41 - Szerelem net

Szjasztok!

Megint csak ne haragudjatok, de ez a nyár már csak ilyen! :)

Na szóval azt hiszem csak ennyit szerettem volna...

A rész nem olyan veszett izgalmas, de kicsit hosszabb mint az eddigiek.

Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást! Szép napot mindenkinek!

Puszi:

Vii

A Valencia elleni meccsen mindössze egy pontot sikerült szerezni a csapatnak a döntetlen nyomán. Ez az eredmény főleg Iker bravúros védéseinek volt köszönhető. És az ellenfél is sokat köszönhet a saját kapusának.
- Szép volt Iker. – Mosolyogtam rá a Spanyol hálóőrre, mikor elmentem mellette. Utam a sajtótájékoztatóra vezetett volna, ha engednek.
- Szép volt Iker? – Kaptam a kérdést és a barna szemekbe nézve mosolyom csak még szélesebb lett. Édes mikor féltékeny.
- Talán nem?
- De. De velem mi lesz? Én is kivettem a részem a védekezésből..
- Tudom. – Vontam vállat és látványosan kezdtem el nézegetni a képeket.
- És nekem nem jár dicséret? – Kérdezte durcásan miközben kikapta a gépet a kezemből.
- Hééé! – Háborodtam fel és kaptam a gép után, de nem adta oda. – Ne szórakozz az nekem munkaeszköz.
- Valamit valamiért. – Incselkedett.
- Rendben, ha egy vállon veregetés kell… Neked valami egészen mást tartogattam, de akkor tessék. Szép volt szívem. – Ütögetem meg az arcát és kivéve a gépet a kezéből tovább indultam.
- Láttad ezt? – Hallottam még döbbent kérdését, amit a kapus felé intézett.
- Öhm. Igen. – Felelte Iker nevetését visszafojtva.
- Megőrjít. Esküszöm, nincs még egy ilyen nő a földön.
- Még szerencse. Vele se bírsz el.
- Te szólsz? – És a folytatást már nem hallottam, de úgy gondoltam nem is rám tartozik.
A hetekkel ezelőtti 10 pontos előny 4-re redukálódott, de még mindig a bajnokság élén állt a csapat és ez az, ami számított. Igaza volt az edzőnek, mikor azt nyilatkozta, hiba lenne azt gondolni, hogy ezzel a tíz pontos előnnyel már győztesnek éreznék magukat. Mennyire igaza lett.
A sajtótájékoztató végeztével ki-ki a maga kocsijába ülve indult haza. Sergio az Audival én pedig a Volkswagenemmel, amit vigyorogva előzött meg. A kocsim nem volt olyan gyors, mint az övé, de a sebességet szerettem és nagyon jól tudta, hogy mennyire utálom, ha nem tarthatom a saját tempómat, ezért belassított előttem és mikor meg akartam előzni a gázra lépett. Több száz méteren át játszott velem mikor végleg meguntam és hogy ne érezze olyan jól magát felkapcsoltam a reflektort. Az erős fényt a belső tükör visszaverte és pont, ahogy szerettem volna, belenézett, ami annyi időre zavarta meg, hogy én el tudtam menni mellette. Ezek után egy elég forgalmas útszakaszhoz értünk. Ha pedig lehetősége lett volna megelőzni behúzódtam középre. Egy idő után feladta a próbálkozást és ezzel egy időbe csörögni kezdett a telefonom. Felvettem és kihangosítottam.
- Hallgatlak szívem. – Kuncogtam.
- Tudod, hogy iszonyú idegesítő vagy? – Kérdezte tettetett felháborodással.
- Nem, ez nekem új. Csak nem sértem férfiúi büszkeséged? Vagy esetleg az Audidét? – Figyelmen kívül hagyva kérdésemet, Ő tett fel egyet.
- Nálad vagy nálam?
- Hmm… Te hol szeretnéd? – Kérdeztem sejtelmesen.
- Hazai terepnek most jobban örülnék.
- Rendben uram, akkor csak ön után. – Húzódtam le és engedtem el a hófehér Audit, miközben nevetve nyomtam ki a telefont.
Ásítást imitálva, az óráját nézve várt a kocsinak dőlve. Leparkoltam a már megszokott helyemre. Nem várta meg, míg kinyitom az ajtót, szélesre tárta előttem.
- Azt hittem már sosem érsz ide.
- Kell neked száguldozni.
- Ha lenne egy gyorsabb és jobb…
- De nem lesz. – Fojtottam belé a gondolatot.
- Egy élet kevés lenne, hogy rábeszéljelek, igaz?
- Ahogy mondod. Nem kell új kocsi. Pláne nem egy guruló koporsó. Köszönöm szépen, de szeretem az életemet és nem szeretnék meghalni.
- Ennek örülök.
- Bár elvileg már simán meghalhatnék. – Folytattam a fecsegést miközben a lépcsőn haladtunk felfelé.
- Miért is?
- Mert még tízen pár évesen azt mondtam, hogy addig nem szeretnék meghalni, míg nem leszek igazán szerelmes.
- Ez komoly?
- MI? Az, hogy addig nem akartam meghalni, vagy az, hogy igazán szerelmes vagyok?
- Most, hogy így kérdezed, is-is.
- Mindkettő komoly.
- Ijesztő ez a céltudatosság. – Mondta pár másodperc után, aztán újra elhallgatott. Ránéztem és jól látszott, hogy valamin nagyon gondolkodik. Nem kérdeztem rá, csak tovább haladva a hálóig meg se álltam. Levettem a pulcsim és kibontottam felgumizott hajam. Fotózás közbe nem ártott. Nem akartam, hogy egy jól sikerült képbe az én tincseim rondítanának bele. Sergio megállt a szoba közepén és maga elé meredve kezdte el kigombolni ingjét. Kezdett aggasztani némasága. Elé léptem és átvettem tőle a gombolgatást, de még ez se nagyon térítette vissza a valóságba, ami azért meglepett.
- Min gondolkozol ennyire?
- Hm…? – Nézett rám. – Ne haragudj. Elgondolkodtatott, amit mondtál. Én soha nem gondoltam arra, hogy mi az, amit mindenképpen szeretnék, mielőtt meghalok. Nem is gondoltam a halálra úgy, mint, ami hamar utolérhet, ezért úgy gondolom, hogy bőven van időm még elérni mindazt, amit szeretnék. Csak nem értem, hogy te miért. És miért pont a szerelem. Az előbb utóbb mindenkit utolér. Azt is, aki nem akarja. – Halkan sóhajtottam.
- Azt hiszem, nálam a hangsúly az utóbbin van. – Motyogtam mellkasába. – De nem bánom. – Néztem rá újra mosolyogva.
- Én is. – Puszilt meg majd elengedett. – Csak utánad. – Mutatott a fürdő felé nagyot sóhajtva. Szegényt már komolyan sajnáltam, de a múltkori eset után nem volt merszem bármit is kezdeményezni, még csak felhozni sem a dolgot. Ha csak eszembe jutott égett a fejem és szégyelltem magam. Még ha a világomat nem is tudtam az is én voltam. Egy félszeg mosollyal a fürdőbe siettem és levéve a ruháimat beálltam a zuhany alá. Eddig se volt a dologgal kapcsolatban túl nagy önbizalmam, de most még azt a keveset is elveszítettem. Az igazi érzésekről hadoválok, és egyszerűen képtelen vagyok tettekkel bizonyítani. Talán el se hiszi, hogy igazán szeretem. Megráztam a fejem és gondolatban már gratuláltam is magamnak az újabb negatív gondolatok gyártásáért. Próbáltam kiűzni ezeket több-kevesebb sikerrel. Talán mégis csak jobb lenne tapasztaltabbnak lennem… Kopogtatásnak szánt dörömbölés rángatott ki gondolataimból. Összerezzentem.
- Édesem. Nem hogy a helyi, de lassan az egész ország vízkészletét magadra engeded. Megjegyzem véges. – Mondta és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. Igaz. Már csak a takarékosság miatt is leszokhatnék erről. Elzárva a csapot egy törölközőt tekertem magam köré. Bosszúsan sóhajtottam mikor végignéztem magamon. Az összes normális méretű törölközőt száműzte a fürdőből, és amik maradtak azok épp, hogy takartak. A kulcs elfordítása után szélesre tártam az ajtót.
- És még én vagyok szadista? Inkább te mazochista. – Mondtam és sietősen áttipegtem a gardróbjába. A pólói hosszabbak voltak, mint ami jelenleg takart ezért magamra kaptam egyet és a levett anyaggal már a hajamat töröltem. Meglepődtem, hogy nem jött utánam. Csak a fürdőajtó csukódását hallottam. Visszamentem a szobába és tanácstalanul huppantam le az ágyra, tovább gyártva a hülye elméleteimet. Észre se vettem, hogy kijött. Már csak azt, hogy elém guggol.
- Ugye nem butaságokon gondolkodsz? – Kérdezte csendesen az én szemöldököm pedig a magasba szaladt. Rémisztő, hogy már ennyire ismer. Válaszolnom se kellett. Tudta, hogy igen. – Mi bánt?
- Az, ahogy viselkedtem. - Megrándult a szája az elfojtott mosolytól.
- Ezt már megbeszéltük, és semmin nem változtat.
- Tudom, vagyis gondolom, de…
- Nincs de. – Rázta meg a fejét. – Most se érzek másként, mint pár nappal ezelőtt. Felejtsd el azt az estét.
- Talán inkább felejtsük.
- Aa. Az eleje nekem nagyon is tetszet. Azt hiszem érdemes rád várnom. – Vigyorgott kajánul.
- Miből gondolod? – Emeltem meg fejem egy mosollyal a számon. – Mi van, ha csak az alkoholtól tudok olyan lenni.
- Nem hiszem. Tudok egy s mást a nőkről édesem. De ha mégse lenne igazam, akkor kemény kártérítést követelek. – Ezen mindketten elnevettük magunkat. – Mikor utazol? – Váltott témát. Ő is érezte, hogy lassan ugyan, de eljön a napja, hogy újra különváljunk egy kis időre.
- Az Atletico elleni meccsen ott leszek, – Mondtam, kicsit félve reakciójától. Tudom, hogy nem hagyja annyiba, de nem szeretném, hogy a pályán csináljon valami baromságot. Düh csillant a szemébe és ökölbe szorította a kezét. Nem akartam, hogy eltiltás kapjon. Kezemet az övére csúsztattam mire összekulcsolta ujjainkat. – de a Sportingon nem tudok ott lenni. Aznap kupa meccs lesz és másnap is. – Szontyolodtam el, mert tudtam, hogy 16-án korán ő már Németországba utazik.
- Akkor már csak Münchenbe találkozunk? – Kérdezte én pedig bólintottam mire mindketten nagyot sóhajtottunk. Ezt követte egy mosoly majd a nevetés. Imádtam az összhangot, ami kettőnk közt volt.
- És, lesz még, ahol nélkülöznöm kell az én kis fotósomat?
- Hát a Mallorca elleni meccsre nem biztos, hogy visszaérek. Aznap lesz a bajnoki visszavágó.
- Pedig, ha tartjuk ezt az előnyt, az után a meccs után ünnepelünk.
- Tudom. Azért is fogok mindent elkövetni annak érdekébe, hogy visszaérjek. Ki nem hagynám. – Mondtam, de addig még van pár meccs. És matematikailag még el is veszthetnék az előnyüket, de csak matematikailag. Én bíztam a csapatba és abban a 32. bajnoki címbe. Kemény hét áll előttük és bár Sese nem mondja, látom rajta, hogy feszült. Nem csak fizikailag, de szellemileg is megterhelő napok és mérkőzések következnek és ezért nem is hiányzik a balhé. Reménykedtem, hogy nem esik majd neki a középpályásnak. A csapatnak szüksége van rá. Lustán hasalt végig az ágyon. Csak egy alsónadrág volt rajta. Derekára ültem mire felkapta a fejét és érdeklődve nézett rám én pedig mosolyogva kezdtem el masszírozni. Nono anyukája masszőr és sokszor láttam őt munka közben. Tanított is kicsit én pedig figyelmes diák voltam. Bár akkor még nem tudtam, hogy a tőle szerzett tudást Sergio hátán fogom kamatoztatni. Eszembe jutott, hogy a pipere polcán olajat is láttam. Morogva jelezte nem tetszését mikor abbahagytam és leszálltam róla. Befutottam és az ápolóval a kezembe tértem vissza. Elfoglaltam előző helyem és tovább folytattam, amit elkezdtem. Könnyebb volt olajjal és szerintem ő is jobban élvezte. Hosszú percekig masszíroztam, de gyakorlatlanságom lévén a kezem csak fél órát bírt. Néhányszor végig simítottam hátán levezetésképpen és leszálltam róla. Addig csukva tartott szemeit kinyitotta.
- Köszönöm. – Mosolygott.
- Jó volt? – Kérdeztem, mire az oldalára fordult, és míg egyik kezével a fejét támasztotta, addig a másikkal megfogta az én kezem.
- Arany kezeid vannak. – Hozott zavarba. – Kizárt, hogy tévednék veled kapcsolatban. – Vigyorodott el újra és még egyet fordulva a hátára feküdt én pedig automatikusan bújtam hozzá, hogy az ölelésébe aludjak el…
Sergioért Iker jött, hogy elvigye az utolsó edzésre a fővárosi rangadó előtt. Persze megint kicsit tovább tollászkodott. Amit most nem is bántam.
- Iker? - Álltam meg a konyhapultnak támaszkodó kapus előtt. – Tudom, hogy nem hagynád, de kérlek, ne engedd, hogy hülyeséget csináljon. - Mosolyogva fogadta aggódásom.
- Ne aggódj. Tudja mit szabad és mit nem. Nem fogja eltiltatni magát a BL elődöntő előtt.
