51 - Szerelem net

Sziasztok!

Bocsi mindenkitől! Szerettem volna hozni tegnap a részt csak a gépem úgy vélte, hogy a torrent fontosabb, mint hogy Én blogoljak és mire erre rájöttem, hogy teljes egészében lestoppolta magának a netet, addigra ma lett. :)

Úgyhogy most beoltottam magam nCore ellen és minden figyelmem a tiétek és az új részé.

Időm ugyan nagyjából semmire nincs, de megígérhetem, hogy a következőre nem kell ennyit várni. És jelentem már készülőben van egy új történet is, de majd csak akkor indítom útjának ha ezzel végeztem. ;)

Valószínűleg  ezzel a résszel "nem tetszett" rekordokat fogok döntögetni, de mikor leütöttem a közzétételt, ennek teljes tudatában voltam, szóval ne kíméljetek. :D

Nem elfelejteni, hogy az élet nem mindig habos torta és azt se, hogy kikről szól a történet!

Jó olvasást!

Pusszi

Vii

 

Madridban a reptéren hiába kerestem Sergiot. Nem láttam sehol és ez kicsit sem enyhítette a bennem kavargó rossz érzéseket. Féltem, hogy a leírtak, amiket hazugságnak gondoltam, talán szörnyűbbek, mint valójában az igazság. Féltem, hogy tényleg elhiszi, mondtam bárkinek bármit kettőnkről. Magában az, hogy név szerint tudják, ki vagyok, félelemmel töltött el és semmi jót nem ígért.

Minden egyes perc, míg a csomagjaimra vártam, jóval hosszabbnak tűnt, mint valójában.

Tisztázni akartam a történteket, túl lenni az esetleges félreértéseken, nevetni az egészen. Összebújni vele és elfelejteni a lassan 24 órája tartó szorongást. A gombóc a torkomban egyre nagyobb lett és a bennem növekvő feszültségtől a fejem majd szétrobbant, de tudtam, míg nem beszélünk, addig ez mit sem fog változni.

Kint taxit fogtam és először Sergio címét mondtam be, aztán meggondoltam magam és mégis a saját lakásomhoz vitettem magam. Szükségem volt egy alapos mosdásra, néhány levegővételre az otthon biztonságában és pár fájdalomcsillapítót is szerettem volna keríteni, hátha csillapít a lüktető fájdalmamon. A fő cél az volt, hogy egy kicsit emberibb formát öltsek magamra. 

A postaláda csurig volt levéllel, amit nem szoktam meg. Kivettem a különböző színű, formájú és méretű borítékokat, de arra nem vettem a fáradtságot, hogy akár az egyiknek is megnézzem a feladóját. Az ajtóban a sok táskával egyensúlyozva ügyetlenül helyeztem a kulcsot a zárba. Ahogy elfordítottam meglepve tapasztaltam, hogy az kinyílt. A szívem zakatolni kezdett. Nem gondoltam arra, hogy valaki betört. Se arra, hogy valaki még lehetett itt. Nem az futott át a fejemen, hogy nézhet ki a lakás és nem arra mit lophattak el, hogy mi hiányzik. Hanem arra, hogy mit veszítettem el. Nem tudtam honnan jött az érzés és, miért volt annyira szilárd, hogy képtele voltam más irányba terelni amúgy is kusza gondolataimat. 

Belöktem az ajtót és óvatosan lépkedtem befelé. Néhány lépés után megtorpantam. Egy bőrönddel álltam szemben. Pislogás nélkül, meredtem rá. Lefagytam és mind az eszem mind a szívem hevesen tiltakozott az ellen, amire következtettem. Kisvártatva megjelent a csomag gazdája is, ami kirángatott a pillanatnyi mozdulatlanságból. 

- Szia. – A hangom remegett, ahogy kimondtam ezt az egy kis szót. 

