2013. február 20., szerda

50 - Szerelem net


Sziasztok!
Tudom Szerelem net már elég régen volt, de gondolom, mindenki tudja miért. :)
Jelenleg viszont nincs a kezem alatt olyan történet, amit részeken belül befejezek, úgyhogy visszaáll a rend. Vagyis két történet váltja egymást, reményeim szerint minél gyakrabban, miközben ebookokat gyártok nagy erőkkel. Így továbbra se ígérek rendszerességet. A tervezés valahogy nem nekem való. :D
Ez pedig itt az ötvenedik rész. :D Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi,
Vii


A gép valamivel dél után landolt az Angol fővárosban. Egy csapat sajtóssal érkeztem. A nyitó ünnepség ugyan még csak két nap múlva volt esedékes, de ettől a naptól vehettünk részt Mi is az Olimpián a magunk módján.
Az épületből kifelé menet írtam Sergionak egy smst. Tisztában voltam, vele, hogy Ő még bőven kilométerekkel a tengerszint felett jár.
Ahogy kiléptem a szabad ég alá, mélyet szippantottam a nedves, szmogos levegőből. El sem hittem, hogy ott vagyok és a cipőm talpa valóban Angol földet érint. Körülnéztem és megállapítottam, hogy nekem pont erre volt szükségem. Vidéken nevelkedtem, de Pesten nőttem fel. A városi lét minden tartozékával a lételemem volt. Igaz, hogy sosem jártam Londonban mégis olyan érzésem támadt, mintha hazajöttem volna.
- Látom, tetszik. – Az ismerős hangra felkaptam a fejem és gondolkodás nélkül vetettem magam, Nono karjaiba. Aki nevetve fogadta heves köszöntésem. – Örülök, hogy még mindig hiányzom neked.
- Mindig. – Engedem el. – Mióta vagy itt?
- Egy órával előtted érkeztem. Megnéztem mikor fut be a járatod és gondoltam megvárlak. Féltem, ha rászabadulsz Londonra estig nem is látlak.
- Még most is nagy a kísértés. – Nevettem rá.
- El tudom képzelni. Apád tudja, hogy itt vagy? – Kérdezi, hogy témát váltson, de ezzel rám zúdít egy adag bűntudatot is. Pillantásomból sejtette a választ. – Fel kellene hívnod.
- Nem akarom megbántani.
- Azzal bántod, ha nem mondod el neki.
- Azzal is. – Motyogom. Úgy sem hagylak békén pillantást vetett rám, megspékelve a várakozó teljes karba font kezekkel. – Oké. Oké. A szállásról felhívom. – Adtam meg magam. – Ilyenkor annyira…
- Szeretsz? Tudom. – Vigyorgott és átkarolva a vállam egy buszhoz léptünk, a sok közül, amik egész nap arra vártak, hogy minket, bennfenteseket furikázzanak.
Az hogy külföldi vagyok, messziről lerítt rólam, ez ellen nem tehettem semmit, nem vagyok idevaló és kész. Se külsőre se modorilag. Itt mindenki távolságtartó és hivatalos. Az ellen pedig, hogy olyan külföldi vagyok, aki még az életben nem járt London? Nos, meg se próbáltam leplezni.

Úgy kapkodtam jobbra-balra a fejem, mint aki bőszen keres valamit. És igazság szerint kerestem is. És minden, ami érdekelt egy-egy találat volt.
Persze nem sikongattam mikor megláttam a Towert, vagy a London Eye formáját kirajzolódni, meg a többi olyan nevezetességet, és nem is mutogattam ujjal, mint egy kisgyerek, de tagadhatatlanul izgatott voltam.A busz egészen az olimpiai falu bejáratához vitt bennünket. A sor lassan haladt az ellenőrzések és adategyeztetések miatt. Mindenki névre szóló, arcképes igazolványt kapott és kapuk nyitására is alkalmas volt.

Minden ország a saját régiójában kapott helyet. A versenyzők, akik a kis országunkat képviselték nem voltak túl messze tőlünk. Néhányukat már ismertem és alig vártam, hogy a többieket is megismerhessem.

