54 - Szerelem net

Sziasztok! 

Igazság szerint nem sok hozzáfűzni valóm van. Jéé mennyivel kevesebb a rizsa, ha időben hozom a részt. Megkíméllek titeket magamtól. :) 

Remélem tetszeni fog. Jó olvasást hozzá! 

Puszi, 

Vii

A hirtelen döntésem miatt rosszul éreztem magam. Nono, részben miattam jött ide. Én pedig egyből rángatom is vissza.

- Annyira sajnálom. Nem gondolkodtam. Nem muszáj visszajönnöd velem, ha nem akarsz. 

- Tudod a töréshez jár a mankó is. Úgyhogy megyek ahova te. És ha te úgy gondolod, hogy szükséged van erre a távollétre, akkor megyünk. – Bólintottam. 

Úgy gondoltam, hogy egy olyan helyre van szükségem, ahol biztonságban érzem magam. Nem a bosszújától féltem és nem még néhány költöztető doboztól. Csak nem akartam, hogy még néhányan végiggyalogoljanak rajtam. Nem akartam teljesen összeroppanni.

 

Úgy pakoltam össze, hogy tudtam csak a Belga nagydíj után jövök vissza Madridba.

- A kisestélyid ne felejtsd itthon. – Állt meg a gardróbom ajtajában. 

- Hogy? Miért? – Néztem rá értetlenül. 

- Az esküvő. 

- Ja, hogy az esküvő. – Jutott eszembe. - Nem megyek. 

- Már hogyne jönnél? 

- Már hogy mennék? Egyedül? 

- Dehogy egyedül. Majd megyünk együtt. Nekem sincs partnerem. Szóval senki nem fogja bánni, ha a két sztárpalánta együtt megy. 

- Milyen sztárpalánta? 

- Természetes a szakma sztárpalántái. Munkába jók vagyunk együtt. Megálljuk a helyünket egy esküvőn is. Most nézz ránk. – Fordított szembe a tükörrel és félig mögém állt. – Mit látsz?

Egy lány sápadt arcát. Karikás szemeit és beesett arcát. Önmagam halvány árnyékát. És egy barátot. 

- Egy törött lábat és egy mankót. – Válaszoltam gondolataim helyett. 

- Majd szépen kicsicsázzuk a gipszed. Én kötök egy nyakkendőt és vegyülünk. Tudod, a gipsz nem marad fenn örökké. – Mondta kedvesen. Puszit nyomott a fejem búbjára és hagyott tovább készülődni.

A gépünk délután landolt és hirtelen ötlettől vezérelve vonatra szálltunk. A jó ég tudja honnan, de Nono elővarázsolt a táskájából néhány doboz hűtött sört.

- Azt meg hol szerezted? 

- Nem mindegy? A lényeg, hogy van. – Felém nyújtott egyet és magának is bontott. 

- Ööö… Nem iszok. 

- Fő a mértékletesség. Ennyi még neked sem fog ártani, és edzhetnél egy kicsit a lagzira. Mit csinálok majd, ha a fejedbe száll az első pohár pezsgő? Kivel fogok táncolni? 

- Nem táncolok. 

- Hát most fogsz. Ébresztő kislány. Legyél már egy kicsit kordbeli. 

- Végül is. – Vontam vállat és kibontottam a söröm. 

- Akkor, egészségedre. – Mondta és belekortyoltunk az italba. 

Nos, vannak dolgok, amik talán változhatnak, de az a tény, hogy nem tudok dobozból inni, az örök marad. 

- Pohár nincs véletlenül a varázs tatyódban? – Kérdeztem miközben letöröltem az államra folyt italt. Kérdésemre válaszul csak nevetést kaptam, ami engem is magával ragadott és ezzel több órás utunk jókedvűen telt.

Az, hogy hazamentem meglepetés volt. Természetesen a szüleim is hivatalosak voltak az esküvőre. Az érkezésemet viszont csak napokkal későbbre várták. Így nem is csodálkoztam azon, hogy ahogy letettem a táskám, anyu, kérdésekkel bombázott.

- Hogy-hogy most jöttetek? És miért Norbival? Félre ne érts, örülök neked. – Mondta Norbinak és megölelte. - Hol van Sergio? – Apára néztem, aki tisztes távolságból nézte végig az érkezésünket. – Nem mondtam el neki. – Olvastam le a szájáról. Láttam rajta, hogy egy kicsit csalódott, amiért ő nem tőlem tudta meg. És bár gyerekesnek tűnhet, az ölelés, amit vártam, elmaradt. 