- Szia. – Köszönt Ő is és ez ahelyett, hogy megnyugtatott volna csak még idegesebbé tett. 

- Azt hittem kijössz elém. – Intettem felé. Talán nem a legjobb kezdés volt, de bármi jobbnak tűnt a bűnösnek ható hallgatásnál. 

- Tegnap még én is. – Sóhajtotta és megfogta a bőrönd fogantyúját. 

- Elmész? – Kérdeztem és nagyot nyeltem miközben tekintetem ide-oda cikázott közte és a bőrönd között. Láttam és tudtam mit jelent mégsem akartam felfogni. 

- Tulajdonképpen mit vártál? – Kérdezett vissza. A hangja annyira közömbös volt, érzelemmentes, hogy ha nem láttam volna, miközben ezt mondja, el sem hiszem, hogy valójában Ő az. A pillantása pedig annyira hideg lett, hogy fázni kezdtem. A melegség, amit a közelében éreztem, eltűnt. Reszkettem és ezen nem segíthetett a napsütés vagy a takaró.

- Nem tudom. – Feleltem néhány hosszúnak tűnő pillanat után. 

- Komolyan nem tudod? Komolyan nem tudod, hogy ezek után mit kellene várnod? – Kérdezte és elém dobott egy újságot. Magazinnak túl vékony volt, de ahhoz, ami valójában benne állt ahhoz vastag. 

 

„Külön kiadás: Sergio Ramos magánélete.” 

Homályos lett a kép. A szívem a fülemben dobogott. A betűk összefolytak, de nem kellett elolvasnom egy mondatot se a folytatásból ahhoz, hogy tudjam, amit írtak, az maga a valóság. 

- Miért csináltad? – Kérdezte. és bár igyekezett közömbösnek hatni éreztem a fájdalmát, a csalódottságát. 

- Én nem… 

- Ugyan már Vitali. Ezen tegyük túl magunkat. – Mondta dühösen. – Olyan dolgokat írnak benne, amiket csak mi ketten tudunk. Én nem adtam interjút senkinek. Így csak te lehettél. – Mondta nem sok meggyőződéssel, de mégis határozottan. – Erre ment ki az egész? Csak játszottál, hogy utána eladhass mindent, ami nekem fontos volt, ami megmaradhatott volna? 

- Sergio, én nem… - Kezdtem bele újra, hogy elmondhassam, hogy megmagyarázhassam azt, ami valójában megmagyarázhatatlan.  De nem hagyta. Meg se hallotta kétségbeesett, gyenge próbálkozásomat. 

- Legalább jó sok pénzt kaptál érte? Megérte eladni? – Gúnyos volt és lenéző, mintha egy utolsó senkivel beszélne. – Naivnak hittelek. Olyannak, akit védeni kell az életemtől. Erre kiderül, hogy te vagy az, akitől védeni kellett volna az enyémet. 

- Végighallgatnál végre engem is? – Fakadtam ki. Hangosan, de erőtlenül. Fáradtan. 

- Nem hiszem. Nem vagyok kíváncsi semmire, amit mondasz. A lényegen úgysem változtat. Csak azért maradtam, hogy visszaadjam a kulcsodat. Ott van a pulton. A cuccaidat pedig majd átküldöm, nem kell fáradnod érte. 

Talán nem kellett volna megdöbbennem. Talán számítanom kellett volna rá, hogy így lesz. Még is ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam. A szívem kihagyott egy ütemet és gondolatban emlékeztetnem kellett magam arra, hogy lélegezzek, és arra hogyan is kell. 

- Szóval te ezt már eldöntötted. – Mondtam halkan. A fájdalom mellett pedig mélyen gyökeret vert bennem a csalódás. 

Mintha egy szót sem szóltam volna úgy ment el. Anélkül sétált ki az életemből, hogy meghallgatott volna. Nem láttam, csak éreztem, hogy már nincs ott. Ami addig melegséget és biztonságot adott az most hideg lett és távoli. 