Norbival közös szobát kaptunk, ami nem különösebben zavart. A legjobb barátom volt és tisztában voltam a ténnyel, hogy ha itt elkezdődik, aminek el kell, ezt a helyet csak csukott szemmel fogom látni vagy sötétben. Nulla magánélet, aminek a főszereplője éppen több ezer kilométer távolságra van így hát nem volt probléma.
Miután lepakoltuk a csomagjainkat egy megbeszélésre mentünk, ahol minden ország, minden fotósa, újságírója, riportere, operatőre, de még azok segédei is hivatalosak voltak. Vagyis inkább kötelező jelleggel részt kellett venniük.
Egy hatalmas előadóterembe gyülekeztünk. Amint helyet foglaltunk a kezembe nyomott egy közel harminc oldalas dokumentum köteget.
- Mi ez?
- A szabályzat. Tegnap letöltöttem és kinyomtattam. Én már a repülőn átolvastam.
- Remélem a lényeget kiemelted. – Mondtam még mielőtt belelapoztam, de se zöld, se kék, de még csak rózsaszín vagy más rikító színű csíkot sem láttam. Csak feketét a fehéren. Egy köteg A4-es lapon tömény jogszabály, paragrafus és bekezdés.
- Szabad egyáltalán bármit is csinálnunk? – Érdeklődtem.
- Persze. Adott helyen, adott időben, de nem vészes.
- Magyarul nem leszünk láncon, de magas korlátok közé leszünk zárva.
- Valami olyasmi, de Én vagyok jobban korlátozva. Te a kis masináddal oda mész ahova akarsz és az a jó, ha minél több képet csinálsz, mert előfordul majd, hogy azokból kell dolgoznom. A sajtótájékoztatókon és a személyes interjúkon ott kell lenned, de erről majd adok egy pontos tájékoztatót, így ott tudsz lenni, ahol kell, és amikor kell.
- Csúcs. Órarendet kapok.
- Szokj hozzá. Szeptembertől a fősulin is kapsz. – Emlékeztetett. – Most pedig, pszt és figyelj.

Pontosan 3 óra 24 perc és 12másodperc tömény okosítás után az információktól zsibongó fejjel hagytam el a családi ház méretű konferencia termet. Nono valahol lemaradt és nagyon jól tudtam, miért. Leültem az ágyra és nagy sóhaj kíséretében elővettem a mobilom, majd kikeresve apa számát néhány pillanat habozás után felhívtam.
- Szia, kincsem. Mi újság? Hogy vagy? – Kérdezte, de hallottam a hangján, hogy inkább azt kérdezte volna meg, hogy mi a baj.
-  Jól, azt hiszem. Egyelőre.
- Egyelőre?
- Hát. . . – Kezdem és eszembe jut a nap mikor bemutattam nekik Sergiot. Akkor is ilyen ideges voltam és legszívesebben elbújtam volna, ahogy most. Csak azért mert azt gondoltam olyat teszek, ami nem helyes. De már miért ne lett volna helyes a szerelmemmel töltenem az éjszakát? És ebből kiindulva miért ne lenne helyes, hogy eljöttem Angliába az Olimpiára, dolgozni? Ez csak egy ország egy helyszín. Egy más dolog, hogy pusztán kíváncsiságból vágytam ide, miatta, miattam és anya miatt, de nem a családja miatt, akik bántották, kitagadták. Mély levegőt vettem. – ne akadj ki nagyon. Csak el akartam mondani, hogy Londonban vagyok.
– Beletelt néhány pillanatba mire reagált.
- Ezt most jól értettem? – Kérdezte és tudom, hogy értette csak még nem fogta fel.
- Igen, apa. Azt hiszem.
- Mi dolgod neked ott?
- Apa kértelek, hogy ne akadj ki. Csak dolgozok.
- Dolgozol? Pont Angliába?
- Igen, mert tudod az Olimpia Londonban lesz idén és Norbi megkért jöjjek el vele, mert nem akar valami próbaidős amatőrrel pofára esni. – Mondtam és hallottam, ahogy tüdejéből kiszabadul a visszatartott levegő.
- Értem. Rendben van. – Mondta. – De ne hidd, hogy odavagyok az örömtől, amiért ott vagy. Ráadásul egyedül.
- Apa nem vagyok egyedül és gyerek sem vagyok már. Ráadásul most jövök egy kőkemény okosításról. Örülhetsz, élni sem lesz időm.
- Tisztázzuk. Amíg anyád és Én élünk addig gyerek maradsz, ha tetszik, ha nem. Még akkor is, ha már te is anya leszel, de ezzel még nagyon hosszú ideig ráérsz foglalkozni. Annak pedig egyáltalán nem örülök, hogy túlhajtod magad.
- Ne haragudj.
- Sosem. Te is tudod. – Mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Hogy tetszik London? – Tette fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam.
- Csodás apa. Annyira más, és mégis olyan hasonló.
- Igen azt hiszem, értem mire gondolsz…