Apuval ellentétben anyu nem olvas újságot, de eddig úgy tudtam, hogy apu elkerüli a bulvár híreket. Nagyon úgy tűnt, hogy a lánya focista pasija változtatott a szokásain. 

- Gyere Norbi, hagyjuk a csajokat. – Hívta magával a konyhába. Kicsit bántott, hogy nem maradt és nem hallgatott végig, de valahol mélyen éreztem, hogy anyával kettesben mégis könnyebb lesz. És apát is megkímélem attól, amitől eddig magamat is kíméltem. 

- Anyu, Sergio nem jön. – A nevét csak suttogva voltam képes kimondani. 

- O, de kár. Ilyen az, ha valaki nagy focista, igaz? – Mondta és elmosolyodott. 

- Nem anyu. Nem érted. Ő… Vagy is, mi… Szóval mi már nem vagyunk együtt. 

- Óó, kicsim. – Mondta és magához ölelt. Hihetetlen volt, de már ettől sokkal jobban éreztem magam. Pedig a neheze még csak ezután jött. Kézen fogott és a kanapéhoz húzott. 

Egy díszpárna csücskével játszottam miközben elmeséltem mi történt. Nem csak az elmúlt néhány napot, hanem minden mást is. Kibeszéltem magamból minden fájdalmas pillanatot és csak akkor kezdtem el sírni mikor a történetünk legvégére értem. Megkönnyebbültem és már nem fojtogatott annyira. 

- Nem jó, ha ennyi terhet cipelsz magaddal. Egy idő után összeroppant. Ha fáj, beszélj róla, és ha kell, akkor sírj, de ne tartsd magadba. – Mondta miközben vigasztalni próbált, anélkül, hogy azt mondta volna, minden rendben lesz, vagy, hogy ne sírjak. 

- Volt neked valaha szerelmi bánatod? – Kérdeztem szipogva és elfogadtam a felém nyújtott zsebkendőt. 

- Volt bizony. A szerelem amellett, hogy a legcsodálatosabb érzés, nagyon tud fájni. A boldogságnak ára van. Az élet néha elvesz, de ad is, csak észre kell venned és el kell fogadnod. Nyitottnak kell maradnod. Nem szabad bezárkóznod. – Olyan könnyen beszélt róla. Mintha csak egy kellemes emlék lenne. Pedig valamikor régen biztos neki is fájt. 

- Még apa előtt? 

- Nem, még apával. – Leesett az állam, de ő csak mosolygott. – Csak egy kis félreértés volt. Már el is felejtettem.  – Legyintett. – De nem ez a lényeg. Tudom, hogy most fáj, sértett vagy és dühös. Viszont ha eljön az ideje, hallgasd meg, mit súg a szíved. Áss mélyre, mert ott lesz a válasz. 

- Mire? – Kérdeztem. 

- Ezt a kérdést nem nekem kell feltennem, de hidd el, idővel megfogalmazódik majd. – Megszorította a kezem. – Örülök, hogy hazajöttél. 

- Én is. – Mosolyodtam el, mert bár barátokkal voltam körülvéve egy magértő anya ebben az esetben mindennél többet ért. Nem vádaskodott, nem utálkozott, egyszerűen csak együtt érzett. 

 

Vacsora után megkerestem aput. Tudtam, hogy nem fog lefeküdni, míg nem beszéltünk. Kint ült a lépcsőn és cigizett. Leültem mellé.

- Mióta dohányzol? – Kérdeztem, csak hogy elkezdjem valamivel a beszélgetést. 

- Mióta a lányom egyedülálló. – Mondta és a hamvadó cigarettát nézte. – Tudod, hogy nagyon rendes barátod van? 

- Tudom. – Sóhajtottam és a cipőm orrát nézegettem. 

Jó darabig egyikünk sem mondott semmit. Nem várhattam rá, mikor nyilvánvaló volt, hogy nekem kell beszélnem. Nagy levegőt vettem. 

- El akartam mondani, csak nem tudtam hogyan. 

- Tudom. – Nézett rám egy pillanatra, de gyorsan elfordította a fejét. Utálta, hogy így kell látnia, én pedig utáltam, hogy így lát. A kiadós sírás nem segített és mivel ez a ház volt a menedékem és a benne lakók, nem voltam képes színlelni. Még apa kedvéért sem. 

