49 - Szerelem net

Sziasztok!
Itt van az új rész! Elnézést kérek azoktól akik előbbre várták. Igyekeztem, de tényleg nem érzem olyan jónak. Sőt...
Akinek vagy akiknek pedig nem tetszik keressenek olyan oldalt, amit szívesen olvasnak. Tudom, hogy nem vagyok profi, de nem is azért csinálom. Itt nem kötelező semmi...
Jó olvasást és szép napot!
Puszi:


Sergio szemszöge:


- Tudsz róla, hogy hazudós vagy? – Kérdezte, mikor már a kocsiban ültünk.
- Miért is? – Fordítottam el a kulcsot a motor halkan kelt életre. Rá néztem. Kék szemei szinte világítottak barna bőrén, még így sötétben is. – És te tudsz róla, hogy mennyire gyönyörű vagy? 
- Ne terelj. - Nevetett. 
- Jól áll neked a barnaság. Annyira, szexi vagy. – Mondtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Szerettem, hallani a mélyről jövő sóhajait, amit pusztán egy csókommal képes voltam belőle kihozni. 
- Sergio. – Nevem a szájából olyan volt akár a simogatás. Mindig nagy erőfeszítésembe került elszakadni tőle mégis meg kellett tennem.
- Menjünk haza. – Fordultam hátra és kitolattam a parkolóból. 
- Jah. – Mondta elgondolkodva. Egyesbe tettem a sebváltót és megvártam, míg bekapcsolja az övet. Amint ez megtörtént, elindultam. Lerúgta a cipőjét és felhúzta a lábát. Fejét az ülésnek döntötte és felém nézett, de nem mondott semmit. Hol az utat néztem, hol őt, és azt az édes mosolyt az arcán. 
- Mi az? – Kérdeztem egy idő után. 
- Semmi. Csak nézlek. 
- Igen, ezt látom és érzem is. De miért? 
- Mert régen láttalak és most sütkérezek a látványodban. Nem hittem, hogy képes vagy még barnábbra sülni. 
- Egy hét előnyöm van. – Vigyorogtam. – Bár nem biztos, hogy ez látszódni fog, majd ha többet látok a testedből. 
- Egy hét? Kicsit többet vagy kint, mint én, ráadásul ízig-vérig spanyol vagy, ami sokat számít. Ránézel a napra és már barnább vagy. 
- Hm. Ez igaz. Akkor csak az általános fehérséged miatt tűnsz most nagyon barnának, de megvárom, míg leveszed a ruháidat. 
- Miből gondolod, hogy megteszem? 
- Nem gondolom. Tudom. – Vigyorogtam. 
- Látom az önbizalmad nem lett kisebb. Gondolom sok nő megcsodált, és elolvadt az izmos testedtől. 
- Nem érdekelnek más nők. – Mondtam komolyan. Mióta ismertem, azóta nem érdekelt senki. Lehetett a közelembe bármilyen csinos nő, kellethette magát akárhogy, nem volt, aki fel tudta volna kelteni az érdeklődésemet. Az első pillanatban levett a lábamról abban a fekete miniben és akkor már bőven kedveltem. Most pedig már menthetetlenül szerelmes vagyok. Magamon is meglepődtem, hisz előtte ez nem így volt. Voltak hosszabb rövidebb kapcsolataim, de egyik se jelentett annyit, mint Ő. Közel se.

Hallottam már innen-onnan, hogy ideje lenne felnőnöm és végre megállapodnom. Akkor már huzamosabb ideje voltam Larával, de nem éreztem azt, hogy Ő a nagy Ő. És nem is, mert nem sokra rá kiderült, hogy megcsal. Kicsit sértette az önbecsülésem, hogy nem voltam neki elég és azzal próbáltam ezt ellensúlyozni, hogy nőt nő után vittem ágyba. Egészen addig, míg be nem toppant az életembe az a titokzatos lány egy üzenet formájában, aki most itt ül mellettem. Lefoglalt a rajta való gondolkodás és a leküzdhetetlen vágy, hogy találkozzak vele. Az után pedig az, hogy nap-nap után egyre jobban megismerjem, és többet kapjak belőle. 

- Helyes. – Bólintott, amin nevetnem kellett.

- Na és te? Hány férfiszívet törtél össze? 

- Ugyan már. – Legyintett. – Én nem vagyok se topmodell, se szupersztár. Igazából annyira kicsi és jelentéktelen vagyok, hogy észre se vesznek. – Mondta jókedvűen.

- Utálom mikor így beszélsz magadról. 

- Nem magamról beszélek így. Sergio, engem így látnak mások. És ha Mi ketten az utcán találkoztunk volna, Te ugyanúgy elsétálsz mellettem, még egy futó pillantást se vetettél volna rám.

- Hülyeség. 

- Lehet, de nem számít.

- De számít, mert fogalmad sincs róla milyen gyönyörű vagy és okos. Na meg vicces és a sport szereted se utolsó. – Mondtam mire elmosolyodott. 

- Hihetetlen elfogult vagy, de igazából Te vagy az egyetlen, akinek a véleménye érdekel.

- Az egyetlen. – Mosolyogtam. 

- Soha nem érdekelt más. – Vállat vont én pedig piszok szerencsésnek éreztem magam, amiért mindent én kaptam belőle. És mióta teljesen az enyém lett, már azt is tudom, hogy soha nem is akarom Őt elengedni. Ha csak, erre gondolok, ezernyi rossz érzés önt el.

Leparkoltam a lakása előtt. Megállítottam az autót. Én is az ülésnek támasztottam a fejem és felé fordultam. Percekig csak néztünk egymás szemébe, aztán felém nyújtotta a kezét, amit megfogtam és a számhoz húztam, hogy egy belecsókolhassak a tenyerébe.

- Mit gondolsz? – Kérdeztem, miközben újabb csókot leheltem a kezére kicsit feljebb. – Itt fogunk ücsörögni egész este, vagy csinálunk valami sokkal kellemesebbet? 

- Szerintem ez is elég kellemes.

- Ó, édesem. Biztos meg tudnálak győzni arról, hogy lehet ennél sokkal jobb is. – Mondtam és már tudtam, ha ránézek, egy mosollyal fogom szembetalálni magam. 

- Ebben nem kételkedem.

- De? – Kérdeztem mikor közelebb hajoltam hozzá. 

- Nincs, de. Csak kapj el. – Suttogta közel a számhoz. Fel se fogtam mit mond, a csókjára vártam, de még mielőtt az ajkához értem volna kiugrott a kocsiból. Felvont szemöldökkel kérdőn néztem rá, de Ő csak mosolygott. Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Lassan kiszálltamén is és bezártam az ajtót.

- Mezítláb? – Bólintott és hátrált egy lépést. – Játszani akarsz? – Megint csak bólintott és még egy lépést hátrált, pedig már így is volt előnye. – Édesem, két hete nem láttalak, nem érintettelek. Most komolyan el akarsz futni? – Lemondóan sóhajtottam az újabb bólintását látva. – Úristen, mit fogok én veled csinálni, ha elkaplak. – Tűnődtem el, de közben tettem egy lépést előre, ami nem kerülte el a figyelmét. Egy újabb lépés után pedig megfordult és futni kezdett, én pedig utána…

Zihált és nevetett mikor elkaptam a lakása ajtaja előtt.

- Megvagy. Ugye nem hitted, hogy elfuthatsz. 

- Reméltem. – Lihegett.

- Kifutottad magad? 

- Ki.

- Örülök, mert most úgy játszunk, ahogy én szeretném. – Suttogtam. Hívogató ajkaira tapadtam és egyik kezemmel belemarkoltam hosszú selymes hajába, amit sötétszőkére szívott a nap. A másikkal pedig a pólója alatt kalandoztam. 

- Sergio.

- Shh. Emlékszel? Ez az én játékom. 

- Ez nem játék.

- Az sem játék, ha elfutsz egy szerelmes, kiéhezett férfi elől. – Mondtam komolyan és figyeltem, hogy kerekedik el a szeme a döbbenettől, de az izgalom ott csillogott a szemébe. Nem csináltam volna olyat, amit Ő nem szeretne. Viszont a tekintete szabad utat engedett. A folyosó sötét volt és elég késő ahhoz, hogy a ház lakói mélyen aludjanak, az egyetlen fotós a közelbe pedig a karjaimba volt és éhesen kapott a csókomra akárcsak én az övére. Ártatlansága ellenére igazi vadmacska volt és én imádtam ezt a vadságot, Ő pedig ezt nagyon jól tudta… 

  

- Nem mondtad el, hogy miért vagyok hazudós. – Hoztam fel később, mikor már kielégülten feküdtünk az ágyba egymás karjaiban. 

- Mert tereltél.

- Nem tereltem, csak egy csodalány elvonta a figyelmem. Szóval miről hazudtam? 

- Arról, hogy többet nem leszel távol tőlem.

- Önszántamból biztosan nem. Nincs több külön nyaralás. Pláne nem két hét. Nem bírnám ki még egyszer. – Mormogtam. 

- És mi van az edzőtáborral?

