40 - Kézzel - lábbal

Szijasztok! 

Elérkezett a pillanat. . . Itt a vége. Nem olyan egyszerű ez nekem, mint amilyennek látszik.

Ez az első történet, amit közönség előtt fejezek be, és hát kicsit megkönnyeztem. . .

Még mielőtt átadnám a befejező rész kezdő sorait nektek, szeretnék köszönetet nyilvánítani, mint a nagyok.

Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy annak is érzem magam. Sőt…

De, itt most nem is ez a lényeg. Nem vágyom írói pályafutásra, de csak az írással vagyok teljes. Ezért csinálom. :) 

Nem emelnék ki senkit személy szerint, egyszerűen csak szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasott, fantasztikusak vagytok. Köszönöm, hogy itt voltatok velem és elolvastátok Hanga és Cris történetét. Aki szerette, annak duplán köszönöm.

Hálás vagyok a rengeteg kommentért és pipáért, amit tőletek kaptam. Ezek nélkül valószínűleg nem érte volna meg a történet ezt a fontos pillanatot. . . Úgyhogy köszönöm!!! 

Most pedig, nagyon remélem, hogy nem fogok csalódást okozni ezzel a résszel (sem?), és ti is annyira fogjátok szeretni amennyire Én szerettem. =)

Jó olvasást! 

Puszi

Vii

- Anya, anya. Zöld a lámpa. – Hoz vissza a jelenbe kisfiam hangja. Ex-amnéziásként, többször rohannak meg az emlékek, mint kellene. Talán mert egy kicsit mindig félni fogok attól, hogy újra elveszítem azokat. Viszont egyáltalán nem bánom, főleg ha a tudatomba kellemes emlékek tolódnak. 

Elmosolyodok és ránézek a visszapillantó tükörben.

- Köszönöm, látom. - Sebességbe teszem a váltót, lassan engedem fel a kuplungot, de még mielőtt a kereszteződésbe gurulnék, újra körülnézek. A két kis élet a hátsó ülésen még nagyobb óvatosságra int, hisz már nem csak magamra kell vigyáznom, hanem a kisfiamra és az alig nyolc hónapos kislányomra is, aki olyan nekem, mint a napsütés. Az érkezése minden sötét felhőt és kellemetlen emléket elűzött. Gyógyír volt azokra a sebekre, amiket a múltban szereztünk és értelmet adott az addig értelmetlennek hitt szenvedésnek. 

Értük újra és újra végigcsinálnám. És tudatában annak, hogy milyen élet is vár a göröngyös út végén, még mosolyognék is mellé.

Egy újabb lámpánál hátrafordulva rá is vetek egy pillantást. Békésen alszik nagy és okos bátyja mellett. Junior úgy figyeli minden mozdulatát, és vigyáz rá, ahogy annak idején a bátyám vigyázott rám. Ez az édes kis angyal lett az újrakezdésünk ajándéka.
Szinte biztos vagyok benne, hogy azon az éjszakán fogant, mikor újra és esetünkben megint, egymásra találtunk. Nem próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt, viszont mindkettőnknek szüksége volt a törődésre az érintésre, hogy biztosak legyünk abban, mindaz, ami történt valóság és nem csak a képzeletünk játszik velünk. Hogy nem csak egy álom. 

Megéreztem. Tudtam, hogy valami megváltozott. Talán ha nem lennék az, aki vagyok, akkor azt mondanám, hogy sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot mikor elmondtam Crisnek, babát várok, de ugyebár ez nálam nem igazán nyerő. Pusztán elővigyázatosságból, vagy inkább babonából nem biztosítom magamnak szavakba öntve az örök emlékeket, de szívesen emlékszek arra a napra, ahogy még sok másikra. . .

Attól a perctől kezdve, hogy kiderült, egy aprócska életet hordok a szívem alatt, úgy láttam a világot, mint egy szerelmes tinédzser. Elmondhatatlanul boldog voltam és úgy éreztem nincs az az akadály, amit ne tudnék leküzdeni. A felhők felett jártam és nem volt ember, aki elvehette volna tőlem ezt az érzést.

Így jöttem ki a nőgyógyásztól. Párosítva mind e mellé egy levakarhatatlan mosolyt. 

A homlokomra volt írva, hogy gyereket várok. 