- Ebben reménykedek.
- Minden rendben lesz. – Mondta ezt olyan meggyőzéssel, hogy kezdtem elhinni neki. Viszont tartottam az újratalálkozástól, aminek elkerülésének esélye szinte lehetetlen lesz. – Se én se a többiek nem hagyják elfajulni a dolgot. Rendben? – Bólintottam.
- Mehetünk! – Robogott le a lépcsőn Sergio.
- A búcsúzkodással töltenél annyi időt, mint készülődéssel. – Mondta Iker.
- Utálok búcsúzkodni. – Mondtuk egyszerre.
- Ööö… Oké. – Pislogott. – Akkor hagylak titeket nem búcsúzkodni. – Köszönt el és kiment.
- Na és mit fogsz csinálni?
- Szerintem meglátogatom Bertoékat.
- Rendben szívem, akkor majd holnap. Vigyázz magadra.
- Te is. – Értük el a kaput, ahol egy gyors, és mégis lágy puszit lehelt ajkaimra. Már egy ideje csak ilyen csókot váltottunk. Csalódott sóhaj hagyta el a szám, amit Ő már nem halhatott, mert Iker türelmetlenül nyomta a dudát.
- IKEEER! EZ NEM ÁLL JÓL! INKÁBB TÚRÁZTASD A MOTORT! ÚGY IS SZERETSZ EGY HELYBEN ÁLLNI. – Kiáltottam a kapusnak, aki csak nevetett a hátvéddel együtt és intve egyet elhajtottak. Megvártam, míg az autó befordul a sarkon és visszamentem a házba. Kicsit rendet tettem magunk után. Két napja nem voltam a saját lakásomba, de utam nem oda hanem Bertoékhoz vezetett. A portás ismerősként üdvözölt. A lift valahol fél úton járt ezért célba vettem a lépcsőt. Már csukott szemmel is eltaláltam volna barátaim ajtajáig. Becsengettem és szinte azonnal nyílt az ajtó. Liz pedig a nyakamba ugrott.
- Hola chica. Látod Berto? Mondtam, hogy ma meglátogat minket a mi Vítánk.
- Hola Te elveszett. – Jött köszönteni a kézilabdás és megszorongatott. Szükségem is volt most erre a fajta szeretetre. Hiányoztak a barátaim, és hiányzott Nono is.
- Na, mi van? El vagy anyátlanodva.
- Rendesen. – Sóhajtottam.
- Minden rendben? – Méregetett gyanakodva, olyan már megint mit művelt Ramos nézéssel.
- Persze. – Mosolyogtam rá, de nem lehettem valami meggyőző, mert nem változtatott arckifejezésén. – Nyugi, most kivételesen én voltam egy egyetemes idióta. – Húztam el a szám, mire magasba szaladt a szemöldökük. Egymásra néztek és vártak. Talán arra, hogy elnevessem magam.
- Gyere. – Karolt át és a nappali felé húzva a leültünk a hosszú kanapéra. – Mesélj. – Néztek rám várakozóan. Elmondtam mindent az ominózus estéről. Már amire emlékeztem.
- A végén még megváltozik a véleményem. – Mondta Berto arra utalva, hogy Sergio nem használta ki a helyzetet.
- De ha megbeszéltétek, akkor mi a baj? – Látott át a lényegen Liz.
- Szerinted? A maradék önbizalmam is elment. Az hagyján, hogy én nem merek lépni, de az óta még csak egy rendes csókunk se volt.
- Na, jó ez a téma túl csajos. –Állt fel Berto.
- Ne. Légy szíves ne menj el. – Meglepődött és visszaült. – Te pasi vagy. Magyarázd el nekem mi ez, mert én nem értem és kezdek nagyon kétségbeesni.
- Csak annyit mondok, hogy ha nem kellenél neki, már nem lenne veled. Ne vedd a szívedre, hogy most kicsit távolságtartó. Olyan vagy neki, mint a kedvenc étele, ami ott van előtte, de nem kóstolhat bele.
- Igaza van. – Helyeselt Liz. – Innen már csak rajtad múlik, hogy mikor adsz kést meg villát a kezébe. – Élt az ételes hasonlattal, ami mindhármunkat megnevetetett. – Átléptél egy határt kislány, és Sergio inkább nem közeledik. Ne hogy azt hidd bármi is kötelező.
- És ha csak a közelsége kell?
- Itt már csak rajtad múlik. Eljön majd az a pillanat, amiről tudni fogod, hogy az a megfelelő. De ne aggódj nem vagy lekésve semmiről.
- De nem ám. – Horkantott Berto. A testvéries szigor és féltés jól látszódott rajta és nagyon jól esett, hogy ennyire törődik velem.
- Köszönöm. – Mosolyogtam. Bár semmivel se voltam előrébb mégis nyugodtabb lettem.
Liza valami munkával kapcsolatos telefont intézett. Láttam Bertón, hogy valamit akar mondani, de a levegővételnél tovább nem jutott.
- Na jó. Most vagy kibököd, amit akarsz vagy befejezed ezt a sóhajtozást. – Fordultam felé.
- Kéne egy kis segítség.
- Hallgatlak.
- Jövő héten lesz az évfordulónk és fogalmam sincs, mivel lepjem meg. A vacsora és a virág adott, de szeretnék még valami különlegest. – Mondta.
- Mire gondoltál?
- Arra, hogy veszek neki egy kocsit.
- Kocsit? – Kérdeztem vissza.
- Igen. – Vigyorgott és nagyon büszke volt magára.
- Egy kocsit? – Tettem fel újra a kérdést.
- Aha. – Bólogatott, de már közel se tűnt olyan magabiztosnak. Nem értettem, hogy miért akar minden pasi, aki megteheti, autót venni a párjának.
- Berto, Iza a barátnőd, a párod, akivel együtt élsz. Egy szép lakásban, amit közösen vettetek. Évek óta együtt vagytok. Szerinted egy piros mini morrisra vágyik?
- Nem pont arra gondoltam.
- Nem Berto. Autó felejtős.
- Rendben nagyokos hallgatlak, Te mit tanácsolsz.
- Most úgy teszek mintha ezt nem hallottam volna, de, csak mert szeretem Lizt és nem akarok neki rosszat… - Fojtottam el egy mosolyt. – Szereted Őt?
- Ez nem kérdés. Nagyon.
- Vele képzeled el a jövőt?
- Nem tudnám nélküle elképzelni.
- Akkor kérd meg a kezét Berto. Vedd el feleségül és hidd el nem lesz nála boldogabb nő a világon.
- De…
- Mit de? Igaz, hogy én csak egy naiv és tapasztalatlan lány vagyok, de azt tudom, hogy attól, hogy eljegyzed nem fog megváltozni az életed. Csak szorosabbra húz egy amúgy is erős köteléket. – Mondtam halkan.
- Szerinted hozzám jönne? – Kérdezte egy olyan kisfiús ábrázattal, hogy abban a pillanatban nem tűnt 36 évesnek.
- Köztünk maradjon, de szerintem másra se vágyik.
- Te tudsz valamit. – Jelentette ki.
- Semmit csak látom, hogy szeret. Ennyi. Úgy hogy szedd szépen össze magad és keresd meg neki a tökéletes gyűrűt. Nem a legnagyobbat és nem a legdrágábbat. Hanem azt, amire ha először ránézel, ő jut róla eszedbe. – Elmosolyodott.
- Köszönöm.
- Nagyon szívesen.
- Na, már itt is vagyok. Miről ment a csevej? – Ült le a Francia lány párja mellé, aki egyből átölelte és lágyan megcsókolta. – Diszkréten elnéztem a másik irányba. – Hu, valamiről lemaradtam? – Kérdezte. – Ti készültök valamire. – Mutogatott ránk.
- Az az igazság Liz, hogy a Sergioval való kapcsolatom étellel való összehasonlítására megéheztünk. Elmentünk egy közeli étterembe. Az egész város lázba égett a másnapi meccstől. A csapból is az folyt és boldog boldogtalan az esélyeket latolgatta. Valahogy nem hozott lázba a helyi rangadó. És soha nem gondoltam, hogy ez valaha is bekövetkezik. Bár ezt betudtam a szórakozóhelyen történteknek és a lehetséges következményeknek. Hiába nyugtatott meg Iker mindössze eddig tartott. Sergio elég hirtelen haragú és van, hogy elveszti az eszét. Nem gondolkodik, és abból még nagy baj lehet. A salátatálat is csak piszkáltam a villámmal.
- Vitali. Elmondod nekünk, hogy mi a baj? – Kérdezte Liz. Felnéztem és mindketten engem bámultak. Amit elmeséltem nekik az nem terjedt ki a szórakozóhelyen történtekre. Így nem tudnak a középpályásról. Letettem az evőeszközt és hátradőltem a széken. Elmeséltem Merida mit is akart, és hogy Ronaldo volt, aki segített.
- Most nem mondod, hogy az a mocsok ilyet mondott? – Háborodott fel Berto. Csak bólintottam.
- Tartok tőle, hogy Sergio nem fogja tudni türtőztetni magát. És van egy olyan érzésem, hogy direkt provokálni fogja. Ha nem a pályán, akkor azon kívül. És esélytelen, hogy elkerüljem a vele való találkozást. Sergio kell a csapatnak. – Mondtam. Berto végig ugyanazzal az arckifejezéssel nézett rám.
- Elmegyek veled holnap a meccsre, és ha egyet is szól, amivel bánt én fogom beverni a képét. A pályán meg vigyázzanak a hátvédedre a csapattársai. – Az hogy a legjobb és igazából egyetlen echte spanyol barátom mellettem, vagyis mellettünk áll nagyon sokat számított. Pláne, hogy egyáltalán nem bírja és a kapcsolatunkat az elejétől kezdve nem nézi jó szemmel. És az, hogy most majdnem bátyám talán kezd megbékélni a szerelmemmel az nekem hatalmas öröm…
A város totál bedugult. Persze ezt gondolhattam volna. Késve is indultunk el, de szerencsére kezdés előtt sikerült odaérnünk. A sajtós már kint várt minket, hogy Berto is gond nélkül bejöhessen. Szerencsére a két folyosó el volt választva így nem kellett idő előtt találkoznom Meridával. Nem féltem tőle, csak nem akartam balhét. Berto olyan volt, mint egy testőr. Aki csak felém pillantott, arra csúnyán nézett vissza.
- Lazíts már egy kicsit. – Mosolyodtam el és végre megmutatták magukat a Real játékosai is. Sergio 1000 wattos mosolya már messziről látszott. Imádtam, hogy mindig ilyen jókedvű. Mikor észrevett minket kicsit komolyabb lett. Nos igen, a kézilabdással való első találkozása nem a pacsizásról szólt. Odajött hozzánk. Nekem adott egy csókot Bertoval pedig váltott egy határozott kézfogást.
- Mi újság? – Kérdezte.
- Minden a legnagyobb rendben. Berto a személyi testőröm lett. – Mondtam mire az említett megforgatta a szemeit.
- Azért jöttem, hogy annak az idiótának esélye se legyen szólni hozzá. Ahogy elnéztem nem lesz benn a kezdőbe. Te pedig így koncentrálhatsz arra, amire kell. – Magyarázta el ittlétének okát a kézilabdás.
- Rendes tőled, de nem lett volna szükséges.
- Tudod túl fontos Ő nekem és nem akarom, hogy bárki is bántsa. – Ebből a mondatból pedig leszűrtem, hogy a tüske még mindig mélyen benne van. Ő nem felejt olyan hamar, mint én. Vagy inkább nem képes csak úgy elzárni a rossz dolgokat.
- Én sem akarom, hogy bárki bántson. – Mondta nekem, de szavait neki intézte. A fiúk állóháborúba kezdtek. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen. Berto sose fogja igazán kedvelni Sergiot, Sergiot pedig ez nem érdekli.
- Na jó azt hiszem ideje kimennünk. – Löktem meg kicsit Bertot, aki lassan elindult. Én pedig Sese felé fordultam.
- Vigyázol magadra?
- Igen. Minden rendben lesz. Csak te ne állíttasd ki magad. Rendben?
- Nem állt szándékomba. – Vigyorgott.
- Na megyek. Ügyes legyél. – Csókoltam meg és kifelé indultam. Útközben egyszer néztem csak fel és elkaptam Cris pillantását. Rámosolyogtam és odaléptem hozzá.
- Szia.
- Nem gondoltam volna, hogy idejössz.
- Miért is?
- A barátod nem féltékeny?
- Nem hiszem, hogy van neki mire. Kevesebb hisztit és mesterhármast várok. – Mondtam miközben ujjaimmal mutattam a hármas számot.
- Rendben, de csak neked. – Vigyorgott én meg megráztam a fejem és kimentem a pályára. Vettem még egy nagy levegőt és kiléptem. Végigfutott a hátamon a hideg. Ahogy meghallottam azt a zsivajt, ami a nézőtérről szüntelenül hallatszott. Nem volt két egyforma meccs. Mindegyik más és más. A Vicente Calderónba telt ház volt. És öröm volt végignézni a színes embertömegen. Még akkor is, ha a többség vörös fehérben várta csapata érkezését. Szurkolók közt nincs sok különbség. Mind ugyanazt akarjuk, hogy nyerjen a csapatunk. Az hogy ki kinek szurkol, saját maga dönti el. Erre a meccsre minden fejes és vezető pozícióban lévő személy kilátogatott. A kispadhoz mentem. Bertot a biztonságiak felengedték a helyére én pedig odaköszöntem a stábnak, majd elfoglaltam a helyem. Próbáltam a kispadoktól távolabb menni és sikerült úgy helyezkednem, hogy gond nélkül végezhessem a munkám. Nagy meglepetésemre, de még nagyobb örömre Cris három gólt is szerzett a csapatnak. Ráadásként a frissen becserélt Callejon is a hálóba talált. Megfeledkezve minden problémámról jókedvűen vonultam vissza a folyosóra, az ünneplő focisták után, hogy részt vegyek a sajtótájékoztatón.

