hibájával. Talán órákat is ücsöröghettem felette mire elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy szembesüljek az igazsággal. Úgy éreztem lelkileg mindenre felkészítettem magam. A lehető leglassabban téptem fel a levelet és vettem ki belőle a jóval kisebb félbe hajtott lapot. Először csak azt vettem tudomásul, hogy az első betű nem v-é volt. Elmondhatatlan melegség és öröm járt át. Abban a percben nem is foglalkoztam azzal, hogy mennyi esélyem van jóvátenni mindazt, amit elrontottam. Második nekifutásnak pedig elolvastam a nevet. Lara Alvarez. Gondolkodás nélkül álltam fel, ültem kocsiba és hajtottam el az otthonáig. Reméltem, hogy ott találom. Becsengettem majd rögtön utána kopogtam és addig ismételtem ezt, míg ajtót nem nyitott. 

- Sergio? – Meglepettnek tűnt. – Mit keresel itt? 

- Nem bírtam várni estig. Bejöhetek? – Zavarban volt, mosolygott és gyanútlanul engedett be és miután becsukta az ajtót, olyan közel álltam hozzá, hogy mozdulni se bírt. 

- Most pedig elmeséled nekem, hogy miért tetted. – Sziszegtem. Úgy utáltam az előttem álló nőt, ahogy ember még nem utált senkit. Úgy olvadt le a mosoly az arcáról, mintha ott sem lett volna. 

-  Nem tudom, miről beszélsz. 

- Ó dehogy nem. Te csak azt nem tudod, hogy kezd el. Segítek. Kérdezek. Hogy jutottál hozzá a levelezéseinkhez? 

Összefonta maga előtt a karjait és gonosz mosoly terült el az arcán. 

- Ó tudod egy kis mosoly és némi csáberő hasznos tud lenni, mikor olyan helyre akarsz bejutni, ahol semmi keresnivalód. Rémegyszerű volt a barátnőd laptopjáról egy pendrivera másolni mindazt a nyálas maszlagot, amit egymással leveleztetek. 

- Miért tetted? – Kérdeztem. 

- Hát nem nyilvánvaló Sergio? – Nevetett. – Szeretlek, veled akarok lenni. Erre te rám támadsz ahelyett, hogy értékelnéd az erőfeszítésemet, amit kettőnkért tettem. 

- Lara, te egy beteg ember vagy. Sosem szerettél, ha pedig mégis így lenne, akkor hagytad volna, hogy boldogan éljek. Van fogalmad róla, hogy mit tettél tönkre? Hogy a számomra legfontosabb embert vetted el tőlem. 

- Ugyan Sergio. Ne nevettesd ki magad. Én épp hogy csak belekavartam a dologba, mindent mást magadnak köszönhetsz. – Mondta és ez volt a fájdalmas igazság. Én nem bíztam benne, én löktem el magamtól és bár kiderült az igazság itt sokkal súlyosabb dolgokról volt szó, mint egy féltékeny exbarátnő gyerekes és gonosz tette.

A következő utam a jól ismert lakáshoz vezetett, ami kicsit az én otthonom is volt, de jó 10 perc kopogtatás után feladtam. Tudtam, hogy nincs itthon és valami azt súgta, hogy az országba sincs.

A legelső Budapestre tartó gépre foglaltam jegyet. Fogalmam se volt mire számítsak, de tudtam, hogy segítségre lesz szükségem. Az egyetlen ember, aki eszembe jutott, és aki elég közel állt Vitalihoz az Norbi volt. Átpörgettem a telefonkönyvem és felhívtam. 

- Halo? – Vette fel. 

- Hola Norbi, Sergio Ramos vagyok. – Mondtam és őszintén azt vártam, hogy rám csapja a telefont, de csak a nagy csend áradt a túloldalról. – Itt vagy még? – Kérdeztem. 

- Igen itt vagyok. 

- Oké szóval tudom, hogy ez nagy kérés, de segítség kellene. 

- Nem hiszem, hogy erre én lennék a megfelelő ember. 

- Nézd, találkoznom kell vele.  Beszélnem vele. Csak te tudsz. Te állsz hozzá a legközelebb. 

- Igaz, de… 

- Figyelj. Tudom, hogy nagy kérés. És nemet is mondhatsz, de csak te tudsz segíteni. Jóvá akarom tenni, amit elcsesztem. 

- Mikor? – Kérdezte némi hallgatás után. 

- Egy óra körül landol a gépem. 

- Rendben ott leszek, de nem maga miatt. – Mondta és bontotta a vonalat. Abból pedig, hogy magázott tudtam, hogy Ő is vele van. 

Épp hogy összepakoltam magamnak néhány fontos dolgot és már indultam is, hogy rendbe hozzam az életem, az életünket.