- Gratulálok. – Vigyorgott rám szélesen a következő páciens, aki már a sokadik vizsgálatra jöhetett vissza gömbölyű pocakjával. Lapos hasamra csúsztattam a kezem és már alig vártam, hogy én is ekkora pocakkal büszkélkedhessek. 
- Köszönöm. – Vigyorogtam vissza rá. – Mennyi van még vissza? 
- Napok kérdése. – Sóhajtott vágyakozva. – A fiatalúr hamarosan kibújik és vége a jó világnak. – Mosolygott, amit nem volt nehéz viszonoznom. 
Édes teher volt neki, és már akkor tudtam, hogy nekem is az lesz. 
- Jó egészséget kívánok. – Mondtam. Nem tartottam helyén valónak, hogy hasonlóképpen gratuláljak, szülés előtt, de ezt ugyanúgy értékelte, ha nem jobban. 
Zsebemben az én kis pocaklakóm fényképével a tiltás ellenére, nem törődve a következményekkel, berohantam a Real Madrid edzésére. 
A kicsit túlsúlyos biztonsági őr rohant utánam. Ugyan már nem sportoltam, de még mindig gyors voltam. És az újdonsült anyai izgalom mellé még párosult az a gyerekes öröm is, amit a tilosban járás miatt éreztem. 
A sietős és hangos érkezésemmel a teljes figyelmet magamra vontam. Az őr még mindig kitartóan loholt utánam megállásomért rimánkodva. 
Az edzés zárt ajtók mögött zajlott. Szinte magamon éreztem az edzőstáb szúrós tekintetét, mikor elfutottam mellettük. Teljesen megértettem, hisz másnap meccs volt, de pont ezért vártam Én is megértést. Kizártnak tartottam, hogy ezt a hírt képes lettem volna másfél napig magamban tartani. 
Mindenki abba hagyta, amit éppen csinált. 
- Elnézést. – Kiáltottam oda Mounak. – Élet-halál kérdése. Vagyis inkább életé. – Javítottam ki magam. Cris futott felém és Iker is kijött a kapuból. 
Azzal, hogy mi újra egymásra találtunk és kiderült az igazság Ők is rendezték a viszonyukat egy hajnalig tartó beszélgetéssel. 
Lihegve omlottam a karjába. 
- Jézusom, minden rendben? – Kérdezte és hátrasimította rakoncátlan tincseimet miközben megnézte, hogy mindenem egyben van-e. 
- Minden… a… legnagyobb… rendben. – Mondtam szaggatottan. – Adj… egy… percet. – Kértem és igyekeztem kifújni magam. 
Még mindig minden tekintet felém irányult. Iker megállt mellettem. 
- Jól vagy? 
- Igen. Szia. – Köszöntem, majd vettem egy jó mély levegőt és kifújtam. Miután a légzésem lecsillapodott mosolyogva néztem aggódó szerelmem tekintetébe. 
- Minden oké? Megijesztesz. 
- Szeretnék bemutatni neked valakit. 
- És nem várhatott volna holnap estig? – Sóhajtott bosszúsan. Megráztam a fejem. 
- Fontos. 
- Biztos az, ha itt vagy és hagytad, hogy még a biztonsági őr is megkergessen. – Mosolyodott el megenyhülve. 
- Hidd el az. 
- És hol van? – Kérdezte, miközben szemével az ismeretlent kereste. Megfogtam a kezét, mire értetlenül nézett le rám. 
- Itt. – Suttogtam, mikor tenyerét a hasamra szorítottam. Úgy nézett rám, mintha legalább a világ nyolcadik csodája lennék. Csillogó szemeiben olyan szeretetet égett, amit már képtelen voltam szavakba önteni. Annyira meghatódtam csodálattal keveredő kisfiús tekintetén, hogy könnyek tolódtak a szememben. .  .


Még ma is ugyanolyan tisztán látom magam előtt az arcát és most is a fülembe cseng a boldog nevetése és a többiek gratulációja. 
- Anya? – Szól ismét Junior, de most nem a lámpa miatt. 
- Tessék? – Kérdezem, jelezve ezzel, hogy figyelek rá. Szerettem hallani, hogy anyának hív és még jobban szerettem az érzést, hogy úgy is tekint rám. .  .