A gépemet bújtam és épp Cris egyszemélyes comb sztriptízén kuncogtam mikor nekimentem valakinek. Bocsánatot akartam kérni, de mikor felnéztem elvetettem ezt, ugyanis Merida állt előttem karba font kézzel.
- Nocsak-nocsak. Nem hittem, hogy ilyen hamar újra látjuk egymást. Ráadásul pont itt. – Nézett körbe, majd tekintete megállapodott a kezembe lévő gépen és a nyakamba lévő kártyán. Egy grimasz szerű mosoly ült ki az arcára. – Azt tudtam, hogy egy kis ribanc vagy, de hogy idáig sikerült dugatnod magad. – Fogta meg a nyakba akasztómat, de elütöttem a kezét.
- Mi a franc bajod van velem? Nem ártottam neked az égvilágon semmit. Nem is ismersz. Hagyj engem békén. – Erre nevetni kezdett.
- Megtenném, de kellesz nekem. – Lépett közelebb én pedig azzal a lendülettel hátráltam.
- Merida, neked tényleg ennyire nehéz a felfogásod? Hagyd őt békén. – Lépett mellém Berto kicsit maga mögé tolva. – Fogadd el, hogy visszautasítottak. És addig örülj, míg én állok itt veled szembe nem pedig Ramos. Egy hangyányit tovább tudom türtőztetni magam, de azért amit hallottam szívesen beverném a képed. És ha csak még egyszer sértegeted, vagy ha csak a közelébe mész, esküszöm megteszem. – A kézilabdás passzív agresszív volt, de minden szavából sütött, hogy legszívesebben megleckéztetné a vele szembe állót, de nem akart balhét. Viszont tény, hogy jobban türtőztette magát, mint Sergio tudta volna. Láttam a focistán, hogy kezdi elhinni, nem légből kapott baromság, hogy a hátvédhez tartozom és nem csak egy éjszakára. Viszont ettől cseppet sem mutatott barátságosabban. Bár ez egyáltalán nem zavart, hisz nem volt szükségem a szimpátiájára. Mindössze annyit akartam, hogy hagyjon békén és Berto elég meggyőzően hatott a maga 190 centijével és 100 kilójával. A 180 centi magas középpályás most valahogy nálam is kisebbnek tűnt, pedig aztán... – Megértettél? Felejtsd el, hogy Ő létezik. Rendben? – Kérdezte mire bólintott. – Akkor most tünés. – Mondta mire elment. Együtt néztük távolodó alakját. Ha lett volna egy Bertohoz hasonló bátyám még ennyi kapcsolatom se lett volna, mint amennyit most magaménak tudhatok. Egy biztos. Könyörtelen lett volna mindenkivel szembe.
- Te meg miért nem bírtál megvárni? – Fordult velem szembe.
- Bocsi. Elkalandoztam.
- Ronaldo lábán? – Kérdezte felvont szemöldökkel. A kis kijelzőre néztem, amin még mindig ez a kép volt látható. Elvörösödtem.
- Nem. Vagyis igen. De nem úgy. Nem azért… - Hebegtem, amin ő jót mosolygott.
- Aha, persze.
- Nem tetszik, hanem szerintem vicces, de higgy te is, amit akarsz. Nem érdekel. – Nyújtottam rá a nyelvem és sietve folytattam utam a sajtótájékoztatóra…

30 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Rendesen megcsúsztam, de nézzétek el nekem!

Higgyétek el próbálok gyorsabb lenni, de van mikor nem megy. Sajnos!

Viszont a további öncsonkítást igyekszem elkerülni! :D

Remélem tetszeni fog! :) Olyat írtam amit eddig még nem... ;)

Jó olvasást!

Köszönöm, hogy vagytok!

Puszi:

Vii

Szabi szemszöge:

Az olimpiai selejtezőkre utaztunk. A válogatottnak célja volt kijutnia az ötkarikás játékokra. Három meccsből hármat meg akartunk nyerni. Elszántak voltunk. Mindenki szeme előtt Anglia képe lebegett és előttem még valami. Vagy inkább valaki. Tudtam, hogy cserbenhagytam őt, de nem tehettem meg, hogy ellent mondjak Máténak. Ha megteszem annak csak Nomi itta volna meg a levét. Azt mondta, bezáratja egy intézetbe és se én, se más nem láthatja soha többet. Bevallom őszintén, megijedtem. Meg, mert tudtam, hogy képes rá. Nem gondolkodtam rajt hogyan döntsek. Nem beszéltünk többet. Láttam mennyire fájt neki hisz az egyetlen embert veszítette el, aki közeledett felé. A többiek Máté viselkedése miatt nem akartak nyitni Nomi felé, pedig nagyon szép lány és már csak azért is keresték volna a társaságát, hogy felszedjék. Nekem is ez volt a célom, de beavatott egy féltve őrzött titkába. Abba, hogy szerelmes. Érzi, hogy az, de nem tudja kibe. Ragyogott a szeme, ahogy az ismeretlen érzésről beszélt, de mellette ott volt az a mérhetetlen szomorúság is. Meg akartam őt vigasztalni, feledtetni vele az érzést, hogy ne egy álmot kergessen, hogy éljen a valóságba, de hajthatatlan volt és bár rossz volt bevallanom, de becsültem és csodáltam azt a hűséget, amit mutat. Máté mit sem tudott húga érzéseiről. Nem törődött vele és azt se akarta, hogy más törődjön. Mindenki tudta, hogy milyen szörnyű tragédia történt a családjával, tíz évvel ezelőtt. A keresztapja szerint a kézilabda volt az, ami kirángatta a depresszióból. A csúcsig meg se állt és hamar a szegedi csapat élére került. Úgy tűnt minden rendben van és képes volt maga mögött hagyni a múltat, de aztán jött a hír, hogy Nomi nem halt meg. Túl könnyen vette, de ez csak látszat volt. Pár nappal az után, hogy hazahozta a lányt semmi nem változott. Máté ugyanúgy élte tovább az életét, mint addig, és sokszor tudomást se vett a testvéréről, akinek szüksége lett volna rá. Egy idő után rájöttem, hogy nem tudja feldolgozni, hogy visszakapta őt, hogy már nincs egyedül. Emlékszem mikor először találkoztam vele mennyire bántotta a tény, hogy bátyja nem foglalkozik vele és ezt szóvá is tette. Máté pedig úgy viselkedett vele, mint valami idegennel. És úgy beszélt róla, mint egy fogyatékkal élőről. Pedig csak amnéziás. Aztán valami történt ugyanis hozta edzésekre és meccsekre is. És bár emberek között volt nem engedte, hogy élje a saját életét. Nem értettem, hogy miért akarja ennyire elzárni mindentől és mindenkitől. És eddig, ha láthattam örültem, mert tudtam, hogy látszólag rendben van, de az utolsó meccsünk óta nem jött Mátéval, akit hiába kérdeztem nem volt túl közlékeny. Ennek alig pár napja, most pedig utazunk Svédországba. Bíztam benne, hogy elhozza és csak lesz pár percem, hogy nyugodtan beszéljek vele, de az irányító egyedül jött. Ezért eldöntöttem, hogy amint hazajövünk első dolgom lesz megkeresni Őt, hogy megbizonyosodjak róla, nem történt baja…
A pénteki meccset a Macedónok ellen 28-26-ra nyertük és ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a célunkhoz. Az öltözőbe a mi örömünknek Máté üvöltése vetett véget. A levegő megfagyott és minden elhallgattunk.
- Mi az, hogy még mindig nem találod? Nem érdekel, kerítsd elő… Bánom is én… De, ha nem találod meg én esküszöm, megöllek. Azért fizetlek, hogy figyelj rá, te barom… Kerítsd elő, akár a föld alól is. – Mondta és tisztán látszott rajt az őrület.
- Mi történt? – Kérdeztem. Aggódtam Nomiért és tudtam, hogy vele történt valami, ami még jobban aggasztott, hogy nem ma.
- Hogy mi? – Állt meg. – Te biztos tudtad, ugye? Tudtál róla. Tudnod kellett róla.
- Hé-hé. Vegyél vissza. Miről kellett volna tudnom? – Kérdeztem rá óvatosan még mielőtt elárultam volna Nomi érzéseit.
- A tetoválásáról.
- Milyen tetoválásról? – Lepődtem meg őszintén és abban a pillanatban rájöttem, hogy nem bízott bennem eléggé. Aztán eszembe jutott a csuklószorító, amit mindig viselt. Azt mondta, azért mert fáj neki. Talán nem is a fizikai fájdalomra gondolt. Talán valami egészen más fájt neki.
- Nem fontos. – Mondta én pedig ideges lettem. Nem bírtam tovább. Máté titkolt valamit és tudni akartam, hogy mi az.
- Elég volt ebből Lékai. – Léptem elé és nyomtam a falnak ütésre emelve a jobb kezem. - Tudni akarom mi ez az egész! Most! – Mondtam olyan hangnembe, aminek ő se mert nemet mondani, és végig az öklömmel szemezett. Utáltam így hatni emberekre. Régen elég agresszív voltam, de a húszas éveim második felében lenyugodtam és már nem a balhék és verekedések tarkították életemet. Nem akartam újra az az ember lenni, de Mátéra a szép szó már nem hatott.
- Elmondom. – Morogta. – De nem itt. – Nézett körbe. A csapattársaink minket néztek, és készen álltak rá, hogy szétszedjenek, ha szükséges. Elengedtem és folytattam tovább az öltözködést. A szállodába érve lepakoltam a cuccom és már kopogtam is át Mátéhoz, aki kijött és elindult a lift felé. Követtem. Egy bárba mentünk. Nem ihattunk volna, de őt ez a legkevésbé se érdekelte. Sok alkoholt ivott az utóbbi időbe.
- Hallgatlak. – Mondtam sürgetésképpen mire felsóhajtott.
- Nomi eltűnt. Elment. És fogalmam sincs, hol lehet.
- Mi az, hogy nem tudod? A testvéred és rajtad kívül nincs senki, akihez mehetne.
- De van. – Mondta és mikor rájött, hogy nem fogok kérdezni, folytatta. – A család, akik vigyáztak rá.
- De nem is emlékszik rájuk, azt se tudja hova menjen.
- A Real Madrid címere van a csuklójára tetoválva. A csapat kapusa tíz éven keresztül töltötte be a báty szerepét.
- És mi van azzal, hogy nem fontos nekik és örültek, hogy megszabadultak tőle?
- Baromság. Az az idióta azt akarta, hogy hagyjam ott és én is maradjak, mert úgy esélye lett volna emlékezni…
- Mi? – Kérdeztem vissza reflexből, pedig tudtam, hogy jól hallottam. – Esélye lenne emlékezni és te elveszed tőle?
- Ő az én húgom és nem hagyom, hogy idióta focistákkal éljen, hogy ők legyenek a családja.
- Te beteg vagy ember! Kezeltetned kéne magad. De tényleg, menj orvoshoz. Azt hiszed, elvehetsz tőle mindent úgy, hogy te nem is adsz neki semmit? Úristen! Nem ismerek rád. Kiszakítottad egy olyan környezetből ahol szerették. De tőled mit kap? Elgondolkodtál már ezen?– Álltam fel és kifelé indultam.
- Igazad van. – Hallottam meg, ami már önmagában meglepő hisz tőle ezt amúgy se nagyon lehet hallani. Visszaléptem és kételkedve méregettem. – Tudom, elcsesztem. Most már belátom. Ha elölről kezdhetném, máshogy csinálnám. Hidd el. Bánom, hogy eltiltottalak tőle. Segíts megtalálni őt. – Kért. Kétségbeesett volt, de nem őszinte. Csak bántotta az önérzetét, hogy valaki ellenszegült neki. Viszont én is tudni akartam, hogy Nomi jól van-e. – Törölte az email címét. A számán pedig már rég nem érem el.
- Talán hívd fel a bátyát. – Javasoltam. – Ha oda ment, arról neki tudnia kell.
- Ő volt az első, akit hívtam, de semmit nem tudott. Más számát meg nem tudom. – Visszaültem mellé és gondolkodni kezdtem.
- A korházat próbáltad? A kezelő orvosát.
- Nem, de talán igazad lehet. Köszi.
- Csak ne hálálkodj. Nem miattad teszem. Tudni akarom, hogy jól van-e. Nem neked akarok segíteni. – Vallottam be és végleg otthagytam a csapattársamat.
Nagyon reméltem, hogy nincs semmi baja. Felelősnek éreztem magam ezért az egészért. Gyáva mód elfordultam tőle. Máté így is „bezárva” tartotta, hisz ha emberek között volt is, senki nem beszélt vele. Egy szanatórium talán a szabadságot jelentette volna neki, de az, hogy elmert menni Mátétól jelentette neki csak az igazi szabadságot. Hihetetlen bátor lánynak tartottam. De közben, amit tett egyben őrültség is volt. Jól ismertem ezt az érzést. Azt mikor azt hiszed nincs semmi veszíteni valód. És bármennyire kockázatos is amire készülsz, belevágsz, mert bármi jobb annál, mint ami van.
Nehezen ugyan, de sikerült elaludnom és a másnap játszott meccset is sikerült megnyernünk Brazília ellen. Nem volt kedvem emberek között lenni. Megvacsoráztam és a szobámba mentem. Fáradt voltam. A múlt éjjel rengeteget gondolkodtam és a meccs is sokat kivett a belőlem. Mondhatni már a tartalékaimból élek. Viszonylag hamar sikerült elaludnom és átkoztam magam, amiért nem némítottam le a telefonom és az éjszaka közepén a csengőhangom ébresztett. Hiába nyitogattam a szemem képtelen voltam elolvasni mi van a kijelzőre írva. Ezért csak megnyomva a zöld gombot felvettem.
- Haló? – Szóltam bele. Meg se próbáltam ébernek tettetni magam. Nem jött válasz ezért újra megszólaltam. – Haló? – De semmi. Csendben maradtam és figyeltem. Halk szuszogás hallatszódott a túloldalról. Halk, de szapora. És a ritmusával együtt kezdett az én szívem is hevesen dobogni.
- Nomi? Nomi mond, hogy te vagy az! Kérlek Nomi mondj valamit, mond, hogy jól vagy. - Kértem, szinte már könyörögtem, de nem jött válasz. Talán nem is Ő az. De igen. Csak ő lehet. Hinnem kell, hogy Ő az és nincs semmi baja. – Rendben, teljesen megértem, hogy nem beszélsz velem, de akkor hallgass végig. Remélem jól vagy, bárhol is legyél, és rettentően sajnálom, hogy hagytam magam és elfordultam tőled. Nem ezt érdemelted volna. Sajnálom, hogy nem voltam melletted, hogy gyáva voltam, de azt hittem így nem veszítelek el teljesen. Rosszul hittem. Most már tudom, hogy hibáztam, de már csak a megbánás maradt. Bár visszafordíthatnám, most veled lehetnék. De így csak azt remélem, hogy ott ahol vagy boldog vagy, és van, ki vigyázzon rád, szeressen, hogy megkapod tőle azt, amit én nem adtam meg neked. Te se akartad, de én se küzdöttem eléggé. Szeretlek Nomi. Ezt sose felejtsd el. – Mondtam el. A szuszogás mellé most egy még halkabb szipogás is társult. Sose akarnám őt sírni látni, de hallani se volt jó. Meg akartam vigasztalni, de mintha valaki meghallotta volna előbbi gondolataimat a vonal megszakadt. Reménykedtem, hogy újra hív. Nekem nem volt mit tárcsáznom. De hiába vártam, nem keresett. Vajon hol lehet? Talán jobb is, ha én sem tudom. Így nem kell hazudnom, se titkolóznom. Addig jó, míg senki nem tud semmit a hollétéről. Csak reménykedtem benne, hogy olyan helyen van, ahol szeretik és törődnek vele.
Másnap a délelőtti edzésen, Mátén láttam, hogy nem igazán van a helyzet magaslatán.
- Veled mi van? – Kérdeztem tőle.
- Felhívtam azt a kretén Spanyol orvost, aki közölte velem, hogy semmilyen információt nem adhat ki a betegeiről. Telefonon keresztül még hozzátartozónak sem. Így most 50-50 %, hogy Nomi Madridba van.
- És most mit fogsz tenni? – Kérdezősködtem tovább.
- Vége lesz a selejtezőknek és utazok Madridba. A tetoválás oda köti, ahogy a legelső emlékei is. Meg fogom keresni, és ha tetszik neki, ha nem haza fogom hozni.
- És ha nem akar, erőszakkal fogod hazarángatni?
- Nem. Nem akarom, hogy egy életre megutáljon. Ő akar majd hazajönni velem. – Mondta el. Fogalmam sincs mi ütött belé, hogy elmondta mit tervez. Talán úgy érzi szövetségesre lelt bennem? Mert akkor azt nagyon rosszul hiszi. Viszont így tudhatom, mire készül. Kizártnak tartottam, hogy lenne bármi, amivel meggyőzhetné, hogy visszamenjen vele Magyarországra. És eldöntöttem, hogy amint lejátsszuk az utolsó meccset, én fogom lebeszélni Mátét arról, hogy hazahozza. Hiába is akartam a közelembe tudni, nem lehettem annyira önző, hogy egy esetleges boldog életből szakítsam ki, úgy hogy tudom, nem vágyik másra csak a barátságomra. A harmadik meccset sajnos elveszítettük, de nem is csodálkoztam Máté dekoncentráltságával magával húzta a csapatot. Így az hazai Svéd csapat háromgólos előnyével zárult a mérkőzés...