Gondosan áttanulmányoztam a Nono által készített beosztást és összevetettem az egész eseménymenetrenddel. A sajtótájékoztatókon mindig együtt kellett lennünk és az egyes döntőkön is. A selejtezőket pedig megosztottuk.
- Szükségem lesz az okos kis fejedre is, úgyhogy figyelj oda.
- El sem hiszem, hogy erre az egészre egyedül küldtek.
- Ch… Nem tartasz képesnek rá, hogy meg tudom csinálni? Sőt tovább megyek, nem bízol abban, hogy ketten megcsináljuk.
- Hogy kételkednék benned? Tudom, hogy képes vagy rá. Magamban már kevésbé bízok, de ez az én bajom. – Összevontam a szemöldököm. – Ugye tudod, hogy két és fél hét ilyen tempó után totál készen leszünk.
- Innen már nincs visszaút. – Csóválja meg a fejét.
- Viccelsz? Eszembe sincs lelépni. Lehet, hogy minden este úgy fogok belezuhanni abba az ágyba, – mutattam rá az említett bútorra. – de nem bánom. Mutassuk meg ki a legjobb…

És úgy is történt. Egyik nap követte a másikat és egyik sporteseményről mentem a másikra. Főleg azokon voltunk érdekeltek, amin Magyar versenyzők is voltak, de természetesen más nemzetiségű, sikeres és kevésbé sikeres sportoló is helyet kapott, Nono cikkeiben és az Én képeimen.
Nem volt túl sok időm várost nézni. Ahogy fogytak a versenyzők és a napok egy-egy órát ki tudtam használni és ilyenkor kiszabadultam abból az őrületből, ami körül vett, hogy megismerkedjek Londonnal. A felét nem tudtam megtenni annak, amit szerettem volna, de Sergio megígérte, hogy egyszer visszahoz és velem fedezi fel a várost, annak ellenére, hogy Ő már látta.
A magyarok 21 sportágban 157 sportolóval képviseltették magukat. Éppen hogy elkezdődött az Olimpia már az első napot egy cselgáncs bronzéremmel fejeztük be, amit másnap ugyanebben a sportágban egy ezüst követett. Valamint ugyanezen a napon vívásból megszületett az első arany.
Még fotósként, vadidegenként is hatalmas élmény volt látni a győzelmet, a boldogságot és az örömkönnyeket. Büszke voltam rá és mindarra, amit kemény munkával, akarással, szenvedéllyel, szeretettel és elkötelezettséggel ért el.
Úgy gondoltam minderre szükség van ahhoz, hogy egy sportoló sikeresen legyen.
Rengeteg csapatsporton és egyéni összecsapáson vettem már részt, mint külső szemlélő. Tudom, hogy sosem fogom igazán megérteni, mert én csak látom, hallom, de valójában nem érzem azt, amit ők. De többet tudtam, mint bárki más.
A napjaimat Sergioval éltem és láttam mit tud tenni vele egy elvesztett meccs vagy egy megnyert mérkőzés. Láttam azt, hogy bármennyire is bántja nem adja fel. Tovább küzd és hajt, amíg el nem éri a kitűzött célt. Ezt nem csinálja az ember muszájból, akarata ellenére, vagy, mert mások elvárják tőle. Ahhoz, hogy sikeres légy szenvedélyesen kell szeretned azt, amit csinálsz és elkötelezned magad annak az életformának. Úgy ahogy Ő is teszi nap-nap után.
 
