53 - Szerelem net

Szijasztok! 

Úgy tűnik, most már rendszeresen a bocsánatotokért esedezem és sajnos lesz ez rosszabb is, ugyanis hamarosan elutazok. Pontosan még nem tudom melyik napon, de mikor hívnak, mennem kell és attól kezdve május végéig nem leszek, vagy tovább. Ez majd még kiderül. 

Addig is remélem, fogok tudni még részt hozni nektek. 

Egyelőre itt van ez. :) Jó olvasást hozzá! 

Puszi: 

Vii

A harmadik napon kapcsoltam be a gépem először. Az e-mail címem nem volt publikus, így elkerültek a nem kívánatos levelek. Mondjuk ettől függetlenül a postaládámban jó néhány olvasatlan levél várta, hogy rákattintsak. A szüleimmel minden nap beszéltem, de nem említettem nekik mi történt. Tudtam, ha azt akarom, hogy tőlem tudják meg, nem igazán húzhatom tovább. Viszont féltem. Magamban ugyan nyugtáztam már, de féltem, kimondani hangosan is, hogy amit olyan csodásnak hittem annak vége. Féltem, hogy akkor teljesen kibillenek az amúgy is ingatag egyensúlyomból. Abból, amit percről-percre próbáltam megtartani. 

A múlt éjszakát megint nem töltöttem a saját ágyamban. Még mindig féltem az egyedülléttől, de eldöntöttem, hogy megemberelem magam. Elvégre nem egy nyafogó kislány vagyok, aki elveszítette a plüssállatát, bár nagyon hasonlónak éreztem.

Töröltem néhány felesleges mailt. 

Nonotól rengeteg jött, de mégis Dorothy levelével kezdtem. Átfutottam a sorokat és ütemesen doboltam az asztal lapján. Do felajánlotta azt, amit már a leendő főnököm is, hogy minden követ megmozgat és kideríti ki lopta el az életünket. Összeszorítottam a szám és kibámultam a déli napsütésben. Nagyobb különbség már nem is lehetett volna a nappalim és a kinti világ hangulata között. A szemem nem a segíteni akarás miatt lett könnyes. Hanem a bizalom miatt, amit jóformán vadidegen emberektől kapok. Egy pillanat múlva az ujjaim már a billentyűkön mozgott.

Rendes tőled, hogy törődsz velem és az érzéseimmel, de jól vagyok. Ha ki is derül ki a felelős mindazért, amin most átmegyek, attól még mindez megtörtént és még Te sem tudod semmissé tenni. Do, tényleg nagyon köszönöm, de szeretném, ha ebből kimaradnál, legalább is egyelőre. Sok mindenre nem vagyok még kész… Puszi Vitali.

Újraolvasás nélkül küldtem el a választ. Bár nem tudtam lesz-e bármi haszna. Nem nagyon ismerem még, de egyet tudtam, ha Dorothy Perkins valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. Elvégre ügyvéd és nagyon jó. Máskor mosolyogtam volna ezen, de most kicsit aggasztott a dolog. Reméltem, hogy vagyunk annyira jóban, hogy tiszteletbe tartsa a döntésem, de ezzel szemben ott volt, hogy talán vagyunk annyira is jóban, hogy képes lennék megbocsájtani ezt a lépést. 
El kellett terelnem a gondolataimat, hogy ne rágódjak azon vajon mit fog tenni Dorothy.

Nono levelei minden küldéssel rövidebbek lettek és minden egyes sorral aggódóbbak, meg talán dühösebbek. Látszólag mind ugyanolyan, de én éreztem a változást. Láttam magam előtt, ahogy szigorú arccal kimondja a szavakat. 

 

Oké. Ha 8 órán belül nem jelentkezel, ne lepődj meg.