- Te Máté. – Dobtam le magam, mellé a repülőn.
- Mond. – Motyogta. – De fel se nézett.
- Nem gondolod, hogy adhatnál neki egy kis időt?
- Kinek? – Nézett fel rám.
- Nominak. – Mégis kinek.
- Kíváncsivá tettél. Hallgatlak. – Dőlt hátra és rám nézve várta a folytatást.
- Ugye azt mondtad nem szeretnéd, ha megutálna. – Bólintott. – Mi lenne, ha hagynád? Had élje az életé. Bízz benne. A húgod szeret téged, de nem képes bízni benned. Bármit teszel, vagy bármi történik, azt fogja hinni, hogy manipulálod. – Mondtam el, mire bólogatott. – Add a tudtára, hogy számít neked és mond el neki, hogy visszavárod, de ne kényszerítsd. És nem árt, ha ezt mindent őszintén gondolod. – Percekig hallgatott.
- Zubai? Miért érzem azt, hogy le akarsz beszélni? – Kérdezte. Már válaszoltam volna, de folytatta. – Baromság, hisz szerelmes vagy a húgomba. Igaz? – Nézett rám mindentudóan, de ezt inkább figyelmen kívül hagytam és nem válaszoltam. – Persze, hogy az vagy. És ha hazahozom, Te zöld utat kapsz. – Csodálkozva néztem rá. – Jól hallottad.
- Te az érzéseimmel akarsz magad mellé állítani? Ne kezeld már úgy, mint egy tárgyat. Mint valami fizető eszközt. Könyörgök, a testvéredről beszélsz. Nem azt kéne akarnod, ami neki jó? – Fakadtam ki. Annak ellenére, hogy egy jelentős részemet csábította az ajánlat, hogy Nomival lehetek. Mégis igyekeztem leküzdeni.
- Látom nekünk nem egy a célunk. Ebben az esetben pedig felejtsd őt el. És azt is, hogy valaha is a közelébe fogsz menni. Sőt ő nem akar majd téged látni, de ha esetleg meggondolnád, magad szólj. Szívesen fogadnálak a sógoromnak. Ehhez azonban szükségem van a támogatásodra. – Mosolygott fölényesen és feltéve a fejhallgatót a tudtomra adta, nem kér a további mondandómból. Reménytelen pedig annyira akartam segíteni neki. Távol akartam tartani tőle, de rájöttem, hogy reménytelen. Viszont így azt se tudom, mire készül, és ha sikerül a terve és haza hozza, nem lehetek a közelébe. Az egyetlen esélyem lett volna, ha lepaktálok vele, de azzal elárulnám Nomit. Két tűz közé kerültem és fogalmam se volt mitévő legyek. Tudtam, ha összeállok Mátéval, én se leszek különb és elveszítem a bizalmát, de ha nem teszek valami, Őt veszítem el. Egész álló nap ezen agyaltam, de semmire nem jutottam. Ezért kedden elmentem a többiekkel megünnepelni, hogy kijutottunk Londonba, hogy részt vehessünk az olimpián. Nem volt valami nagy buli hangulatom és egész este a telefonomat bámultam. Nem is tudom, mit várok. Biztos haragszik rám. És jogosan. Mit tettem érte? Semmit. De nem követném el ugyanazt a hibát és nagyobbat se. Nem fogok a bátyának segíteni. Amíg tudom, távol tartom tőle, és ha mégis sikerülne neki valahogy magával hoznia Nomit, akkor harcolni fogok érte és szembeszállok Mátéval. Elkértem a kabátom a ruhatárból. A közelemben lévőktől elköszöntem és elindultam haza. Az áprilisi éjszakák még elég hűvösek ezért a cipzárt felhúzva zsebre vágtam a kezem. És ahogy a telefonhoz ért éreztem, hogy rezeg. Kikapva meg se nézve ki az a fülemhez emeltem.
- Haló… - Szóltam bele és mikor nem hallottam mást csak az ismerős szuszogást, elmosolyodtam. – Nomi. – Mondta ki a nevét egy sóhajtás közepette. – Most ezt a hívást úgy veszem, hogy nem haragszol rám. Tényleg nagyon sajnálom, hogy cserbenhagytalak és remélem, majd hallhatom a hangod. Mindig szerettem hallgatni, ahogy beszélsz. Annyira jó lenne tudni, hogy igazán jól vagy-e. Azt jobb, ha nem tudom, hol vagy, így nem kell a bátyádnak hazudni. Nomi kérlek nagyon vigyázz magadra, Máté keres, és nem adja fel, míg nem talál meg. – Árultam el. Ha meg is ijesztem vele, tudnia kell, hogy számítson rá. Bár szerintem nincs nyugodt élete és ez szörnyű. Az hogy a bátyád miatt kell folyamatosan a hátad mögé tekinteni, nehogy meglepjen. - Próbálunk rá hatni, de reménytelen. Én viszont nem adom fel. Nem vigyáztam rád és elengedtelek. Jóvá szeretném tenni Nomi. – Mondtam csendesen. Nagyon sok dologgal kapcsolatban támadtak kételyeim, de azzal kapcsolatban, hogy még egyszer nem hagyom cserbe, nem. Hallottam valami zörgést a hátam mögül és a szórakozóhely felé kapva a fejem megláttam Mátét és egy másik srácot, aki felém mutogatott, mire az irányító nagy léptekkel indult el irányomba. – Mennem kell. Álmodj szépeket. – Tettem le a telefont és csúsztattam a zsebembe.
- Vele beszéltél? – Szegezte nekem a kérdést idegesen.
- Persze, de kire gondolsz?
- Tudod te azt nagyon jól!
- Nem. Nem tudom.
- Ne hazudj nekem Zubai, mert ennek nem lesz jó vége. Hol van Nomi?
- Nem Nomival, hanem egy barátommal beszéltem, akit te nem ismersz. Nem tudok a húgodról semmit. Szerinted, ha tudnám hol van, nem mennék el hozzá? Mondtam már, hogy kezeltesd magad. Nem ártana. – Fordultam meg és indulta el újra.
- Csak hogy tudd, megyek Madridba. – Szólt utánam, de nem fordultam meg annak ellenére, hogy éreztem a lehető legrosszabb helyre készül.
- Jó utat! – Kiáltottam vissza és igyekeztem nem komolyan venni a fenyegetését. Azt akartam hinni, hogy csak kíváncsi volt a reakciómra és nagyon reméltem, hogy ezzel elbizonytalanítottam.
A következő napok csendesen teltek. Meccsekre és edzésre jártunk a bajnokságnak még nem volt vége. És úgy gondoltam, hogy addig Máté se megy sehova. Túl fontos neki ez az egész, hogy csak úgy itt hagyja. Ő mindenkinél jobban akarta a bajnoki címet. Viszont ettől még a szememet rajta tartottam. Nem bíztam benne. És szinte biztos voltam benne, hogy nem tudtam összezavarni.