Minden reggel hajnalban keltünk és helyszínről helyszínre mentünk. Az első hetet még gond nélkül végigcsináltam. A második közepén viszont, amint ágyat láttam belezuhantam. Sőt az egyik tornadöntő után sírva nevettem magamon, mikor könnyekig hatódtam a szivacs látványától.
- Ha jót akarsz magadnak és a lapnak, akkor addig jó messzire elkerüljük a szobát, míg nem végeztünk.
- Rendben. – Nevetett.
- Te figyelj csak. Most lehet, hogy csak szimplán Sergio hiányom van, de az is lehet, hogy Berki Krisztián tényleg hasonlít rá. – Tűnődtem el miközben a tornászt néztem, aki külföldi riporterek és újságírók gyűrűjében vigyorgott.
Nono is arra nézett amerre én.
- Hm… Talán egy kicsit. Viszont abban biztos vagyok, hogy Ramos hiányzik neked.
- Ezt nem tagadom.
- Beszéltél ma már vele?
- Még nem.
- Figyelj, szerintem kép van elég. Menj és hívd fel. Én még beszélek, az aranyérmessel aztán találkozunk az ebédlőben fél óra múlva.
- Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. Azt hiszem élek vele. Köszönöm. – Vigyorogtam.
- Mit nem mondasz. – Nevetett hangosan. – Na, menj.
Nem kellett kétszer mondani. Már ott se voltam. Ahogy kiértem a tornacsarnokból a fülemre szorítottam a telefonom, amin előzőleg Sergiot tárcsáztam.
- Szia! – Köszönt halkan, rekedtes hangon.
- Szia. – Suttogtam én is. – Aludtál.
- Ühüm.
- Ne haragudj.
- Akkor haragudnék, ha nem hívtál volna. Mi újság?
- Ma is gazdagabbak lettünk egy arannyal. És már túl vagyunk a félidőn. Alig várom, hogy lássalak.
- Ó, én nem csak látni akarlak.
- Valójában én sem, de ez maradjon a mi titkunk.
- Rendben. Végeztél mára? Mennyi az idő?
- Oké. Nem. És fél tíz.
- Lassíthatnál. Nem egy hullát szeretnék visszakapni. – Legszívesebben nevettem volna kedvesen szigorú hangján, mégse tettem. A törődése simogatta a lelkem.
- Majd a felügyeleted alatt pihenek.
- Abban biztos lehetsz édesem. Most hol vagy?
- Megyek vissza a szobánkba. Elhozom a laptopom, mert az ebédlőbe fejezzük be a melót. Ha két percnél többet töltök ágy közelbe, beleájulok.
- Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod.
- Már hogyne kéne. Rezsit fizetek, törlesztek, egyetemre megyek és valamiből még élnem is kell. – Világosítottam fel, újra.
- Tudod, hogy…
- Tudom Sergio és nem. Köszönöm. Tudom, hogy csak segíteni akarsz és azt is, hogy szívesen teszed, de nekem szükségem van az anyagi függetlenségre.
- Igen, tudom. Azt akartam, hogy tudd, csak egy szavadba kerül.
- Köszönöm. – Mondtam már megenyhülve, indulat nélkül.
A napjáról kérdeztem és miközben a célom felé haladtam, őt hallgattam. Amennyire tudtam nyomon követtem az eseményeket, de az ő szájából ezt egészen más volt hallani. Ahogy befordultam a folyosóra, amelyiken a szobánk volt egy lányba ütköztem.
- Bocsi. – Motyogta sietősen. Meg se várta, míg bármit is mondok a következő sarkon úgy eltűnt a szemem elől, mintha ott sem lett volna. Szinte biztos voltam benne, hogy nem ismert meg. Ellenben velem.
- Ott vagy?
- I-itt persze. – Feleltem és még mindig arra néztem ahol Lara eltűnt. – Most futottam össze az exeddel.
- Mekkora mázli, hogy Én nem futok össze tieddel.
- Nehéz lenne.
- Nem tehetek róla.
- Egy szóval se mondtam, hogy tehetsz. Csak fura hogy pont itt futok össze vele. Itt csak magyarok laknak.
- Hm… Biztos összeszűrte a levet valamelyik bajnokotokkal. Kinézem belőle. – Mondta, én pedig további lehetőségek után kutattam, de az volt a legésszerűbb, amit Sergio mondott.
- Igazad lehet. – Helyeseltem végül és nem gondolkoztam többet a történteken. . .