- Jössz velem. – Mondtam mire felnevetett. 

- Már hogy mennék? Elfelejtetted, hogy nem vagyok a klub alkalmazásában? – Kérdezte. Nem felejtettem el. Talán pont azért nem, mert olyan hülyén viselkedtem, mikor megtudtam, hogy nem írja alá a véglegesítést. Dühös voltam és a fejembe vettem, hogy nem gondolja komolyan a kettőnk kapcsolatát, ahelyett, hogy meghallgattam volna. Ezerszer is megbántam és tudom, hogy nem szeretném ezt a hibát többször elkövetni.

- Életem legjobb születésnapi ajándéka volt. – Mondtam mégis a folytatásra gondolva. 

- Ha jó leszel jövőre is kapsz. – Elmosolyodtam. Sosem voltam az az előre tervező típus. Inkább sodródtam az árral, de valahogy vele semmit nem akartam a véletlenre bízni. Azt akartam, hogy biztonságba érezze magát mellettem, és hogy mindent megkapjon, amire csak vágyik.

Alig pár napot töltöttünk kettesben és utaztunk Sevillába, hogy egy kis időt a szüleimnél is eltöltsünk és az én tündérkém is hiányzott már. Vitali ugyanolyan ideges volt, mint a legelső alkalommal, amin csak mosolyogtam. Úgy járt a lába a kocsiba, mint aki minimum arra készül, hogy elfusson, mikor itt az ideje.

- Nem fognak megenni. – Tettem kezemet a lábára, amivel végre megállítottam. 

- Tudom, de legutóbb…

- Legutóbb se veled volt a baj, – vágtam a szavába - hanem velem. Azt hitték valami liliomtipró vagyok, és ha jól bele gondolok az is, de ezt a szüleimnek nem kell tudni. – Suttogtam összeesküvő módjára. Sokkal nyugodtabb nem lett, de végre meg tudtam nevettetni. 

- Azt most megmondom, hogy a Miriannal egy lépést se megyek sehova.

- Ezt valahogy sejtettem, de hogy ha valamit a fejébe vesz, és az történetesen te vagy, esélyem sincs, hogy megmentselek tőle. Viszont veled lehetek. – Döbbenten pislogott rám. 

- Bevállalnád a szépségszalont és a vásárlást is, úgy hogy közben mindenféle női agybajt kell hallgatnod? – Kérdezte nevetve. – Tudom, hogy szeretsz, de ennek még akkor se tennélek ki, ha igazán haragudnék rád.

- Hát azt hiszem, ezt megköszönöm. Kizárt, hogy túléljem Miriant és a csajos napját. 

- Valószínűleg nem is hagyná. – Vont vállat és egy nagy sóhaj kíséretében végre ellazult. Pedig Miriam és a merényletei miatt kellett volna inkább feszültnek lennie.

- Ugye Daniella is ott lesz? – Kérdezte. 

- Igen, miért?

- Mert Ő az, aki menti a helyzetet.

- Nem lesz semmiféle helyzet. – Nevettem.

És nem is volt. A szüleim örültek, hogy újra látják, és közvetlenek voltak. Mintha nem most találkoztak volna másodszor. Alig negyed óra után minden feszültség elpárolgott belőle.

Kicsit már bántam, hogy nem maradtunk tovább Madridba, és sajnáltam, mert mindenki őt nyúzta. Mirian a programjaival, Daniella a játékaival, René a nyaralással, anyu pedig a háztartással. Vele szembe ültem és nem győzte kapkodni a fejét. 

- Drága családom, hagyjátok már levegőt venni szegény lányt. – Mordult fel nevetve apám, mire Vitali egy alig észrevehető hálás pillantást vetett rá, hogy a többieket ne bántsa meg. Én pedig kihasználva a pillanatnyi szünetet felálltam, kézen fogtam és elraboltam.

- Én hősöm. – Csókolt meg mikor kiértünk a kapun és kézen fogva sétáltunk a napsütésben. – Nagyon szeretem őket, de ez így hirtelen sok volt. – Mondta. 

- Tudom. – Mosolyodtam el és nyomtam egy puszit a hajába. – Sok mindent kell bepótolniuk és hosszú időre raktározniuk.

- Igaz. 

A napszemüveg takarta őt és engem is, de persze szemfüles fotósok így is akadtak. Én már hozzá voltam szoktam, és ha nem másztak a képembe nem is zavart, jóformán észre se vettem, de nem tudtam Vitali, hogy áll a kérdéshez. Eddig sikerült eltitkolni ki Ő, de tudtam, hogy nem lesz ez így mindig. Idő kérdése volt, hogy az én kis nyílt „titkom” mindenki előtt ismert legyen.

Ez a pár nap igazán a pihenésről szólt, és egészen más volt. Még akkor is, ha Dana folyamatosan rajtam lógott. Bár igazán meglepődtem azon, hogy Vitali el tudta csalni tőlem. Igaz úgy játszott vele mintha Ő is gyerek lett volna. Gyakran ezt az én káromra. Mikor vízi pisztollyal locsoltak, akkor mikor nem számítottam rá. Nem hagyott lustálkodni a fél strandot körbefuttatta velem. Egy ilyen roham után voltam túl éppen. Hason fekve pihengettem, míg a többiek elmentek fagyiért. Éreztem, hogy hideg cseppek hullnak rám valahonnan fentről. Elmosolyodtam. Ez kellemesebb volt, mint az erős vízsugár. Sokkal kellemesebb. Majd, pillanatokkal később két kéz simult a hátamra és masszírozni kezdett, simogatni. Élveznem kellett volna, de az érintésétől kirázott a hideg, egyáltalán nem jó értelemben. Mintha teljesen idegen lett volna, mintha valami hiányzott volna belőle. És hiányzott is. Mikor kinyitottam a szemem és megláttam Larát úgy ugrottam fel, mint akit tüzes vassal kínoznak.

- Te mi a jó büdös francot művelsz? – Vontam kérdőre. Hitetlenkedve bámultam rá és fel sem fogtam igazán mi történt. 

- Örülök, hogy látlak.

- Részemről nem öröm. – Beletúrtam a hajamba és még az imént történteken ledöbbenve álltam a volt barátnőm előtt. Félve néztem körbe és szinte azonnal megakadt a szemem a kék szempáron, amik nem is olyan messziről figyeltek és látták, mi történik. René el akart indulni felém, de Vitali megfogta a karját és visszahúzta. Többet jelentett ez nekem bárminél. A bőrömön éreztem a bizalmát, ami belőle áradt, ami nekem szólt. Láttam a szemébe. Ahogy azt is, hogy szívesen idejött volna, de nem akart botrányt. Kelletlenül fordultam vissza a spanyol lányhoz. – Mit akarsz? 

- Még mindig haragszol rám? – Kérdezte.

- Nem. Nem haragszok rád. És tudod, miért? Mert már régóta nem érdekelsz. Lara semmit nem jelentesz nekem, annyit se, hogy haragot vagy utálatot, vagy bármi mást érezzek veled kapcsolatban. – Mondtam nyugodtan. Láttam az arcán a nem tetszését. 

- Rosszul választottál Ramos. – Sziszegte. – Ne hidd, hogy vele majd boldog leszel. Nem fogom hagyni.

- Próbálkozz csak. Neki és nekem van fogalmunk a bizalomról. – Mondtam és Vitali felé fordultam, akinek bár a bátyám nagyban magyarázott valamit, mégis engem nézett. Lara is feléjük fordult. 

- Majd meglátjuk Ramos. Meglátjuk. – Sisteregte a dühtől és elment, ők pedig odajöttek.

- Mit akart a vipera? – Kérdezte René, félig bosszúsan, félig jókedvűen, miközben én magamhoz öleltem Vitalit. Nem foglalkoztam a hozzám intézett kérdéssel, csak a karjaimba lévő csodalányra. 

- Köszönöm. – Suttogtam mire vállat vont és csak annyit mondott, hogy szeret. Tudtam és éreztem. Jobban, mint előtte bármikor. Lara fenyegetése elszállt a széllel. Nem voltam hajlandó foglalkozni azzal a nővel. Nem tud közénk állni, és úgy éreztem nincs a világon olyan, ami erre képes lenne.

Tagadhatatlanul és vitathatatlanul boldog voltam. Nehéz volt újra elválni tőle. Utáltam még a gondolatát is, de nem kerülhettem el. Ahogyan Ő sem, ugyanis megkeresték a volt munkahelyéről, és megkérték, hogy ugorjon be Norbi mellé az Olimpia idejére, mert kint profikra lesz szükség. Ő pedig boldogan vállalta.

- Akkor is mennél, ha itthon lennék. 

- Persze, csak vinnélek magammal. – Vigyorgott.

- Ez lesz az első olimpiád? 

- Aha. – Bólintott, miközben a válasz e-mailt írta, de mintha nem ettől jött volna lázba. Nem tudtam eldönteni, hogy valójában mi is izgatja. – Anglia jövök. – Fordult felém vidáman miután elküldte.

- Anglia? – Lepődtem meg. 

