50 - Szerelem net

Sziasztok!

Tudom Szerelem net már elég régen volt, de gondolom, mindenki tudja miért. :)

Jelenleg viszont nincs a kezem alatt olyan történet, amit részeken belül befejezek, úgyhogy visszaáll a rend. Vagyis két történet váltja egymást, reményeim szerint minél gyakrabban, miközben ebookokat gyártok nagy erőkkel. Így továbbra se ígérek rendszerességet. A tervezés valahogy nem nekem való. :D

Ez pedig itt az ötvenedik rész. :D Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

Puszi,

Vii

A gép valamivel dél után landolt az Angol fővárosban. Egy csapat sajtóssal érkeztem. A nyitó ünnepség ugyan még csak két nap múlva volt esedékes, de ettől a naptól vehettünk részt Mi is az Olimpián a magunk módján.

Az épületből kifelé menet írtam Sergionak egy smst. Tisztában voltam, vele, hogy Ő még bőven kilométerekkel a tengerszint felett jár.

Ahogy kiléptem a szabad ég alá, mélyet szippantottam a nedves, szmogos levegőből. El sem hittem, hogy ott vagyok és a cipőm talpa valóban Angol földet érint. Körülnéztem és megállapítottam, hogy nekem pont erre volt szükségem. Vidéken nevelkedtem, de Pesten nőttem fel. A városi lét minden tartozékával a lételemem volt. Igaz, hogy sosem jártam Londonban mégis olyan érzésem támadt, mintha hazajöttem volna.

- Látom, tetszik. – Az ismerős hangra felkaptam a fejem és gondolkodás nélkül vetettem magam, Nono karjaiba. Aki nevetve fogadta heves köszöntésem. – Örülök, hogy még mindig hiányzom neked.

- Mindig. – Engedem el. – Mióta vagy itt?

- Egy órával előtted érkeztem. Megnéztem mikor fut be a járatod és gondoltam megvárlak. Féltem, ha rászabadulsz Londonra estig nem is látlak.

- Még most is nagy a kísértés. – Nevettem rá.

- El tudom képzelni. Apád tudja, hogy itt vagy? – Kérdezi, hogy témát váltson, de ezzel rám zúdít egy adag bűntudatot is. Pillantásomból sejtette a választ. – Fel kellene hívnod.

- Nem akarom megbántani.

- Azzal bántod, ha nem mondod el neki.

- Azzal is. – Motyogom. Úgy sem hagylak békén pillantást vetett rám, megspékelve a várakozó teljes karba font kezekkel. – Oké. Oké. A szállásról felhívom. – Adtam meg magam. – Ilyenkor annyira…

- Szeretsz? Tudom. – Vigyorgott és átkarolva a vállam egy buszhoz léptünk, a sok közül, amik egész nap arra vártak, hogy minket, bennfenteseket furikázzanak.

Az hogy külföldi vagyok, messziről lerítt rólam, ez ellen nem tehettem semmit, nem vagyok idevaló és kész. Se külsőre se modorilag. Itt mindenki távolságtartó és hivatalos. Az ellen pedig, hogy olyan külföldi vagyok, aki még az életben nem járt London? Nos, meg se próbáltam leplezni.

Úgy kapkodtam jobbra-balra a fejem, mint aki bőszen keres valamit. És igazság szerint kerestem is. És minden, ami érdekelt egy-egy találat volt.
Persze nem sikongattam mikor megláttam a Towert, vagy a London Eye formáját kirajzolódni, meg a többi olyan nevezetességet, és nem is mutogattam ujjal, mint egy kisgyerek, de tagadhatatlanul izgatott voltam.A busz egészen az olimpiai falu bejáratához vitt bennünket. A sor lassan haladt az ellenőrzések és adategyeztetések miatt. Mindenki névre szóló, arcképes igazolványt kapott és kapuk nyitására is alkalmas volt.

Minden ország a saját régiójában kapott helyet. A versenyzők, akik a kis országunkat képviselték nem voltak túl messze tőlünk. Néhányukat már ismertem és alig vártam, hogy a többieket is megismerhessem.

Norbival közös szobát kaptunk, ami nem különösebben zavart. A legjobb barátom volt és tisztában voltam a ténnyel, hogy ha itt elkezdődik, aminek el kell, ezt a helyet csak csukott szemmel fogom látni vagy sötétben. Nulla magánélet, aminek a főszereplője éppen több ezer kilométer távolságra van így hát nem volt probléma.

Miután lepakoltuk a csomagjainkat egy megbeszélésre mentünk, ahol minden ország, minden fotósa, újságírója, riportere, operatőre, de még azok segédei is hivatalosak voltak. Vagyis inkább kötelező jelleggel részt kellett venniük.

Egy hatalmas előadóterembe gyülekeztünk. Amint helyet foglaltunk a kezembe nyomott egy közel harminc oldalas dokumentum köteget.

- Mi ez?

- A szabályzat. Tegnap letöltöttem és kinyomtattam. Én már a repülőn átolvastam.

- Remélem a lényeget kiemelted. – Mondtam még mielőtt belelapoztam, de se zöld, se kék, de még csak rózsaszín vagy más rikító színű csíkot sem láttam. Csak feketét a fehéren. Egy köteg A4-es lapon tömény jogszabály, paragrafus és bekezdés.

- Szabad egyáltalán bármit is csinálnunk? – Érdeklődtem.

- Persze. Adott helyen, adott időben, de nem vészes.

- Magyarul nem leszünk láncon, de magas korlátok közé leszünk zárva.

- Valami olyasmi, de Én vagyok jobban korlátozva. Te a kis masináddal oda mész ahova akarsz és az a jó, ha minél több képet csinálsz, mert előfordul majd, hogy azokból kell dolgoznom. A sajtótájékoztatókon és a személyes interjúkon ott kell lenned, de erről majd adok egy pontos tájékoztatót, így ott tudsz lenni, ahol kell, és amikor kell.

- Csúcs. Órarendet kapok.

- Szokj hozzá. Szeptembertől a fősulin is kapsz. – Emlékeztetett. – Most pedig, pszt és figyelj.

Pontosan 3 óra 24 perc és 12másodperc tömény okosítás után az információktól zsibongó fejjel hagytam el a családi ház méretű konferencia termet. Nono valahol lemaradt és nagyon jól tudtam, miért. Leültem az ágyra és nagy sóhaj kíséretében elővettem a mobilom, majd kikeresve apa számát néhány pillanat habozás után felhívtam.
- Szia, kincsem. Mi újság? Hogy vagy? – Kérdezte, de hallottam a hangján, hogy inkább azt kérdezte volna meg, hogy mi a baj.
-  Jól, azt hiszem. Egyelőre.
- Egyelőre?
- Hát. . . – Kezdem és eszembe jut a nap mikor bemutattam nekik Sergiot. Akkor is ilyen ideges voltam és legszívesebben elbújtam volna, ahogy most. Csak azért mert azt gondoltam olyat teszek, ami nem helyes. De már miért ne lett volna helyes a szerelmemmel töltenem az éjszakát? És ebből kiindulva miért ne lenne helyes, hogy eljöttem Angliába az Olimpiára, dolgozni? Ez csak egy ország egy helyszín. Egy más dolog, hogy pusztán kíváncsiságból vágytam ide, miatta, miattam és anya miatt, de nem a családja miatt, akik bántották, kitagadták. Mély levegőt vettem. – ne akadj ki nagyon. Csak el akartam mondani, hogy Londonban vagyok.
– Beletelt néhány pillanatba mire reagált.
- Ezt most jól értettem? – Kérdezte és tudom, hogy értette csak még nem fogta fel.
- Igen, apa. Azt hiszem.

- Mi dolgod neked ott?

- Apa kértelek, hogy ne akadj ki. Csak dolgozok.

- Dolgozol? Pont Angliába?

- Igen, mert tudod az Olimpia Londonban lesz idén és Norbi megkért jöjjek el vele, mert nem akar valami próbaidős amatőrrel pofára esni. – Mondtam és hallottam, ahogy tüdejéből kiszabadul a visszatartott levegő.

- Értem. Rendben van. – Mondta. – De ne hidd, hogy odavagyok az örömtől, amiért ott vagy. Ráadásul egyedül.

- Apa nem vagyok egyedül és gyerek sem vagyok már. Ráadásul most jövök egy kőkemény okosításról. Örülhetsz, élni sem lesz időm.

- Tisztázzuk. Amíg anyád és Én élünk addig gyerek maradsz, ha tetszik, ha nem. Még akkor is, ha már te is anya leszel, de ezzel még nagyon hosszú ideig ráérsz foglalkozni. Annak pedig egyáltalán nem örülök, hogy túlhajtod magad.

- Ne haragudj.