- És? Hogyan tovább? 

- Befejezem, amit elkezdtem. 

- Szóval kint maradsz, elvégzed a főiskolát és dolgozni fogsz mellette. – Foglalta össze én pedig bólintottam. – Miért is hittem azt egy percig is, hogy újra a kislányom leszel? 

- Apa, én mindig a kislányod leszek. – Mondtam, mert ez volt az igazság. Lehettem bárhol, míg a szüleim éltek én gyerek voltam az ő gyerekük. – Rám mosolygott és láttam rajt mennyire jól esett neki, hogy ezt mondtam. 

- Más már rég otthagyott volna csapot-papot. De te… 

- Berto szerint én nem igazán hasonlítok másokra. 

- Valóban nem. – Elkalandozott egy pillanatra. – Sikerült valami egyedit alkotnunk anyáddal. Büszke vagyok rád, ugye tudod? 

- Igen. – Suttogtam. Átkarolt és magához ölelt. Én pedig úgy bújtam hozzá, mint egy kisgyerek. 

- Valamit nem értek. – Szólalt meg egy idő után. 

- Hmm? 

- Hogy hihette, hogy eladtad, mikor nincs szükséged pénzre? Pláne nem arra, amit ilyen úton szerezhetsz. 

Na, igen. 

- Ő nem tud erről. – Mutattam a hatalmas udvarra, aminek nem láttam a végét és a házra, ami mögöttünk magasodott. – Nem tudja, hogy mi… - kerestem a megfelelő szót. – így élünk. 

- Tessék? – Kérdezte. Nem hittem, hogy apa képes ilyen hangot kiadni. Furcsa mód jobban hasonlított egy vonyításra. 

- Soha nem beszéltünk arról, hogy mivel foglalkozol, és hogy nem csak a ti és az én jövőmet alapoztátok meg, de még a leendő unokáitokét is. Ő csak azt látta, hogy elindítottatok a nagy betűs életbe egy lakással és egy kocsival, de a fenntartásuk már az én feladatom. Persze ezt én akartam így. Saját lábon élni, pedig lenne mihez nyúlnom, de nem teszem. Te is tudod. 

- Ó csillagom. – Mondta nevetve, de nem volt boldog. És azt is tudtam miért. Nem csak azért, mert így lát, hanem mert eszébe jutott milyen nehéz volt nekem, hogy már gyerekként elveszítettem a bizalmam az emberekkel szembe. Nem hittem a családon kívüli kapcsolatokban, a barátságba. Csak azt láttam és tapasztaltam, hogy az emberek pusztán érdekből közelednek felém vagy a szüleim felé. Ez volt az egyik oka annak, hogy Pestet választottam az általános után. Ismeretlenségre vágytam, névtelenségre. Nem akartam megtagadni önmagam, hisz büszke voltam a szüleimre, de azt sem akartam, hogy a gazdag gyerek felirat ott virítson a homlokomon. Átlagos akartam lenni, de úgy tűnt, hogy emiatt lettem ennyire különc, furcsa, vagy ahogy apu mondta, egyedi. Tény, hogy nehéz volt, de nem nehezteltem ezért, hisz általuk lettem olyan amilyen most vagyok. 

- Ugye tudod, hogy ez sok mindent megváltoztatott volna? 

- Talán. – Hagytam nyitva a kérdést. Nem akartam belemenni a Mi-lett-volna-ha… ábrándokba. Talán én is hibáztam, hisz a nyilvánvalóval kizártam volna egy okot. Azt hittem megvédem magam azzal, ha nem mondom el, de valójában ezzel váltam védtelenné. Nem csak vele szembe, hanem másokkal szemben is. 

- Ő nem ezért lett volna veled. – Mondta csendesen. Nem tudtam eldönteni, hogy miattam sajnálja ennyire a történteket vagy miatta is. Legbelül éreztem, hogy én is hibáztam, de a sértettségem és makacsságom nem engedte, hogy ezt hangosan is kimondjam. Talán én sem bíztam benne eléggé. Talán el kellett volna mesélnem, hogy milyen volt a gyerekkorom, hogy miért választottam az önállóságot olyan korán. 

- Most már úgy sem számít. – Mondtam, és még azelőtt megtöröltem a szemem, hogy a könnycsepp egészen megszületett volna benne.