- Nekem az az ország tabu. Apu szerint túl kicsi a világ. – Húzta el a száját. – De én nagyon kíváncsi vagyok rá hol élt, hol nőtt fel. Szeretném látni azt is, amit a képek nem adnak át. Hallani a város zaját, érezni a szagát. Sétálni az esőben és megázni, hogy egy forró fürdő után az ablakból nézhessem tovább, forró teával a kezembe. És vezetni. Igen, szeretnék Angliában vezetni. – Mondta, mintha csak egy álmot mesélt volna el.

- Ha ezt tudom, elviszlek Én oda. – Mondtam és rájöttem, hogy még mindig nagyon keveset tudok róla. Szeretném ismerni az álmait, a vágyait, hogy teljesíthessem Őket, hogy örömet szerezhessek neki és láthassam csillogni azokat a kék szemeket. De volt valami ennél jobban érdekelt. 

- Gondoltál arra, hogy megkeresed a nagyszüleidet? – Kérdeztem miközben egy tincset tűrtem a füle mögé. Látszott rajta, hogy megleptem a kérdésemmel.

- Soha nem okoznék ekkora fájdalmat apámnak vagy magamnak. – Mondta, mire kérdőn néztem rá. Letette a laptopot a földre és teljes testel felém fordult. – Nem tudod milyen ez és ennek örülök, de egy gyereknek, aki nem tehet semmiről, nagyon nehéz megérteni, hogy a papája és a mamája nem érdeklődik iránta. Hiába nem ismertem őket. Én annyit fogtam fel belőle, hogy vannak, de Én, nem kellek nekik. Szomorú voltam emiatt és apu magát okolta mindezért. Persze ha nincs akkora bátorsága, hogy hátat fordítson mindennek anyuért, akkor én sem vagyok. Emlékszem rá mikor családfát kellett csinálnunk és az enyém úgy nézett ki, mint egy gally, amin van néhány ág és semmi több. Vacak érzés, ahogy az is az lenne, ha rám csuknák az ajtót. Összetörne, és aput még jobban. – Sóhajtott. – Kaptam elég szeretet ahhoz, hogy ne érezzem a hiányát. – Vállat vont és szomorúan mosolygott. És ez volt az egyetlen jele annak, hogy bár az évek múlásával ezt elfogadta az a seb mindig ott marad és egy kicsit mindig sajogni fog. Már bántam, hogy felhoztam, de szavak helyett csak magamhoz öleltem. Némán köszönte meg és többet nem beszéltünk róla.

A szünet hamar elment és a vele töltött napok még gyorsabban múltak. Már csak azt vettem észre, hogy a reptéren állok és búcsúzkodunk. Ő ugyanúgy csomagokkal. Sokkal nehezebb volt elengedni, mint előtte bármikor. Hiába volt még a karomba gondolatban máris hiányzott.

- Menned kell. – Hívta fel rá a figyelmem, de a hangján hallottam, hogy egyáltalán nem akarta. Ahogyan én se. Legalább is nem nélküle. 

- Gyere velem. – Súgtam ajkainak.

- Nem lehet. – Nevetett fel sokadik kérésemen. 

- Tudom, de Én szeretném.

- Én pedig azt, ha veled mehetnék. 

- Sergio mennünk kéne. – Sürgette most már Iker is.

- Oké. – Sóhajtottam. – Itt várlak majd oké? – Bólintott és még egy utolsó forró csókba forrtunk össze. Ez volt az a csók, amit nem adunk egymásnak. Nem mert búcsú íze volt. Olyat, amit egyikünk se szeretett, hisz nem örökre váltunk el. Most mégis ott égett a számon, még percekkel, sőt órákkal később is…

38 - Kézzel-lábbal

Szijasztok!
Először is, elvileg nem ebből hoztam volna új részt, de gondolkodtam és úgy döntöttem, hogy a másik blogom történetét addig fogom szüneteltetni, míg ezt be nem fejezem. Természetesen a Szerelme net ugyanúgy párhuzamosan fog futni ezzel. 

Másodszor, az utóbbi időben kapok nem éppen szép vagy ösztönző üzeneteket chatben, amit próbálok lerázni magamról, de egyáltalán nem segítenek és egyéb más látható tényezők sem. Nem is értem az egészet. 
Viszont kaptam néhányotoktól támogatást ez ügyben, amit nagyon-nagyon köszönök. :)

Harmadszor pedig, íme, az utolsó előtti-előtti rész. :)
Jó olvasást!
Puszi,
Vii

Hanga szemszöge:

A TV, mint általában most is némán villogott. Nem kellett hallanom ahhoz, hogy tudjam, mi történik. A szobában sötét volt. A kanapén ültem, lábaimat felhúztam és magamhoz öleltem. Így próbáltam visszaszorítani a fájdalmat, ami kikívánkozott belőlem. A darabokat, amik még megmaradtak. Nem volt ragasztó, ami újra egésszé tehetett volna. Órákat töltöttem így és úgy telt el az idő, hogy észre se vettem. Képes voltam és ki is akartam zárni a külvilágot. Ritkán fogtam fel bármit is abból, ami körülöttem zajlik vagy azt, ami a TV-ben megy. És ez is egy olyan ritka pillanat volt.

Végignéztem az ismerős, boldog arcokon. A válogatott legalább annyit jelentett nekem, mint a klub csapat, és bár nem tudtam velük örülni, nyugodtságot éreztem Iker derűs, mosolygós arcát látva. Egy távoli képen még egy utolsó pillantást vetettem rá, és kikapcsoltam a TV-t. Valahol mélyen legbelül megnyugvást éreztem. Olyan megkönnyebbülést, amiről azt gondoltam sosem fogok és nem akartam, hogy ez elmúljon, de az éjszaka nem volt a barátom. Mikor becsuktam a szemem mindig ugyanazt láttam. Visszatérő rémálomként villant fel a kép. A kép, amit a repülőtéren láttam. Amiről tudtam, hogy soha nem felejtem el. Nappal képes voltam távol tartani a képeket az érzéseket a kérdéseket. Mindazt, ami a fájdalmat okozta, de éjjel ez nem így volt és minden áldott este a saját fülsiketítő sikításomra ébredtem, patakokban folyt a könnyem és zihálva kapkodtam a levegőt. Csak tudat alatt voltam képes bármilyen érzelemre, csak akkor tört felszínre mindaz a fájdalom, ami belülről fakadt. Az enyhe nyugtatók nem használtak és az altató se mindig. De tartottam magam az előírtakhoz. Most viszont nyugodt alvást akartam, ezért többet vettem be, mint amennyit szabadott volna. Igaz még csak délután volt, de fáradt voltam. Nagyon fáradt és nem akartam mást csak aludni, álmatlanul, képek nélkül…

Iker szemszöge:

- Kicsim, ha csipkednéd magad. – Kiabáltam fel Izának újra. – Vagy én csipkedjelek?

- Ne-ne. Már megyek. 

- Lassan annyit késünk, hogy el se kellene mennünk.

- De megyünk, ez Hanga bulija. Akármit is mond vagy képzel. Tök mindegy. Mindenki tudja, ha Ő nincs, mi megint csak másodikak vagyunk. Ezt mindenki tudja Iker. 

- Tudom. – Sóhajtottam. – De ne mondjátok neki. Úgy tűnik most már minden rendben vele. – Mondtam és ezt már komolyan is gondoltam. Voltak nehéz pillanatok, amit talán az ő makacsságának, talán a mi túlzott féltésünknek volt köszönhető. Nem tudom. Az ember követ el hibákat, és minél jobban akarja óvni azt, akit szeret, előfordul, hogy ezzel okoz nagyobb fájdalmat.  Én is elkövettem ezt a hibát, de erre volt szükség, hogy mindketten megértsük meddig is jutottunk az életben és átértékeljük azt. Lehet, hogy már az életemben más játssza a főszerepet és egy más szerepben, de ettől függetlenül a húgom az, akiért mindig mindent megtennék, bármi is történjen.

- Oké, de most már menjünk, mindig rád kell várni. – Vigyorgott rám. 

- Na persze. – Morogtam jókedvűen, és pimaszságán fejemet csóválva követtem a kocsihoz. Iza rengeteget jelentett nekem és bár volt, hogy ezt elfelejtettem tudtam mit akarok az élettől és tudtam mennyire meghatározó szerepe van ebben. Többet tett értem, mint bárki. Az a vad lány, aki hagyta, hogy én csábítsam el őt, pedig már az első percben levett a lábamról. Az a lány, aki irányítónak született nem csak a pályán az életben is és hagyta, hogy én vezessem be őt az életembe és hagyja, hogy én uralkodjak őrajta. Talán ezzel mutatta ki a legjobban, hogy mennyire szeret, és megbízik bennem.

A kocsit leparkoltam a már túlzsúfolt parkolóban és beléptem az iskolabálhoz hasonló összejövetelre. Rengeteg hallgató az egyetemről, ismerősök, barátok vegyültek a feldíszített terembe. Izát szinte azonnal kitépték a karomból és csak mosolyogva integettem segélykérő tekintete láttán. Persze tudtam, hogy ezt nem úszom meg szárazon, de az ő büntetéseiből szívesen repetáztam. 