- Sosem. Te is tudod. – Mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Hogy tetszik London? – Tette fel azt a kérdést, amire egyáltalán nem számítottam.

- Csodás apa. Annyira más, és mégis olyan hasonló.

- Igen azt hiszem, értem mire gondolsz…

Gondosan áttanulmányoztam a Nono által készített beosztást és összevetettem az egész eseménymenetrenddel. A sajtótájékoztatókon mindig együtt kellett lennünk és az egyes döntőkön is. A selejtezőket pedig megosztottuk.

- Szükségem lesz az okos kis fejedre is, úgyhogy figyelj oda.

- El sem hiszem, hogy erre az egészre egyedül küldtek.

- Ch… Nem tartasz képesnek rá, hogy meg tudom csinálni? Sőt tovább megyek, nem bízol abban, hogy ketten megcsináljuk.

- Hogy kételkednék benned? Tudom, hogy képes vagy rá. Magamban már kevésbé bízok, de ez az én bajom. – Összevontam a szemöldököm. – Ugye tudod, hogy két és fél hét ilyen tempó után totál készen leszünk.

- Innen már nincs visszaút. – Csóválja meg a fejét.

- Viccelsz? Eszembe sincs lelépni. Lehet, hogy minden este úgy fogok belezuhanni abba az ágyba, – mutattam rá az említett bútorra. – de nem bánom. Mutassuk meg ki a legjobb…

És úgy is történt. Egyik nap követte a másikat és egyik sporteseményről mentem a másikra. Főleg azokon voltunk érdekeltek, amin Magyar versenyzők is voltak, de természetesen más nemzetiségű, sikeres és kevésbé sikeres sportoló is helyet kapott, Nono cikkeiben és az Én képeimen.

Nem volt túl sok időm várost nézni. Ahogy fogytak a versenyzők és a napok egy-egy órát ki tudtam használni és ilyenkor kiszabadultam abból az őrületből, ami körül vett, hogy megismerkedjek Londonnal. A felét nem tudtam megtenni annak, amit szerettem volna, de Sergio megígérte, hogy egyszer visszahoz és velem fedezi fel a várost, annak ellenére, hogy Ő már látta.

A magyarok 21 sportágban 157 sportolóval képviseltették magukat. Éppen hogy elkezdődött az Olimpia már az első napot egy cselgáncs bronzéremmel fejeztük be, amit másnap ugyanebben a sportágban egy ezüst követett. Valamint ugyanezen a napon vívásból megszületett az első arany.

Még fotósként, vadidegenként is hatalmas élmény volt látni a győzelmet, a boldogságot és az örömkönnyeket. Büszke voltam rá és mindarra, amit kemény munkával, akarással, szenvedéllyel, szeretettel és elkötelezettséggel ért el.

Úgy gondoltam minderre szükség van ahhoz, hogy egy sportoló sikeresen legyen.

Rengeteg csapatsporton és egyéni összecsapáson vettem már részt, mint külső szemlélő. Tudom, hogy sosem fogom igazán megérteni, mert én csak látom, hallom, de valójában nem érzem azt, amit ők. De többet tudtam, mint bárki más.

A napjaimat Sergioval éltem és láttam mit tud tenni vele egy elvesztett meccs vagy egy megnyert mérkőzés. Láttam azt, hogy bármennyire is bántja nem adja fel. Tovább küzd és hajt, amíg el nem éri a kitűzött célt. Ezt nem csinálja az ember muszájból, akarata ellenére, vagy, mert mások elvárják tőle. Ahhoz, hogy sikeres légy szenvedélyesen kell szeretned azt, amit csinálsz és elkötelezned magad annak az életformának. Úgy ahogy Ő is teszi nap-nap után.

 

Minden reggel hajnalban keltünk és helyszínről helyszínre mentünk. Az első hetet még gond nélkül végigcsináltam. A második közepén viszont, amint ágyat láttam belezuhantam. Sőt az egyik tornadöntő után sírva nevettem magamon, mikor könnyekig hatódtam a szivacs látványától.

- Ha jót akarsz magadnak és a lapnak, akkor addig jó messzire elkerüljük a szobát, míg nem végeztünk.

- Rendben. – Nevetett.

- Te figyelj csak. Most lehet, hogy csak szimplán Sergio hiányom van, de az is lehet, hogy Berki Krisztián tényleg hasonlít rá. – Tűnődtem el miközben a tornászt néztem, aki külföldi riporterek és újságírók gyűrűjében vigyorgott.

Nono is arra nézett amerre én.

- Hm… Talán egy kicsit. Viszont abban biztos vagyok, hogy Ramos hiányzik neked.

- Ezt nem tagadom.

- Beszéltél ma már vele?

- Még nem.

- Figyelj, szerintem kép van elég. Menj és hívd fel. Én még beszélek, az aranyérmessel aztán találkozunk az ebédlőben fél óra múlva.

- Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. Azt hiszem élek vele. Köszönöm. – Vigyorogtam.

- Mit nem mondasz. – Nevetett hangosan. – Na, menj.

Nem kellett kétszer mondani. Már ott se voltam. Ahogy kiértem a tornacsarnokból a fülemre szorítottam a telefonom, amin előzőleg Sergiot tárcsáztam.

- Szia! – Köszönt halkan, rekedtes hangon.

- Szia. – Suttogtam én is. – Aludtál.

- Ühüm.

- Ne haragudj.

- Akkor haragudnék, ha nem hívtál volna. Mi újság?

- Ma is gazdagabbak lettünk egy arannyal. És már túl vagyunk a félidőn. Alig várom, hogy lássalak.

- Ó, én nem csak látni akarlak.

- Valójában én sem, de ez maradjon a mi titkunk.

- Rendben. Végeztél mára? Mennyi az idő?

- Oké. Nem. És fél tíz.

- Lassíthatnál. Nem egy hullát szeretnék visszakapni. – Legszívesebben nevettem volna kedvesen szigorú hangján, mégse tettem. A törődése simogatta a lelkem.

- Majd a felügyeleted alatt pihenek.

- Abban biztos lehetsz édesem. Most hol vagy?

- Megyek vissza a szobánkba. Elhozom a laptopom, mert az ebédlőbe fejezzük be a melót. Ha két percnél többet töltök ágy közelbe, beleájulok.

- Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod.

- Már hogyne kéne. Rezsit fizetek, törlesztek, egyetemre megyek és valamiből még élnem is kell. – Világosítottam fel, újra.

- Tudod, hogy…

- Tudom Sergio és nem. Köszönöm. Tudom, hogy csak segíteni akarsz és azt is, hogy szívesen teszed, de nekem szükségem van az anyagi függetlenségre.

- Igen, tudom. Azt akartam, hogy tudd, csak egy szavadba kerül.

- Köszönöm. – Mondtam már megenyhülve, indulat nélkül.

A napjáról kérdeztem és miközben a célom felé haladtam, őt hallgattam. Amennyire tudtam nyomon követtem az eseményeket, de az ő szájából ezt egészen más volt hallani. Ahogy befordultam a folyosóra, amelyiken a szobánk volt egy lányba ütköztem.

- Bocsi. – Motyogta sietősen. Meg se várta, míg bármit is mondok a következő sarkon úgy eltűnt a szemem elől, mintha ott sem lett volna. Szinte biztos voltam benne, hogy nem ismert meg. Ellenben velem.
- Ott vagy?

- I-itt persze. – Feleltem és még mindig arra néztem ahol Lara eltűnt. – Most futottam össze az exeddel.

- Mekkora mázli, hogy Én nem futok össze tieddel.

- Nehéz lenne.

- Nem tehetek róla.

- Egy szóval se mondtam, hogy tehetsz. Csak fura hogy pont itt futok össze vele. Itt csak magyarok laknak.

- Hm… Biztos összeszűrte a levet valamelyik bajnokotokkal. Kinézem belőle. – Mondta, én pedig további lehetőségek után kutattam, de az volt a legésszerűbb, amit Sergio mondott.

- Igazad lehet. – Helyeseltem végül és nem gondolkoztam többet a történteken. . .

Húsz napot töltöttem Londonban. A tizenkilencediken volt még néhány döntő és persze a záróünnepség, ami hasonlóan a nyitóünnepséghez lenyűgöző volt. Csak ez után álltunk neki a munka érdemi részének.
Az utolsó napokon annyira összeürüsödtek a végső összecsapások, hogy mindössze három-négy órát aludtam éjszakánként.
A monitoron összefolytak a betűk és a képek. Többször meg kellett állnom és pihennem, ezért jóval tovább tartott minden, mint általában. És persze az is nagy szerepet játszott a dologban, hogy tudtam, holnap hazamegyek.
Becsuktam a szemem és rászorítottam a kezem, hogy védjem a neoncsövek erős fényétől. A fejem szinte megkönnyebbült attól, hogy nem erőltettem tovább a látást.
- Jól vagy? – Kérdeztem, Nono. Az asztal másik oldalán ült. A lábai egy másik széken pihentek, a laptopja pedig az ölében feküdt.
- Aha. – Motyogtam. – Azt hiszem ezért az estéért a szemem nem lesz hálás.
- Nemsokára vége. Tarts ki. Holnap ki se kell nyitnod a szemed.