Mikor már teljes tudatában voltam annak, hogy kilenc hónap múlva életet adok egy kisfiúnak vagy egy kislánynak, elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy fogok érezni vagy viselkedni. Szerettem Juniort, teljes szívemből és ezt senki nem kérdőjelezhette meg. Nem számított, hogy nem én voltam az igazi anyukája. Viszont Juniornak akkor én még csak Han voltam. Egy lány az apukája életében, akitől szeretetet kap. Nem tekinthetett az anyukájának hisz csak az apukáját ismerte és ezért nem is hibáztathattam. És nem kérhette meg rá, hogy hívjon anyának, mikor nem tudta, mit vagy inkább kit jelent. 
Próbáltam titkolni, hogy mennyire aggódom emiatt, de volt valaki, aki ezt kiszúrta. 
Tisztában voltam vele, hogy előtte nem lehetnek titkaim. És ha valamiért nem szólt, az nem jelentette azt, hogy nem tudott róla. Ő nagyszerű anya, és Én örültem, hogy Ő lett a második életem anyukája. Szerettem volna Juniornak az lenni, ami Ő nekem. 
Tudtam, hogy vele megoszthatom a félelmeimet, mert nincs, aki jobban megértene nála. 
- Nem attól vagy anya, hogy megszülsz egy gyermeket. És nem csak annak a gyereknek az anyukája lehetsz, akit a szíved alatt hordtál. Anya akkor lehetsz, ha feltétel nélkül szeretsz, és óvod őt, vigyázod álmát és a szívedbe zárod. Ha sajátodként neveled és szereted.  Junior tudja, érzi ezt, de nem tudja kifejezni magát. Neki az anya nem több mint egy szó. Egyelőre. Hidd el Cristiano se csak azért hív anyának, mert jól hangzik, vagy mert az a nyilvánvaló tény, hogy a gyerekét hordod a szíved alatt. – Mosolygott. Én pedig végre megértettem. 
Miután megtudtuk, hogy kisbabánk lesz Cris elkezdet anyának hívni. Egy percig se furcsálltam és szerettem mikor úgy hívott. Büszkén ejtette ki azt, hogy anya, vagy gyönyörű anyuka, esetleg leendő és még sorolhatnám, de ezeket mondta a leggyakrabban.
Junior nem utánozni kezdte az apukáját, hanem rákérdezett. 
- Apu, Han miért Anya? – Kérdezte meg tőle egyik este lefekvés előtt. Már látszott a hasamon hogy valaki bizony növekszik ott bent, mikor erre az apa fiú, beszélgetésre sor került. 
- Azért, mert nemsokára lesz egy kistestvéred. 
- Mikor? 

- Nyár vége körül.

- És neki lesz az anyukája? – Cris bólintott. Majd rám nézett. – Nekem is leszel az anyukám? – Kérdezte hatalmas nagy barna szemeit rám meresztve. A válaszomra várt.  Az ajakamba kellett harapnom, hogy ne remegjen, és hogy lehetőleg ne sírjam el magam a kérés hallatán. 

- Kicsikém, Én már most is az anyukád vagyok. – Simogattam meg a fejét és attól a perctől kezdve nem kételkedtem tovább magamban, vagy az érzéseimben. A kisfiam volt és ezen, semmi nem változtatott.

- Akkor mondhatom neked, hogy anyu? 

- Ragaszkodom hozzá. – Nevettem rá és puszit nyomtam a homlokára majd magamhoz öleltem.

Soha nem érzett nyugalmat és tejességet éreztem. . .

 

- Apa mikor jön haza? – Kérdezi.

- Nemsokára. – Felelem. 

- De mikor? – Türelmetlenkedik, amin halkan nevetek.

- Szerintem mire hazaérünk Ő már otthon lesz. 

- Tényleg? – Kérdezi, ragyogó szemekkel mire bólintok. Nekem is hiányzik már.  Barátságos meccsre utazott a válogatottal és az edzések valamint felkészülések miatt már egy hete távol van. Utoljára az esküvőnk előtt töltöttünk ilyen hosszú időt távol egymástól. . .

Májusba tartottuk és a mai napig nem értem, Iza, hogy volt képes rábeszélni minket arra, hogy egy teljes hétig ne találkozzunk az esküvő előtt. Hadovált valamit arról, hogy az egy nap nem elég, mert túl sokat vagyunk együtt és nem vágyunk majd egymásra eléggé a nászéjszakán.

Utáltam érte, mert a hormonjaimnak köszönhetően Cris nélkül olyan voltam, mint egy síros kislány. Izának fogalma sem volt, hogy milyen nekünk külön lenni, hogy nélküle elveszett vagyok. Hajthatatlan volt és még a bátyámra se hallgatott. A legkevésbé sem érdekelte, és örömmel játszott velem Barbi-babásat, ahol természetesen én voltam Barbi. 