Egyik könnycsepp követte a másikat és az, hogy valaha eláll olyan végeláthatatlannak tűnt, mint a fájdalom, ami darabokra szaggatta a szívemet. Nem hittem, hogy valaha elmúlik, hogy ez csillapodni fog még ebben az életben. Úgy éreztem erős szögesdrótként csavarodik a szívemre és épp csak addig szorítja, míg képes dobogni. 

Körbenéztem az üres lakásba és egyszerűen nem bírtam ottmaradni. Leengedtem az addig kapaszkodónak használt táskákat, felkaptam a kocsi kulcsom és az autómig rohantam. Száguldozni akartam, kihajtani a kocsi lelkét. Adrenalint, ami segít megszabadulni attól, amit érzek. Elhajtani, menekülni és gyorsabbnak lenni, mint az érzelmek vagy a gondolatok. 

Délután révén a forgalom nagy volt. A legrövidebb úton hajtottam ki a városból. Elhagyatott, úttalan utakon jártam kilométerekre a lakástól, Madridtól és még távolabb Tőle és a szerelemtől.

Mikor már úgy éreztem elég távol vágyok lehúzódtam az útszéli kavicsos parkolóba. Az addig csendes sírásom zokogásba váltott át. Fogalmam se volt hogyan tovább. És talán nem is akartam a továbbot.

Csak azt akartam, hogy elmúljon, hogy ne fájjon. Hogy elfelejthessem. 

Fejemet a kormánynak támasztottam és vártam, hogy csillapodjon. Vártam, hogy a könnyeim elapadjanak, hogy a torkomat fojtogató gombóc eltűnjön, és végre kapjak levegőt. De mindezek múlásával a szívem egyre nehezebb lett. Bár a könnyeim nem áztatták tovább maszatos arcom, még mindig sírhatnékom volt. Azt mondták segít. De a sírás semmit nem használt, nem csillapította a szorongásom az elhagyatottságom a csalódottságom és mindazt a rosszat, amit éreztem. Értelmetlen volt, ahogy minden más. 

Összerezzentem, mikor a szélvédőn kopogtak. Letöröltem az arcom és leengedtem az ablakot. 

- Jó estét kisasszony. – Köszönt a biztos úr. 

- Jó, estét. – Tőlem épp hogy suttogásra futotta. Megköszörültem a torkom. 

- Minden rendben? – Kérdezte, mire válaszként bólintottam. Tétovázott egy kicsit. Nem tudtam mit akar. Abba sem voltam biztos, hogy jogosítvány van nálam. Vagy bármilyen irat. Mikor ránéztem biztatóan rám mosolygott. 

- Későre jár. – Mondta és akkor először tűnt fel, hogy besötétedett, én pedig messze vagyok a várostól. – Magára férne egy kis pihenés. Menjen haza, aludja ki magát. Meglátja, holnap más színben látja majd a világot. 

- Köszönöm. – Motyogtam annak ellenére, hogy tudtam rajtam nem segít egy éjszaka.

Madrid felé indultam. Jóval lassabban, mint bármikor, de miért is sietnék valahová ahonnan menekültem.

Úgy éreztem sohasem voltam még ennyire fáradt és kimerült. Mind fizikailag mind lelkileg leharcoltnak éreztem magam.  Napok óta nem aludtam egy jót és biztos voltam benne, hogy a közeljövőben nem is fogok. 

Nem mentem haza. Nem voltam képes arra, hogy egyedül üljek abba a lakásba, amit a beköltözésem óta vele osztottam meg. Amiben annyi emlék bújik meg, amik most kegyetlen módon darabokra szednének. 

Nem olvastam az újságot, nem tudtam mi van benn. Nem tudtam, hogy a barátaim élete is egy színes pletykalap oldalaira került-e. Nem tudtam, hogy van-e egyáltalán bárki, aki itt megmaradt nekem. És nem is mertem azonnal megtudni. 

