2 - Kézzel - lábbal

 Édes otthon

Az ágyamba ébredtem. Iker ott ült a fotelomba és engem nézett. Percekig csak meredtem rá, aztán éreztem, hogy megint legördül egy könnycsepp az arcomon. Talán a megkönnyebbüléstől, hogy nincs semmi baja, talán attól, hogy még mindig rémesen érzem magam a történtek miatt. Mikor meglátja könnyeim, feláll és odasiet hozzám. Már nem úgy közeledik felém, mint pár órája. Azonnal felülök és átölelem.
- Sajnálom, annyira sajnálom. Nem gondolkodtam. Csak minél előbb itthon akartam lenni. - Hadarom. - Ne haragudj rám. - Kérem, mire ő eltol magától.
- Nagyon megijesztettél. Féltem, hogy valami bajod esik. Taivio csak annyit mondott, hogy elmentél. Kikészített az a tehetetlenség. Azt se tudtam, hol keresselek. Hanga kérlek, ilyet többet ne tegyél.
- Sajnálom. Fel kellett volna, hívjalak... - Csuklik el a hangom megint. Tudhattam volna, hogy ezzel csak a családomnak okozok fájdalmat. Hogy én mekkora hülye vagyok.
- Elmondod mi történt? -  Kérdezte pár perc múlva, mire én vettem egy nagy levegőt és röviden elmeséltem, hogy miért is jöttem el. Többször láttam rajt a haragot, ami valószínűleg Joonanak szólt és az együttérzést is, de semmiképp sem sajnálatot. Egyikünk se szerette, ha szántak minket így mi se tettük.
- Visszaköltözhetek? - Kérdezem mondadóm végén mire egy széles vigyor, terül el az arcán.
- Ez kérdés? Ne haragudj, de már egy éve erre a napra várok. Hol vannak a cuccaid?
- Öööö, a BMW csurig van.
- Akkor gyere, menjünk, pakoljunk ki. Még mielőtt meggondolod magad.
- Azt ugyan várhatod. - Szólok utána, mikor már kifelé megy a szobából. Letusoltam és felöltöztem. Volt itt jó néhány nyári ruhám, amikben Finnországba nem igazán tudtam érvényesülni. Végignézve magamon még a fehérebbnél is fehérebb voltam, ami nem igazán illet Spanyolországhoz ezért a délutáni programom már meg is volt.
- Jézusom, te elhoztad az egész házat?
- Az nem fért volna be a kocsiba. - Vettem ki a legközelebb lévő táskát. Iker pedig kettőt.
- Hola szomszéd!
- Szomszédok. - Pontosítottam.
- Jé te is itt vagy kisasszony. Ki költözik? - Néz a csomagokra.
- Én! - Húztam ki magam. - És ha már itt vagy segíthetnél.
- Nagyon boldogan. Örülök, hogy újra köreinkben leszel. - Mondta és ő is megfogott két csomagot. Mindent felcipeltek a szobámba. Mire végeztem a pakolással már este lett. Ennyit a napozásról. Ráadásul el is fáradtam, nem kellett altatni.

Szombat reggel Iker ébresztett.
- Öltözz, megyünk anyuékhoz. - Szól be mire én, csak morgok egyet, de felkelek. Régen láttam már őket és hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányoznak. Furcsán indult a kapcsolatunk. Iker volt az egyetlen, akit először közel engedtem magamhoz. Hónapok teltek el mire mással is szóba álltam. Féltem mindenkitől. Még a szüleitől is pedig tudtam, hogy sose bántanának. Bár rajta kívül nem beszéltem senkivel mindent hallottam. Tudtam, hogy keresik az igazi rokonaimat, de én nem akartam egy számomra idegen családhoz kerülni. Emlékszem épp vacsoráztunk mikor megint előjött a szó, hogy a rendőrség nem jár sikerrel. Burkolt mondatokban a sorsomról tanakodtak mikor végre megszólaltam.