Anna csodálatos menyasszony volt. Petert pedig úgy láthattam, ahogy azelőtt soha. Természetesen mindenki tudta, hogy miért nem jött velem Sergio, de tapintatosan nem beszéltek róla, és ez a nap nem rólam szólt. És nem is akartam, hogy bármelyik másik nap rólam szóljon.

Norbi végig mellettem volt a szertartás alatt és tartotta bennem a lelket. Annak ellenére, hogy örültem kettőjüknek, néha úgy éreztem összenyom a boldogság. 

A fogadás egy sűrű és magas sövénnyel elkerített hatalmas udvaron volt, aminek pázsitját néhány focipálya megirigyelte volna. A régi, de szépen felújított kúria pedig adott egy olyan pluszt az eseménynek, amitől minden vendég kicsit különlegesnek érezhette magát. Még csodálatosabbá és egyúttal felejthetetlenné tette a közös életük kezdetét. 

Ahogy Norbi mondta, a nehezen egybe tartható törött önmagamhoz, sikerült egy gondtalannak tűnő arcot rendelni. Nem hittem, hogy lehet mosolyt festeni az ajkaknak. Így nem tűnt fel, ha néha az önsajnálat vizére eveztem. 

Az este nagy résében nem volt szükségem színlelésre hisz örültem, hogy osztozhattam velük ebbe a pillanatba. 

A nyakkendő és az öltöny annyira jól állt az én személyes támaszomnak, hogy tapadtak rá a csajok. 

- Ne haragudjanak hölgyeim, de ezt a táncot életem legfontosabb nőjének ígértem. – Vágta ki magát az őt körülölelő élő gyűrűből. Csalódott sóhajok kíséretében lépett oda hozzám és felém nyújtotta a kezét. Én pedig jóbaráthoz híven el is fogadtam. 

- Nincs itt anyukád. – Suttogtam. 

- Pszt. Nem ér bennfentes titkokat elárulni. Együtt jöttünk, úgyhogy kötelességed megmenteni a pasivadászoktól. Tudod te, mi jár a szingli nők fejében egy esküvőn? 

- Ööö… Az, hogy mikor vágják fel a tortát? 

- Nem, az e te fejedben jár. A nő társaid többségének pedig az, hogy: tik-tak, tik-tak. Félnek, hogy lemaradnak a nagy pillanatról. 

- A boldogító igenre gondolsz? 

- Pontosan. Én még fiatal vagyok. Ha nem vigyázok, a végén még beleerőszakolnak egy kényszerházasságba. Amúgy van itt egy srác, aki folyamatosan téged néz. – Tette hozzá csak úgy mellesleg. A szívem árulóként akkorát dobbant, hogy szinte fájt. Nem gondoltam arra, hogy a Spanyollal találom szembe magam, ha a titokzatos idegen irányába fordulok, de arra sem, hogy az illető Máté lesz. Mennyi ideje is? A zene szólt, de én megálltam és farkasszemet néztem a sráccal, aki egykor jelentett valamit és talán jelenthetett volna többet is. 

- Őt ki hívta meg? 

- Nem tudom. – Vont vállat. 

- Ide jön. – Suttogtam és képtelen voltam nem felé nézni. 

- Hozok valamit inni. – Mondta és hiába kaptam a keze után csak levegőt voltam képes megmarkolni. Máté elmosolyodott és veszélyesen közel volt hozzám mikor megállt. 

- Szabad? – Kérdezte és bár egy szó se jött ki a torkomon kezemet az övébe csúsztattam, így még közelebb kerültünk egymáshoz. Mindössze egy halk sziát tudtam kinyögni. 

- Neked is szia, idegen. – Igaz, és igaz. Miután elment egy darabig tartottuk a kapcsolatot, de aztán vége szakadt. Ismeretlen ismerősként állt előttem. 

- Régen nem találkoztunk. – Mondtam és tetőtől talpig végigmértem. Mátén a rengeteg edzés nyomot hagyott. Kidolgozott izmai jól láthatóak voltak világos ingjén keresztül is. – Jól nézel ki. – Csúszott ki a számon. És zavarom csak még tovább mélyült. 

- Te pedig gyönyörű vagy. – Éltem már meg jobb napokat is. Gondoltam magamban. 

- Köszi. – Mosolyogtam és talán el is pirultam, de még ha így is volt, igyekeztem nem tudomást venni róla. 