Magamhoz vettem egy üveg üdítőt és elindultam megkeresni Hangát. Háromszor jártam körbe a termet és kérdezősködtem, de senki nem látta és ez kellőképpen furcsának találtam ahhoz, hogy aggódni kezdjek, de aztán eszembe jutott, hogy Crist se láttam és arra gondoltam, hogy együtt lehetnek valahol. Ezzel a gondolattal indultam el, a változatosság kedvéért valaki ismerőst keresni, mikor a csatárba botlottam, aki egy feltűnően szőke lánnyal ölelkezett. Elkerekedett szemekkel bámultam őket. Átlépve a tapintat határát. Ebben az estben ilyen nem volt.

- Hé, Iker mi a baj? Úgy nézel, mint aki… Aki valami szörnyűséget lát. – Halt el Iza hangja, aki valószínűleg abban az irányba nézett amerre én néztem és előbb is kapcsolt, mint Én. Elindult az irányukba Én pedig ökölbe szorított kezekkel követtem. Miközben magamban számolgattam, hogy lenyugodjak. Néztem, ahogy Iza két kézzel löki el Crist a számomra is ismeretlen lánytól. - Nem is szereti a szőkéket - futott át az agyamon.

- Mi a francot művelsz? Mi a francot művelsz ezzel a nővel? – Kérdezte tőle a barátnőm miközben még egyszer meglökte és megláttam egy könnycseppet az arcán, a fájdalmát a szemébe. Mintha őt csalták volna meg. De én tudtam, hogy érzi Hanga fájdalmát és ezt meg is erősítette mikor körbenézett a teremben.

- Neked ehhez semmi közöd. – Mondta neki Cris és színtelen, érzelemmentes hangjára megütközve néztük őt mindketten. Elindult a lány felé, de Iza elkapta a kezét. A szőkeség okosan nem mondott semmit. Nem szólt közbe és ugyanolyan kifejezéstelenül nézte Izát, ahogyan a focista. Mint, aki számított volna erre. Mint, akit felkészítettek egy botrányra, egy kínos jelenetre. – Mit akarsz? 

- Magyarázd meg mi a szart csinálsz? Miért vagy vele és hol van Hanga? Hol van a barátnőd Ronaldo?

- Ott áll előtted, és ha engednél, – nézett jelentőségteljesen kezére, amit még mindig szorongatott, távol tartva Őt ezzel az érintéstől. – szeretnék mellette lenni. – Iza úgy engedte el a portugált, mint akit megégetett. 

- Mi ez az egész Cristiano? – Léptem most én oda.

- Nézd Iker. – Kezdte. – Nem tartozok magyarázattal egyikőtöknek se.  Sandra a barátnőm, vele jöttem ide és vele is megyek el innen. 

- Hol a húgom Ronaldo? – Kérdeztem és éreztem, hogy a nyugodtságot színlelő álarcom kezd repedezni. Szinte sisteregtem a dühtől a csalódottságtól és az értetlenségtől.

- Mondtam már. Nem vele jöttem. Nem kell tudnom róla semmit. A húgod már jól van és nincs rám szüksége, majd kiheveri. 

- Te miről beszélsz? Mi az, hogy nincs rád szüksége? – Minél többet mondott annál jobban nem értettem semmit.

- Mindketten tudjuk, mire gondolok és miről szólt a vele való kapcsolatom Iker. De most már szeretném élni a saját életem, nem pedig azt, amiben őt pátyolgatom. – Mellbe vágott a felismerés. 

- Te csak szánalomból voltál vele? – Kérdeztem nem kevés hitetlenséggel a hangomba. Maga a kérdés is kész vicc volt, amiben nem volt semmi nevetséges.

- Sandrát még az előtt megismertem, hogy Hanga visszajött, de nem akartam cserbe hagyni Őt. Mégis csak kötött hozzá, valami. 

- Aha. Valami. – Ismételtem meg elgondolkodva és arra gondoltam, milyen erős érzelmeket táplált Hanga Cris iránt. Olyan érzelmeket, amik először Finnországba kergették, aztán mikor visszajött engedett a szerelemnek. Olyan erős érzéseket táplált iránta, amiket egy mindenre kiterjedő amnézia se fosztott meg. Olyan érzelmeket, amik miatt ezt nem fogja tudni elviselni. Nem gondolkodtam, csak ütöttem. Csak egyet, de abban minden pillanatnyi érzésem benne volt. Az orrát fogva terült el a földön. Már éreztem két-három kezet is magamon pedig nem készültem több ütésre. – Remélem ez a valami, ahogy te hívod nem fog neki ártani. Remélem, hogy nem látta ezt a kis műsort, vagy ha igen akkor előtte azért elmondtad neki mindazt, amit most nekem. És nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz. – Mondtam és elfordultam. Iza fájdalmát csodálat övezte. Más esetben nevettem volna ezen az arckifejezésen, de nem most. Próbáltam kitalálni mi ez az egész. Próbáltam értelmet keresni az értelmetlenségben, de nem tudtam tisztán gondolkodni. Nem amíg nem tudtam hol van.

- Iker. Iker meg kell Őt keresnünk. 

- Tudom kicsim, tudom. Ülj be a kocsiba. – Kértem és elindultunk. Hívtam telefonon, de nem vette fel.

- Szerinted elmondta neki? 

- Nem tudom.

- Iker, ha Hanga ezt látta, akkor… 

- Tudom! – Csattantam fel, mire összerezzent. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy rajta csattanjon a haragom, ami egyáltalán nem rá irányult. Haragudtam Hangára, maiért megint egy szó nélkül tűnt el, de főleg Crisre, amiért képes volt ezt tenni. – Ne haragudj. Én csak…

- Te csak aggódsz. – Tette kezét az enyémre, ami a sebváltón pihent. Újra csak hálát éreztem iránta. Újra és újra. - Menjünk, nézzünk el Ronaldo felé. – Mondta mire bólintottam és közben alig pár perces különbségekkel hívogattam Őt. Nem hittem, hogy ott lehet és nem is volt. Az utcát pásztáztuk és közben hazafelé tartottunk. Volt kulcsa a házhoz, de sötét volt bent. 

- Megyek, megnézem. – Ugrott ki Iza. Bólintottam. Tudtam, hogy nincs itt és azt is, hogy nem olyan helyen van, ahol megtalálhatom. Ő egyedül próbálta megoldani a problémáit és most is arra készült. Nem akarta megosztani velünk a fájdalmát. Tudtam, hogy megint el kell őt engednem és megbízni benne. Megbízni abban, hogy ebből egyedül is képes felállni.
Már percek teltek el az utolsó hívás óta ezért újra tárcsáztam, majd újra és akkor felvette. 

- Szia. – A hangja csak suttogás volt, teli fájdalommal. Olyan fájdalommal, amitől a szívem szakadt meg, de közben kicsit megkönnyebbültem attól, hogy hallhatom.

- Ó Hanga hála istennek. Hol vagy? – Kérdeztem és még reménykedtem abban, hogy tévedek vele kapcsolatban. 

- Egy szállodába.

- Hol? Elmegyek érted. 

- Ne Iker. Nem szeretném. – Mondta, amit pár pillanat csend követett. Pörgettem az agyam. Tudni akartam mi ez az egész. Volt-e bármi előjele ennek az egésznek.

- Hogy? Hanga, mi folyik itt? 

- Én nem tudom. Én csak. Nem értek semmit. Én csak el akarok menni. Itt hagyni ezt az egészet és…

- Ne-ne Hanga nem futhatsz el megint. – Próbáltam elérni a lehetetlent. 

- Akkor magyarázd meg nekem mi a franc folyik itt. – Inkább volt kétségbeesett és tanácstalan, mint dühös. - Miért kavar a pasim valaki mással? Miért kell azt hallanom, hogy csupán csak szánalomból volt velem? Igaz ez? – Kérdezte, és hiába akartam válaszolni neki azt, hogy nem igaz, hogy az egész csak egy kibaszott rossz vicc, nem tudtam. Az egyik felem szinte ordított, hogy hazudjak, de képtelen voltam rá. Nem mondhattam azt, hogy hülyeség, mikor Cris is ezt mondta, csak más szavakkal. Nem ringathattam hamis ábrándokba és nem adhattam neki reményt, amivel ellehet egy darabig, hogy utána még jobban fájjon neki. Ezért csak azt mondtam:

- Nem tudom. Nem tudom. – Tudtam, hogy nem ezt a választ várta. 

- Sajnálom. Ezt nem neked kell megmagyaráznod, de már nem is akarom tudni.

- Ne mond ezt. – Kértem, de már tudtam, hogy el kell engednem. 

- Túlságosan fáj ez nekem. Nem tudok itt maradni.

- Hava mész? – Kérdeztem. 

- Beszélünk majd. Rendben?

- Ne tűnj el. – Kértem csendesen. 

- Ne aggódj. Jól leszek.

- Hanga! 