Percenként többször emeltem kopogásra a kezem, de végül tíz perc múlva leültem a lépcsőre és az előttem lévő ablakon bámultam kifelé. A fények homályos pacaként folytak össze, néha csíkokban mosódtak el máskor jégvirág szerű csillagokban, de nem volt tiszta. Egy pillanatra sem. 

Talán csak percek voltak, de lehet, hogy órák teltek el azóta, hogy leültem oda. Az ajtó viszont kinyílt és két lélegzetvételnyi idő után becsukódott. A futócipő volt az első, amit megláttam. Arra a lépcsőfokra lépett, amin az én lábam is pihent, majd leült mellém. Újabb másodpercek teltek el csendesen és mozdulatlan. Nem emeltem fel a fejem, nem néztem rá. Féltem szembenézni az ismeretlennel. Féltem, hogy ahogy Sergiot, úgy mindenki mást elveszítettem. De Berto az állam alá nyúlt és maga felé fordított. Sok mindent láttam megvillanni a szemében a másodperc töredéke alatt, de minden érzelmet gondosan elrejtett előlem. 

- Szarul nézel ki. – Mondta végül, amin nevetni kezdtem. A nevetésem pedig rövid időn belül sírásba torkollott. A szám megremegett és hagytam, hogy újra eláztassanak a könnyek. Gyenge voltam és nem tudtam visszatartani. Nem érdekelt, hogy így látnak mások. Nem érdekelt, hogy rám volt írva mennyire fáj. Nem, mert úgy éreztem semmim sem maradt. 

Magához húzott és átölelt. Az Ő pólója itta fel a sós cseppeket. Csak ringatott. Egy szót se szólt. Nem próbált meg szavakkal nyugtatni, vigasztalni, se kioktatni. Elég, volt, hogy tudtam, nem vagyok egyedül. 

- Ugye rólatok nem írtak? – Kérdeztem mikor már összeszedtem magam annyira, hogy beszélni tudjak. 

- Nem. – Mondta és bár ettől éreztem egy kis megkönnyebbülést jobban nem lettem. – Mi történt? 

- Én, nem tudom. – Csóváltam a fejem tanácstalanul. - Tegnap vagy tegnap előtt… Mindegy a zárónapon sokáig dolgoztunk és egy belső rendszeren valaki közzétette, hogy ott vagyok Londonban és kiteregettem az életem. Név szerint említettek meg. De én ilyet nem tettem. – Mondtam és megint sírástól remegett a szám. 

- Tudom-tudom. – Sóhajtott miközben megint magához ölelt. Jó volt tudni, hogy Ő bízik bennem, viszont így csak még jobban fájt, az, hogy akitől igazán vártam, az nem így érezte. – Beszéltetek? 

- Nem hallgatott meg. Vagyis nem hiszi, hogy nem én tettem. – Megvontam a vállam, de közel se tűntem nemtörődömnek. Inkább reményvesztettnek, hisz az is voltam. 

- Tudod milyen. Megnyugszik, arra használja majd a fejét, amire való és holnap már ott fogja kaparni a küszöbödet. – Mosolygott. Nem hittem ebben, bármennyire is szerettem volna, hogy igaz legyen, de az, hogy ezt Ő mondta olyan volt, mint valami nyugtató. Tudtam, mert Berto nem mondana ilyet, ha nem így gondolná. Nem ringatna hamis ábrándokban, csak azért, hogy egy pillanatra jobb legyen. Szerettem volna, ha igaza van. Szerettem volna, ha úgy ébredek, hogy ez az egész meg se történt. 

- Itt maradhatok? 

- Persze. Tudod, hogy itt mindig van helyed. – Puszit nyomott a homlokomra majd felállt, engem is felhúzott és bementünk a lakásba. 

- Gyors voltál. – Hallottam meg Liz hangját. 