- Nem voltam benne biztos, hogy te vagy az. Sokat változtál.
- Te sem vagy olyan, mint akkor. 

- Nem és most már látom azt is, hogy mekkorát hibáztam. – Remek, témánál vagyunk. – Találkozhatnánk valamikor. 

- Nem tudom mennyire összehozható. Csütörtökön utazok a Belga nagydíjra és rá kell készülnünk, utána pedig megyek vissza Madridba. 

- Igen, gondoltam, hogy lekoptatsz. – Nevetett. – De megértem. Rossz a hely, az idő... 

- Szívem, mehetünk? – Jött oda egy körülbelül velem egy idős lány, aki megdöbbentően hasonlított rám. 

- Persze egy pillanat. Had mutassalak be. Vitali Ő itt Flóra, a barátnőm. Flóra ő itt Vitali egy régi és nagyon kedves, de ritkán látott barátom. 

- Örülök, hogy megismerhettelek. Máté már mesélt rólad. 

- Öö… Én is nagyon örülök. – Mosolyogtam, hogy elrejtsem a döbbenetem. De azért Máténak jutott egy kérdő pillantás. 

Közelebb hajolt. 

- Ne engedd el, amiről tudod, hogy a tiéd. – Súgta és megpuszilta az arcom. – Jó volt látni téged. A legközelebbi viszontlátásra. – Mondta és elsétált, még mielőtt bármit mondhattam volna. Olyan volt, mint egy ígéret. 

Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott. Egy pillanat volt az egész és abban a percben még magányosabbnak éreztem magam. 

Nem tagadhattam, hogy a vele való találkozás felkavart és az, hogy nem egészen úgy voltak a dolgok, ahogy hittem, hogy vannak. Szeretett engem. Jobban, mint én őt. Sőt talán máshogy. De egészen biztos voltam abban, hogy nem tudtam és nem tudom mit jelentek neki. Nem felejtett el és talán soha nem is fog. Ha ez igaz, akkor Én se leszek képes elfelejteni Sergiot. Egy részem mindig vágyni fog rá…. 

- Ne engedd el, amiről tudod, hogy a tiéd, mert sosem leszel rá igazán képes…

A szüleim hetekkel korábban beterveztek egy üzleti utat, és míg ők maradni akartak én erősködtem, hogy menjenek csak nyugodtan. Más esetben talán megkértem volna őket, de nem voltam egyedül. Egészen szerda délelőttig, amikor Nono furcsa hívást kapott.

- Halo? – Vette fel, majd jó fél perc hallgatás után angolul folytatta a beszélgetést. Nem igazán figyeltem oda, inkább csak hallottam, mit beszél. – Igen itt vagyok… Nem hiszem, hogy erre én lennék a megfelelő ember… Igaz, de… - Rám nézett. Az esküvő óta sokat gondolkodtam azon, amit Máté mondott és képes voltam órákra hallgatásba burkolózni. Sajgott a szívem, ezért javarészt a munkába menekültem. Informálódnom kellett, hogy mégse sík hülyén állítsak be a Ferrarihoz és ez tökéletesen elterelte a figyelmem. – Mikor?... Rendben ott leszek, de nem maga miatt. – Mondta és letette a telefont. 

- Nagyon szigorú vagy. – Mondtam miután megláttam morcos ábrázatát. 

- Te pedig nagyon kedvetlen. Edd meg a reggelit. 

- Oké, oké. Csak nehogy leharapd a fejem. – Védekeztem. – Milyen idióta hívott, aki ennyire felhúzott? – Kérdeztem duzzogva, amiért rajtam csattant az ostor. 

- Maradjunk annyiban, hogy a föld még nem hordott a hátán ekkora idiótát. Megleszel egyedül? El kell mennem. 

- Persze. Majd Bono elszórakoztat. – Néztem a hűvös járólapon fetrengő kutyára, aki neve hallatán izgatottan kapta fel a fejét. – Amúgy hová mész? 

Kérdésemet meg se hallva felkapta a tárcáját és apu kocsijának a kulcsát. 

- Délutánra itt leszek. – Puszit nyomott a fejemre és még egy nagy sóhaj kíséretében rám nézett, mintha azt mérlegelné menjen-e vagy maradjon. De végül elment és olyan üresség vett körbe, mint amilyen a szívem nagy részét uralta.