- Szeretlek Iker. – Suttogta sírós hangon és letette a telefont. Nem hívtam újra, nem tehettem semmit.

- Nincs itt. – Nyitotta ki az ajtómat Iza. 

- Tudom és nem is lesz. Egy darabig biztosan nem.

- Elmegy? – Bólintottam. – És te nem teszel semmit? Nem engedheted el. Mégis hová megy? 

- Kicsim, kérlek, nyugodj meg. – Szálltam ki a kocsiból és magamhoz öleltem. – Bíznunk kell benne.

- Mi ez az egész Iker? Mi történt? 

- Ő sem tudja.

- Ennek annyira semmi értelme. – Ezzel pedig egyet kellett értenem. Mindegy mit mondott a csatár ennyire nem játszhatta meg magát. Az érzéseit. Valami történt. Nem tudtam mi, de valaminek történnie kellett. Mindettől függetlenül hatalmasat csalódtam Crisben. Azt hittem Ő a legjobb, ami Hangával történhetett, de most már erősen kételkedek benne. És ezt csak megerősítette az, amit napokkal később az újság közölt le. Mikor azzal a szőkével együtt jelent meg a reptéren. Reméltem, hogy ezt Hanga már nem látta. Nem látta, hogy az az ember, aki a mindent jelentette neki valaki mással osztja meg az életét a családját, amit a sajátjának érzett.

Hinni akartam, hogy bárhol is van, ott jó neki. Viszont nem voltam nyugodt, mert nem jelentkezett. Ha hívtam nem vette fel, csak egy sablon sms-t küldött, amiben az állt: Jól vagyok. :) És az elmaradhatatlan mosolygós jel, amivel nem tudott átverni. Mert ha igazán jól lett volna, nem küld ilyeneket, hanem ír egy rendes üzenetet vagy felveszi a telefont és beszél. Anyuéknak nem tudtam mit mondhatnék és így, hogy el kellett utaznom az EB-re egy kis időre nem is kellett a szemükbe néznem, bár ettől nem lettem jobban. Minden meccsnapon sok sikert kívánt és gratulált, ha nyertünk. Ahogy az mindig lenni szokott, viszont még mindig nem beszélt és ez továbbra is aggasztott. Úgy gondoltam ezek az üzenetek inkább megszokásból vannak, a megnyugtatásomra. Nem szívből jövő jókívánságok.

Újra EB-t nyertünk a csapat pedig ünnepelt. Egy nagyon kis időre eltudtam felejteni minden gondom és együtt ünnepeltem az újabb címet, de csak pillanatokig tartott az egész. Másnap már minden ugyanolyan volt. Éltem tovább az életem, de hiányzott és nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá.

A szünet olyan gyorsan eltelt, hogy mire észbe kaptam már újra az edzőközpont előtt álltam. Iza már hetekkel ezelőtt elkezdett edzésre járni és keményen küzdött. Hajtott, hogy felérjen az új csapattársai szintjére. Jó játékos volt, de még jobb akart lenni. Titokban talán a legjobb és ez elvonta a figyelmét arról, hogy a legjobb barátnője elment. 

Nem nagyon tartottam a kapcsolatot a csapatból senkivel és nem is erőltették, de most újra fel kellett vennem a fonalat.

- Hola, Iker. – Sétált oda hozzám Sergio. 

- Hola. - Köszöntem.

- Mi újság? – Kérdésére csak vállat vontam. – És Ő hogy van? – Ezt a kérdést már sokkal lassabban és halkabban tette fel. Ramos is csak annyit tudott, amit mindenki más. Szerette Hangát, mintha csak a húga lett volna. 

- Azt írja jól.

- De te ezt nem hiszed. – Nem kérdezte. Ismert és az arckifejezésem sem azt tükrözte, hogy minden rendben. 

- Nem. Nem hiszem, hogy jól lenne. Nem hiszem, hogy bármi is rendben lenne. Egyedül azok az sms-ek tartanak egyben, amiket időről időre küld, amit bárki más is küldhet. Fogalmam sincs arról, hogy hol van, vagy mit csinál, kivel és hogy egyáltalán mikor jön haza. Ha egyáltalán haza jön. – Fakadtam ki. Észre se vettem, hogy időközben beállt mellénk egy autó. Ronaldo lemeredve állt az autója mellett Sergio pedig feszülten figyelt. – Menjünk. – Morogtam. Nem voltam hajlandó tudomást venni arckifejezéséről, ami furcsa mód nem volt közömbös, mint azon az estén, de nem álltam meg tanulmányozni. Köszönésre se méltattam a csatárt. Tudtam, hogy nehéz idők jönnek, és hogy félre kell tennem ezt az ügyet ahhoz, hogy eredményesek legyünk. Sosem jó, ha egy csapatban ellentétek vannak. Meg kell tanulnom közömbösnek lenni vele szembe a saját és a csapat érdekében is.

- Tudtad, hogy nincs senkije? – Zárkózott fel mellém Sergio. 

- Kinek?

- Hát Crisnek. 

- És engem ez miért kell, hogy érdekeljen?

- Mert szerintem ez azért fura. – Megálltam. 

- Figyelj Serg, tudom, hogy neked nincs okod a haragra, de ne akard, hogy bármihez jópofát vágjak, ami vele kapcsolatos. Oké?

- Oké. Felfogtam. Nem beszélek róla. 

- Helyes. Most pedig menjünk.

Tartottam magam a szigorúan szakmai beszélgetéshez vele és megkönnyebbülésemre meg se próbált bármilyen más beszélgetést kezdeményezni. Annak ellenére, hogy láttam, sokszor mégis megtenné. 

A szezont nem minden szempontból kezdtük valami fényesen és a folytatás se feltétlenül ígért sok jót. A napok mégis teltek és közeledett az év vége a karácsony és eszembe jutott a tavalyi, mikor ugyanúgy nélküle ünnepeltünk. Egy más okból. Mégis feltettem a kérdést. Ez vajon már mindig így lesz?

Hanga szemszöge

Sötét volt mikor magamhoz tértem, de semmi mást nem fogtam fel abból, ami körülöttem történik. Nem is akartam. Nem akartam tudomásul venni, hogy hol vagyok azt sem, hogy miért. Kibámultam a város fényeire és számoltam hány sziréna kel életre és hal bele a nyüzsgő forgatagba. Én is voltam zajos, hangos, élettel teli, de hol van az már. Hol van az a lány? Valahol útközben elveszett. Elveszítettem önmagam és minden mást, ami valaha hozzám tartozott és tudtam, hogy soha nem is kapom vissza, hogy örökre elveszítettem mindent. Nem küzdöttem csak hátat fordítottam mindennek. 

- Szia. – Hallottam meg az ismerős hangot és hosszú idő után először nem a rémálmok csaltak könnyet a szemembe. Olyan volt ez a köszönés, mint egy csap, ami szabad folyást engedett az érzéseimnek. Ki és beengedtem őket, mintha újra meg tanultam volna lélegezni. – Ne félj. Itt leszek. Túl leszünk ezen. Segítek, hogy túl legyél ezen. – Mondta és kimondhatatlan hálát éreztem azért, mert ott volt mellettem. Sokszor csak akkor jövünk rá, hogy hiányzik valami, mikor szembesülünk vele.

- Nem akartam ezt. – Suttogtam erőtlenül. – Nem akartam. – Kezdtem el zokogni. Hogy is akarhattam volna? Soha nem okoznák ekkora fájdalmat a családomnak, Ikernek, Izának. – Nem akartam. – Ismételtem mire felállt és átölelt. Hetek óta nem éreztem ezt. Nem éreztem, hogy bármi változhatna, hogy bármitől jobb lenne. Máté egy percig se foglalkozott velem, és valahol tudtam, hogy így lesz. 

- Tudom. – Mondta pedig ez elég hihetetlen volt. Mégis csak begyógyszereztem magam.

- Nem akartam meghalni. Akartam, hogy ne fájjon, álmomba se, de nem akartam meghalni. Ugye tényleg elhiszed? Ugye hiszel nekem? – Kérdeztem újra. 

- Istenem. – Mondta halkan. – Hiszek neked. Persze, hogy hiszek. Minden rendben lesz. Oké? Megígérem, hogy így lesz.

- Jó. – Motyogtam és hagytam, hogy az oly régóta visszatartott könnyeim elfolyjanak. Engedte, hogy eláztassam a felsőjét és nem szólt semmit. Csak magához szorított és a hátamat simogatta. Hosszú idő után engedett csak el. Mikor már nem érezte, hogy könnyek nedvesítik a ruháját. 

- Jobb? – Kérdezte, miközben letörölte a könnyeimet, aprót bólintottam.

- Jó. Jó, hogy itt vagy. –  És tényleg így is gondoltam, ami pedig még jobb volt, hogy így is éreztem. 