- Nem mentem el futni. 

- Akkor hol voltál? 

- Hoztam valakit. – Mondta mosolygós hangon. – Nem másznál ki a gardróbodból? – Kérdezte aztán felém fordult. – Nem hiszed el, minden héten átpakolja. Komolyan kezdek érte aggódni. – Suttogta és a szemét forgatta. Itt semmi nem változott és ennek örültem. 

- Akkor aggódj, ha már nem pakol. – Súgtam vissza. 

- Na, már itt is vagyok. – Botorkált kifelé és megállt mikor észrevett. Ugyanúgy, mint Berto először felmérte a hogylétem, és sajnálatát Ő is elrejtette, annak ellenére, hogy tisztában voltam vele mennyire szánalmasan festhetek. – Ó kicsi lány. – Mondta és elindult felém, hogy magához öleljen. – Ne aggódj, helyre jönnek majd a dolgok. Megjön az esze és azt kívánja majd, hogy tehetségnek gondolkodást kapott volna nem pedig focista lábakat. – Mondta. 

De vajon tényleg így lesz? Tényleg rájön majd, hogy tévedett és meg kellett volna hallgatnia, még mielőtt eldönti, hogy itt a vége? Elhagyott vagy kidobott, mindegy hogy hívjuk, a lényegen, hogy nincs velem, nem változtat. Elég lesz majd, ha azt mondja, sajnálja? Elég lesz, hogy ez az egy szó eltörölje azt a mély csalódottságot és megbántottságot, ami a szívem mélyére költözött? Képesek leszek mindezt elfelejteni? És mindaz, amit most érzek varázsütésre elmúlik majd nyomtalanul? 

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal és kérdésekkel volt teli a fejem. Nem voltam egy vidám és szórakoztató társaság. Egy díszpárnát ölelgetve ültem a kanapén és javarészt csak bámultam kifelé a fejemből. 

- Biztos nem vagy éhes? – Kérdezte Liz, mire csak megráztam a fejem. Fél szemmel láttam, ahogy Bertóra néz, aki csak megvonja a vállát. Tanácstalanok voltak és aggódtak. Miattam. Már nem igazán tartottam jó ötletnek, hogy ott vagyok, de azt is tudtam, hogy most már hiába mennék akárhová. 

- Amit leírtak az-az… – Kezdtem tétován, mert nem tudtam, hogy is kérdezhetném meg. 

- Az a szó szerinti igazság. Mintha idéztek volna az életetekből. Ha nem ismernénk is tudnánk, hogy ez nem interjú. Ezeket nem lehet felmondani szóról szóra. Arra is gondoltunk, hogy esetleg beszéltél valakivel, akiben megbíztál és az adta el a történetet, de nem, mert ezek csak nyers adatok, képek, naplózott beszélgetések, de nincs körülöttük történet. Nincs, mi körbeölelje vagy összekösse őket. De persze ezt csak azt veszi észre, aki túllát a „szenzáción”. – Macskakörmözött a levegőben Liz. Próbáltam értelmet keresni abba, amit mond. Próbáltam kitalálni mi történhetett, de túlságosan teli volt a fejem ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Megráztam a fejem. Nem akartam beszélni róla, nem akartam gondolni rá. 

- Beszélhetnénk valami másról? – Kértem csendesen, de nem is vártam válaszra. Akartam, hogy témát váltsunk. – Hogy vagytok? Hogy viselkedik a kis trónörökös? – Kérdeztem és néztem, hogy változik meg a leendő szülők arckifejezése, ahogy a gondolataikban a főszerepet a még meg nem születendő csöppség veszi át. És attól, ahogy beszéltek róla én is éreztem egy kis békességet.