- Veletek akarok maradni. - Suttogtam. Ott omlott le a fal, amit magam köré építettem. Anyu elsírta magát mikor meghallotta a hangom, apu mosolyogva nyugtatta én, pedig odamentem hozzájuk és megöleltem őket. - Szeretlek titeket, nem akarok máshova menni. - Másnap elintézték, hogy hivatalosan is a családhoz tartozzak. A nyomozást lezárták, így nem volt gond. Attól a naptól kezdve minden könnyebben ment. Unai a másik bátyám, (Iker öccse, aki három évvel volt idősebb nálam) is elfogadott húgának és már nem duzzogott azon, hogy kilöktem a legkisebb családtag szerepéből. Hivatalosan attól a naptól lettem a Casillas szülők lánya.
- Sziasztok gyerekek. Eszetekbe jutottunk? - Ölelt meg minket anya.
- Ha vigasztal a tudat visszaköltözött hozzám, úgyhogy sűrűbben láthatod a pici lányod. - Cukkolta őt Iker, mire apu a szeretett nő védelmére kelt.
- Fiam ne szemtelenkedj anyáddal. - Dorgálta meg, amin én jót kuncogtam. - Te is vigyázz magadra kisasszony. - Próbál komoly lenni, de én látom a megbúvó mosolyt a szája szélén.
- Hanga segítesz? - Kérdezi anya a konyha felé mutatva. Sokat tanultam tőle és általa nem muszájból főztem, hanem mert szerettem.
- Persze. - Szökdécselek utána. Mikor már kettesbe voltunk felém fordult.
- Jól vagy? - Kérdi óvón, és szakértő szemmel kezd el vizsgálgatni. Szinte látom a gondolatait a feje felett. Kicsit sápadt, kicsit sovány. - Drága lányom, eszel te rendesen? - Erre hangosan és szívből felnevetek. Magamhoz ölelem. - Most már jól leszek. És igen eszek rendesen. - Most így belegondolva felteszem magamnak a kérdést. Most komolyan itt akartam hagyni a családomat? Hisz hiába jöttem, legalább havonta egyszer nem tudtam akkor jönni mikor kedvem, tartotta, mikor szükségem lett volna rájuk. Nem is értem Unai hogy bírja Amerikát nélkülük.
- Mik a terveid estére? - Kérdezi bátyám már hazafelé.
- Az alváson kívül semmi.
- És mihez lenne kedved?
- Hmm... Leinni magam. Azt most úgy díjaznám.
- Akkor este te is jössz. Ramos bulit tart. Nyolckor indulunk. Csini legyél. - Foglalta össze az információkat, amikre szükségem volt.
Én este nyolckor már rég készen voltam, de Iker még sehol nem volt.
- Mehetnénk? - Kiabáltam fel. - Elunom az életem.
- Egy pillanat. - Mondja, amit én nyugtázok és ledobom magam a kanapéra. Ugyanis Iker kicsit máshogy értelmezi a pillanat fogalmát, mint az átlag emberek.
- Mindig rád kell várni.
- Inkább, mint rád. - Ja mert én türelmesebb vagyok.
- Itt a taxi tesó. Menni kellene.
- Rohanok! - És már robogott is le a lépcsőn. Ramos kicsit messzebb lakott én meg nem voltam hajlandó annyit magas sarkúban gyalogolni. Már mindenki ott volt, aki számított. Senkivel nem találkoztam csütörtök óta. Érdeklődve néztek rám. Szerettem az egész csapatot. Olyanok voltak mit egy nagycsalád és törődtek egymással, így velem is. Hogy kikerüljek a kérdő tekintetekből a pulthoz mentem és kértem egy dupla whiskyt gyömbérrel, majd leültem egy asztalhoz. Alig kortyoltam bele az italomba már az egész csapat ott gyülekezettem körülöttem. Mintha én osztanám a bajnoki címet. Felnéztem rájuk.
- Na mesélj. Mi történt veled? Kinek kell megköszönni, hogy újra itt vagy. - Kérdezte Marcelo a többiek nevébe is.