Cris rám bízta a döntést az esküvő időpontját illetőleg. Rajtam múlt, hogy terhesen megyek-e férjhez vagy majd csak később. Nekem pedig nem számított, hogy teszem ezt, mert nem érdekelt ki mit mond, hogy mennyire nem való az én helyzetemben. A felesége akartam lenni és kész.

Így már bőven gömbölyödő pocakkal, a hagyományokat tiszteletben tartva, egy egyszerű tört fehér földig érő sifon ruhában mondtuk ki a boldogító igent. És örökre a szívembe égett, amit ott, és akkor mondott nekem. 

 

Sosem voltunk átlagosak. Míg mások akadályt ugrottak, mi magas falakat másztunk.
Egymás nélkül a pokolba járunk, mikor együtt vagyunk, a mennyországban.
Melletted úgy érzem, bármire képes vagyok. A Te fényed vesz körbe és vigyáz rám.
Te tartod össze a világunkat. A Te szívedtől dobog az enyém.
A legjobb vagy, ami történt velem, és csak veled van értelme a Mindennek. .  .

  

Befordulok az utcába és kicsit én is izgatottabb leszek. Még mindig nehéz nélküle, és rettenetesen hiányzik mikor nincs velem, bár a két kis csöppség sokat segít abban, hogy érzelmileg ne legyen olyan nehéz.

Leparkolok az út szélén. 

- Junior maradj a kocsiban, míg kiveszem a húgodat. – Kérem meg, mire bólint.

A kisasszony azzal egy időben ébred, hogy az autó megáll. Nagyot ásítva nyújtózkodik és már két kézzel kéredzkedik ölembe. Táskát a vállamra akasztva kikapcsolom az övet és kiveszem az ülésből. 

- Oké nagyfiú. Jöhetsz. – Miután kiszáll, megáll mellettem. Bezárom az autót és kézen fogva a ház felé indulunk.

Beütöm a kapukódot és mikor átlépjük, Junior egyenesen az ajtó felé rohan, ami szélesre tárul előtte és mire még egyet pislogna, már apukája karjaiban van. 

Egy pillanatra megállva csak nézem őket és örülök, hogy újra teljes a családom. Miután mi is bemegyünk Cris becsukja az ajtót. Mielőtt még egyet léphetnék, átölel és megcsókol.

- Szia. – Suttogom. 

- Neked is. Hogy vannak a hercegnőim? – Kérdezi. – Jól viselkedtél Villámbaba? – Veszi el tőlem.

A kisasszony joggal érdemelte ki a becenevét, amit a csapattól kapott, és Crist még most is azzal szekálják, hogy a lánya gyorsabb, mint Ő, ugyanis sietve jött világra. Ma már csak nevetünk rajta, de halálra rémisztett minket, mikor alig hét hónap után úgy döntött, neki elég volt odabenn. . .

  

Izával és Juniorral meccsnézésre készültünk, mikor a semmiből rám tört egy éles görcs és vérezni kezdtem. Megijedtem, mert fogalmam se volt mi történt. Rohammentő vitt kórházba, ahol tájékoztattak, hogy szülni fogok. Tudtam jól, hogy nem volt itt az ideje és hogy ennek rossz vége is lehet.

Még mielőtt megakadályozhattam volna, Iza felhívta az edzőt és „szülés” jeligével a csatárt kérte. Mou gyors fejszámolás után rájött, hogy még nem lenne itt az ideje. 

- Miért kellett felhívnod? – Kérdeztem dühösen.

- Mert a férjed és a gyereked apja. 

- Feleslegesen fog aggódni?

- Chh… Feleslegesen? Érted nem lehet feleslegesen aggódni. – Mondta, majd felvette a csörgő telefont és egyből át is adta nekem. 

- Kicsim jól vagy? Az edző azt mondta, hogy…

- Igen, szülök. Kórházban vagyok. – Mondom a lehető legnyugodtabban, pedig minden porcikámmal reszkettem a félelemtől a dühtől és a fájdalomtól. 

- De még…

- Tudom. – Szakítottam félbe. – Nem lesz semmi bajunk. Oké? – Persze akkor még fele annyira se voltam benne biztos, mégis úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom. 

- Odamegyek.

- Nem jössz. 

- De igen.

- Nem, nem jössz. A fenébe is. Inkább rúgj három gólt. Oké? – Kértem fojtott, sírós hangon, amit hosszú csend követett. Mérlegelte döntése következményeit. Mindkét lehetőség következményeit. – Kérlek. – Könyörögtem. Mire belement. 