Órákkal később vettem csak rá magam, hogy lefeküdjek. A hideg és idegen ágyban akarva akaratlanul is arra gondoltam, hogy nem itt kellene lennem, egyedül. Reszkettem és hiába húztam magamra a takarót, nem segített. Magányos voltam és tehetetlen. Dühös és elhagyatott. A szoba sötétjében a könnyeim újra utat törtek maguknak. Azt kívántam, hogy múljon el, hogy ne fájjon ez az egész ennyire. És ne féljek attól mi lesz ezután.

A könyörgésem valamikor célba talált, mert elaludtam, még ha csak pár órára is.

Új nap volt, új reménnyel, de ugyanazzal a fájdalommal a szívemben. Nem akartam ennyiben hagyni. Vissza akartam kapni Sergiot és a becsületem, és ehhez az kellett, hogy meghallgasson, és utána együtt keressünk magyarázatot a történtekre. Valamiért úgy éreztem, hogy van remény rá, hogy sikerülhet.

- Szia! – Köszöntem Bertonak. – Liz? 

- Elment dolgozni. Hogy aludtál? 

- Rosszul és keveset. – Motyogtam és miután elkészítettem a tejeskávémat leültem vele szembe az asztalhoz. Szórakozottan kevergettem a már valószínűleg elolvadt cukrot és próbáltam valahonnan erőt gyűjteni a naphoz. 

Nyakig bele volt merülve az újságba és valószínűleg tartottam, hogy a sporthíreket lesi. Azokat a híreket, amik már tegnap felkerültek a netre, vagy épp elmondtak az esti híradóba, de voltak és mindig lesznek olyanok, akik megrögzötten ragaszkodnak az újság festékszagú lapjaihoz. Berto többhöz is. El nem tudtam képzelni mi az, amit az egyik lap közöl a másik pedig nem, és miért kell két vagy három napilapot is megvenni. 

Az asztalon heverő újságra pillantottam. A torkom kiszáradt és szédülni kezdtem. Remegő kézzel nyúltam a lap felé, hogy amit addig fordítva néztem szemből is lássam. A címlapon lévő kép nem volt tiszta, de számomra egyértelmű volt, hogy ki van rajt és az is, hogy nem velem. Amiről azt hittem, hogy tegnap összetört az abban a percben még kisebb szilánkokra hasadt és úgy éreztem néhány darabot el is veszítettem. Örökre. 

Valahonnan a távolból hallottam Bertot, ahogy engem szólongat, de nem igen jutott el hozzám, amit mond. Üres tekintettel néztem rá, majd vissza a képre. Nem mintha nem égett volna rögtön az emlékeimbe, az, ahogy valaki mást csókol és a keze mást simogat. 

A kézilabdás szentségelni kezdett kikapta a kezem alól az újságot, összegyűrte és eldobta. Mintha ezzel segítene. Mintha bármin is változtatna. 

- Ez egy barom. Nem érdemel meg, soha nem is érdemelt meg. Azt se érdemli meg, hogy gondolj rá. Vagy akár még egy könnycseppet ejts érte. Egy ilyen szemétért nem kár.  – Mondta indulatosan és azon tűnődtem, hogy vajon Ő ennyiben hagyja-e. – Felejtsd el Vitali, még azt is, hogy valaha ismerted. – Újra ránéztem. A szavak pedig maguktól jöttek. 

- Elfelejteni? Nem tudom és nem is akarom elfelejteni. – Suttogtam. – Nem tudom elfelejteni, amit iránta éreztem és nem akarom elfelejteni azt, amit most érzek. – Hitetlenkedve bámult rám. – Érezni akarom a fájdalmat. Érezni a fájdalmat, amit okozott nekem, mindig emlékezni rá, hogy ne legyek képes megbocsájtani. 

Hangomban csupán határozottság és eltökéltség volt, és bár legbelül igenis fájt, nem mutattam. Az elmúlt 24 órát gondosan bezártam és Sergio Ramos attól a perctől kezdve nem volt több csak egy tüske, amit a szívembe döftek és ott is hagytak…