Hanga szemszöge:

- Nyugalom kislány. Minden rendben? – Kérdezte sikoltásom után a mögöttem álló. Megfordultam és egy dühös grimasszal teljes erőből vállon ütöttem a számomra ismeretlen idegent. – Áúúú… - Nyafogott.
- Te hibbant, ne ijesztgess. – Mondtam és egy pillantást magam mögé vetve bizonyosodtam meg róla, hogy amit láttam az nem több mint a képzeletem játéka. A félelmem az, ami olyat láttat velem, ami valójában nincs is.
- Ezt most miért kaptam? – Dörzsölgette karját és kisfiús vonásai nagyon emlékeztettek valakire.
- Mert megijesztettél, te majom. Különben meg anyukád nem tanított meg arra, hogy ne lopakodj lányok mögé? Pláne nem az éjszaka közepén. – Förmedtem rá újra. Az imént történtek felzaklattak, és ő pont kapóra jött, hogy levezessem a feszültséget.
- És téged arra, hogy ne mászkálj egyedül? – Vágott vissza durcásan.
- Nem tudom, de mentségemre szolgáljon, hogy nem emlékszek rá. – Használtam ki amnéziámat.
- Aha. Jó kifogás. – Vigyorgott és ez eszméletlen mód idegesített. A beszólogatása csak olaj volt a tűzre. Nem ismertem, de úgy érzem még egy ilyen beszólás és megverem. Mérgesen fújtattam egyet.
- Tudod mit? Húzz el innen és hagyj engem békén. – Küldtem el.
- Jól van már. – Emelte fel a kezeit. – Ne rajtam töltsd ki, ha bajod van. Esetleg szóljak a pasidnak, hogy sok benned a feszültség? – Kérdezte röhögve én pedig megfeszültem és ökölbe szorítva mindkét kezem a lehető legmérgesebben néztem rá. A légzésem egyre mélyebb lett és szaporább. Esélytelen volt, hogy lenyugodjak. Arckifejezésem láttán fokozatosan olvadt le róla a mosoly.
- Öhm, azt hiszem túl messzire mentél. – Hallottam meg Iza hangját.
- Igen, én is úgy gondolom. – Mondta a srác, akit barátnőm minden bizonnyal ismert.
- Megöllek. – Sziszegtem mire megfordult és elkezdett befelé rohanni én pedig utána. Az embereket félre lökdösve kergettem őt az Atletico stadionjának folyosóján. A baj csak az volt, hogy míg én őt kergettem engem már a biztonsági őrök. Egészen addig, míg meg nem láttam a folyosó bal oldalán Ikert, aki az űzött után kiabált.
- Unai, Te normális vagy? – Kérdezte, de nem kapott választ és figyelmét az utánam kiáltozó emberek keltették fel. A kapus kinyújtotta a karját én pedig egyenesen bele szaladtam és egy laza mozdulattal maga mellé rántott. – Mi az Istent csináltok? – Vont kérdőre dorgálón. Meglepett a hangnem, de ugyanakkor nem tudtam kimondani, amire gondoltam. Mégis hogy jön Ő ahhoz, hogy kérdőre vonjon. – Megáll az eszem, mint két óvodás. – Folytatta tovább. Én pedig elszégyelltem magam. – Elnézést a kellemetlenségért. - Intézte szavait a lihegő biztonsági személyzetnek.
- Tartsa féken a kisasszonyt. – Mondta az egyik én pedig nagy erőkkel a padlót néztem. Talán percekig is.
- Tehát? Mi volt ez az egész?
- Ő kezdte. – Kaptam fel egyből a fejem.
- Hát persze, mindig Ő kezdi. – Sóhajtott, mire én összevontam a szemöldököm.
- Mi az, hogy mindig?
- Ne terelj.
- Mi az, hogy ne tereljek? Nem is ismerem a gyereket. – Mutogattam mérgesen abba az irányba amerre futott, mire Iker elhúzta a száját. – De ismerem. – Állapítottam meg. Bólintott. – És ki ő?
- Az öcsém,. Unai.
- A te öcséd? Akkor nekünk miért ilyen a kapcsolatunk?
- Ne kérdezz olyat, amire nem tudok válaszolni. – Mosolyodott el. Ez a válasz kétértelmű volt, de a lehető legjobb. – Gyere, keressük meg a csatárodat, mert betegre aggódja magát.
- Miért?
- Rossz érzése volt tegnap. – Húzta el kicsit a száját.
- Sokat aggódik?
- Egyfolytában. Ahogy elnézem most is. – Bökött fejével előre. – Ne akadj ki. Őt is meg lehet érteni. – Bólogattam, hisz tudom. Hányszor elmondta már. Egyszer már elveszített még egyszer nem bírná ki.
- Jól vagyok! – Kiáltottam felé, megelőzve a bajt.
- Mertem remélni. – Szorított magához. – És Una? – Vigyorgott Ikerre.
- Valahol ő is. – Vont vállat és hárman, nevetve indultunk kifelé, ahol elég érdekes látvány fogadott minket…

40 - Szerelem net

Szijasztok!

Nos a munkám egyre több lezs, szabad időm pedig egyre kevesebb.

DE mindenképpen azon leszek, hogy heti egy rész tudjam nektek hozni.

Sajnos ilyen ez a pop szakma. :D

Remélem nem nehezteltek rám. A nyár végeztével ha igaz, minden visszatér a régi kerékvágásba. :) Legalább is valami nagyon hasonlóba.

De addig élvezzétek a nyarat! :)

Remélem tetszeni fog.EZ A 40. FEJEZET!!!

A kommenteket, pipákat és mindent nagyon köszönök!

Jó olvasást.

Puszi nektek! :)

Sergio szemszöge:

Egyszerűen megőrjített. Annyira más volt így. Nem az ártatlan, 18 éves fotóslány állt előttem, hanem egy észveszejtően szexi nő. Akartam őt minden porcikámmal. Vágytam rá. Az első pillanattól kezdve. Az a fekete mini… Akkor még azt hittem, hogy ő se más. És mikor elvittem magamhoz vártam, hogy szó nélkül meneteljen az ágyamba, de ez nem történt meg, és az óta se. Sokkal több ő egy kalandnál vagy egy éjszakánál. Nem csak Ő kell, hogy én lehessek neki az első, hanem talán az is, hogy az utolsó…
Az ajtónak támaszkodva figyeltem, ahogy lerúgja a magas sarkút és megfordul. Többször is végigmértem tetőtől talpig, szemeim itták a látványt, de zavara helyett, most csak egy mindentudó mosoly volt az arcán. A szemei a szokásosnál is jobban csillogtak és látszott rajta, hogy megártott neki az a kevés alkohol is. Talán jobban is, mint amire én számítottam. Nem voltam benn biztos, egyes pillanatokban, tisztában van azzal, hogy mit is csinál. Tudnom kellett volna parancsolni magamnak, de nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá, ezért pár lépéssel megszűntettem a kettőnk közti távolságot.
- Utálhatsz, de ezt meg fogom köszönni Mirinek. – Egyszerűen nem tudtam betelni vele. – Annyira szép vagy. Megőrülök érted. – Suttogtam ajkainak, és csókoltam meg újra. De valami egészen új valami egészen más volt, ahogy faltuk egymás ajkait. Meglepettségemet tagadni se tudtam volna. Heves volt és szenvedélyes, az agyam józanabbik része egy pillanat alatt veszett a semmibe. Kezem felfedező útra indult a testén és kerestem a szabad felületeket. Érezni akartam puha bőrét. Kezem a combjára tévedt és az óvatosságomat ajtón kívül hagytam. Akartam Őt. A kanapéig hátráltam vele, ahova leültem és az ölembe húztam. Tovább csókoltam. Képtelen voltam elszakadni tőle egészen addig, míg le nem vette rólam a pólómat, amivel megint meglepett. Megálltam egy pillanatra és megvártam, míg rám néz. Nem volt kérdés, hogy ugyanazt akarja, amit én. Úgy vágyott rám, ahogy én őrá. Hideg kezei hűsítették bőrömet. Ahogy hozzámért megremegtem és minden érintéssel egyre jobban és jobban kívántam őt. Lassan vetkőztettem. Vállára apró puszikat hintve kezdtem el lehúzni ruhája pántját. Nem akartam ráijeszteni és egy hirtelen mozdulattal elrontani ezt a pillanatot. Válla után a nyakát kezdtem kényeztetni, mire halkan felnyögött. Ezzel egy időben pedig elkezdtem gondolkodni. Úristen, mit csinálok én? Nem tehetem ezt. Egy határozott mozdulattal löktem le magamról és álltam fel. Mi jutott eszembe? Eszembe? Hisz nem is gondolkodtam. Idegesen túrtam a hajamba.
- Mi a baj? – Kérdezte csendesen, de én csak megráztam a fejem. Baj? Hibát készültünk elkövetni, de ezt így nem mondhattam ki. Tudom, hogy megbánná, és hiába kívántam veszettül, tudtam, hogy én is. Ennek nem így, nem ilyen állapotban kell megtörténni. Nem ma és nem most. Hallottam, hogy feláll és őszintén szólva, egy kis megértésre vágytam, ahogy én megértettem őt, de e helyett, a háló felé indult.
- Kicsim várj. – Nyúltam a keze után.
- Nem kellek már neked? – Kérdezte és nyugtáztam magamban, hogy jól döntöttem. Nem volt egészen önmaga. Ha az lett volna ez az egész talán nem így történik.
- Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Akkor miért nem? – Kérdezte és úgy viselkedett, mint egy hisztis tini. De ő nem ilyen.
- Miattad. – Mondtam. Próbáltam nyugodt maradni és nem elfelejteni, hogy kicsit be van rúgva és fogalma sincs arról, hogy mit beszél.
- Ez így elég hülyén hangzik. – Fintorodott el.
- Ne hogy azt hidd, hogy nem kívánlak, hogy nem akarlak. Soha senki nem kellett úgy, mint Te. – Lettem kicsit ideges.
- Akkor miért nem? Most itt vagyok és kész vagyok rá.
- Mert ittál. És most nagyon sok dologról fogalmad sincs. Te se szeretnéd, ha reggel úgy kelnél fel, hogy életed első szeretkezésének a felére igazából nem is emlékszel?! – Vágtam a fejéhez.
- Nem érdekel. – Mondta gondolkodás nélkül.
- De engem igen. És pont ezért most elmegyek. Utálj érte egész nyugodtan, de csak hogy tudd, nagyon nehéz neked nemet mondani még így is, és tudom, hogy nem nyugodnál le. – Felöltöztem homlokon pusziltam.
- Most komolyan elmész? – Kérdezte, de nem tudtam volna megmondani, hogy mire is gondol.
- Csak miattad. – Sóhajtottam. Szívesen vele maradtam volna, ha tudom, hogy megnyugszik.
- Süket duma. – Mondta idegesen. – De tudod mit? Menj csak, ha neked nem, majd kellek másnak. – Mérhetetlen düh és féltékenység futott végig a testemen. Elé léptem. Akartam, hogy mondjon valamit, hogy térjen észhez, de állta a tekintetem. A kezem ökölbe szorult és egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy megteszem, amit akar, de a vészharangok hangosan kondultak a fejembe. Nem hagyhattam, hogy a harag irányítson, mert olyat tennék, ami egyikünknek se lenne jó. Pláne nem neki és nem akartam bántani őt. Vettem egy jó nagy levegőt.
- Ahogy gondolod. – Hangom érzelemmentes volt és nem törődve azzal mi lesz ez után kisétáltam az ajtón, hogy a szemközti falban vezessem le a feszültséget. Nem hittem, hogy amit mondott igaz lenne. Hogy képes lenne mással lefeküdni, csak azért mert egyszer nemet mondtam neki, de sértettségem annyira elhatalmasodott rajtam, hogy leintve egy taxit visszamentem a szórakozó helyre ahonnan eljöttünk. Iker és Gonzalo már elmentek. Pedig rájuk lett volna most szükségem, helyette csak Crist és Benzemat találtam.
- Na mi van Ramosito? Ilyen hamar lezavartátok? – Húzkodta a szemöldökét a francia.
- Mi van? – Néztem rájuk.
- Hát elég részeg volt a kiscsaj, hogy megálljon neked.
- Az, hogy részegen fogalma sincs arról, hogy mit csinál, nem fogom lefektetni, mert ő azt akarja. – Morogtam.
- Te hülye vagy. – Intézte el ennyivel a portugál.
- Csak tudnám mi ártott meg neki ennyire? – Tettem fel a kérdést, de választ már nem vártam ugyanis megjelent Lara.
- Na ő biztos szívesen menne veled szobára. – Vihogott Benzema.
- Nem fognád be? Törődj a magad dolgával.
- Látom lekoptattad a kislányt. Fellőtték neki a pizsamát? Mi buli után mindig szeretkeztünk. Emlékszel? – Suttogta nyájasan, amitől kirázott a hideg.
- Addig húzz el innen Lara, amíg szépen mondom. Nem vagyok rád kíváncsi. Menj, keress másik pali madarat. Engem nem etetsz meg még egyszer. – Morogtam.
- Tényleg nem értem mit eszel rajta. Azt hiszed, ő téged szeret? Tudsz róla egyáltalán valamit? Honnan veszed, hogy nem a pénzedre hajt? A szegény negyedbe szedted össze. Nyisd már ki a szemed.
- Te nem tudsz róla semmit. Úgyhogy minden, amit mondasz teljesen alaptalan. – Bár egy dolog igaz volt. Nem sokat tudok róla.
- Be fogom neked bizonyítani Ramos, hogy ő nem az, akinek te látod. Majd csak figyelj. – Mondta és idegesen eltrappolt. Fáradtan dőltem hátra.
- Ma minden csaj hisztis? – Fújtam ki a levegőt.
- Tényleg nem értelek. – Csóválta meg a fejét Ronaldo. – Itt ez a tuti nő és neked a kis fotós kell.
- Ha hiszed, ha nem szeretem és nekem ő a tökéletes, nem pedig Lara. – Mondtam és felállva otthagytam őket. A pulthoz mentem, amit nagy maglepetésemre Mirian támasztott.
- Hola nővérkém. – Köszöntem rá.
- Ó, Sese. – Vigyorgott. – Vitali? – Nézett körbe.
- Otthon.
- Miért? Összevesztetek?
- Valami olyasmi. Kicsit sokat ivott, és fogalma sincs arról, mit beszél vagy, hogy mit tesz.
- Berúgott? Vitali? Egy csepp alkoholt nem ivott. – Nevetett.
- Míg ide nem értem. De amit én vittem neki az se kellett volna, hogy így kikészítse.
- Nem maradtál le valamiről? – Kérdezte összevont szemöldökkel.
- Hogy érted?
- Végig vele voltál?
- Hát néhányszor elmentem piáért, de valaki mindig volt vele.
- Értem. De most akkor min is kaptatok össze ennyire, hogy nem is maradtál ott?
- Röviden annyi, hogy majdnem baromságot csináltunk, de szerencsére még előtte észhez tértem. A baj csak az, hogy Víta ezt úgy vette le, hogy nem kívánom. És ha nekem nem kell, akkor majd kell másnak és jobbnak láttam eljönni.
- Na nem. Ilyet biztos nem mondana.
- Mondom, hogy be volt rúgva.
- És nem te itattad le.
- Mirian!
- Jól van már. Csak gondolkodok. Valami itt nem oké.
- Ugyan már Miri. Nem bírja a piát, ennyi. – Kortyoltam bele a kikért italomba.
- Most meg mit csinálsz? - Vette ki a kezemből és tette le a pultra.
- Innék, ha hagynád.
- Nem itt a helyed, hanem nála.
- Szerintem én vagyok az utolsó, akit most látni akar.
- Szerintem meg hülye vagy, de ha te nem majd megyek én. – Mondta és elment. Biztos voltam benne, hogy a nővérem felelősnek érezte magát, hisz ha nem erőlteti ezt az egészet, akkor most nem itt lennék. Kértem még egy pohár italt és intettem neki. Azon gondolkodtam, amit mondott, hogy valami elkerülte a figyelmem, de mi és mikor? És ha igaz, miért nem tudok róla? Minél többet gondolkodtam annál jobban foglalkoztatott a dolog. A negyedik pohár után úgy éreztem ideje elindulni mielőtt még nagyobb baromságot készülök elkövetni. Kiérve a szórakozóhelyről újra taxiba ültem és bemondtam a címem. Már láttam azt a rengeteg szalagcímet, amit majd holnap leközöl az újság. Kezdve azzal, hogy mit kerestünk mi az Atletikósok törzshelyén, bezárva azzal, hogy egyedül iszogattam a pultnál. De ez mind valójában nem is érdekelt. Vitali érdekelt és az, amit mondott. Mondják, hogy részeg ember igazat mond. És nem is kérdőjelezném meg, hogy kellene, valaki másnak is. Hisz tudom, amit tudok és láttam, amit láttam. A kérdés csak az, hogy gondolt-e valakire vagy nagy általánosságba beszélt. Még gondolatba is féltékeny voltam mindenkire. Féltem attól, hogy a hülyeségeim miatt egyszer majd elveszítem. Mert akadt szép számmal olyan eset, amiért más nő már rég máshol lenne, de minimum egy gyémántberakásos karkötő kellett volna a kiengesztelésre. Nem úgy, mint neki. Ő csak szavakat vár, sőt azt se. Csak az kell neki, hogy éreztessem vele, őszintén sajnálom és szeretem. Nem hittem, hogy van még ilyen lány ezen világon, ami ennyire anyagias és számító. Azt pedig főleg nem, hogy egyszer magam mellett tudhatom...
Kifizettem a taxit és kiszálltam. Az ajtómba ott ücsörgött Mirian.
- Na végre. Azt hittem már sose érsz ide. Hol a telefonod? – Von kérdőre.
- Itt. – Vettem ki a zsebemből. – De neked nem Vitalival kellene lenned?
- Nem, ott neked kéne lenned és azért is jöttem, hogy elküldjelek hozzá. – Mondta miközben én kioldottam a billentyűzárat és mikor megláttam a rengeteg nem fogadott hívást tőle, csak lestem. Aztán ugyanolyan elcsodálkozó fejjel néztem a nővéremre. – Ne nézz így rám. Minden áron bocsánatot akart kérni és miután nem válaszoltál egyetlen hívására sem gondolhatod, hogy érzi magát.
- És szerinted én, hogy éreztem magam? - Utáltam, ha folyamatosan neki van igaza.
- Jaj Sergio az ég szerelmére. Csak most az egyszer ne a saját sebeidet nyalogasd, ha megkérhetlek. Szegény hüppögésig sírta magát és szinte biztos benne, hogy ezek után már nem fog kelleni neked, sőt látni se akarod majd. Mondjuk ebbe nagy szerepet játszott a még elfogyasztott alkohol.
- MI? Ivott?
- Hát azt én inkább vedelésnek hívnám. Az üvegmennyiségből ítélve.
- És mit?
- Valami vörösbort. Azt hiszem. De most már mindegy. Sanszos, hogy nem fog emlékezni semmire. Nem nagyon volt képbe. Szegényt így is nagyon kinevettem. Olyan kis aranyos volt, ahogy hajtogatta, hogy „nem tudok”. De nagy nehezen letusolt aztán bebújt az ágyba és elaludt. Eltüntettem a romokat és hívtalak téged, de ugye neked minek a telefon. – Nézett rám csúnyán. Eltudtam képzeli őt ilyen állapotba. Mint egy elázott angyal, akiből kicsit előjön ilyenkor a hisztis nő. Ha tudnék bírni a véremmel, akkor most biztos nem ez lenne, de amikor megfordult a fejembe, hogy ha annyira akarja, akkor legyen, akkor saját magamtól megijedtem.
- Na Sergio csipkedd magad. Nem érek rá.
- Mi dolgod neked az éjszaka közepén?
- Semmi közöd hozzá. Mész vagy mi lesz? – Kérdezte miközben a telefonját szorongatta.
- Megyek. - Mondtam, és hívtam egy taxit, amivel Vitali lakásához vitettem magam a már összekészített edzőcuccommal együtt. A tőle kapott kulccsal bementem és lepakolva azt, a háló felé mentem, ahol az éjjeli lámpa világította meg a szobát. Összegömbölyödve feküdt és egy kispárnát szorongatott. Aludt ugyan, de sokkal szaporábban vette a levegőt, mint szokta, ami kicsit nyugtalanító volt. Az ágy mellé sétáltam és leguggolva, hogy fejem az övével egy szintbe legyen cirógatni kezdtem az arcát. Nem hittem, hogy az én érintésemtől, de nyöszörögni kezdett. Jobbnak láttam felébreszteni őt. Kis rázogatás és szólongatás után kinyitotta a számét és rám nézett. Homályos tekintete fájdalommal párosult.
- Fáj valamid? – Kérdeztem csendesen, de nem szólt semmit. – Szeretnél valamit? Kérsz vizet? – Próbálkoztam és az utolsó kérdésemre egy bólintással reagált. Ki volt száradva a szája. Hoztam neki egy nagy pohár vizet. Megvártam, míg felül és a kezébe adtam. Mohon kezdte inni, de felénél a poharat visszaadta és kiugorva az ágyból a fürdőbe rohant. Én pedig utána. Azt hittem legalább Mirinek volt annyi esze, hogy meghányatja. A haja fel volt gumizva, azt a néhány tincset fogtam fel, ami a frufrujához tartozott és tenyeremet a homlokához szorítsam.
- Soha többet nem iszok alkoholt. Soha-soha többet. – Mondta halkan két roham között. Elmosolyodtam. Hányszor mondtam én ezt már.
- Most inkább ne beszélj. – Csitítottam, de esélytelen volt.
- Annyira sajnálom. Én ezt nem akartam. – Csóválta meg a fejét. Nem tudtam mire gondol. Arra hogy most itt görnyedünk mindketten a WC felett, vagy arra, amit mondott, de igazából nem számított, mert nem haragudtam rá. Nem tudtam.
- Semmi baj. – Pusziltam meg a vállát. – Jobb már?
- Ez sose lesz jobb. – Motyogta. – Rosszul vagyok.
- Ne aggódj el fog múlni, csak pihenned kell. Hogy érzed? Itt hagyhatjuk a WC-t?
- Aha. – Bólogatott és felállt. Aztán gondolkozni kezdett és még maradtunk.
- Mennyit ittál? – Vontam össze a szemöldököm.
- Fogalmam sincs. – Mondta már a csap fölött ahol az arcát mosta. – Az a rövid lehet nem kellett volna.
- Milyen rövid? – Kérdeztem. Talán inkább magamtól, mert a nővérem bort mondott és Vitali se válaszolt csak bebújt az ágyba és magár húzta a takarót.
- Fázok. – Vacogott.
- Nem sokára jobb lesz. Pihenj.
- Itt maradsz? – Nézett rám hatalmas szemekkel és szinte félt feltenni a kérdést, mert rettegett a választól.
- Persze te kis csacsi. – Pusziltam meg a homlokát és meg akartam csókolni, de nem engedte.
- Most hánytam. – Morogta pirosodó arccal, amin felnevettem.
- Nem érdekel. – Ráztam meg a fejem és megcsókoltam, amin végre ő is elmosolyodott. Igaz csak szégyenlősen és az is jól látszott rajt, hogy fáradt. Hamar el is aludt. Letusoltam és a nappaliba mentem. Nem tudtam aludni. Azon gondolkodtam, amit mondott, hogy nem kellett volna rövidet inni. De kivel ivott rövidet és mikor. Mirinek igaza lenn? Valamiről lemaradtam, de fogalmam se volt arról, hogy vajon miről.