- Mindenki itt van? Csak, mert nem vagyok hajlandó többször elmondani. El szeretném felejteni. Értve? - Néztem végig a társaságon. Ők pedig serényen bólogattak egy olyan, mond már tekintettel. Ezen elmosolyodtam
- Szuper. Tehát egy szőke finn kurvának köszönhetitek, hogy most itt ülök és készülök leinni magam a zöld fűig. Mikor szombaton hazautaztam, épp az imént említett hölgyemény lovagolta az én drága, most már exemet. Gondolom, nem kell többet hozzáfűznöm. El akarta magyarázni, hogy ez aztán nem az, aminek látszik. - Nevettem fel keserűen. - És hogy csak engem szeret. Elküldtem és összepakoltam. Beültem a kocsiba, most pedig itt vagyok. - Emeltem magasba a két kezem és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Majd még mielőtt bárki mondott volna bármit is, felálltam, hogy egy újabb pohár italért menjek. Visszanyeltem azt a pár könnycseppet, ami kikívánkozott. Nem érdemli meg. Egyik italt követte a másik. Közben megjöttek az "imádni való" mű cicák is, akik nem igazán javítottak a még mindig hullámzó kedélyállapotomon. A poharamba néztem, majd visszafordultam a pulthoz és kikértem a maradék üveggel. Lerúgtam a magas sarkúm, és mivel így is elég labilis voltam leültem egy székbe.
- Szia Cris. - Köszönök a mellettem helyet foglalónak. Ugyan egyenesen nem tudok járni, de a beszéd és a gondolkodás megy. - Mi van veled, hogy még nem valamelyik hálóba vagy? - Csak vállat vont.
- Nézzünk neked valakit? - Kezdtem el pásztázni a tömeget. - Szőkék most kilőve, de mit szólsz ahhoz a barnához? Meg merem kockáztatni, hogy igaziak a mellei. - Semmi reakció. – Ha nem hát nem. Viszont az a kis fekete egyfolytában téged néz. Na ő tuti mű, de bejössz neki. Habár kinek nem? - Nézek rá, és bár nem reagál, látom, hogy igyekszik elfojtani egy mosolyt. - Oké Cristano Ronaldo. - Húztam elé a székem. - Elárulod mi a bajod? - Nagyot sóhajtott majd rám nézett. De jó, haladunk.
- Nincs kedvem itt lenni. Sétálunk?
- Csak ha nem zavar, hogy mezítláb megyek. - Erre felnevetett.
- Nem, nem zavar. - Karolja át a vállam és kilépünk a kapun, céltalanul bolyongunk Madrid utcáin.
- Köszönöm. - Szólalok meg egyszer csak.
- Mit?
- Hogy velem maradtál. Sajnálom. Kicsit kiborultam, de nem vagyok ilyen. - Magyaráztam gyorsan.
- Nyugi. Tudom, hogy milyen vagy. Azért ismerlek már pár éve. Érthető volt a viselkedésed. Tényleg nem akarsz róla beszélni?
- Az a helyzet, hogy nincs miről. Azt hittem jobban padlóra vág, de nem és ez kicsit rémisztő. Bár volt időm gondolkodni. Érzem, hogy fáj, de látom a jövőm. Látom, hogy van folytatás. Azt hiszem, tudom, miért van ez.
- Miért?
- Ez szerelem volt első látásra és szerintem a kiábrándulás is első látásra történt. – Ezek mind csak mély nyomot hagyó pillanatok. Pillanatok alatt ég a szívedbe és ugyanolyan hamar tud kiszakadni belőle. Ez az, amit már nem lehet helyre hozni néhány kedves szóval, vagy lágy érintéssel. A forróból hirtelen jég hideg lesz, és már nem vágysz arra, amiért tíz perce még az életedet adtad volna.
- Hm... Ebben lehet valami. Mindenesetre én örülök, hogy itthon vagy. - Ölel meg kicsit szorosabban.
- Én is. Hidd el én is. - Mosolygok fel rá és érzem, hogy "hazaértem". Az otthonom, a családom és a barátaim. Az életem kaptam vissza.
Idő közben Cris háza elé értünk.
- Hóha. Ennyit sétáltunk volna?
- Látod. Visszamész még Ramoshoz?
- Nem. Szerintem én is hazamegyek.
- Elkísérjelek?
- Nem kell. Köszi. Majd találkozunk. - Köszönök el egy puszival, és tovább indulok. Jó volt Cristianoval beszélgetni. Vele mindig egy hullámhosszon voltunk. Még mielőtt összejöttem volna Joonaval gyakran úgy, éreztem, mintha többet szeretne szimpla barátságnál, de összejött valami nővel és azóta ki tudja hánnyal, én pedig még a kósza gondolatot is kivertem a fejemből.