Ez volt az utolsó levél, amit küldött és ez volt az utolsó, amit akartam, hogy őt magamra haragítsam. Még mielőtt tudatosan vagy véletlenül a tekintetem a küldés idejére siklott volna, csengettek. A szívem nagyot dobbant, de ezzel egy időben össze is rezzentem. Nem vártam senkit és egy rövid pillanatig arra gondoltam, hogy úgy teszek, mintha itthon sem lennék, és nem nyitok ajtót. Mégis felálltam. Igaz egy szál vágott virágban több élet és lelkesedés volt, mint bennem. Elvonszoltam magam az ajtóig és szélesre tártam a hívatlan vendég előtt. 

- Mielőtt meglepődnél én szóltam. Nem írtál, aggódtam. Így most itt vagyok. – Mondta, Nono.

Annyira hihetetlen volt, hogy ő ott állt. Hosszú másodpercekig tartott mire felfogtam. Pusztán a látványától úgy éreztem magam mintha megkönnyebbültem volna. Pedig Nono nem vehette át a terhet, amit cipeltem. A fájdalom súlyát, de engem támogathatott és ezt az első pillanattól éreztem.

Nem kérdezett, csak ahogy jó baráthoz illik, átölelt. Bár a falam még labilis volt, előtte nem kellett titkolnom, hogy mit érzek valójában. Meg akartam köszönni, hogy itt van, de elég volt csak ránéznem. Féloldalas, szívesen mosolyt villantott és tekintetét a hátam mögött lévő térre szegezte. 

- Ejha. Szép kis kégli. Mit szólnál, ha beköltöznék hozzád?

Tudtam, hogy tudja, vége van. De miért is ne tudná, mikor ismer, és gyakorlatilag a munkám miatt kocka vagyok. Ha maximum hat órán belül nem válaszolok egy mailre az aggódásra adhat okot. És adott is, de mégsem kérdezett. 

- Örülnék neki. – A válaszom felért azzal, mintha azt mondtam volna, a kapcsolatomnak vége, de mégsem tűnt annyira fájdalmasnak.

- Akkor egy időre kénytelen leszel elviselni. 

- Hogy érted?

- Megpályáztam egy ösztöndíjat. Az itteni újság pedig átvett. 

- És újra együtt fogunk dolgozni? – Kérdeztem és éreztem, hogy a nagy sötétségben, ami körülvett az egyetlen fényforrás, Nono. Szerettem a munkám, bárhol, bármikor, de vele volt az igazi. És az, hogy vele folytathatom túl szép volt, hogy igaz legyen.

- És egy suliba fogunk járni. Persze csak ha szeretnéd. 

- Nincs karácsony. – Vágtam rá kicsit kételkedve, de mosolyogva, mert kétség kívül örültem neki. Őszintén örültem.

- Aranyos vagy, hogy egy becsomagolt ajándéknak nézel, ha gondolod be is fekszek a cukorsüveg fenyőd alá, de jobb lenne, ha megmutatnád hova cuccolhatok le. – Hangja kedélyes volt és széles mosolya tükrözte az enyémet. Csak ez után esett le, hogy be se hívtam és még mindig az ajtóban állunk. Félreugrottam, hogy beléphessen. 

- Tehát ez itt a nappali, az ott a konyha és mellette az étkező. – Magyaráztam miközben beljebb léptünk és kizártuk a külvilágot. - Hátul van a gardrób, oda pakolhatsz. Erre pedig a háló van és a fürdő.

Elismerően hümmögött miközben végigpásztázta a magánszférám. 

- Tetszik. Megtarthatod. – Mondta és hasast ugrott az ágyamra.

Ahogy elnéztem őt ott elnyúlva, valami fájt belül, de nevettem, mert kikívánkozott belőlem. 

- Ha az ágyamra pályázol, akkor osztoznod kell velem.

- Gondot okozott ez bármikor is? 

A kérdés elég költői volt ahhoz, hogy ne válaszoljak rá, így csak mosolyogtam.

Bemutattam őt Bertonak és Liznek. Jó volt őket egy helyen látni és hallani mennyire jól kijönnek egymással. Bár ettől egy percig se tartottam.