- Egy darabig. Viszont délig el kell hagynunk a falut és a jegyem is le van foglalva. Sergio már otthon van, Én pedig lassan megőrülök, annyira hiányzik. – Nem reagált, ezért felnéztem. Engem bámult. – Mi az?

-  Semmi. – Vont vállat. – Vagyis… Amikor megismerlek azt gondoltam, hogy olyan magadnak való vagy, pedig egyáltalán nem. Igaz, hogy kevés ember van, akit közel engedsz magadhoz, de Ők az életedet jelentik. Annyira ragaszkodsz hozzá, a szüleidhez, a barátaidhoz, hozzám… Féltelek. – Mondta csendesen. – Ha így szeretsz, az nagyon tud fájni is. Nálad nincs egyensúly.

- Tudom, de nem várhatom ezt. Nem gondolhatok arra, hogy mi lesz, ha hibázunk, és valami olyan történik, ami után nincs többé együtt. Vagy ha ne adja Isten, bármi történne azokkal, akiket szeretek. – Nagyot sóhajtottam. – Vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek.

Igaz már későre járt, de hozzánk hasonlóan sokan dolgoztak az ebédlőben. Talán Ők is inkább ültek itt és nem kockáztatták az esetleges szundikálást még a munka befejezése előtt.

Az Olimpiai egyesületnek volt egy belső, online rendszere, ahol a bennfentesek első kézből kaptak információt az esetleges változásokról, módosításokról és egyéb hírekről. Szinte folyamatosan be voltam lépve a rendszerbe. Vagy gépről, vagy telefonról, hogy ne maradjunk le semmiről.

A program friss megosztást jelzett. A tálcán lévő villogó sávra kattintottam és veszett tempóba kezdett verni a szívem mikor a felugró képen magamat láttam viszont. Először talán elfehéredtem, mint egy kísértet, és utána elvörösödtem, mert úgy éreztem az arcom lángol. Nono, ugyanúgy megkapta az üzenetet és riadt tekintettel bámult rám.

Ha Ő látta, a terembe lévő összes ember látta. Hallottam a székek nyikorgását, a suttogást az izgatottságot a hangjukba, hogy az olimpia mellett újabb szenzációs hírt tehetnek közzé.

Sergio Ramos barátnője itt dolgozott fotósként. Olyan mélyre csúsztam a székembe amennyire csak tudtam és belebújtam a gépembe. A kijelző elhomályosult előttem és csak a halk beszélgetésekre tudtam figyelni. Arra, hogy ismerős vagyok, de nem tudnak hova tenni. Hogy láttak már és együttműködve próbálták kizárni a jelenlévő országok képviselőit.

- Ti se tudjátok ki a csaj? – Kiáltott oda Norbi, amiért hihetetlenül hálás voltam. Aztán rám nézett?

- Honnan? – Kérdezte.

- Nem tudom. – Suttogtam és elcsuklott a hangom. Nem akartam ezt. Nem úgy, hogy Ő nem nincs velem. A közelsége nélkül képtelen voltam megbirkózni a gondolattal, hogy a titkunk többi nem titok.

- Ki tehette ezt közzé? – Kérdezősködött tovább, mire megcsóválta a fejem és közben lüktető fejjel próbáltam kitalálni. Volt még rajtunk kívül magyar csoport, de Ők erről nem tudtak. Nono még csak meg se fordult a fejembe.

Miközben percről percre egyre tanácstalanabb lettem úgy nőtt a félelmem. Féltem attól, hogy ha meglátnak, apró darabokra szednek. Féltem attól, hogy nem leszek képes kezelni ezt a helyzetet. És féltem attól, hogy mit szól ehhez az egészhez Sergio. Ő ugyanúgy akarta, hogy elkerüljem a rivalda fényt, ahogyan Én. Hogy a mi kis buborékunk támadhatatlan legyen és ebben a névtelenség segített. Eddig.

- Azt írják nyilatkoztál.

- Dehogy nyilatkoztam.

- Tudom, de itt azt írják, hogy Frewer kisasszony készséggel osztotta meg magánélete apró kis titkait az egyik országos lapnak. – Olvasta és ezzel egy időben csalódott moraj hulláma söpört végig a bennlévőkön, amitől megborzongtam.

- Nem tettem ilyet. – Suttogtam.

- Mikor tetted volna? – Kérdezte és mintha elgondolkodna. Kérdőn néztem rá. Nem lehet, hogy Ő nem hisz nekem. A napjaim jelentős részét vele töltöttem. – Sejtésed sincs?

- Már mondtam, hogy nincs. – Mordultam rá.

- Jó-jó. Be ne kapj. Majd Sergio szépen megcáfolja és három nap múlva mindenki elfelejti.

- Ja, vagy én leszek a szánalmas fotós, akit nem vállal fel a világsztár pasija. – Most rajta volt a sor, hogy kérdőn nézzen rám.

- Most nem értelek. Nem ezt akarod?

- De igen. Csak, félek.

- Minden rendben lesz. Bármit is írtak biztos vagyok benne, hogy köze nem lesz az igazsághoz. Elolvassátok és majd egy jót nevettek rajta. – Szavai kicsit megnyugtattak, de tudtam, hogy igazán nyugodt csak akkor leszek, ha majd túl leszünk ezen a kellemetlen helyzeten.

- Mindenestre felhívom, hogy ne érje meglepetés.

De hiába tettem ezt, nem volt elérhető. Valószínűnek tartottam, hogy nem kapcsolta vissza a telefont, ugyanis az órám szerint már otthon kellett lennie. Ettől pedig egyáltalán nem éreztem jól magam.

Másnap csöves sapkába és napszemüvegbe vonultam be a reptérre és csak reméltem, hogy nem keltek feltűnést azzal, hogy el akarok bújni. Nem álltam neki újságokat nézegetni, hogy megtudjam mit hazudtak össze rólunk. Nem éreztem, azt hogy megkönnyebbülnék, ha tudnám. Sergio továbbra sem volt elérhető ezért aggódni kezdtem. És ez tovább húzta a hangulatomat. Norbi próbálta elterelni a figyelmem, ami néhány percre sikerült is, de a gondolataim hamar visszatértek. Biztos voltam benne, hogy fellélegzett, mikor felszólították a beszállásra.

- Minden rendben lesz. Oké? – Bólogattam és felálltam, hogy átöleljem. – Hívj, ha kellek. Bármikor. Ne törődj azzal, hogy mennyi az idő.

Azzal, hogy ezt mondta a rossz érzés, a nyomás a gyomromba még erősebb lett.

- Köszi. – Préseltem ki magamból. Szomorúan mosolygott rám mikor elment. Mintha Ő már tudott volna valami, amit Én nem.

Fáradt voltam, de nem tudtam aludni és azzal töltöttem a repülőutat, hogy nyugtattam magam. Azt mondogattam magamnak, hogy nem lesz semmi baj. Ott fog várni a reptéren és együtt megyünk haza. Jót nevetünk ezen az egészen és holnap el is felejtjük...

40 - Kézzel - lábbal

Szijasztok! 

Elérkezett a pillanat. . . Itt a vége. Nem olyan egyszerű ez nekem, mint amilyennek látszik.

Ez az első történet, amit közönség előtt fejezek be, és hát kicsit megkönnyeztem. . .

Még mielőtt átadnám a befejező rész kezdő sorait nektek, szeretnék köszönetet nyilvánítani, mint a nagyok.

Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy annak is érzem magam. Sőt…

De, itt most nem is ez a lényeg. Nem vágyom írói pályafutásra, de csak az írással vagyok teljes. Ezért csinálom. :) 

Nem emelnék ki senkit személy szerint, egyszerűen csak szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasott, fantasztikusak vagytok. Köszönöm, hogy itt voltatok velem és elolvastátok Hanga és Cris történetét. Aki szerette, annak duplán köszönöm.

Hálás vagyok a rengeteg kommentért és pipáért, amit tőletek kaptam. Ezek nélkül valószínűleg nem érte volna meg a történet ezt a fontos pillanatot. . . Úgyhogy köszönöm!!! 

Most pedig, nagyon remélem, hogy nem fogok csalódást okozni ezzel a résszel (sem?), és ti is annyira fogjátok szeretni amennyire Én szerettem. =)

Jó olvasást! 