- Miért nem hívtál? – Kérdezte, mire csak vállat vontam. Holott nagyon is jól tudtam miért nem. Nem voltam tudatába annak, mit teszek és mit nem. Hagytam, hogy a fájdalom elfojtása felülkerekedjen mindazon a jón, amit az élet adott nekem, és hagytam, hogy azt is elvegye, ami maradt. Egyszerűen csak nem éreztem és nem gondolkodtam, de ezt is akartam, és nem volt ki felébresszen az éber álomból. Eddig, de rádöbbentem dolgokra. Arra, hogy nem azért küzdöttem, amiért kellett volna. Nem azért, ami megmaradt nekem, hanem az ellen hogy ne emlékezzek arra, amit elveszítettem. Hagytam, hogy legyőzzön mindaz a rossz, ami velem történt. Bár ez összetört szívvel nem nehéz. Olyankor könnyű rossz döntéseket hozni és nem látni az ármánykodást. Ennek tudatában pedig félni kezdtem. Félni, hogy túl messzire jöttem el, de valahol legbelül már éreztem, hogy innen nincs visszaút…

48 - Szerelem net

Szijasztok!

Jelentem a blogom ma egy éves, és jó érzés. :’D Több, mint jó. Nem szándékozom évértékelőt tartani, de az nem titok, hogy felülmúlta a várakozásaimat. Nagyon-nagyon köszönök nektek mindent. Mindenkinek, aki valamikor is írt vagy pipált, esetleg csak benézett. Boldogság van. És, hogy ti is örüljetek velem, itt a Szerelem net folytatása. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást hozzá.

Puszi,

Vii

Még sokáig néztem a felszállt gép után. Sergioval a szívem egy jelentős része is elutazott és minden eltelt perccel jobban hiányzott. Az órámra néztem.

- Basszus. – Kaptam a fejemhez és sietve indultam el a kijárat felé. Bevágódtam a kocsiba és az étterem felé indultam, ahol a szüleimet felejtettem. Ha egyáltalán még ott voltak. Útközben felhívtam aput.

- Drága kislányom. Örülök, hogy eszedbe jutottunk. – Apu és a szarkazmus jóban vannak és ezt velem szemben se rest használni. A mondandójában nem volt semmi vicces és ez ki is hatott rám.

- Oké, oké. Ezt megérdemeltem. – Morogtam bűntudatosan. – Hol vagytok?

- Ott ahol hagytál minket, és ha nem sietsz, az összes vanília fagyit megeszem. – Tette hozzá megenyhülve. Tudtam, hogy ezzel a bosszúsága elszállt. Sosem volt képes túl sokáig haragudni rám miután beszéltünk. De sokáig bírt hallgatni, ahogyan én is.

- Nem mered.

- Csak figyelj kis bogár. – Kihívás volt a hangjában. A GPS-re néztem.

- Öt perc és ott vagyok. – Mosolyogtam. Hiányzott már a piszkálódása a játékossága, a dorgálásával és a szeretetével együtt. Boldog voltam Spanyolországba, de nem tagadtam, hogy a családom hiányzott.

Leparkoltam és sietve ültem le hozzájuk. Időközben kiültek a kerthelyiségbe és ott vártak.

- Késtél. – Nézett az órájára apu.

- Dehogy, pont időben. – Kanalaztam bele a fagyimba, ami épp úgy volt megolvadva, ahogy én szerettem. – Mihez lenne kedvetek?

- Nos, az udvarlóddal már találkoztunk… – Kezdte anyu.

- Jesszus', anyu, ne hívd így.

- Miért?

- Mert ez a huszonegyedik század.

- És? Az már azt jelenti, hogy az udvariasság kihalt?

- Nem anya, de határozottan veszélyeztetett faj. – Mondtam, mire apu, köhögéssel próbálta elfojtani nevetését, és ezért egy szúrós pillantást kapott anyutól, de láttam, hogy mosolyra rándult az Ő szája is.

- Azt akarod mondani, hogy Sergio tiszteletlen veled?

- Dehogy. – Horkantam fel. – Úgy látszott? És különben is mi ez a feltételezgetés? Nem értem hisz téged az ujja köré csavart egy pillanat alatt. És ne tagadd, láttam. Te pedig. – Fordultam apu felé. – Kellőképpen befenyítetted, de tudom, hogy kedveled, mert szeret engem és eszedbe sincs közém és a boldogságom személye közé állni – Mondtam.

- Én meg se szólaltam. – Védekezett apu.

- Javítsatok ki, ha tévednék.

- Nem-nem ez így elég pontos volt. – Pirult el anyu, amit mosolyogva fogadtam, hisz sosem láttam még Őt más miatt ilyen színben pompázni és ezt nem csak én vettem észre.

- Azt hiszem ez szerintem is helytálló. – Állapította meg apu kedélyesen. – Sosem láttam még más férfi miatt elpirulni, de hogy az a lányom barátja legyen. – Színpadiasan csóválta a fejét. Cukkolta anyut, amin én jót mosolyogtam.

- Tehát mi a terv? – Kérdeztem újra.

- Megismernénk a barátaidat is.

- Oké. Felhívom Őket. – Ettem tovább.

- Rendben akkor már csak azt kelleni megbeszélnünk, hogy hova menjünk nyaralni.

- Nem mehetnénk telelni? Lassan elpárolgok.

- Végül is. – Vont vállat apu. – Franciaország vagy Olaszország?

- Anyu?

- Nekem mindegy hol töröm ki a nyakam. – Közölte egykedvűen.

- Ugyan szívem tudod, hogy azt nem hagynám. – Húzta magához közelebb apu. – És azt se, hogy ne érezd jól magad. Egy hét a hegyekben egy hét a partokon. Mit szóltok? – Kérdezte én pedig leesett állal bámultam rá.

- Két hét? – Hitetlenkedtem mire bólintott. - De te soha nem vagy távol a munkádtól olyan sokat. – Mondtam és jól emlékeztem azokra a szedett vetett nyaralásokra, mikor apunak vissza kellett mennie, mert nélküle lélegezni se tudtak. Ő volt a szíve a cégnek és ott is viselte a sorsát. Ezért nem sokat láttam apámat gyerekkoromba, ahogy anyut sem, bár őt lényegesen többet.

- Tudod bogaram, rajtad veszem észre a legjobban, hogy öregszem és rá kellett jönnöm, hogy talán ez az utolsó nyaralás, amit együtt tölthetünk hármasban. Nem adhatok vissza éveket, de ezt most szeretném jól csinálni.

- Semmi telefon? – Kérdeztem.

- Otthon hagyta. – Vigyorgott anyu és éreztem az izgatottságát.

- Se laptop?

- Majd használom a tiédet. Így majd csak az mailekre tudok válaszolni, de meghagytam Timotinak, hogy csak akkor írjon, ha valami tényleg nem megy. Timoti apu jobb keze és egyben legjobb barátja. Ismertem őt, és tudtam, hogy az életét, de még a családját is rábízná és ez fordítva is igaz volt. Azóta nem találkoztunk, hogy középiskolába mentem és ezzel egy időben elköltöztem.

- Becs szó? – Kérdeztem. Inkább még mindig hitetlenkedve, mint kételkedve.

- Becs szó. – Bólintott nekem pedig egy levakarhatatlan vigyor terült szét az arcomon és gyermeki izgatottság lett úrrá rajtam.

- Ne szórakozzatok. Miért mennétek szállodába? – Kérdeztem.

- Mert nincs vendégszobád.

- Jó nekem a kanapé. Nagy és kényelmes. Akár az ágy.

- Biztos?

- Anyu, ha elmentek, mérges leszek.

- Maradunk. – Vágta rá apu bölcsen. És miután ezt megbeszéltük felhívtam Lizt.

- Helló, Te elveszett. – Vette fel.

- Szia és bocsi.

- Semmi gond. Elutazott a hős szerelmes?

- Igen, de nem ezért hívlak. vagyis nem egészen ezért. Mit csináltok ma este?

- Fekszünk, filmet nézünk és pop-cornt eszünk hármasban. – Elmosolyodtam.

- Hogy vagytok a pocaklakóddal?

- Jól. Jól. Reggelente nem vagyunk harmóniába és a főzelékeket sem szereti, amit a leendő apuka teljes mértékben megért és támogat, de csak, mert nem Ő van rosszul. Ezen kívül minden a legnagyobb rendben.

- Remek, akkor mit szólnátok egy kis programváltozáshoz? – Kérdeztem.

- Hááát, Berto rázza a fejét, de ha van kedved, átjöhetsz.

- Kár és nem. Jól hangzik, de itt vannak a szüleim.

- A szüleid?

- A szülei? – Hallottam Berto kicsit halkabb hangját.

- Szeretnék megismerni a barátaimat. – Vontam vállat, nem mintha láthatnák.

- Programváltozás elfogadva.

- De gyorsan váltottál, nevetett Liz.

- A szüli. – Hangjában keveredett a hitetlenkedés és az izgalom. Megbeszéltünk egy időpontot és egy helyet aztán elköszöntünk egymástól.