Persze a kézilabdás még így is aggódott, mikor bejelentettem, hogy a saját ágyamba óhajtok aludni. Úgy gondoltam inkább udvariasságból kérdezi meg, hogy biztos vagyok-e benne, nem pedig azért mert nem bízik Norbiba. 

Jó ideje ez olt az első nyugodt éjszakám. A saját ágyamban, a legjobb barátom mellett. Ha akarnék, se tudnék úgy gondolni rá, mint potenciális pasi jelöltre. Sablonos lehet, de Ő tényleg olyan volt mintha a testvérem lenne. Így nem volt kényelmetlen érzés a karját kispárnának használni. Nem volt olyan, mint amit elvesztettem, de nem éreztem magam üresnek és magányosnak. Nem pótlék volt, hanem barát, aki ott volt, mert szükségem volt rá.

Kopogásra ébredtem. Későn aludtunk el és elég sokat kivett belőlem az elmúlt pár hét ahhoz, hogy engem is elérjen a kimerültség. Még félig alva, úgy ahogy voltam, trikóban, rövidnadrágban és kócosan botorkáltam el az ajtóig. Szokás szerint sarkig tártam és kétszer is meg kellett dörgölnöm a szemem ahhoz, hogy az ajtóban állót ne higgyem az álmom martalékának, pedig határozottan emlékszem rá, hogy az idősebb Ramos nem szerepelt bennük.

- Helo. – Nyögtem ki végül. Úgy éreztem azok után, ami történt nem csak Tőle, de az egész családjától eltávolodtam.

- Helo. Nem akartam, hogy az öcsém futárral küldje el ezeket. – Mutatott a cuccaim felé, amik egyszerű költöztető dobozokba voltak pakolva, és jól látható volt a leragasztott „szemét” felirat. A gombóc a torkomban úgy nőtt vissza, mintha soha el sem múlt volna. Mintha nem lett volna az elmúlt éjszaka.

- Kösz. – Nyögtem ki, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Le sem bírtam venni a szemem az áttetsző írásról. 

- Bemehetek? – Kérdezte. Mivel ellenkezni nem tudtam félreálltam és hagytam, hogy átlépje a küszöböt. – Szép lakás. – Jegyezte meg és a szavai mögött csak őszinte dicséret volt. Persze tudtam, hogy nem ezért jött.

- Hagyjuk a körítést. Miért jöttél? – Kérdeztem. – Persze a nyílván valón kívül. – Utaltam a cuccaimra és nem hittem, hogy a futár megalázóbb lett volna egy testvér szánalmánál. 

- Miért tetted? – Vagy kérdőre vonásánál.

Dühös lettem, de próbáltam nem megemelni a hangom. Erről a helyzetről nem tehetett. 

- Semmit nem tettem. Nem adtam interjút, nem adtam el az életét, és a sajátomat sem. – Halk voltam, de határozott.

- Oké. – Sóhajtott. – Tegyük fel, hogy ez így van. Akkor ki? Mert Ő biztosan nem. Látnod kellene… 

- És szerinted nekem könnyű. – Nem kérdésnek szántam. – Azt se engedte… Meg se hallgatott. Eldöntötte, hogy én voltam és vége. Nincs tovább.

- Tegyél ellene. 

- Ugyan mit?

- Derítsd ki, hogy ki tette. Keress felelőst. 

- És könyörögjem vissza magam valakihez, aki nem bízik bennem? Rene ez már nem arról szól, hogy ki tette. Nem akarom újra és újra átélni ezt valahányszor akad egy idióta, akinek elég unalmas az élete ahhoz, hogy másokéval foglalkozzon. Én ehhez nem vagyok elég erős.

Néhány pillanatig hallgatott. 

- Könnyen feladtad, de most már látom miért. – Mondta miközben a szemét dörzsölő, alsónadrágos, számára ismeretlen fiút nézte.

- Azt hiszem, nem kell magyarázkodnom. – Karomat összefontam a mellkasom előtt, mert féltem, hogy őrülten dobogó szívem kiszakad a mellkasomból. – Az öcséd már az első éjszaka megfektette az első szembe jövő nőt. – Rene szája egy vékony vonallá préselődött. Nono pedig felvont szemöldökkel nézett rám. 