Húsz napot töltöttem Londonban. A tizenkilencediken volt még néhány döntő és persze a záróünnepség, ami hasonlóan a nyitóünnepséghez lenyűgöző volt. Csak ez után álltunk neki a munka érdemi részének.
Az utolsó napokon annyira összeürüsödtek a végső összecsapások, hogy mindössze három-négy órát aludtam éjszakánként.
A monitoron összefolytak a betűk és a képek. Többször meg kellett állnom és pihennem, ezért jóval tovább tartott minden, mint általában. És persze az is nagy szerepet játszott a dologban, hogy tudtam, holnap hazamegyek.
Becsuktam a szemem és rászorítottam a kezem, hogy védjem a neoncsövek erős fényétől. A fejem szinte megkönnyebbült attól, hogy nem erőltettem tovább a látást.
- Jól vagy? – Kérdeztem, Nono. Az asztal másik oldalán ült. A lábai egy másik széken pihentek, a laptopja pedig az ölében feküdt.
- Aha. – Motyogtam. – Azt hiszem ezért az estéért a szemem nem lesz hálás.
- Nemsokára vége. Tarts ki. Holnap ki se kell nyitnod a szemed.
- Egy darabig. Viszont délig el kell hagynunk a falut és a jegyem is le van foglalva. Sergio már otthon van, Én pedig lassan megőrülök, annyira hiányzik. – Nem reagált, ezért felnéztem. Engem bámult. – Mi az?
-  Semmi. – Vont vállat. – Vagyis… Amikor megismerlek azt gondoltam, hogy olyan magadnak való vagy, pedig egyáltalán nem. Igaz, hogy kevés ember van, akit közel engedsz magadhoz, de Ők az életedet jelentik. Annyira ragaszkodsz hozzá, a szüleidhez, a barátaidhoz, hozzám… Féltelek. – Mondta csendesen. – Ha így szeretsz, az nagyon tud fájni is. Nálad nincs egyensúly.
- Tudom, de nem várhatom ezt. Nem gondolhatok arra, hogy mi lesz, ha hibázunk, és valami olyan történik, ami után nincs többé együtt. Vagy ha ne adja Isten, bármi történne azokkal, akiket szeretek. – Nagyot sóhajtottam. – Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek.