Puszi

Vii

- Anya, anya. Zöld a lámpa. – Hoz vissza a jelenbe kisfiam hangja. Ex-amnéziásként, többször rohannak meg az emlékek, mint kellene. Talán mert egy kicsit mindig félni fogok attól, hogy újra elveszítem azokat. Viszont egyáltalán nem bánom, főleg ha a tudatomba kellemes emlékek tolódnak. 

Elmosolyodok és ránézek a visszapillantó tükörben.

- Köszönöm, látom. - Sebességbe teszem a váltót, lassan engedem fel a kuplungot, de még mielőtt a kereszteződésbe gurulnék, újra körülnézek. A két kis élet a hátsó ülésen még nagyobb óvatosságra int, hisz már nem csak magamra kell vigyáznom, hanem a kisfiamra és az alig nyolc hónapos kislányomra is, aki olyan nekem, mint a napsütés. Az érkezése minden sötét felhőt és kellemetlen emléket elűzött. Gyógyír volt azokra a sebekre, amiket a múltban szereztünk és értelmet adott az addig értelmetlennek hitt szenvedésnek. 

Értük újra és újra végigcsinálnám. És tudatában annak, hogy milyen élet is vár a göröngyös út végén, még mosolyognék is mellé.

Egy újabb lámpánál hátrafordulva rá is vetek egy pillantást. Békésen alszik nagy és okos bátyja mellett. Junior úgy figyeli minden mozdulatát, és vigyáz rá, ahogy annak idején a bátyám vigyázott rám. Ez az édes kis angyal lett az újrakezdésünk ajándéka.
Szinte biztos vagyok benne, hogy azon az éjszakán fogant, mikor újra és esetünkben megint, egymásra találtunk. Nem próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt, viszont mindkettőnknek szüksége volt a törődésre az érintésre, hogy biztosak legyünk abban, mindaz, ami történt valóság és nem csak a képzeletünk játszik velünk. Hogy nem csak egy álom. 

Megéreztem. Tudtam, hogy valami megváltozott. Talán ha nem lennék az, aki vagyok, akkor azt mondanám, hogy sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot mikor elmondtam Crisnek, babát várok, de ugyebár ez nálam nem igazán nyerő. Pusztán elővigyázatosságból, vagy inkább babonából nem biztosítom magamnak szavakba öntve az örök emlékeket, de szívesen emlékszek arra a napra, ahogy még sok másikra. . .

Attól a perctől kezdve, hogy kiderült, egy aprócska életet hordok a szívem alatt, úgy láttam a világot, mint egy szerelmes tinédzser. Elmondhatatlanul boldog voltam és úgy éreztem nincs az az akadály, amit ne tudnék leküzdeni. A felhők felett jártam és nem volt ember, aki elvehette volna tőlem ezt az érzést.

Így jöttem ki a nőgyógyásztól. Párosítva mind e mellé egy levakarhatatlan mosolyt. 

A homlokomra volt írva, hogy gyereket várok. 

- Gratulálok. – Vigyorgott rám szélesen a következő páciens, aki már a sokadik vizsgálatra jöhetett vissza gömbölyű pocakjával. Lapos hasamra csúsztattam a kezem és már alig vártam, hogy én is ekkora pocakkal büszkélkedhessek. 
- Köszönöm. – Vigyorogtam vissza rá. – Mennyi van még vissza? 
- Napok kérdése. – Sóhajtott vágyakozva. – A fiatalúr hamarosan kibújik és vége a jó világnak. – Mosolygott, amit nem volt nehéz viszonoznom. 
Édes teher volt neki, és már akkor tudtam, hogy nekem is az lesz. 
- Jó egészséget kívánok. – Mondtam. Nem tartottam helyén valónak, hogy hasonlóképpen gratuláljak, szülés előtt, de ezt ugyanúgy értékelte, ha nem jobban. 
Zsebemben az én kis pocaklakóm fényképével a tiltás ellenére, nem törődve a következményekkel, berohantam a Real Madrid edzésére. 
A kicsit túlsúlyos biztonsági őr rohant utánam. Ugyan már nem sportoltam, de még mindig gyors voltam. És az újdonsült anyai izgalom mellé még párosult az a gyerekes öröm is, amit a tilosban járás miatt éreztem. 
A sietős és hangos érkezésemmel a teljes figyelmet magamra vontam. Az őr még mindig kitartóan loholt utánam megállásomért rimánkodva. 
Az edzés zárt ajtók mögött zajlott. Szinte magamon éreztem az edzőstáb szúrós tekintetét, mikor elfutottam mellettük. Teljesen megértettem, hisz másnap meccs volt, de pont ezért vártam Én is megértést. Kizártnak tartottam, hogy ezt a hírt képes lettem volna másfél napig magamban tartani. 
Mindenki abba hagyta, amit éppen csinált. 
- Elnézést. – Kiáltottam oda Mounak. – Élet-halál kérdése. Vagyis inkább életé. – Javítottam ki magam. Cris futott felém és Iker is kijött a kapuból. 
Azzal, hogy mi újra egymásra találtunk és kiderült az igazság Ők is rendezték a viszonyukat egy hajnalig tartó beszélgetéssel. 
Lihegve omlottam a karjába. 
- Jézusom, minden rendben? – Kérdezte és hátrasimította rakoncátlan tincseimet miközben megnézte, hogy mindenem egyben van-e. 
- Minden… a… legnagyobb… rendben. – Mondtam szaggatottan. – Adj… egy… percet. – Kértem és igyekeztem kifújni magam. 
Még mindig minden tekintet felém irányult. Iker megállt mellettem. 
- Jól vagy? 
- Igen. Szia. – Köszöntem, majd vettem egy jó mély levegőt és kifújtam. Miután a légzésem lecsillapodott mosolyogva néztem aggódó szerelmem tekintetébe. 
- Minden oké? Megijesztesz. 
- Szeretnék bemutatni neked valakit. 
- És nem várhatott volna holnap estig? – Sóhajtott bosszúsan. Megráztam a fejem. 
- Fontos. 
- Biztos az, ha itt vagy és hagytad, hogy még a biztonsági őr is megkergessen. – Mosolyodott el megenyhülve. 
- Hidd el az. 
- És hol van? – Kérdezte, miközben szemével az ismeretlent kereste. Megfogtam a kezét, mire értetlenül nézett le rám. 
- Itt. – Suttogtam, mikor tenyerét a hasamra szorítottam. Úgy nézett rám, mintha legalább a világ nyolcadik csodája lennék. Csillogó szemeiben olyan szeretetet égett, amit már képtelen voltam szavakba önteni. Annyira meghatódtam csodálattal keveredő kisfiús tekintetén, hogy könnyek tolódtak a szememben. .  .


Még ma is ugyanolyan tisztán látom magam előtt az arcát és most is a fülembe cseng a boldog nevetése és a többiek gratulációja. 
- Anya? – Szól ismét Junior, de most nem a lámpa miatt. 
- Tessék? – Kérdezem, jelezve ezzel, hogy figyelek rá. Szerettem hallani, hogy anyának hív és még jobban szerettem az érzést, hogy úgy is tekint rám. .  .


Mikor már teljes tudatában voltam annak, hogy kilenc hónap múlva életet adok egy kisfiúnak vagy egy kislánynak, elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy fogok érezni vagy viselkedni. Szerettem Juniort, teljes szívemből és ezt senki nem kérdőjelezhette meg. Nem számított, hogy nem én voltam az igazi anyukája. Viszont Juniornak akkor én még csak Han voltam. Egy lány az apukája életében, akitől szeretetet kap. Nem tekinthetett az anyukájának hisz csak az apukáját ismerte és ezért nem is hibáztathattam. És nem kérhette meg rá, hogy hívjon anyának, mikor nem tudta, mit vagy inkább kit jelent. 
Próbáltam titkolni, hogy mennyire aggódom emiatt, de volt valaki, aki ezt kiszúrta. 
Tisztában voltam vele, hogy előtte nem lehetnek titkaim. És ha valamiért nem szólt, az nem jelentette azt, hogy nem tudott róla. Ő nagyszerű anya, és Én örültem, hogy Ő lett a második életem anyukája. Szerettem volna Juniornak az lenni, ami Ő nekem. 
Tudtam, hogy vele megoszthatom a félelmeimet, mert nincs, aki jobban megértene nála. 
- Nem attól vagy anya, hogy megszülsz egy gyermeket. És nem csak annak a gyereknek az anyukája lehetsz, akit a szíved alatt hordtál. Anya akkor lehetsz, ha feltétel nélkül szeretsz, és óvod őt, vigyázod álmát és a szívedbe zárod. Ha sajátodként neveled és szereted.  Junior tudja, érzi ezt, de nem tudja kifejezni magát. Neki az anya nem több mint egy szó. Egyelőre. Hidd el Cristiano se csak azért hív anyának, mert jól hangzik, vagy mert az a nyilvánvaló tény, hogy a gyerekét hordod a szíved alatt. – Mosolygott. Én pedig végre megértettem. 
Miután megtudtuk, hogy kisbabánk lesz Cris elkezdet anyának hívni. Egy percig se furcsálltam és szerettem mikor úgy hívott. Büszkén ejtette ki azt, hogy anya, vagy gyönyörű anyuka, esetleg leendő és még sorolhatnám, de ezeket mondta a leggyakrabban.
Junior nem utánozni kezdte az apukáját, hanem rákérdezett. 
- Apu, Han miért Anya? – Kérdezte meg tőle egyik este lefekvés előtt. Már látszott a hasamon hogy valaki bizony növekszik ott bent, mikor erre az apa fiú, beszélgetésre sor került. 
- Azért, mert nemsokára lesz egy kistestvéred. 
- Mikor? 