Anyu csodásan nézett ki, mint mindig. Apu pedig úgy, ahogyan máskor. Vonzó volt és talpig úriember. Abból a ritka fajtából. Egy nem túlzsúfolt, hangulatos, helyi ételekre specializálódott étterembe mentünk. Anyu és Liz szinte azonnal megtalálta a közös hangot és belemerültek a gyermekáldás varázslatos világába, ami engem még nem igen mozgatott, ezért inkább Bertoékra figyeltem és az általános férfi témákra, mint a sport és a befektetés.

Az este nagy részében viszont hátradőlve figyeltem a szüleimet és a barátaimat. Hallgattam őket. Többször is elkaptam Berto pillantását, ahogy anyámra néz majd rám. Nem is próbálta leplezni, hogy időről időre megnéz minket. Jól tudtam miért. Anyu annyi idős, mint Ő és ellenben vele neki már van egy 18 éves lánya. Bertonak ez fura, hisz Ő félt az elkötelezettségtől. Eddig. De most, látni, hogy legalább annyira akarja azt a kisbabát, mint Liz, ha nem jobban.

- Fiút vártok vagy kislányt? – Csíptem el anyu, következő kérdését.

- Isten ments, hogy Bertonak lánya legyen.

- Ne de kislányom. – Horkan fel apa.

- Hidd el jobb annak a gyereknek, ha fiú lesz. – A kézilabdás pedig csak vigyorgott.

- Tudod Vitali, meglehet, hogy én nagyjából harminc éves koráig nem engedném fiúk közelébe, pláne nem focistáéba, de ott leszel neki Te, aki majd mindent megold. – Mondta. Csúnyán néztem rá a focista megjegyzése miatt, de csak mosolygott. Nem volt szükség rá, hogy bármit elejtsen abból, ami köztem és Sergio között történt, mert senkire nem tartozott csak ránk.

- Tudod, igazad van, és garantálom neked apuci, hogy nem fogod tudni lekoptatni a fiukat.

- Ezt kihívásnak tekintem.

- Rendben. Tartsd magad fitten, szükséged lesz rá. – Mondtam.

- Mindig vitatkoznak és piszkálják egymást. Olyanok, mint két testvér. – Nevetett Liz. Ő ezt már megszokta tőlünk. – Berto úgy tekint rá, mintha a húga lenne, és mindentől óvni akarja. – magyarázta. – Fontos neki Vitali.

- Legalább van, ki figyeljen rá. – Mondta apu és már a nyelvemen volt valamilyen csípős megjegyzés, de megkönnyebbült mosolyát látva inkább lenyeltem és hátradőlve kicsit meg is húztam magam. Berto se mondott semmit, amiért hálás voltam. Sergionak nincs főbenjáró bűne, de melyik szülő szereti, ha megbántják a gyerekét. Egyik sem. Bár az én dolgom eldönteni mi megbocsájtható és mi nem ez csak is rám tartozott és ezt tiszteletben tartotta.

Már jó ideje otthon voltunk. A lakás elcsendesedett. Nem tudtam aludni. Az erkélyen álltam és a csillagokat néztem az égen. Azokat a csillagokat, amik Sergio fölött is lebegtek. Könnyű volt hozzászokni ahhoz, hogy velem van. Minden elválás nehéz volt. Mindegy, hogy egy napról volt szó vagy két hétről. És az idő teltével egyre nehezebbnek tűnt. Az ember azt hinné, hogy egy idő után megszokja. Én úgy éreztem, hogy ezt sosem fogom. Elfogadom, de sosem fogom szeretni, hogy nincs velem. Néha megrémisztett, hogy ennyire az életem része, de szerettem és ez elég volt, hogy ne féljek attól, ami jó nekem, mert Ő határozottan az volt…

- Még mindig nagyon meleg van. – Lépett ki mellém apu. – Anglia után a magyar klímát is nehéz volt megszokni, de ezt már nem tudnám.

- Csak a légkondi miatt érzed így, most már elviselhető és a nap se tűz.

- Igen, a légkondi. Csodás találmány. – Elmosolyodtam. Mélyet szívott a párás spanyol levegőből és csendben hallgattuk az éjszaka zajait. Távoli autók zúgását, a szirénát és a felettünk több ezer méter magasságba elhúzó repülőket. A mai napra gondoltam és arra, hogy mennyire tökéletes volt. Nem egész, de tökéletes.

- Nem hiányzik? – Bukott ki belőlem a kérdés.

- Mi? Anglia?

- Nem. A családod. – Érdeklődve nézett rám. Sosem beszéltünk róluk. Amolyan tudat alatt tiltott téma volt. Mióta az eszemet tudom fogalmazódtak meg bennem kérdések ezzel kapcsolatban, de soha nem tettem fel egyet sem. Most mégis úgy éreztem, hogy megtehetem. Ez itt egy más ország volt. Mondhatni semleges terület. Egy lakás, ami az enyém volt és játszathattunk az én szabályaim szerint. És ha én be akartam engedni az emlékeket, akkor megtehettem, bár ehhez apura is szükség volt.

- Nekem Ti vagytok a családom. Te és az anyukád. Ha százszor állítanának választás elé százszor választanám Őt és vele együtt téged. Egyszer se esnék kísértésbe. Elégedett vagyok az életemmel. Mindenem megvan, amiről valaha álmodtam. – A hangjából sugárzott a szeretet és láttam a szemében megcsillanni a hálát. A hálát, ami anyunak szólt, hogy megmentette önmagától. Attól az élettől, azoktól az emberektől, egy érdekkel teli közösségből, akik családnak csúfolták magukat. Megmentette attól, hogy olyan legyen, mint Ők. Szerette, és még most is ugyanúgy szereti.

- Nekem hiányoztok. – Vontam vállat.

- Azt reméltem. – Nevetett. – Ahogy Te is nekünk. – Váltott komolyabbra. – De jó helyen vagy. Körülvéve remek emberekkel, akik szeretnek. Itt látom a jövődet és úgy hiszem itt találtad meg az életedet. – Elmosolyodtam. Nem is fogalmazhatta volna meg ennél jobban, hogy mit is jelen nekem Sese. A jövőm és az életem, aki ugyan nincs most velem, de tudom, hogy gondol rám, ahogyan én is gondolok Őrá. -  Tudom, hogy a munkádból ítélve nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy egy profi sportoló a választottad, annak ellenére, hogy mindig óva intettelek minden ismert ember világától. – És az én világomat is óva intette mindenkitől, anyuval együtt. Eleget láttak Ők ketten, de az élet már csak ilyen. Az emberek bántják egymást és érzelmileg többet mintsem fizikailag. És azok a sebek sokkal nehezebben gyógyulnak. Ha a lelki sebekért és az összetört szívekért is büntetés járna valószínűleg nem lenn szabadlábon senki.

- Sergio is véd engem a saját világától.

- Ennek örülök, de mi van azzal, hogy nem kevered a munkát a magánélettel? – Kérdezte és így teljesen visszakanyarodtunk hozzám.

- Valójában nem is kevertem. Sergiot már előbb megismertem. A Real Madrid egy későbbi lehetőség volt. Fotós nélkül maradtak, én pedig elvállaltam. Elsősorban miattuk és csak másodsorban magam miatt. Bár kétség kívül jó ajánlólevél. Ezt nem tagadom, de vége. Az utolsó meccsel már nem dolgozok többet nekik. Persze ez nem zárja ki azt, hogy nem fogok többet fotósként megjelenni a meccseken, viszont már nem klubbon belül. – Vontam vállat.

- Értem, de akkor mégis hogy, vagy hol ismerted meg? – Kérdezte én pedig elmeséltem neki, hogy is kezdődött az, ami köztem és közte van…

Anyu végül Olaszországot választotta Én pedig belevetettem magam a kutakodásba és nekiálltam leszervezni a nyaralásunkat. Szállást foglaltam és rögtön utána repülőjegyeket is, de csak Milánoig. Apu szeretett vezetni és onnan pedig alig háromórányira volt Passo Tonale, ahol az első hetet töltöttük. A hotel, amiben szobát foglaltattam kicsit félreesett a központtól és magasabban is feküdt. Csodálatos volt. Alighogy letettem a bőröndjeimet előszedtem a deszkámat és teljes harci díszben türelmetlenül toporogtam apu előtt, hogy menjünk már. Neki jól ment a síelés. Nekem a snowboard, amit tüntetőleg választottam, amiért keveset volt velem a gyakorlópályán. Nem ellenkezett. Megcsókolta anyut és már ott se voltunk. Amíg a bérleteket intézte felhívtam Sergiot.

- Szia, édesem. – Vette fel a telefont.

- Szia. Megérkeztünk.

- Szuper. Jó utatok volt?

- Ne aggódj. Mindenki ép és egészséges. Apuval elindulunk felfedezni a terepet.

- Milyen az idő? Remélem esik, és fúj a szél. – Morogta, amin én jót nevettem. Elmondtam neki, hogy Olaszországba megyünk, de azt nem, hogy síelni.

- Az idő, pont olyan, amilyennek egy ilyen nyaraláson lennie kell. Ami azt illeti melegem is van egy kicsit.

- Mi van rajtad?

- Ruha Sergio. – Forgattam a szemem.

- És alatta?

- Szeretnéd látni, mi van rajtam?