Igaz már későre járt, de hozzánk hasonlóan sokan dolgoztak az ebédlőben. Talán Ők is inkább ültek itt és nem kockáztatták az esetleges szundikálást még a munka befejezése előtt.
Az Olimpiai egyesületnek volt egy belső, online rendszere, ahol a bennfentesek első kézből kaptak információt az esetleges változásokról, módosításokról és egyéb hírekről. Szinte folyamatosan be voltam lépve a rendszerbe. Vagy gépről, vagy telefonról, hogy ne maradjunk le semmiről.
A program friss megosztást jelzett. A tálcán lévő villogó sávra kattintottam és veszett tempóba kezdett verni a szívem mikor a felugró képen magamat láttam viszont. Először talán elfehéredtem, mint egy kísértet, és utána elvörösödtem, mert úgy éreztem az arcom lángol. Nono, ugyanúgy megkapta az üzenetet és riadt tekintettel bámult rám.
Ha Ő látta, a terembe lévő összes ember látta. Hallottam a székek nyikorgását, a suttogást az izgatottságot a hangjukba, hogy az olimpia mellett újabb szenzációs hírt tehetnek közzé.
Sergio Ramos barátnője itt dolgozott fotósként. Olyan mélyre csúsztam a székembe amennyire csak tudtam és belebújtam a gépembe. A kijelző elhomályosult előttem és csak a halk beszélgetésekre tudtam figyelni. Arra, hogy ismerős vagyok, de nem tudnak hova tenni. Hogy láttak már és együttműködve próbálták kizárni a jelenlévő országok képviselőit.
- Ti se tudjátok ki a csaj? – Kiáltott oda Norbi, amiért hihetetlenül hálás voltam. Aztán rám nézett?
- Honnan? – Kérdezte.
- Nem tudom. – Suttogtam és elcsuklott a hangom. Nem akartam ezt. Nem úgy, hogy Ő nem nincs velem. A közelsége nélkül képtelen voltam megbirkózni a gondolattal, hogy a titkunk többi nem titok.
- Ki tehette ezt közzé? – Kérdezősködött tovább, mire megcsóválta a fejem és közben lüktető fejjel próbáltam kitalálni. Volt még rajtunk kívül magyar csoport, de Ők erről nem tudtak. Nono még csak meg se fordult a fejembe.
Miközben percről percre egyre tanácstalanabb lettem úgy nőtt a félelmem. Féltem attól, hogy ha meglátnak, apró darabokra szednek. Féltem attól, hogy nem leszek képes kezelni ezt a helyzetet. És féltem attól, hogy mit szól ehhez az egészhez Sergio. Ő ugyanúgy akarta, hogy elkerüljem a rivalda fényt, ahogyan Én. Hogy a mi kis buborékunk támadhatatlan legyen és ebben a névtelenség segített. Eddig.
- Azt írják nyilatkoztál.
- Dehogy nyilatkoztam.
- Tudom, de itt azt írják, hogy Frewer kisasszony készséggel osztotta meg magánélete apró kis titkait az egyik országos lapnak. – Olvasta és ezzel egy időben csalódott moraj hulláma söpört végig a bennlévőkön, amitől megborzongtam.
- Nem tettem ilyet. – Suttogtam.
- Mikor tetted volna? – Kérdezte és mintha elgondolkodna. Kérdőn néztem rá. Nem lehet, hogy Ő nem hisz nekem. A napjaim jelentős részét vele töltöttem. – Sejtésed sincs?
- Már mondtam, hogy nincs. – Mordultam rá.
- Jó-jó. Be ne kapj. Majd Sergio szépen megcáfolja és három nap múlva mindenki elfelejti.
- Ja, vagy én leszek a szánalmas fotós, akit nem vállal fel a világsztár pasija. – Most rajta volt a sor, hogy kérdőn nézzen rám.
- Most nem értelek. Nem ezt akarod?
- De igen. Csak, félek.
- Minden rendben lesz. Bármit is írtak biztos vagyok benne, hogy köze nem lesz az igazsághoz. Elolvassátok és majd egy jót nevettek rajta. – Szavai kicsit megnyugtattak, de tudtam, hogy igazán nyugodt csak akkor leszek, ha majd túl leszünk ezen a kellemetlen helyzeten.
- Mindenestre felhívom, hogy ne érje meglepetés.
De hiába tettem ezt, nem volt elérhető. Valószínűnek tartottam, hogy nem kapcsolta vissza a telefont, ugyanis az órám szerint már otthon kellett lennie. Ettől pedig egyáltalán nem éreztem jól magam.