- Nyár vége körül.

- És neki lesz az anyukája? – Cris bólintott. Majd rám nézett. – Nekem is leszel az anyukám? – Kérdezte hatalmas nagy barna szemeit rám meresztve. A válaszomra várt.  Az ajakamba kellett harapnom, hogy ne remegjen, és hogy lehetőleg ne sírjam el magam a kérés hallatán. 

- Kicsikém, Én már most is az anyukád vagyok. – Simogattam meg a fejét és attól a perctől kezdve nem kételkedtem tovább magamban, vagy az érzéseimben. A kisfiam volt és ezen, semmi nem változtatott.

- Akkor mondhatom neked, hogy anyu? 

- Ragaszkodom hozzá. – Nevettem rá és puszit nyomtam a homlokára majd magamhoz öleltem.

Soha nem érzett nyugalmat és tejességet éreztem. . .

 

- Apa mikor jön haza? – Kérdezi.

- Nemsokára. – Felelem. 

- De mikor? – Türelmetlenkedik, amin halkan nevetek.

- Szerintem mire hazaérünk Ő már otthon lesz. 

- Tényleg? – Kérdezi, ragyogó szemekkel mire bólintok. Nekem is hiányzik már.  Barátságos meccsre utazott a válogatottal és az edzések valamint felkészülések miatt már egy hete távol van. Utoljára az esküvőnk előtt töltöttünk ilyen hosszú időt távol egymástól. . .

Májusba tartottuk és a mai napig nem értem, Iza, hogy volt képes rábeszélni minket arra, hogy egy teljes hétig ne találkozzunk az esküvő előtt. Hadovált valamit arról, hogy az egy nap nem elég, mert túl sokat vagyunk együtt és nem vágyunk majd egymásra eléggé a nászéjszakán.

Utáltam érte, mert a hormonjaimnak köszönhetően Cris nélkül olyan voltam, mint egy síros kislány. Izának fogalma sem volt, hogy milyen nekünk külön lenni, hogy nélküle elveszett vagyok. Hajthatatlan volt és még a bátyámra se hallgatott. A legkevésbé sem érdekelte, és örömmel játszott velem Barbi-babásat, ahol természetesen én voltam Barbi. 

Cris rám bízta a döntést az esküvő időpontját illetőleg. Rajtam múlt, hogy terhesen megyek-e férjhez vagy majd csak később. Nekem pedig nem számított, hogy teszem ezt, mert nem érdekelt ki mit mond, hogy mennyire nem való az én helyzetemben. A felesége akartam lenni és kész.

Így már bőven gömbölyödő pocakkal, a hagyományokat tiszteletben tartva, egy egyszerű tört fehér földig érő sifon ruhában mondtuk ki a boldogító igent. És örökre a szívembe égett, amit ott, és akkor mondott nekem. 

 

Sosem voltunk átlagosak. Míg mások akadályt ugrottak, mi magas falakat másztunk.
Egymás nélkül a pokolba járunk, mikor együtt vagyunk, a mennyországban.
Melletted úgy érzem, bármire képes vagyok. A Te fényed vesz körbe és vigyáz rám.
Te tartod össze a világunkat. A Te szívedtől dobog az enyém.
A legjobb vagy, ami történt velem, és csak veled van értelme a Mindennek. .  .

  

Befordulok az utcába és kicsit én is izgatottabb leszek. Még mindig nehéz nélküle, és rettenetesen hiányzik mikor nincs velem, bár a két kis csöppség sokat segít abban, hogy érzelmileg ne legyen olyan nehéz.

Leparkolok az út szélén. 

- Junior maradj a kocsiban, míg kiveszem a húgodat. – Kérem meg, mire bólint.

A kisasszony azzal egy időben ébred, hogy az autó megáll. Nagyot ásítva nyújtózkodik és már két kézzel kéredzkedik ölembe. Táskát a vállamra akasztva kikapcsolom az övet és kiveszem az ülésből. 

- Oké nagyfiú. Jöhetsz. – Miután kiszáll, megáll mellettem. Bezárom az autót és kézen fogva a ház felé indulunk.

Beütöm a kapukódot és mikor átlépjük, Junior egyenesen az ajtó felé rohan, ami szélesre tárul előtte és mire még egyet pislogna, már apukája karjaiban van. 

Egy pillanatra megállva csak nézem őket és örülök, hogy újra teljes a családom. Miután mi is bemegyünk Cris becsukja az ajtót. Mielőtt még egyet léphetnék, átölel és megcsókol.

- Szia. – Suttogom. 

- Neked is. Hogy vannak a hercegnőim? – Kérdezi. – Jól viselkedtél Villámbaba? – Veszi el tőlem.

A kisasszony joggal érdemelte ki a becenevét, amit a csapattól kapott, és Crist még most is azzal szekálják, hogy a lánya gyorsabb, mint Ő, ugyanis sietve jött világra. Ma már csak nevetünk rajta, de halálra rémisztett minket, mikor alig hét hónap után úgy döntött, neki elég volt odabenn. . .

  

Izával és Juniorral meccsnézésre készültünk, mikor a semmiből rám tört egy éles görcs és vérezni kezdtem. Megijedtem, mert fogalmam se volt mi történt. Rohammentő vitt kórházba, ahol tájékoztattak, hogy szülni fogok. Tudtam jól, hogy nem volt itt az ideje és hogy ennek rossz vége is lehet.

Még mielőtt megakadályozhattam volna, Iza felhívta az edzőt és „szülés” jeligével a csatárt kérte. Mou gyors fejszámolás után rájött, hogy még nem lenne itt az ideje. 

- Miért kellett felhívnod? – Kérdeztem dühösen.

- Mert a férjed és a gyereked apja. 

- Feleslegesen fog aggódni?

- Chh… Feleslegesen? Érted nem lehet feleslegesen aggódni. – Mondta, majd felvette a csörgő telefont és egyből át is adta nekem. 

- Kicsim jól vagy? Az edző azt mondta, hogy…

- Igen, szülök. Kórházban vagyok. – Mondom a lehető legnyugodtabban, pedig minden porcikámmal reszkettem a félelemtől a dühtől és a fájdalomtól. 

- De még…

- Tudom. – Szakítottam félbe. – Nem lesz semmi bajunk. Oké? – Persze akkor még fele annyira se voltam benne biztos, mégis úgy éreztem, hogy meg kell nyugtatnom. 

- Odamegyek.

- Nem jössz. 

- De igen.

- Nem, nem jössz. A fenébe is. Inkább rúgj három gólt. Oké? – Kértem fojtott, sírós hangon, amit hosszú csend követett. Mérlegelte döntése következményeit. Mindkét lehetőség következményeit. – Kérlek. – Könyörögtem. Mire belement. 

- Oké. Két óra múlva ott leszek. Várni fogsz?

- Várni foglak. – Mondtam és letettem a telefont. 

Még nyolc óra múlva is alig tudtam magamról. Kimerült voltam a szüléstől és a vérveszteségtől, de mint már olyan sokszor az elmúlt években, mikor egy korházi ágyon tértem magamhoz, Ő ott ült mellett és várt.

- Szia. – Suttogtam. 

- Szia. – Mondta megkönnyebbülten.

- Sajnálom. – motyogtam. Mire megcsóválta a fejét. – Jól van, ugye? 

- Jól. – Bólintott és úgy mosolygott, ahogy csak egy büszke apuka tud.

- Láttad? 

- Igen. Inkubátorban van. Nagyon pici, de olyan gyönyörű kislány, mint az anyukája.

- Egy kislány. – Nyugtáztam. - Mi legyen a neve? - A hajába túrt.