- Ha már mások látnak. – Eltartottam magamtól a telefont és csináltam egy képet, aztán elküldtem és vártam a reakciót.

- Nem mondod komolyan, hogy síelni mentél. – A hangjában olyan csodálkozás és döbbenet volt, még az sem lepte meg ennyire, hogy szűz vagyok. Vagyis voltam.

-  Nyakig felöltözve édesem.

- A sírba viszel. Ugye tudod? – Mondta halkabban és minden szavából sütött a szeretet.

- Nem szándékozom. Azért is szólok, hogy itt csak vasárnapig leszünk, aztán megyünk Imperiára. Anyu nincs oda a téli sportokért.

- Eddig tartott a boldogságom. – Sóhajtott.

- Na és te? Lebámulták már rólad a fürdőnadrágot?

- Ez csak egy test.

- Ahogyan az enyém is.

- De te tested az enyém.

- Ahogy a tied az enyém, mégis fél pucéran sütteted a kis kockáidat a napon mégsem szólok, hogy öltözz fel.

- Megtehetnéd.

- Megtehetném, de ez nem jelenti azt, hogy meg is kell tennem.

- Igaz.

- Ugye. És ne felejtsd el, itt van velem az apám. Önmagában kizáró ok, hogy bárki a közelembe jöjjön. Na, megyek, mert úgy nézem, indulunk meghódítani a pályát. Majd este beszélünk.

- Rendben, de vigyázz magadra. Oké?

- Mindenképp. Szeretlek.

- Szeretlek. – Mondta és letette a telefont.

A napok egybefolytak. Nem volt korlát, nem volt határidő. Csak mi hárman és a szabad akarat. Reggeltől estig kint voltunk és több év versenyzési lázát pótoltuk be apuval, aki betartotta az ígéretét és nem dolgozott. Nem is emlékeztem mikor éreztem magam utoljára ilyen jól. Volt, hogy a nevetőgörcstől nem jutottam egyről a kettőre. Csak feküdtem a hóba és képtelen voltam mozdulni. Apu is felszabadult volt és ilyennek már nagyon régen láttam. Arra viszont rájöttem, hogy anyu nem jó célbírónak, mert sose tudta eldönteni a szoros versenyeinknél, hogy melyikünk ért át előbb a vonalon.

Vasárnap bementünk a központba és ott vacsoráztunk. Talán egyedül azon a napon volt rajtam másmilyen ruha. Addig a vízhatlan nadrág és flanel pizsit váltogattam.

Hétfőn korán reggel beültünk a kocsiba és kezdetét vette a nyaralás második fele. Ahogy egyre délebbre haladtunk úgy emelkedett a hőmérséklet, rohamosan. A klímának köszönhetően a kocsi belsejében hűvös maradt és apu fokozatosan emelte egy bizonyos fokig. Aztán négy és fél óra múlva mikor leparkolt, az újabb átmeneti otthonunk előtt és kinyitottam az ajtót, azt hittem elájulok a melegtől, ami megcsapott.

- Ez az, ami nekem kell. – Mondta anyu és nyújtózott egyet a verőfényes napsütésben. Szerettem a meleget és már nem bántam, hogy újra körbeleng a forróság. A szálloda medencéjénél töltöttük a délutánt. Túlfáradt voltam mindenhez, így csak hasra fordultam feltettem a fülesem és Sergio best of-ot hallgattam. Sokszor csináltuk ezt a délutáni szieszták alatt. Mikor csak feküdtünk, ő a hajammal játszott én pedig apró köröket rajzoltam a szabadon lévő bőrfelületekre. Szerettem a számait és kicsit olyan volt mintha ott lett volna velem.

A snowboard jó. Eltereli az ember figyelmét. Némi koncentrálást igényel és eléggé fárasztó. A napozás nem ilyen. Azt túl sok időt hagy az embernek mindenre. Gondolkodásra és testi vágyakra is. Hiányzott Sergio, látni akartam, és így napok elkezdtek csigalassúsággal vánszorogni.

- Nem bírom. – Mondtam Sesenek egyik este. – Ígérd meg nekem, hogy soha többet nem leszel ilyen távol tőlem.

- Megígérem, csak bírd ki még egy kicsit. Pár nap és velem leszel.

- Tudom. Nem is értem. Hogy tudsz ennyire hiányozni?

- Mit nem értesz ezen? Csak rám kell nézni. – Mondta és szinte beragyogott a mosolya, amit ugyan nem láttam, de tudtam, hogy ott van az arcán, és amit annyira szerettem.

- Igazad van.

- Legyél jó kislány és érezd jól magad a szüleid kedvéért. Rendben?

- Oké. – Nevettem. Ennyi kellett. Bárhol, bármikor képes volt javítani a hangulatomon és többek között ezért is szerettem. Nem jókedvűnek volt nehéz lennem, hanem elnyomni a hiányérzetét. Hazudtam volna, ha azt mondom nem éreztem jól magam. Volt néhány nehéz percem, de a hangja egyszerre nyugtatott és fel is töltött. Összességében volt két hét, mikor újra gyerek elehettem. Nem a 18 éves egyedül élő dolgozó fiatal felnőtt voltam, hanem csak egyszerűen anyám és apám kislánya. Ami több volt, mint jóérzés. Elgondolkodtam azon, hogy talán túl korán nőttem fel, de aztán eszembe jutott, hogy sosem voltam igazán gyerek, legalábbis nem átlagos. És ennek köszönhetően vagyok az, aki vagyok, tartok ott ahol és senkivel nem cserélnék. Ahogy ezt a nyaralást se cserélném másra.

A szüleim Milánóból egyenesen hazarepültek, de előtte megígértették velem, hogy még idén nyáron hazautazok Sergioval együtt. Szomorú voltam, de miért is ne lettem volna az. Arra a pár percre még mindig csak egy kislány voltam, aki könnyezve vett búcsút a szüleitől.

A gépem vasárnap késő este landolt a Barajason. Bertot kerestem, mert úgy volt, hogy Ő jön értem. Nyár lévén a reptér még éjszaka is forgalmas volt és minden hűtés ellenére meleg. A bőröndömet magam után húztam, a deszkám és a laptopom pedig táskáikban a vállamon lógtak. Így igyekeztem kikerülni az embereket és elérni a kijáratot. Igazság szerint már tömegiszonyom volt és igen csábított a gondolat, hogy legalább egyetlen napra elzárjam magam a külvilágtól. Ezzel a gondolattal a fejembe, pedig egyre elviselhetetlenebb lett körülöttem a nyüzsgés. Reménytelennek találtam, hogy megtaláljam a kézilabdást pedig jóval magasabb volt, mint egy átlagember. Éhes voltam, fáradt és mindennél jobban vágytam egy zuhanyra.

A telefonomat nyomkodva lépkedtem tovább, arra készültem, hogy felhívom, hogy merre találom, mikor falba ütköztem. Falba, ami szürke volt és áradt belőle a forróság. Valójában egy test volt. Már épp mondtam volna, hogy bocsánat, de megelőzött és ő szólt előbb hozzám.

- Édesem, figyelj a lábad elé. – Hallottam a kedves dorgálást és a hang úgy járt át, mintha áramot vezettek volna belém, jólesően bizsergett. Felkaptam a fejem. Pár pillanatig csak bámultam Őt és szememmel ittam a látványt. Arcának minden négyzetcentiméterét magamba szívtam újra és újra, mintha most látnám először. Aztán átöleltem és nem is akartam elengedni többet.

- Hiányoztál, annyira nagyon hiányoztál. – Suttogta.

- Te is nekem. – Mondtam és beszívtam az ismerős illatot, amit annyira szerettem. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy lássa az arcom.

- Add a pici szádat, had csókoljalak meg. – Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam a szavai mégis elértek hozzám. A szívem gyors ütembe vert és hirtelen még melegebb lett. Már-már elviselhetetlennek tűnt, nekem mégis őrjítően kellemes volt. És érintése perzselt, ahogy hüvelykujját végighúzta az alsóajkamon. A szám elnyílt és már csak ettől zihálva lélegeztem. Vágytam rá.

- Sergio, ha most megcsókolsz, nem fogok tudni megállni.

- Majd én, édesem. Majd Én megállítom, de kell. Szükségem van rád. Szomjazok. – Suttogta a számba és mielőtt még elért volna hozzám, halkan nyögtem fel, Nekem is szükségem volt őrá. A csókja mindent jelentett. Olyan dolgokat is, amiket nem voltam képes szavakba önteni. Homlokunkat összeérintve álltunk és vártunk, míg képes leszek elindulni és reszkető lábaim végre engedelmeskednek.

- Látom a hatás nem múlt el. – Vigyorgott.

- Két hét kevés, hogy elfelejtsem, mi mindent jelentesz nekem. Sőt azt hiszem egy élet is kevés lenne hozzá. – Összevontam a szemöldök a gondolatra. – Soha nem akarom megtudni, milyen téged elfelejteni.

- Nem fogom megengedni, hogy megtudd. – Sóhajtott és egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt elindultunk és magunk mögött hagytuk a repteret…