Másnap Iker vitt edzésre. Pár órát sikerült aludnom és örültem, hogy a kanapé van olyan kényelmes, mint az ágy, mert ott nyomott el az álom. Elmeséltem a kapusnak, hogy mi volt és megköszöntem, hogy még az elején leállított az italozással. Ugyanis, ha kicsit is több van bennem nem tudtam volna megállni. Hihetetlen hálás voltam neki ezért. Viszont arról neki se volt még csak sejtése se, hogy kivel ihatott Vitali, ha egyáltalán tényleg ivott. Egész időben sikerült odaérnünk így nem kellett kapkodnom.
- Na hogy van a barátnőd? – Kérdezte Ronaldo.
- Talán már jól. Kemény éjszakája volt. – Húztam el a szám.
- Azt nem csodálom. Az absinthos koktél megtette a hatását.
- Absinthe? – Kérdeztem vissza. – Azt ne mond, hogy Vitali veled ivott.
- Nem mondta el? – Kérdezte kicsit csodálkozva.
- Mit nem mondott el? – Kezdtem ideges lenni. Cris tudott valamit, amit én nem, mert a kisasszony nem számolt be róla.
- Nyugi ne legyél már úgy kiakadva. – Csitított.
- Te engem ne nyugtatgass. Inkább azt mond el miről maradtam le, mert tudtommal ti kölcsönösen nem bírjátok egymást. Mikor lettetek ekkora barátok?
- Sergio nyugodj meg. Biztos van rá magyarázat. – Mondta Iker, de nehezemre esett.
- Hallgatlak. – Néztem a portugálra.
- Te most komolyan rám vagy féltékeny? – Röhögött. – Rossz helyen tapogatózol. Nekem nem kell a kis fotósod, de ha ezt tudom, hagyom, hogy az Atléticos azt csináljon vele, amit kénye kedve szerint eltervezett. Biztos megdugta volna, nem úgy, mint Te. – Mondta és nem sokon múlt, hogy ne ugorjak neki. – Higgadj le Ramos. Segítettem a barátnődnek, de nem miattad. Hanem miatta. És ne hálálkodj. A pia meg azért kellett, hogy kicsit megnyugodjon. Nem akarta neked elmondani, mert tudhatta, hogy hasonlóképpen borul el az agyad, mint most. Hidd el elmondta volna. – Tette hozzá. Mintha védené, de közbe meg úgy érzem, utálja. - Gondolkodj már egy kicsit. – Mondta. A többiek csendben figyelték a történteket és miután a csatár kiment folytatták tovább a dolgukat. Igaza volt, hogy nem mondta el. Biztos agyon vertem volna Meridát, de ezzel ez még nincs lefutva és tudni akartam mit akart az a mocsok azon kívül, amit Ronaldo elmondott. Bár ennél lényegre törőbb nem is lehetett volna.
Az edzésen úgy viselkedett mintha mi se történt volna, de a parkolóba mégiscsak odamentem hozzá.
- Mit akarsz Ramos?
- Csak megköszönni.
- Mondtam, hogy ne fáradj. Ő már megtette. És az érdemi része az övé. Én csak eltereltem kicsit a figyelmét. Most ha nem haragszol mennék, mert van dolgom bőven. Holnap erőnlétin találkozunk. – Mondta és beült a kocsiba. Engem Iker fuvarozott Vitalihoz. Kíváncsi voltam rá hogy érzi magát. Belépve az ajtón lerúgtam a cipőm és letettem a táskám. Első utam a hálóba vezetett, de az ágy üres volt és a fürdőbe se találtam.
- Kicsim. – Szólítottam, de nem felet. Ez a ház nem túl nagy így nem nagyon bújhatott el. Visszamentem a nappaliba. Ott ült a kanapén a tőlem legtávolabb lévő sarokba felhúzott térdel és egy kispárna mögül lesett.
- Nagyon utálsz? – Kérdezte alig hallhatóan.
- Dehogy utállak.
- És nagyon haragszol? Sese én nem akartam azt mondani, én… Úristen, én nagyon sajnálom… Botrányosan viselkedtem és nem akartalak megbántani. Én csak, fogalmam sincs… Ég a fejem és megértem, ha nem akarsz látni, én se bírok tükörbe nézni. Édes Istenem az annyira gáz. Én csak, én csak… Annyira sajnálom… - A zavaros bocsánatkérése alatt szinte egyfolytában próbáltam magamra felhívni a figyelmet, mindhiába ezért leültem mellé és egy csókkal beléfojtottam a szót, mire abbahagyta és csak nagyokat pislogva nézett rám.
- A sértett kér, hogy hallgasd meg. Megteszed? – Kérdeztem miközben egy tincset tűrtem a füle mögé. Bólintott. – Először is, jobban vagy?
- Azt hiszem, de…
- Nincs, de. Nem haragszok rád. Felejtsük el jó.
- Csak még valami és örömmel felejtem el még azt is, amire emlékszek.
- Igen?
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy te észnél voltál.
- Szeretlek és bármennyire is szeretnék már szeretkezni veled nem úgy képzeltem el az elsőt. – Ráztam meg a fejem és elmosolyodtam azon, ahogy szavaimba belepirult és végre eldobva a Real Madridos kispárnát hozzám bújt. – Tehát ha valami nem tiszta közöttünk, akkor az egész csapat vigasztal.
- Igen, mert ott vagy te is. – Néztünk a földön heverő párnára, majd egymásra. – Szeretlek.
- Tudom kis csacsi. – Pusziltam meg és azon gondolkodtam mikor kérdezzem meg mi volt a középpályással vagy később. És úgy döntöttem, jobb ezen túl lenni. - Öhm, kicsim. Lenne itt még valami és ígérem, többet nem hozom fel a múlt éjszakát. – Kérdőn nézett rám, ezért csak folytattam. – Mond el nekem mi volt Meridával. – Kértem halkan és éreztem, hogy a név hallatán összerezzen. – Ugye nem bántott? – Szorítottam jobban magamhoz.
- Nem, csak fájt az egójának, hogy nemet mondtam neki. Burkoltan csak egy számító cafka vagyok a szemébe és neked úgy is csak egy dugásra kellenék, de hogy Ő, mint az erkölcs mintaképe, mindent megadna nekem. – Mondta. – Cristiano a legjobbkor volt jó helyen. Próbálta szép szóval rávezetni, hogy engedjen el, de nem akart. Én meg azt nem, hogy a csatárotok nélkül lépjetek pályára, és ott rúgtam meg ahol a legjobban fáj neki. – Mondta.
- Az én harcias amazonom. – Nevettem rá, miközben magamba azt terveztem, mit fog ezért a középpályás kapni a Madridban rendezett rangadón, ami nem sokára következik…