- Hát, ami azt illeti én választottam neki, mert kérték, de ha nem tetszik, nyugodtan változtathatunk rajta. – Mondta idegesen. Nem reagáltam rá, csak vártam, hogy kimondja a kislányunk nevét. – Mikor ránéztem téged láttalak. Egy kicsi Hangát. Ezért úgy gondoltam, hogy a Naomi tökéletes lenne neki. Ő a mi kicsi Nomink. – Mondta, én pedig ismételten hálát adtam az égnek, hogy Ő van nekem. Hogy egy ilyen csodálatos embert adott nekem, és hogy Ő az Én romantikus mesém főhőse. Hogy Ő az Én boldog végem.

- Annyira szeretlek. – Mondtam, de túl fáradt voltam bármi máshoz. És láttam rajta, hogy ő is az. 

- Jól vagy? – Kérdezte, mire aprót bólintottam. – Pihenned kellene.

- Neked is. 

De tudtam, hogy nem fog elmenni. Meg akartam nyzgtatni.

- Az égieknek nem kellek. –  Jutott eszembe az esküvőnkön tett fogadalma.

  

. . . Többször voltam túl közel ahhoz, hogy elveszítselek és minden egyes alkalommal magaddal
ragadtad a lelkem egy darabját, de mindig visszaadtad.
Senkiért nem imádkoztam annyit, mint érted.
Könyörögtem, hogy Istennek vagy bárki másnak ne legyen nagyobb szüksége rád,
mint nekem. . .

- Ne aggódj.

Megcsóválta a fejét. 

- Nem voltál elég Te. Úgy tűnik a kislányunknak feltett szándéka, hogy ha már neked nem sikerült az őrületbe kergetni, akkor majd Ő megteszi helyetted is. – Bocsánatkérő pillantást vetettem rá. Egy elnéző mosoly valamint a meleg barna szempár volt az utolsó, amire emlékeztem. Elaludtam. . .

  

Nomi eszméletlen apás kislány, és abból, ahogy bújik hozzá, látom mennyire hiányzott neki. Fejét a vállára hajtva élvezi a biztonságot és melegséget nyújtó kezek gyengéd ölelését és simogatását. Csak ülök és nézem Őket. Iszom a látványt és tudom, sosem leszek képes betelni vele. Junior jön vissza a szobából és egyenesen felém tart. Nem tűnik féltékenynek, de legbelül tudom, hogy egy picit még is az. Az ölembe mászik, átölel és olyat mond, amit még soha azelőtt:

- Szeretlek anya. – Suttogásnak szánja, Cris mégis meghallja, én pedig még erősebben szorítom Őt magamhoz. 

Ezekért a percekért élek. A kimondott és ki nem mondott szavakért. A néma, de annál beszédesebb pillantásokért. Az apró érintésekért és szív melengető képekért, amik boldoggá tesznek.

A bóbiskoló kicsi lánnyal a karjában leül mellénk a kanapéra és átölel. Egy apró csókot lehel az arcomra, majd halkan kezdi suttogni a fogadalma utolsó sorait:

 

. . .A társam vagy, a szerelmem, a barátom és a gyermekeim anyja.
Adjon a jövő napsütötte napokat, vagy sötét perceket.
Vegyen el emlékeket és adjon vissza fontos perceket.
Teljes szívemmel szeretlek, és míg élek
Kézzel – lábbal fogok küzdeni érted.

VÉGE

39 - Kézzel - lábbal

Sziasztok!

Nos, itt van az utolsó előtti rész, amihez nem igazán fűznék semmit.

Mindent leírtam amit akartam. Remélem, hogy tetszeni fog, igazán mindent megtettem azért, hogy így legyen. :)

Ezen kívül már csak az epilógus lesz vissza, amit valószínűleg napok múlva meg is kaptok.

Jó olvasást kívánok!

Puszi;

Vii 

Szabi minden szabad percét velem töltötte. Ha el is ment, éjszakára mindig visszajött. Előfordult, hogy már aludtam, de tudtam, hogy ott van, mert mikor mellettem volt nem voltak rémálmaim. Elűzte a képeket, és ezért kimondhatatlanul hálás voltam. 

A harmadik napon jött egy pszichológus, hogy beszélgessen velem az öngyilkossági kísérletemről. Nem láttam értelmét, bármit is mondani vagy egyáltalán tagadni, mert ők már elkönyveltek annak, ami valójában nem vagyok. 

- Doktornő, beszélhetnék vele négyszemközt? – Lökte el magát Szabi a faltól ahol várakozott, mert nem engedtem, hogy kimenjen. 

- Rendben. – Sóhajtott a nő, felállt majd kisétált. Szabi pedig mérgesen meredt rám, amit meglepve vettem tudomásul. 

- Miért nézel így rám? 

- Miért csinálod ezt? – Kérdezett vissza. 

- Mit? 

- Ha nem szólsz semmit az rosszabb mintha azt mondanád, hogy véget akartál vetni az életednek. Ha így folytatod, bedugnak egy szanatóriumba. – Mondta mire vállat vontam. Azt hittem nem tud mérgesebb lenni.

– Amikor azt ígértem túl leszünk ezen nem arra gondoltam, hogy antidepresszánsokkal fognak tömni egy olyan helyen, ahol a normális ember, mint te tutira bekattan. Szóval vagy neki állsz beszélni vagy esküszöm, én fogok helyetted. – Azzal fogta magát és kinyitotta az ajtót, jelezve ezzel a pszichológusnak, hogy visszajöhet. 

- Ugye nem mész el?! – Szóltam utána és nem tudtam leplezni a kétségbeesésemet. 

- Nem megyek sehova. – Mondta már megenyhülve. A doktornő leült az előbbi helyére. Ő pedig visszaállt a fal mellé. 

- Próbáljuk meg újra. Rendben?  – Nézett rám. 

- Mire kíváncsi? – Kérdeztem. 

- Arra, hogy miért akart öngyilkos lenni. 

- Nem akartam. 

- Rendben, nem akartad. – Mondta, de nem azért, mert hitt nekem, és ezt nagyon jól tudtam. - Miért vettél be altatót? 

- Hogy ne álmodjak. – Suttogtam magam elé. 

- Rémálmaid vannak? 

- Számomra azok. 

- Tudod mi az oka a rémálmaidnak? – Bólintottam, de nem fejtettem ki bővebben. Ahhoz fel kellett volna idéznem. 

- Én tényleg nem akartam meghalni. Én csak… Nekem csak fájt és nem akartam újra átélni. Én csak aludni szerettem volna. 

- Rendben van. Gondolod, hogy újra megtennéd? – Megráztam a fejem. 

- Nem. – Suttogtam. 

- Hanga mesélnél nekem az életedről? – Kérésére keserűen nevettem fel, majd a doktornőre néztem. Tartottam tőle, ha elmesélem neki az életem, nem fogja elhinni, hogy véletlenül adagoltam túl az altatóm. – Segítene. – Tette hozzá kedvesebben. Szabira néztem, aki bólintott. Becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt, majd belekezdte. 