Másnap csöves sapkába és napszemüvegbe vonultam be a reptérre és csak reméltem, hogy nem keltek feltűnést azzal, hogy el akarok bújni. Nem álltam neki újságokat nézegetni, hogy megtudjam mit hazudtak össze rólunk. Nem éreztem, azt hogy megkönnyebbülnék, ha tudnám. Sergio továbbra sem volt elérhető ezért aggódni kezdtem. És ez tovább húzta a hangulatomat. Norbi próbálta elterelni a figyelmem, ami néhány percre sikerült is, de a gondolataim hamar visszatértek. Biztos voltam benne, hogy fellélegzett, mikor felszólították a beszállásra.
- Minden rendben lesz. Oké? – Bólogattam és felálltam, hogy átöleljem. – Hívj, ha kellek. Bármikor. Ne törődj azzal, hogy mennyi az idő.
Azzal, hogy ezt mondta a rossz érzés, a nyomás a gyomromba még erősebb lett.
- Köszi. – Préseltem ki magamból. Szomorúan mosolygott rám mikor elment. Mintha Ő már tudott volna valami, amit Én nem.
Fáradt voltam, de nem tudtam aludni és azzal töltöttem a repülőutat, hogy nyugtattam magam. Azt mondogattam magamnak, hogy nem lesz semmi baj. Ott fog várni a reptéren és együtt megyünk haza. Jót nevetünk ezen az egészen és holnap el is felejtjük...

10 megjegyzés:

  1. Szia Vii!

    Huuu hát nem tudom mit írjak... Tudom, hogy nem lehet mindig minden happy, de azért nagyon ne vesszenek egy ilyen hülyeségen össze... :D
    Sergio pedig, hogy fel sem veszi a telefont, izgulok, hogy mi lesz... :P (Gondolok valamire, hogy mi lehet, majd a következő rész után megírom, hogy eltaláltam e, de nagyon remélem, hogy nem...)
    Nah de induljunk az elejéről :D
    Vitali apukáját még mindig imádom :D Gondoltam, hogy nem fog haragudni Vitalira, de olyan jó ezt olvasni is :D
    És olyan jó volt, hogy Nono ismét megjelent. Az egyik kedvenc részem volt, mikor mondta Vitalinak, hogy félti... Szeretem Nonot is :)
    Bocsika, hogyha nagyon értelmetlen lett, de most többet nem tudok magamból kihozni :D
    Szóval nagyon tetszett a rész, és nagyon kíváncsian várom a folytatást!! :)
    Remélem minden rendben veled!!
    Puszi, Andika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Andika!
      Bocsi a megcsúszott válaszért! És azért is, hogy nem tudom teljesíteni a kérésed! :(
      Kíváncsian várom mire gondoltál. Már ha még szóba állsz velem! :D
      Örültem hogy találtál pozitív dolgokat a rossz előérzet ellenére!
      Ajj és nyakamat behúzva várom a reakciót!
      Puszi

      Törlés
  2. Szió!
    Itt abbahagyni! Ez nem ér! Annyira olvastam volna még tovább :D
    Kíváncsi leszek, mit fog mondani Sergio, de csatlakozva az előttem szólóhoz, vagyis íróhoz, reménykedem, hogy nem vesznek össze nagyon. Ha Lara van a dolog mögött, amit nem zárok ki, akkor olyan szívesen megtépném, meg egyébként is.
    Ha lehet, jöjjön hamar az új rész, várom nagyon! :)
    Pussz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia és bocsi!
      Ráadásul ilyen sokat kellett várni!
      Nos a Te bocsánatodért is esedezem...
      Ki fog derülni, hogy kinek mi köze ehhez az egészhez! Ígérem!
      És bocsi, azért is, hogy ilyen sokat kellett rá várni! :D
      Puszi

      Törlés
  3. Szia
    Nekem nagyon tetszett én imádtam:)
    De Alvarezt kisasszonyt meg fogom folytani és utána máglyán elégetem....
    Szegény Vitali én mát most teljsen kész vagyok és igen Vii összeülök szóval várom hajfestéket :)
    Remélem Sergio nem fog vmi ökörséget csinálni és lesz vki aki megállítja hogy ne kövesse el élete egyik legnagyobb hibáját....
    Várom a következőt...
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett!
      Nem állok utadban, hogy ilyen dolgokat tegyél Larával. :)
      Óóó jaj! Milyet szeretnél? Márkát és színkódot kérek, a festésre már nem vállalkozok! :P
      És akkor már csak...
      Puszi,
      Vii

      Törlés
  4. Szia!