- Igaz és nem kell magyarázkodnod. Azt hittem Te más vagy, de tévedni emberi dolog. – Mondta és sarkon fordult, majd elment.

Nagyot fújtam és elernyedtek a testemben megfeszült izmok. A reggeliző pultig hátráltam majd hátamat neki vetettem és lecsúsztam. 

- Miért nem mondtad el ki vagyok?

- Mert nem volt értelme. Itt vagy a lakásomon alsónadrágba. Az egyetlen szobából jössz ki. Nem volt mit magyarázni. 

- De tudja, hogy barátok vagyunk.

- Nem számít. – Suttogom. – Itt mindenki azt lát, amit látni akar. Nem számít, hogy mi van valójában a dolgok mögött. Különben meg mindenki higgyen, amit akar. Nem érdekel. 

- Aha. – Nem volt mese. Átlátott rajtam. Olyan könnyedén, ahogy én átláttam a ragasztáson. – Ha nem akarsz róla beszélni, nem beszélünk… – Éreztem, hogy a mondat lóg a levegőben, mégsem folytatta. Én pedig válasz helyett csak egy hálás pillantást küldtem felé.

Egyelőre jobb volt ez így. Minél több ember szavazott nekem bizalmat, annál nyomorultabban éreztem magam. 

Tekintetem újra a dobozokra tévedt és minden pillantás újabb és újabb késforgatás volt a szívemnek. Szemét. Az életünk és én nem volt több számára, mint kukába való hulladék. Csak úgy egyszerűen szemét. Még újrahasznosításra se volt jó.

- Lemegyek a boltba. Jól emlékszem, hogy a sarkon van egy? – Bólintottam, de a kérdés számomra úgy hangzott, hogy szeretnél egy kicsit egyedül maradni a ki nem mondott fájdalmaddal? A válasz egyértelmű igen. Nem tudtam mit kezdjek a dobozok tartalmával. Abban sem voltam biztos, hogy látni akarom mit küldött vissza.

Egészen addig míg, ki nem lépett az ajtón én nem mozdultam, de alig telt el öt perc mikor csengettek. Kizártnak tartottam, hogy ennyi idő alatt megfordult volna, így arra gondoltam talán pénz nélkül ment el. Felálltam, hogy beengedjem, de nem Ő hanem Berto állt ott. 

- Szia! – Köszöntem meglepetten.

- Szia! Hoztam reggelit. Már megszoktam, hogy nem egyedül eszek. Meg kíváncsi voltam, hogy vagy. – Lepakolt a konyhapultra és mintha csak otthon lenne elkezdte előkészíteni, amit hozott. 

- Nono is boltba ment.

- Akkor ma duplán reggelizünk. – Mondta kedélyesen és rám nézett, majd tekintete megakadt a dobozokon. Arca nem árult el semmit és úgy gondoltam nem időzött rajt olyan sokáig, hogy meglássa amit én. 

- Ezeket beviszem a gardróbba, mindjárt jövök. – Mondtam miközben befelé egyensúlyoztam két dobozzal és elraktam a felakasztott ruhák mögé. Ez nem az a hely ahol megfeledkezhettem róla, de más szeme nem láthatta.

- Na, már itt is vagyok. Mit eszünk? 

- Ne haragudj, de most hívtak. El kell mennem. Ezt egyétek meg. Majd felhívlak. Oké? – Bólintottam.

Berto ment, Nono jött. Nekem pedig rossz előérzetem támadt, de a frissen sült fahéjas csiga illata elködösítette a rossz érzéseket. 

Akkora volt a konyhámba a péksütemény választék, mint egy pékségben. Viszont a tejeskávé hiányzott. Miután eltüntettük a dupla reggeli nagy részét úgy tűnt Nonank is hiányzott a fekete ital.

-  Mit szólsz egy kávéhoz? 

- Akartam javasolni.

- Remek, akkor öltözz. – Bevettem magam a fürdőbe néhány ruhával és alig tizenöt perc múlva már úton voltunk. 