- Hét éves voltam, mikor a szüleimmel autóbalesetet szenvedtem Spanyolországban. Kirepültem a kocsiból, és ez megmentette az életem, de nem az emlékeim. Olyan súlyos fejsérülést szereztem, ami amnéziát okozott. Egy család talált rám az autópálya mentén és vitt el orvoshoz. Nem emlékeztem semmire és nem beszéltem. Kerestették a hozzátartozóimat, és miután senkit nem találtak örökbe fogadtak. Velük éltem és fogalmam se volt, honnan jöttem, vagy ki vagyok, de nem is számított, mert boldog voltam. Azt gondoltam, hogy ha senkit nem találtak, akihez tartozhattam, akkor, akim volt, elveszítettem azon a napon. Lett új életem, új szülőkkel és testvérekkel. Normális életem, amiből semmi nem hiányzott. Aztán tavaly decemberbe az iskolai kézilabdacsapatot szállító busz szakadékba zuhant, velem együtt, ahol kisebb nagyobb sérülések mellett egy újabb koponyasérülést szenvedtem. Eszembe jutott a gyerekkorom, de minden más eltűnt. Megtalálták a bátyámat, aki hazahozott. Persze semmi sem volt olyan, mint régen. Amit itt éltem életet, már nem létezett. Nem folytathattam ott ahol gyerekként félbehagytam, és Máté se tudott hova tenni. Megtanult nélkülem, nélkülünk élni és nem hibáztathatom azért, hogy semmit nem tett a gyógyulásom érdekébe, ami nem lett volna nehéz. Egyetlen emlékem maradt a spanyolországi életemből. Egy barna szempár és az érzés, hogy szeretem, azt, akihez tartozik. Ezért visszamentem Madridba, hogy megkeressem. Maga volt a csoda, hogy belebotlottam. Elvitt orvoshoz ahol megtudtam, hogy az ismerős környezet segíthetett volna, de hónapok elteltével ugyanannyi esélye volt a gyógyulásomnak, mint annak, hogy az állapotom végleges. És a gyógyszert is tovább szedették velem, mint szabadott volna. Akartam az emlékeimet, a múltamat, de közben elfelejtettem élni. Sokáig tartott mire felfogtam, hogy új esélyt kaptam, amivel élnem kell. Bár soha nem tudtam teljesen elfogadni, hogy az életem egy fontos szakasza elveszett. Viszont a bennem keletkezett űr kezdett zsugorodni. Megpróbálták visszaadni nekem az életem, úgy hogy újra megismertetnek vele. Egy idő után már nem vágytam úgy az ismeretlenre. Sokat segített a szerelem, ami túl erős volt ahhoz, hogy ne múljon el. Újra kézilabdázni kezdtem, ami szintén sokat segített és sokat jelentett, de az utolsó meccsen lerántottak és újra erős ütés érte a fejem, ami véget vetett a pályafutásomnak. Rosszul érintett, de végül kis segítséggel rádöbbentem, hogy sokkal többet is veszíthettem volna és attól, hogy nem csinálhatom, amit szeretek, még lehetek boldog. Segítséggel újra felépítettem az életem a semmiből, de kiderült, hogy az alapja hazugság, hogy az ember, akit szeretek csupán csak szánalomból volt velem. Hogy minden, ami fontos volt nem több mint múló ábránd. – Meséltem el az életem pár mondatban magam elé meredve. - Nélküle nem találom a helyem és nem tudom, hogy kell tovább menni. Nekem ő olyan volt, mint egy csillag az égen, ami utat mutat, de ez a csillag most lehullt én pedig egyedül állok a sötétségben és nem látom a kiutat. Nem tudom valaha képes leszek-e nélküle tovább folytatni. – Suttogtam el a végét miközben továbbra is mereven bámultam a szemközti falat. Tudtam, ha pislogok a szemembe gyűlt könnyek utat törnek maguknak. – Nem hiszem, hogy bármi képes segíteni egy összetört szíven. – Nem néztem se a dokira, se Szabira. – Annyit viszont tudok, hogy soha nem okoznék fájdalmat azoknak, akik szeretnek.  – Tettem még hozzá és elfordultam, jelezve, hogy befejeztem. Nem is kérdezett többet, csak felállt és a kézilabdással együtt elhagyta a szobát. Megengedtem magamnak néhány könnycseppet és azokra gondoltam, akiket magam mögött hagytam, de éppen eleget szenvedtek már miattam. Homályosan láttam, mikor az ajtó felé néztem ahonnan zajt hallottam, nem voltam biztos benne, hogy Mátét láttam ott állni, viszont mire kipislogtam a cseppeket eltűnt.

Percek teletek el mire Szabi visszajött. Egyedül. 

- Na? Mikor kell bevonulnom? 

- Holnap hazamehetsz. 

- Viccelsz? 

- Nem. A doktornő azt mondta, ha igazán hajlamos lennél rá, neki már nem lett volna alkalma beszélgetni veled. Erős lány vagy és tudja, hogy túl leszel ezen is. 

- Jó neki. Én nem így érzem. Én úgy érzem, mintha folyamatosan fulladnék. A gombóc a torkomba és az a láthatatlan mázsás súly a mellkasomon… Folyamatosan érzem, és nem tudok megszabadulni tőle. 

- Idővel. 

- Soha nem leszek az, aki voltam. Annyiszor kezdtem újra, hogy úgy érzem, még egyszer képtelen vagyok. 

- Segítek. – Ölelt meg, és tudtam, hogy bármit megtenne, hogy csak kérnem kell és bármit megadna, de nem tudtam, hogy elfogadhatom-e a segítségét. Ő önzetlen volt én pedig túl önző, hogy visszautasítsam.

  

A hetek teltek és bár jobban nem lettem a külvilágnak valami egészen mást mutattam. Legbelül egy újabb amnéziáért kiáltottam, hogy végre elfelejthesse azt, ami történt, és minden nappal egyre erősebb lett az ez utáni vágyam. Szabi minden próbálkozás ellenére se éreztem magam jobban, de rosszabbul sem. Sokszor láttam rajt, hogy velem szenved, hogy tanácstalan. Nem tudja, mivel tehetné jobbá vagy könnyebbé a folytatást. A baj az volt, hogy én sem. 

Nem beszéltünk róla és a nevét se mondtam ki, még magamba se. Csak úgy emlékeztem, hogy volt egy férfi az életemben, aki a világomat jelentette és vele, azt is elveszítettem. 

Hónapokkal később újabb döntés előtt álltam és még mielőtt túl sokat gondolkodtam volna rajt karácsony előtt elhatározásra jutottam. 

- Elmegyek. – Mondtam egyik este Szabinak, edzés után. A lelátón ültem ott vártam meg, amíg végez. Szinte meg sem lepődött. Nem volt célom új életet kezdeni, de valahol máshol akartam lenni. Ott ahol nem ismernek, ott ahol nem okozok másnak fájdalmat. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jól vagyok, ha egyszer nem úgy van. Nem tudtam mit várhatok az újabb változástól, de nem voltak nagy terveim. Nem élni próbáltam, hanem túlélni. 

- Tudtam, hogy így lesz. Nem vagyok elég neked. – Mondta szomorúan mosolyogva. 

- Nem Szabi ez nem így van. Jóval több vagy, mint amit én megérdemlek. Te pedig többet érdemelsz egy hazugságnál, ami én vagyok. – Mert nem tartottam többre magam. Szerettem Őt, de nem úgy, ahogy Ő szerette volna. Neki köszönhettem azt, hogy egyáltalán idáig eljutottam. Hogy gyűjtöttem annyi energiát, hogy képes legyek végigcsinálni egyik napot a másik után, anélkül, hogy egy helybe ücsörögjek, és magam elé bámuljak. Hálás voltam neki, mindazért, amit értem tett, de képtelen voltam annál többet adni, mint amennyit most képes vagyok. Nem kell, hogy velem szenvedjen, mikor boldog is lehet. 

- Máté nem fog örülni. 

- Máté minek örül? – Kérdeztem. 

- Hát annak nem, hogy elmész. – Szólalt meg. Összerezzentem a hangjától, de nem azért, mert féltem tőle. Meglepett. Az utóbbi időben nem igen szólt hozzám. Ha mégis csak annyit kérdezett, hogy vagyok. Nem örült annak, hogy Szabihoz költöztem bár sosem tette szóvá. 

- Már döntöttem. – Mondtam csendesen. 

- Én azt hittem jó lesz neked itt. 

- Nekem sosem volt igazán jó itt. 

- Tudom. – Gondolkodott el. – Tudom. 

- Akkor miért akarod, hogy maradjak? – Rém emelte tekintetét és megrázta a fejét. 

- Már nem akarom. – Először megemeltem a szemöldököm aztán összevontam. Szabi, hasonló kifejezéssel nézett bátyámra. és ugyanúgy nem értett semmit. 

- Nem akarod? Mintha miattad lennék itt. 

- Mert miattam vagy itt. 

- Nem. – Tiltakoztam. – Az én döntésem volt, hogy idejöttem. – Keserűen nevetett, és a kérdőjel ettől csak még nagyobb lett. 

- Örülnöm kellene, hogy sikerült azt láttatnom veled és úgy, amit és ahogy én akartam. Mégsem érzem az elégedettséget. 

- Mi? Miről beszélsz? Mit láttam? – Értetlenkedtem. Lehajtotta a fejét és lassan megcsóválta. Mikor újra rám nézett a tekintete kínzott volt és fájdalmat láttam benne. Máté arca általában haragos volt, vagy semleges. Tökéletesen érzelemmentes tudott lenni, ha akart, de most nem akart. 

- Fogalmad sincs róla mit éreztem, mikor megtudtam, hogy a szüleink meghaltak és velük együtt Te is. Fogalmad sincs arról, mit éltem át. Egyedül maradtam és gyűlöltem őket, és gyűlöltelek téged is, amiért itt hagytatok. Ez az óta sem változott, de téged valami egészen másért kezdtelek el gyűlölni. – Nézett rám és szavait megbánással teli tekintet kísérte. Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. – Olyan életed volt amilyen nekem a történtek után nem lehetett. Voltak szüleid és volt testvéred. Kettő is. Azt gondoltam nem lett volna jogod ehhez, se az élethez, hogy neked is meg kellett volna halnod. – Olyan halkan mondta, hogy alig hallottam, de tisztán értettem. Belefájdult a kezem, úgy szorítottam a széket, de bármilyen fizikai fájdalmat szívesebben elviseltem volna, mint az igazságot. Fel kellett volna állnom. Ott kellett volna hagynom és nem végighallgatnom, hogy a saját bátyám olyan dologért gyűlöl, amiről nem tehettem. – Azt akartam, hogy szenvedj, úgy ahogyan én is szenvedtem. – Mondta. – Azt akartam, hogy te is úgy gyűlöld azt, aki fájdalmat okozott neked, ahogy én tettem, de Te még mindig szereted Őt. – Hitetlenkedés csengett a hangjából és csodálat. – Aztán rájöttem, hogy egy olyan köteléket próbáltam elszakítani, amit nem ember kötött össze és így ember szét sem választhat. 