Gyalog mindössze tizenöt percre laktunk egymástól. Ikernek írtam egy üzenetet, hogy ne keressen, itthon vagyok, és ha még megvan a cipőm, hozza el. Nem voltam fáradt ezért egy gyors zuhannyal párosított alapos talpmosás után egy pólót és egy rövidnadrágot felvéve Ipoddal a fülembe sörrel a kezembe kifeküdtem az egyik napozóágyra a medence mellé és végül ott aludtam el.
Arra ébredtem, hogy fuldoklok. A baj csak az volt, hogy tényleg fuldokoltam. A szemembe ment víztől semmit nem láttam és igyekeztem felköhögni a benyelt vizet. Fájt a tüdőm. Lassan a fülemből elment a nyomás és már hallottam a nevetést valahonnan a partról. A levegőt még kapkodtam, de már láttam a medence szélén görnyedő két alakot. Míg én a víztől fuldokoltam addig Xavi és Ramos a röhögéstől. Nem tudom honnan lett hirtelen annyi energiám, hogy szó szerint kiugrottam a medencéből, mindenesetre értékeltem és üldözőbe vettem Ramost. Úgy sipákolt, mint egy lány. Xavi a hasát fogta a röhögéstől.
- Ti mi a jó Istent műveltek?
- Ááááá Ikeeeer, kapd el! Megöl! Ha elkap, kinyír. - Visította Ramos. Hirtelen csak egy ölelést éreztem a derekam körül és hasra estem a lendülettől, a lefogom pedig rám.
- Szállj le rólam. Megölöm azt az idiótát. - Fújtattam.
- De mér csak engem?
- A haverod utánad következeik, ne aggódj, kéz a kézben léptek át a túlvilágra. Te meg szállj le rólam. - Mondtam újra.
- Kizárt! Nekem itt most olyan jó. Pláne, hogy fészkelődsz itt alattam.
- Csak vigyázz Cris, nehogy túl jó legyen. - Mondtam és abbahagytam a vergődést.
- Na végre. - Sóhajtott.
- Akkor most elárulhatod, miért akarod megfosztani a világot két ilyen tehetséges. - Idiótától! - Fejezem be. - De ha annyira kíváncsi vagy tesó kérdezd meg a két jómadarat.
- Hát az úgy volt... - Kezdte Sergio vonakodva. - Ááá Xavi inkább mond te. - Mutatott a másik nem normálisra. Én pedig hason fekve kényelembe helyeztem magam. Észre se vettem, hogy Cris már nem rajtam, hanem mellettem fekszik. Csak a keze pihen a derekamon.
- Ééén? A te ötleted volt. - Hárított a focista.
- Az enyém ugyan nem...
- Na jó. Kinyögitek végre, vagy rátok eresztem Hangát. - Na szép, mi vagyok én? Pitbull?
- Ne csak azt ne. A végén még tényleg sírba fektet minket.
- Tömegsírba Ramos. - Szóltam oda, hogy fokozzam a hatást.
- Beledobtuk a vízbe, de ő még aludt. Mi röhögtünk, ő meg fuldoklott, de túlélte. - Szabadkozott egyből és már mindketten méterekkel hátrébb álltak. Iker megcsóválta a fejét, majd rám nézett.
- Nyugi, jól vagyok. Megmaradok.
- De ugye nem bántasz minket?
- Majd ver titeket helyettem a sors. - Mondom majd lefogómhoz fordultam. - Azt hiszem, elengedhetsz. - Mosolyogtam rá.
- Jaj, bocs. - rántotta el a kezét.
- Nem zavart, de te most tiszta víz lettél.
- Csak nem fázok meg negyven fokba. Te meg különben is vizesebb vagy.
- Ez igaz, de én át is öltözök. - Támaszkodok fel. - A vizes fehér póló nem feltétlenül előnyös. - Mondom halkabban mire csak mosolyra, húzza a száját. - Majd talizunk. Jó edzést. - Pattantam fel és felsiettem az emeletre.