29 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Sikerült befejeznem. Nem lett túl izgalmas, és ha már egyszer Spanyol ország Európa bajnok, akkor bizony Iker szemszög... :D

Remélem tetszeni fog.

Köszönöm a türelmeteket és várom,a véleményeteket.

AZ előzöket köszönöm és a pipákat is.

Jó olvasást hozzá!

Puszi:

Vii

Hanga szemszöge:

Nem néztem rá. Az előttem álló kisfiú hatalmas barna szemeibe bámultam, mintha csak az övét látnám. A szívem legmélyén arra vágytam, hogy ez az édes csöppség az enyém legyen. Az életemnél is jobban szeretem őket, és nem rémisztett meg a tudat, hogy akár oda is adnám értük. Ahogy Cris értem és tudom, hogy a fiáért is feladná a focit.
Elnéztem a ház felé. A nappali hatalmas üvegfala mögött, ami a hátsó kertre nézett Iker állt és mosolyogva figyelt. Olyan furcsa ez az egész. Itt annyira más minden. Nagyon rövid idő alatt képes voltam megnyílni néhány embernek. Olyanoknak, akiket igazából nem is ismerek. Éreztem, hogy bízhatok bennük, hogy nem csak formaságból kérdezik mi bánt. Hanem, mert törődnek velem és bár fogalmam sincs kivel milyen kapcsolatban álltam és mennyire volt az szoros, tudtam, hogy ha én nem is emlékszek rájuk, ők nem felejtettek el engem. Már nem akartam minden áron a múltam. Nem, mert jól éreztem magam a jelenembe. Igaz féltem, hogy valaki, aki fontos kimarad, de bíztam benne, hogy akinek igazán számítottam, az valamilyen útón módon újra az életem része lesz. Mosolyogva néztem a kis csöppségre, aki már előttem guggolt és nagy érdeklődéssel tanulmányozta a szanaszét álló fűszálakat. A vérében a futball ez nem is kérdés. És bár lehet, gonoszul hangzik, de örülök, hogy nem örökölt jóformán semmit attól a nőtől, aki szülte. Crisre néztem, aki valószínűleg a vallomásom óta engem bámult.
- Tudsz róla, hogy az, amit mondtál mennyire boldoggá tesz? – Kérdezte halkan miközben tenyerét az arcomra simította.
- Gondoltál már erre? – Kérdeztem elveszve szemeibe ott keresve a választ.
- Igen, de soha nem mondtam volna.
- Miért?
- Mert, hogy kérhetnélek rá, hogy legyél az anyukája, mikor nem a tied?
- Számit ez? Mikor először találkoztam vele, tudtam, hogy egyszer már a szívembe zártam. Azt hiszem veled együtt kaptam őt, és ha nem szeretném, téged se szeretnélek eléggé ahhoz, hogy azt érezzem nem csak egy életen át, de örökké veled, veletek szeretnék lenni. Az életem zavaros és hiányos, de veled az első perctől kezdve egész. És ha te nem bánod, hogy nem emlékszek a múltunkra akkor én inkább a jövőnkre koncentrálnék. Szeretném lezárni az életemnek ezt a pár hónapját. Sokszor fájt és tudom, hogy még fog is, de ami nem megy, azt nem fogom erőltetni. Nem leszek csalódott, mert nincs határidő, és mert holnap után nem ugrik be mi volt tavaly ilyenkor. Nem azt mondom, hogy feladom, de nem szeretnék a homályba tapogatózva keresgélni. Élni szeretnék. Játszani, meccsekre járni és egyetemre, hogy tanulhassak. Veled lenni és vele. – Néztem a még mindig vizsgálódó csöppségre. – A barátaimmal, - fordítottam fejem újra a ház felé és Iker mellett már ott állt a brazil lány. – ha újak, ha régiek. És tőled csak egyet kérek. Te mindent tudsz rólam. Ne engedd, hogy a számomra fontos emberek kimaradjanak az életemből.
- Nem fogom. Ezt megígérhetem. – Ölelt magához mire a kis aprótalpú befurakodott közénk, amin jót nevettünk.
- Meddig marad?
- Ameddig szeretnéd.
- Akkor anyukád kénytelen lesz eljönni, ha látni akarja. – Vigyorogtam mire még jobban magához húzott.
- Tudod a gyereknevelés és a profi sportolás nem mindig egyeztethető össze. Ezért is nincs mindig velem.
- De szeretnéd, ha nem mindig veled lehetne. – Nem kérdeztem, tudtam, hogy így van, így csak egy mosolyt kaptam.
- Megyünk? – Kérdezte és felvette a fiát.
- Mehetünk. – Indultunk el egymás mellett befelé.
- Sziasztok, köszönt Iza mosolyogva. Mi újság fiatalság?
- Remélem nem baj, hogy elengedtem a törpét. Konkrétan kiharcolta magának a szabadulást. Úgy belecsípett az arcomba, hogy még most is fáj. – Dörzsölte meg.
- Szabad ilyet? – Nézett Cristiano a fiára, aki átkéredzkedett hozzám és a nyakamba fúrta a fejét. – Látom, el van döntve ki a jó szülő és ki a szigorú. – Nevetett.
- Majd ha lányod lesz, fordul a kocka. – Mondtam és csak pillanatokkal később esett le mi is csúszott ki a számon. – Persze csak ha, izé, szóval… - Szépen zavarba hoztam magam.
- Szavadon foglak. - Puszilt homlokon.
- Nem nyálaztok kicsit sokat a gyerek körül? – Tette fel a kérdést egy grimasz kíséretébe Iza.
- Irigykedsz? – Kérdezett vissza egyből Cris.
- Ami azt illeti. Abból ítélve, amit a barátnőd mondott, akár még irigykedhetek is.
- Hééé. – Méltatlankodott a kapus.
- Mit mondtál? - nézett rám, de én csak megráztam a fejem. – Mit mondott?
- Ó csak felajánlott téged egy éjszakára.
- Ez azért nem egészen úgy volt.
- Burkoltan.
- Se.
- Na jó én ebből már nem értek semmit. – Rázta meg a fejét Cris.
- Az a lényeg, hogy mikor az arénába voltunk Iza mondta, hogy ez a legjobb hely a világon…
- Nem mert egy focipálya a világ legjobb helye. – Vágott közbe Iker.
- Hanga szerint nem.
- Hanem? – Kérdezősködött tovább Cris. Nagyon akarta tudni mi az összefüggés közte és a titulus között.
- Na a lényeg az volt, hogy azt mondtam, csak azért hiszi, hogy a kézilabda pálya a legjobb hely, mert nem volt az ágyadban. – Hadartam el a végét, de persze értette és csak hangosan nevetett.
- Édes vagy. – Csókolt meg.
- E nélkül az infó nélkül még tudtam volna élni. – Nevetett Iker is. Iza pedig el volt gondolkozva.
- Lehet benn valami. – Szólalt meg végül.
- Tessék? – Nézett rá kérdőn párja.
- Hát a kocsija egész jó volt. – Vigyorgott, a csapatkapitány színe pedig századmásodpercek alatt lett holt sápadt.
- Mi van a kocsimmal? – Kúszott egy oktávval feljebb a hangja.
- Szerintem mi most megyünk. – Fogtam meg Cris kezét és indultam el az ajtó felé. Nem akartam tudni mit csináltak a kocsiba és jobbnak láttam, ha ezt ő se tudja.
- Nem-nem ezt tudni akarom. – Erősködött.
- Jaj ne legyél már ennyire kiakadva. Bármit csináltak az autódnak semmi baja. Menjünk, mert picurka álmos. – Mondtam és egy hatalmasat ásított az említett. Kicsit tipródott, de aztán feladta.
- Menjünk. – Morogta, aztán a kapusra nézett. – Te holnap jössz nekem egy magyarázattal. - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon, amit én csak egy szemforgatással tudtam lereagálni. Ezek csak tárgyak. Cserélhetők és javíthatók. Nem úgy, mint a barátok és a kapcsolatok…

Iker szemszöge:

- Feltétlenül szükségeges volt ezt elmondani neki? – Kérdeztem fáradt hangon. – Tudod mit fogok én holnap magyarázkodni? Ne nézz rám ilyen ártatlan szemekkel. Nem hatsz meg velük. Tényleg nem. Hiába. Ne, ne gyere ide. Haragszok rád. – Mondtam és próbáltam elfojtani mosolyomat sikertelenül.
- Iker Casillas. Te nagyon sok mindenre képes vagy, de a haragtartás az nem tartozik ezek közé. – Mondta. Igaza volt. És ezt nem is tagadhattam.
- Akkor most áruld el nekem, hogy mit csináljak veled. – Néztem rá kicsit oldalra billentett fejjel.
- Lenne egy két ötletem. – Hajolt le hozzám és beharapva alsó ajkát kihívóan nézett rám. Egyből eszembe jutott a reggel és már húztam volna magamhoz, de oldalra pillantott és kicsit elhúzta a száját vártam, hogy megint rám figyeljen, de először lehajtotta a fejét és csak utána nézett rém, egy nagyon-nagyon halvány mosollyal.
- Beszélnünk kell. – Sóhajtott és leült mellém.
- Komolynak tűnsz. – Vontam össze a szemöldököm. – Történt valami?
- Nem, még nem, de remélem, hogy fog. – Hallgatott el egy pillanatra. Fogalmam se volt miről akart beszélni. Hogy miről lehet szó és őszintén szólva se a komolyság, se a habozás nem rá vall. Egyik lábát maga alá téve fordult felém.
- Kezdesz megijeszteni. – Mondtam.
- Nézd, Iker én nem szívesen szólok bele a családi életedbe, de itt az ideje, hogy felhívd az öcsédet.
- Szívem… - Kezdtem, de félbeszakított.
- Ne, had fejezzem be. – Kért. - Tudom, hogy nem dönthetek helyetted, de az mindkettőtöknek nehéz időszak volt, sőt mind hármatoknak. De Hanga itt van, és mindkettőtökre szüksége van. Unai ugyanannyira a testvére, mint te és tudnia kell, hogy a húga itt van. Tudom, hogy neheztelsz rá és az, amit mondott nem volt szép, de nem foszthatod meg tőle. – Fejezte be. Elmosolyodtam, bár ő ezt nem látta. Voltak nehéz időszakaink, de átvészeltük, és ha Ő nem lenne, talán már én se lennék a régi önmagam. Törődött velem, holott neki legalább ugyanannyi odafigyelésre lett volna szüksége. És most törődik a családommal, ami igazából kezd széthullani. Mindig az a fajta ember voltam, aki a szeretteit helyezte előtérbe és megfogadtam, ha törik, ha szakad, az én családom együtt marad. Viszont rá kellett jönnöm, hogy aki valójában egyben tart minket az Hanga…
- Édes vagy, hogy törődsz velünk. És ne szabadkozz ezért. – Húztam magamhoz közelebb.
- Iker? Ugye beszélni fogsz vele? – Kérdezte. Választ akart. Nagyon a szívén viselte ezt a dolgot.
- Vedd úgy, hogy megtörtént.
- Iker. – Húzódott el tőlem. – Én komolyan beszélek. Szeretném, ha újra egy család lennétek. – Mikor kimondta az utolsó szót megszólalt a csengő.
- Kinyitom. – Álltam fel sóhajtva.
- Iker... Kérlek. – Nézett rám nagy szemekkel.
- Minden rendben lesz. – Pusziltam homlokon és mentem ajtót nyitni. Már előre mosolyogtam. Tudtam ki jön és azt is, ha Iza meghallja a hangját, jaj az érkezőnek. Bár azt még nem tudtam, hogy a mi kapcsolatunk, hogy is alakul tovább. Kész voltam bocsánatot kérni, és túllépni a sértettségemen, valamint belátni, hogy bizony igaza volt. Szélesre tártam az ajtót. Sok mindenben különböztünk, két külön természet voltunk, de mégiscsak testvérek.
- Hola Iker. – Köszönt és hangján hallatszott tartja a távolságot.
- Nyugi észhez tértem. Nem fogok megőrülni. És már most szeretném elmondani, hogy sajnálom, hülye voltam neked pedig teljesen igazad volt.
- Una? – Dugta ki Iza a fejét a nappaliból és mikor meglátta az öcsémet felcsillant a szeme. – Unaaa. – Mondta és futva indult el felé, hogy megölelje. Ők akkor is jóban voltak mikor mi nem, és beszéltek egymással.
- Hola Izácska. Kibírtad ezt a marhát?
- Szeretem ezt a marhát. – Vont vállat mosolyogva és elengedték egymást.
- Kösz, hogy mindennek ellenére vigyáztál rá. Pedig nem érdemelte meg. – Nézett rám én pedig lehajtottam a fejem. Tekintetében megannyi vád volt, de álltam.
- Sajnálom. Tudom, hogy idióta voltam. Igazad volt mindenbe, csak sajnos nagyon sok időbe telt rájönnöm. Önző voltam. A saját fájdalmammal voltam elfoglalva és nem érdekelt senki. Ahogy az se kit bántok és mennyire.
- Nézd Iker. Ez nehéz időszak volt, de túl vagyunk rajta. És nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem tőle. – Mutatott a mellettem álló lányra, aki csak hozzám bújt. Tudtam, hogy Una tudott dolgokat, de azt is tudtam, hogy nem mindent és csak a finomított verziót.
- Mi már megbeszéltünk mindent. – Nézett rám mosolyogva.
- Tényleg mindent? – Kérdezte Izát, akinek egy pillanatra megrándult az arca, de hamar rendezte vonásait és bólintott. Nem akartam azt hinni, hogy valamit titkol, őszinte volt hozzám és én is hozzá. biztos csak az emlékek hatására. Unai másodpercekig némán állt. – Rendben. Ez esetben akár beljebb is engedhetnétek. – Húzta mosolyra a száját.
- Ja persze. Gyere csak. - Álltunk félre.
- És meséljetek, mi van Hangával. - Fordult újra felénk. Leültünk és mindent elmondtam, amit eddig megtudtunk. És ami eddig történt valamint számba vettük azt is, ami esetleg megtörténhet. Egyetértettünk abban, hogy Máté még mindig veszélyt jelent számára és pont azért, mert Hanga mindennek ellenére szereti a testvérét. Nem is lenne ezzel gond, de legalább tudnánk, hogy mik a szándékai. Nem is az, hogy mit akar, mert az nyilvánvaló hanem, hogy mi vezérli. Miért akarja úgy birtokolni a testvérét, mintha egy tárgy lenne…
- És ez a Szabi gyerek? Cris nem aggódik?
- Han nagyon oda van érte. Majd ha látod őket együtt, te se kérdőjelezed meg az érzelmeit. Szerelmesebbek egymásba, mint valaha.
- Tudod Iker. – Sóhajtott nagyot. – Én sokáig csak a távolból figyeltem a ti kapcsolatotokat és irigykedtem. Nem tűnt úgy, de figyeltem rá és tudom, Hanga mióta van beleesve a Portugálba. És te is tudod, hogy kétségbeesésébe képes hülyeségekre. Joona is épp, hogy a VB alatt magába bolondította és egy évre Finnországba költözött.
- Akkor nem voltak együtt. Ez a helyzet azért teljesen más. Cris nem fog hülyeséget csinálni. – Legalább is bíztam benne. Amíg egyedül volt se keresett mást, miért most tenné azt mikor már visszakapta, akit szeret. Örültem, hogy Unaival ilyen gördülékenyen mentek a dolgok. Az, hogy összevesztünk értelmetlen volt. Egymáson vezettük le azt, amit igazából felnőtt emberek révén meg kellet volna oldanunk. A baj csak az, hogy ezt nem csak mi sínylettük meg és nem csak Iza, hanem a szüleink is. Nem volt elég, ami a lányukkal történt még mi is csak bánatot okoztuk nekik. Ezért is láttam idejét, hogy lejelentkezzünk náluk és elmondjuk, megjött az eszünk.
Furcsa volt csak ketten menni, de Hangát nem vihettük magunkkal. Mikor Unai hazajött mindig az volt az első, hogy hárman beültünk a kocsiba és a szülői házig meg se álltunk. Iza is jött velünk. Nem mint valami pótlék, de mikor ketten is mentünk lefoglalta anyát. Ahogy most is.
- Hogy van? – Kérdezte meg apa mikor már egy ideje csendben ültünk a nappaliba.
- Jól. Ne aggódj. Boldog. – Mosolyodtam el, mire ő is.
- Ennek örülök. – Bólogatott. – Megérdemli. Nem számít, hogy nem emlékszik. – Csuklott el a hangja alig hallhatóan. – Az számít csak, hogy boldog legyen. Csak azt kérem, hogy vigyázzatok rá. Jobb így, hogy tudom jól van a közeletekbe, mint bármi más. – Mondta, mi pedig bólogattunk. Se én se Una se Cris nem engedné, hogy baja essen hisz mindhárman elveszítettük egy kicsit és személy szerint senkinek se kívánom ezt.
- Anya? Hogy van? - Kérdezte meg az öcsém.
- Jobban, mióta tudjuk, hogy Crissel van.
- Semmi kifogása a Portugál ellen? – Lepődött meg Una. Nos igen, anya nem szívlelte a Finnt, de Crissel se volt kibékülve, ugyanis félt, hogy az ő kicsikéjét valaki megint elviszi.
- Sok minden változott. – Mosolyodott el. Ő örült, mert szerette a csatárt, mint embert, és mint játékost is. Bár ha nagyritkán találkoztak mindig elmondta a véleményét és tanácsokkal látta el. Ami Ronit nem zavart. Pedig nagyon nem szerette, ha beleszóltak a játékába. Egyéniség volt és eszébe se volt valakire hajazni. Nem véletlenül emlegetik a világ legjobbjai közt nevét, de ezért rengeteget is dolgozik. Ő az első, aki odaér edzésre és ő az utolsó, aki eljön. Bár mióta Hanga újra itt van ez megváltozott. Rengetegszer elmondta, hogy bármit odaadna érte…
A soron következő meccsen Madrid két klubcsapata lépett pályára. Ez egy fontos rangadó. Nem csak a három pontért megyünk, hanem a főváros legjobbja címért is. A meccs előtti napot a szokott szállodába töltöttük és az esti órákba már nem tudtam szó nélkül hagyni a társalgóba ücsörgő portugál ideges viselkedését.
- Minden oké? – Kérdeztem és látszott rajt, hogy messze jár.
- Hm… Persze. Csak ideges vagyok.
- De miért? Történt valami?
- Nem. – Rázta meg a fejét. – De nagyon rossz előérzetem van.

Hanga szemszöge:

A meccs előtti nap jött Dolores és elvitte az unokáját. Hiába mondtam Crisnek, hogy nem kell, mert nagyon szívesen vigyázok rá, azt mondta jobb ez így. Még egy darabig. Persze ebből egy kisebb sértődés lett, ami az esetemben annyit takart, hogy nem voltam hajlandó szóba állni vele.
- Kicsim. Kérlek. Nem akarok így elmenni. – A sokadik sikertelen próbálkozása volt én pedig még mindig makacsul ellenálltam. – Nem arról van szó, hogy nem bízok benned, féltem őt ezt megérthetnéd. És téged is, de te biztos nem mennél el, ha küldenélek se, akkor se, ha én attól nyugodtabb lennék. Tudom, hogy vigyáznál rá. És ígérem, ha ennek az egésznek vége lesz a bátyáddal, napokat tölthetsz vele. Ha téged nem is, engem aggaszt a drága testvéred. – Mondta és igaza volt. A kicsit nem tehetem ki a bátyám haragjának. Márpedig az emailek, amiket küldött… Nem mind volt barátságos és bár nem akartam, hogy lecsukják tartottam tőle.
- Igazad van. – Sóhajtottam. – Ne haragudj. Én csak… - Kezdtem, de nem tudtam mit mondjak. Tudom mi az, amit szeretnék. Mi az, ami boldoggá tenne, de tudtam azt is, hogy amíg Máté nincs biztos távolságba tőlem, vagy nem fogadja el azt, amit én szeretnék, addig esélyem sincs. Esélyünk sincs. – Szeretném, ha vége lenne. – Mondtam végül.
- Nem sokára. – Ölelt magához és hosszú csókkal búcsúzott. – Mennem kell. Holnap találkozunk. – Nyomott még egy puszit a homlokomra és elindult az ajtó felé.
- Cris. – Szóltam utána mire megfordult. – Szeretlek.
- Én is szeretlek. – Mosolygott rám és becsukta maga után az ajtót.
A nap további részében nem történt semmi. A gondolataimba mélyedve vártam az éjszakát, amit egyedül kell töltenem és aggódásom nem volt hiábavaló. A rossz álmoké volt a főszerep, és mikor izzadtan, lihegve felriadtam saját sikításomra és rájöttem, hogy élek visszazuhantam a párnák közé és azt hiszem az idegösszeomlás szélét súroltam azzal, hogy homlokomat fogva egy nagyot nyelve nem tudtam eldönteni, hogy most akkor sírjak vagy nevessek. Sikerült átlépnem a határt, de még visszagondolni is rossz volt az ijesztő sötétségre, ami körülvett, és a magányra. Az, hogy nem volt itt velem senki nem javított ezen. A kezembe fogtam a telefont és remegve kerestem meg a pár nappal ezelőtt hívott számot és a zöld gombot megnyomva tárcsáztam. Talán ő volt a mentsváram. Crist nem hívhattam és ő volt az, aki Ő utána eszembe jutott. Számíthattam rá, egészen addig bármikor, míg Máté el nem ijesztette.
- Haló… - Hallottam meg a hangját hiába volt késő éjjel most nem volt álmos. Nem feleltem. Azt akartam, hogy beszéljen, mint a múltkor, hogy nyugtasson meg, mint akkor. – Nomi. – Mondta ki a nevem mosolyogva. Nem szóltam. Nagyot sóhajtott. – Most ezt a hívást úgy veszem, hogy nem haragszol rám. Tényleg nagyon sajnálom, hogy cserbenhagytalak és remélem, majd hallhatom a hangod. Mindig szerettem hallgatni, ahogy beszélsz. Annyira jó lenne tudni, hogy igazán jól vagy-e. Azt jobb, ha nem tudom, hol vagy, így nem kell a bátyádnak hazudni. Nomi kérlek nagyon vigyázz magadra, Máté keres, és nem adja fel, míg nem talál meg. Próbálunk rá hatni, de reménytelen. Én viszont nem adom fel. Nem vigyáztam rád és elengedtelek. Jóvá szeretném tenni Nomi. – Mondta csendesen aztán hallottam valami zörgést és kiabálást. – Mennem kell. Álmodj szépeket. – Köszönt el és letette a telefont. Hiába mondott olyat, ami miatt aggódnom kellene mégis nyugodt voltam. Nyugodt, mert tudtam, hogy van még valaki, akire számíthatok. Szabi a barátom, mindig is csak az volt. Cris pedig a szerelmem és ezen nem változtathat senki és semmi. Könnyen és álmatlanul aludtam újra el.
Másnap egyedül menetem az Atletico stadionjába és a Cristől kapott jegy alapján elfoglaltam a helyem a kispad felett. Iza késve ért oda és így is ideges volt.
- Mi a baj? Hol voltál? – Kérdeztem meg.
- Hosszú. – Mondta először aztán magából kikelve kezdte ecsetelni, hogy a pasik mannyire hülyék és mindenbe többet látnak, mint ami valójába. Én az egészből nem értettem semmit és a több soros monológ végét lezártam egy ahával és szerencsére nem jött a szemrehányó kérdés, hogy figyelek-e rá, mert Cris gólt rúgott, aminek én kimondottan örültem. Annak pedig még inkább mikor elfutva a pálya szélén felém mutatott. A szívem hatalmasat dobbant és boldog voltam. Boldog, hogy vele lehetek, hogy őt szerethetem. Még két gólt sikerült a hálóba juttatnia és tudtam, hogy most valószínűleg nincs nála boldogabb ember a világon. A meccset végül 4-1-re nyerte a Real Madrid, bezsebelve így három pontot.
A madridi rangadó körül mindig is nagyobb volt a felhajtás, mint a többi meccs körül, de ez érthető volt. Én viszont nem vágytam a tömegre. Egy ember társaságát kívántam, de ő most a nap hőse. Levegőre volt szükségem ezért kimentem a stadion elé. Körülnéztem és a tőlem 50 méterre álló lámpaoszlop alatt egy alak kezdett kirajzolódni. Minél élesebben láttam az érkezőt, annál ismerősebb volt és annál hangosabban kiáltott egy hang a fejembe, hogy tűnjek el. Hátrálni kezdtem, de valaki utamat állta és számat az ijedtségtől egy halk sikoly hagyta el…