    Ajj, miért van olyan érzésem, hogy Lara keze van a dologban...? Nem szeretem azt a nőt. (Na, jó, ezzel biztosan nem vagyok egyedül :D) Nem lehet véletlen, hogy pont a cikk megjelenése előtt futottak egymásba, ráadásul a magyarok helyén. És még Sergio is ki van kapcsolva. Rossz érzésem van, szinte biztos, hogy valami ostobaságot csinált... Biztos megint elkapta az őrület, és első felindulásában elhitte a cikk minden egyes szavát. Ilyenkor azért elgondolkozom, hogy mennyire is gondolta komolyan, mikor azt mondta, hogy mindenek felett bízik Vitaliban...? Remélem, azért valahol mélyen tudja, hogy Vitali sosem tette volna, sosem teregette volna ki a magánéletét egy újságnak.
    Egyébként most már csak abban reménykedek, hogy nem is Norbi volt :\ Az fájna csak igazán Vitalinak. Sergio meg kapja össze magát! Csak abba kell belegondolnia, hogy milyen érzés lenne ez fordítva, és akkor nem lesz itt semmi probléma :) Minden hülye tudja, hogy nekik kettejüknek együtt KELL lenniük. Egyszerűen összeillenek, és ezt senkinek és semminek nem lenne szabad megingatnia. Nem szeretem az ilyen rosszindulatú embereket, akik ezt mégis megpróbálják :\
    De minden rossz érzés és a fejlemények ellenére szerettem a részt nagyon! :) Szuperül megírtad!
    Bár egyébként tényleg emberkínzás itt befejezni a részt! Borzasztóan érdekel, mi lesz ezután! Kattog az agyam, szerintem legalább ezer forgatókönyv van jelenleg a fejemben! Úgyhogy a siess a folytatással! :)

    Puszi,
    Tina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Te figyelmed soha nem kerüli el semmi! :D De persze nem is célom a megtévesztés! :)
      Nos a pasik szeretnek a levegőbe beszélni és elméleti dolgokat csak úgy kijelenti, de esetükben a gyakorlati kérdés teljesen más. Sergio pedig még nem volt olyan helyzetben mint Vitali...
      És tudod milyen az általam megformált hátvéd. :D
      Hogy ki mit tett ki fog derülni előbb vagy utóbb, de akkor már nem ez lesz a fő kérdés te is tudod. :)
      Örülök, hogy szeretted és őszintén kíváncsi vagyok arra is, hogy fogsz a folytatáshoz állni. :D
      És te se haragudj a hosszú csúszásért!
      Puszi:
      Vii

      Törlés
  5. Szia, kedves Viim!

    Ne haragudj, hogy csak most, de tudod, úszok az egyetemmel :D

    Hogy is mondjam egyébként... Nem örülök most. Mármint, a fejezetnek persze nagyon, ahogy mindig, örülök, hogy Vita végül elment Angliába, és még ha nem is találkozott a nagyszüleivel, azért egy fontos határvonalat lépett ezzel át.
    Ugyanakkor...
    Nem vagyok boldog, mert rossz előérzetem van, és a rossz előérzetem Larát szeretné megtépni, hogy megvalljam az őszintét. Remélem, hogy nem rondít bele komolyan Vitali és Sese kapcsolatába, mert őszintén megmondom, rájuk fér az egyszerű boldogság.
    Ha mégis... nagyon utálni fogom azt a csajt :"D

    Mindenesetre, ettől függetlenül, imádtam, ahogy mindig, és sikerült elérned, hogy teljesen epekedve várjam a folytatást, ahogy mindig :D

    Puszillak

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága Eszti!

      Tudom, tudom és semmi gond én örülök, ha néha hallok felőled. :)
      Örülök, hogy egyes részeknek örültél. És tudtam, hogy más részek felkavaróak lehetnek. Nincs is mentségem.
      Nos hát mire az új rész végére nem tudom kit fogsz utálni. Engem mindenképp. :D
      De egyenlőre örülök, hogy imádtad és köszönöm hogy írtál!
      Puszillak

      Törlés