- Nem félsz a nagy és csúnya nyilvánosságtól? – Kérdezte, miközben a kávézó felé sétáltunk.

- Miért is? 

- Hát, mert már találtál is egy új pasit magadnak. – Mondta, miközben karját lazán a vállamra fektette és a szemöldökét húzkodta.

- De ez nem igaz. 

- Ők ezt nem tudják.

- És valószínűleg nem is érdekli őket. És ha már itt tartunk, engem sem. Felőlem azt találnak ki, ami jólesik. Már nincs mit tönkretenni. 

- De nehezebb is helyrehozni. – Megtorpantam és úgy néztem rá, mintha valami idegen állt volna mellettem.

- Semmit nem akarok helyrehozni. 

- Víta, Víta, Víta. Egy szép napon majd mást mondasz.

- Nem. – Vitatkoztam. 

- De igen.

- Neem. 

- De. És akkor majd jó fej leszek, és nem mondom, hogy ugye megmondtam. De most indíts tovább, mert szükségem van a kávéra.

Miközben csendben tovább sétáltunk próbáltam elképzelni azt a napot, de nem ment. Így tudtam, hogy sosem jön el.

Nonot gond nélkül osztották be mellém a Forma 1-es munkába, mondván, hogy egy összeszokott páros profizmusa nem árthat a projektnek. Hugo pedig örült, hogy végre lesz szabad hétvégéje. Igazság szerint mindenki tökéletesen elégedett volt.

Miután végeztünk Bertoékhoz mentünk. Aggódtam a reggeli hirtelen és rejtélyes távozása miatt. 

- Sziasztok. – Köszöntünk miután Liz beengedett. Sikerült úgy elmennem a kajla kutyakölyök mellett, hogy nem tapostam össze. Csak azután tűnt fel a fagyos hangulat, és hogy Berto kispárnának használ egy zacskó mirelit borsót.

- Mi történt? – Fordultam Liz felé.

- Kérdezd Őt. – Mutatott a kézilabdásra és könnyeivel küszködve bement a szobába. Egy percig csak bámultam utána, aztán Berto felé fordultam.

- Szóval? 

- Nem történt semmi. – Morogta.

- Aha. – Reagáltam le és kirántottam a kezéből a zacskót. 

- Mi a…? – Kezdtem, mikor megláttam a duzzanatot a szeme körül és a sebet a szája sarkában.

- Berto mond, hogy nem mentél el hozzá. Mond, hogy nem avatkoztál bele annak ellenére, hogy megkértelek, ne tedd. – A hangom minden szónál egyre feljebb emelkedett és haragosabban csengett. 

- De, megtettem, mert nem érdemelted ezt. Sajnálom. Oké? Sajnálom, hogy nem tartottam be, amit ígértem, de nem sajnálom, hogy elmentem és végre bemostam neki. Egy hétig tudnám verni azért, amit veled tett.

- Gondolkodj már Berto az ég szerelmére. Gondolj az állapotos barátnődre. Feleslegesen izgatja fel magát. És te is. Valaki összetörte egy naiv lány szívét. Na és? Ez van Berto. Másokkal és megtörténik. 

- Igaz. De jó lenne, ha végre rájönnél, hogy te nem vagy tucatember. Te semmire nem úgy reagálsz, ahogy kellene. És jó lenne, ha felhagynál ezzel a beteges szarsággal, hogy azt mutatod még nekünk is, hogy veled aztán minden rendben, mikor nagyon jól tudjuk, hogy nincs. – Mondta és Ő is elviharzott.

Nem kiabált, de dühös volt. És rám. A konyha közepén álltam és minden levegővétellel egyre dühösebb lettem. Dühös voltam, mert megszegte az ígéretét. Utáltam, hogy igaza van és gyűlöltem Őt, amiért megütötte Bertot. 

Felrántottam a bejárati ajtót és futva igyekeztem a kocsimig. Hallottam, ahogy Norbi utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Meg sem álltam a spanyol házáig. Talán csak szerencsém volt, de épp elmenni készült.