- Oké. Két óra múlva ott leszek. Várni fogsz?

- Várni foglak. – Mondtam és letettem a telefont. 

Még nyolc óra múlva is alig tudtam magamról. Kimerült voltam a szüléstől és a vérveszteségtől, de mint már olyan sokszor az elmúlt években, mikor egy korházi ágyon tértem magamhoz, Ő ott ült mellett és várt.

- Szia. – Suttogtam. 

- Szia. – Mondta megkönnyebbülten.

- Sajnálom. – motyogtam. Mire megcsóválta a fejét. – Jól van, ugye? 

- Jól. – Bólintott és úgy mosolygott, ahogy csak egy büszke apuka tud.

- Láttad? 

- Igen. Inkubátorban van. Nagyon pici, de olyan gyönyörű kislány, mint az anyukája.

- Egy kislány. – Nyugtáztam. - Mi legyen a neve? - A hajába túrt.

- Hát, ami azt illeti én választottam neki, mert kérték, de ha nem tetszik, nyugodtan változtathatunk rajta. – Mondta idegesen. Nem reagáltam rá, csak vártam, hogy kimondja a kislányunk nevét. – Mikor ránéztem téged láttalak. Egy kicsi Hangát. Ezért úgy gondoltam, hogy a Naomi tökéletes lenne neki. Ő a mi kicsi Nomink. – Mondta, én pedig ismételten hálát adtam az égnek, hogy Ő van nekem. Hogy egy ilyen csodálatos embert adott nekem, és hogy Ő az Én romantikus mesém főhőse. Hogy Ő az Én boldog végem.

- Annyira szeretlek. – Mondtam, de túl fáradt voltam bármi máshoz. És láttam rajta, hogy ő is az. 

- Jól vagy? – Kérdezte, mire aprót bólintottam. – Pihenned kellene.

- Neked is. 

De tudtam, hogy nem fog elmenni. Meg akartam nyzgtatni.

- Az égieknek nem kellek. –  Jutott eszembe az esküvőnkön tett fogadalma.

  

. . . Többször voltam túl közel ahhoz, hogy elveszítselek és minden egyes alkalommal magaddal
ragadtad a lelkem egy darabját, de mindig visszaadtad.
Senkiért nem imádkoztam annyit, mint érted.
Könyörögtem, hogy Istennek vagy bárki másnak ne legyen nagyobb szüksége rád,
mint nekem. . .

- Ne aggódj.

Megcsóválta a fejét. 

- Nem voltál elég Te. Úgy tűnik a kislányunknak feltett szándéka, hogy ha már neked nem sikerült az őrületbe kergetni, akkor majd Ő megteszi helyetted is. – Bocsánatkérő pillantást vetettem rá. Egy elnéző mosoly valamint a meleg barna szempár volt az utolsó, amire emlékeztem. Elaludtam. . .

  

Nomi eszméletlen apás kislány, és abból, ahogy bújik hozzá, látom mennyire hiányzott neki. Fejét a vállára hajtva élvezi a biztonságot és melegséget nyújtó kezek gyengéd ölelését és simogatását. Csak ülök és nézem Őket. Iszom a látványt és tudom, sosem leszek képes betelni vele. Junior jön vissza a szobából és egyenesen felém tart. Nem tűnik féltékenynek, de legbelül tudom, hogy egy picit még is az. Az ölembe mászik, átölel és olyat mond, amit még soha azelőtt:

- Szeretlek anya. – Suttogásnak szánja, Cris mégis meghallja, én pedig még erősebben szorítom Őt magamhoz. 

Ezekért a percekért élek. A kimondott és ki nem mondott szavakért. A néma, de annál beszédesebb pillantásokért. Az apró érintésekért és szív melengető képekért, amik boldoggá tesznek.

A bóbiskoló kicsi lánnyal a karjában leül mellénk a kanapéra és átölel. Egy apró csókot lehel az arcomra, majd halkan kezdi suttogni a fogadalma utolsó sorait:

 

. . .A társam vagy, a szerelmem, a barátom és a gyermekeim anyja.
Adjon a jövő napsütötte napokat, vagy sötét perceket.
Vegyen el emlékeket és adjon vissza fontos perceket.
Teljes szívemmel szeretlek, és míg élek
Kézzel – lábbal fogok küzdeni érted.

VÉGE