Láttam rajt egy villanásnyi döbbenetet és azt is, hogy rajta egy karcolás sincs. Nagyot nyeltem, hogy le tudjam küzdeni a kitörni kívánkozó sírást. Kiugrottam a kocsiból és mivel úgy tett, mint akit észre se vett becsaptam az Audi ajtaját, amit épp kinyitni készült. Lehet, hogy kicsi voltam és a számára jelentéktelen, de dühös. 

- Normális vagy?

- Ezt a kérdést magadnak tedd fel. 

- Mit akarsz?

- Azt, hogy hagyd békén a barátaimat. Nem érdekel, hogy engem alázol, de őket hagyd. 

- Akkor fogd vissza a kutyáidat. – Sziszegte az arcomba.

A levegő bennem rekedt a szavai hallatára. Soha senkit nem ütöttem meg. Nem éreztem késztetést arra, hogy ilyet kellene tennem, egészen addig a pillanatig. A kezem magától lendült és a tenyerem hangosan csattant az arcán. Legalább annyira meglepődött, mint én. 

- Hagyd. Békén. A barátaimat. – Ismételtem el nyomatékosítva és otthagytam. Anélkül hajtottam el, hogy visszanéztem volna.

Csak azután fogott el a remegés, hogy visszaértem. Akkor kezdtem csak felfogni, hogy mit is tettem. A haragom tisztulni kezdett és szép lassan gyűlölet vette át a helyét. 

- Hol a fenében voltál? – Tépte fel az ajtót Bertot és bár dühös volt kirángatott a kocsiból és magához ölelt.

- Megetettem, amit nem. 

- Hogy?

- Megütöttem. - Mondtam úgy, hogy még én is alig hittem el. A tenyerem még mindig sajgott és úgy éreztem sosem fog elmúlni. Ökölbe szorítottam, hogy csillapítsam az érzést a lelkembe kavargó vihart. 

- Tessék? – Kérdezte hitetlenkedve, de hangjában jókedv csilingelt.

- Megütöttem. – Ismételtem el és másodszorra már hihetőbben hangzott. Felnevetett, majd hirtelen elhallgatott. 

- Hé. Ne. Ne sírj.

- De hát nem is sírok. – Nevettem el magam, mire végighúzta hüvelykujját a szemem alatt és az könnyektől csillogott. Az én könnyeimtől, amik alattomosan törtek utat maguknak. Egy darabig csendesen vártunk. Valamire. Rám. Arra, hogy jussak valamire, de a bennem tomboló érzelmek lecsillapítása nem volt elég pár perc, néhány óra, nap vagy hét. Több időre volt szükségem. Sokkal többre, de elsősorban távolságra. Igaza volt Bertonak abban, hogy nem vagyok jól, de nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak és azt se, hogy ebbe ők ennél jobban belefolyjanak. Nekik is van életük, amit élniük kell. Liznek nyugalomra van szüksége és az én kusza világom ezt nem teszi lehetővé. Norbi ott állt a kézilabdás mögött. Beharaptam a szám és kényszerítettem magam a gyenge elhatározásomhoz. 

- Haza megyek. Azt hiszem az lesz a legjobb. Az első futam után újra itt leszek, de szükségem van rá, hogy ne itt legyek. – És nektek is. Tettem hozzá magamban.

- Tudom. – Mondta, majd megfordult és a következő mondatot Nononak intézte. – Vigyázz rá és ne engedd, hogy bárki bántsa. 

Nem fognak... Talán… Gondoltam magamban. Míg vele lógtam soha senkinek nem jutott eszébe közeledni hozzám. Nem, mert bár sosem volt köztünk semmi a kettőnk közti kapcsolat olyan erős, hogy idegen számára is látható volt. De az egy más világ. Olyan, amivel elbírtunk, olyan, amit ismertünk. Viszont ez más lesz. Az óriások közt fogunk apró lényekként járni egy ismeretlen világban ahol már nem védett a névtelenség varázsa…