- Mi? – Kérdeztem és a hangom olyan halk volt, hogy nem voltam benn biztos, hogy azt egy kis szót ki is mondtam. 

- Azt hittem több kell majd annál, hogy lásd őket. Alig akartam elhinni, hogy különösebb győzködés nélkül eljöttél velem és elhitted, hogy nem szeret, hogy csak azért volt veled, mert sajnált. 

- Miről beszélsz? – Suttogtam, de mielőtt feltettem volna a kérdést már tudtam a választ. – Mit… 

- Megmondtam neki, hogy megkeserítem az életed, hogy jóval többet fogsz szenvedni akkor, ha nem tesz valamit annak érdekében, hogy örökre megutáld. 

- Annyira értelmetlen volt. – Suttogtam és újra eszembe jutottak a történtek. Láttam, azt, amit akkor nem. A csodálatos hétvégét, ami valójában búcsú volt. A napok mikor később jött haza… Mind csak arra volt jó, hogy rossz következtetést vonjak le. A semmiből feltűnt szőke lány.  – Amit tettem arra nincs bocsánat és nem is várom. Azt se várom, hogy megérts, de azt akarom, hogy elmenj és visszavedd azt, amit én ilyen aljas módon el akartam tőled venni. – Rápillantottam. 

- Miért most? – A milliónyi kérdés közül ez volt az első, amit feltettem. 

- Mikor majdnem meghaltál, nagyon megijedtem és belém hasított a felismerés, hogy ha meghalnál és téged is elveszítenélek, azt nem élném túl. 

- Elveszítenél? – Tettem fel a kérdést halkan, de mintha meg se hallottam volna folytatta. 

- Már nem hajtott a bosszúvágy és semmi abból, ami előtte. Azt akartam, hogy jól legyél és újra boldog. Azt hiszem ezért is törődtem bele, hogy Szabival vagy. Azt reméltem, hogy vele majd túl leszel a múlton és újra kezded, de látom, hogy amit a focista iránt érzel az nem olyan dolog, ami csak úgy elmúlik. És ha már valahova menni akarsz, akkor menj Madridba. Ott várnak rád és szeretnek téged. Olyan szeretettel, amit én nem vagyok képes megadni neked. – Nem tudtam mikor kezdtem el sírni és azt se, hogy miért. Csak ültem és nem mertem elhinni, hogy amit mond, azaz igazság. Pedig legbelül tudtam, hogy az, hogy ilyet nem hazudna. Rohannom kellet volna. Futni és Madridig meg se állni, de a félelem nagyobb volt bennem, mint a vágy, hogy újra lássam. Féltem, hisz hónapok teltek el és nem tudhattam mi vár rám. Hogy Ő vár-e rám.

Szabi látva kétségbeesésem nem törődve Mátéval közelebb húzódott hozzám és átölelt.

- Amit most mondani fogok neked az nekem sem könnyű. Mást se szerettem volna, minthogy, amit a bátyád mondott igaz legyen, hogy velem elfelejts minden rosszat. De itt nem jó neked és máshol se lesz jó, ezt Te is tudod. Ha belegondolsz már nincs veszíteni valód. – Igaza volt. A reményt már egyszer elveszítettem, de Máté szavai újra élesztették bennem és ezzel együtt a félelmet is, aminek hangot adtam. 

- Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha Ő már tovább lépett? – Kérdeztem és remegő kezeimre fordítottam minden figyelmem, amik az ölembe feküdtek. 

- Ha Te nem voltál képes rá, akkor Ő sem. Ne gondolkozz rajt sokat Hanga. Ott vár az életed, csak tenned kell felé néhány lépést. Neked kell, hisz Ő nem tudja, amit Te. Adj esélyt magadnak, adj esélyt a szerelmeteknek. Vedd vissza, amit elvett tőled. – Mondta és Mátéra nézett. Ha szemmel gyilkolni lehetett volna, Máté kínok között halt volna meg. Én is a bátyámra néztem, de nem úgy, ahogy Szabi. Egyszerűen nem tudtam őt utálni. Képtelen voltam rá.  A harag legkisebb szikráját sem éreztem. Talán én is ilyen megkeseredett lennék, ha nincs a Casillas család. Neki senkije se volt. Senki nem mondta neki, hogy minden rendben lesz. Senki nem támogatta, senki nem fogta a kezét. És ahogy ott ültem a lelátón szembe vele, úgy éreztem, hogy ez az én kötelességem, hogy ezt meg kell megtennem a bátyám lelki békességéért. Felálltam és a kezemet az övébe csúsztattam. 

Túl szomorú voltam ahhoz, hogy mosolyogjak. A torkomat pedig a sírás fojtogatta így csak némán kértem, hogy jöjjön velem. Meglepetten pislogott rám. Úgy hiszem mindent várt, de ezt nem. Elindultam és hagyta, hogy vezessem. 

Szabi árnyékként követett minket. Biztos voltam benne, hogy nem bízik Mátéban, de én láttam azt, amit Ő nem. Azt a kisfiút, aki megtudta, hogy elveszítette a családját. A temetőig mentem vele, a sírig ahol a szüleink nyugszanak. Megálltam a sírkő előtt, amin nem is olyan régen még az én nevem is ott volt. Kérdőn nézett rám.

- Amíg harag van a szívedben, addig nem leszel képes tovább lépni. Én pedig nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem tudom megbocsájtottál-e. A szüleink szerettek minket. Anya és apa szeretett téged. Soha nem akartak magadra hagyni. Ők nem akarták ezt. Ahogyan Én sem. Ha képes vagy megbocsájtani nekik képes leszel túllépni a múlton is. – Üveges tekintettel meredt a sírra, aztán felém fordult. 

- És te? Te képes leszel nekem valaha megbocsájtani? – Kérdezte. A gondolataim pörögtek és bent legbelül lüktetve erősödött a fájdalom, de a szívem darabjaiban kerestem a választ, de hiába. 

- Amit tettél nagyon fájt nekem. Láttad mit művelt velem. Haragudnom kellene rád. Utálni téged, amiért elszakítottál attól, akit szeretek. – Mondtam és elhallgattam. – Nem tudom, mit érzek. Csak azt tudom, hogy félek. Félek, ha visszamegyek már nem vár rám senki és semmi. Én azt nem bírnám ki. A szívem ezer darabban van, de mind az ezer darabbal Őt szeretem, és félek, belehalok, ha még egyszer mással kell Őt látnom. – Nagy levegőt vettem. – Nem tudom mi lesz akkor és úgy érzem, nem vagyok képes megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. 

- De képes vagy rá. – Lépett oda hozzám Szabi. – Nálad erősebb lányt nem ismerek. Nem szabhat neked gátat a félelmed. Annyi mindenen mentél már keresztül. Ne úgy fogd fel, hogy ezt már nem bírod ki. Tekintsd úgy, mint egy utolsó akadályt a boldogan éltek, míg meg nem haltok előtt. – Összevontam a szemöldököm. 

- Hogy vagy képes ezt mondani nekem? Ráadásul ennyire őszintén, mikor tudom, hogy máshogy érzel, hogy szeretsz. 

- Pont azért, mert szeretlek. Nekünk nincs ilyen történetünk, de neki és neked van. Ideje lenne megírni az utolsó oldalakat. Csak rajtad múlik, hogyan fejezed be. – Könnyeimen át néztem rá és kimondhatatlan hálát éreztem, amiért van egy ilyen barátom. Tudtam, hogy szükségem van rá, hogy ezt végig tudjam csinálni, de azzal is tisztában voltam, hogy ezt nem kérhetem tőle. – Azt ígértem, hogy segítek túl lenni ezen, de már tudom, hogy ezen nem lehet átlépni. Bármennyi idő telik is el és bárhova is menj, egyetlen dolog nem fog változni. Az, hogy szereted. Ha egyedül nem megy, akkor elkísérlek, de nem vagyok hajlandó egy percig se tovább nézni, ahogy felemészt ez az egész. 

- Megtennéd? – Emeltem rá valószínűleg döbbent tekinteted. 

- Azt hiszem a legjobb dolog, ami valaha történt veled az Cristiano Ronaldo. – Neve hallatára a szívem hatalmasat dobbant. Hónapok óta nem mondtam ki, még magamban sem, mert féltem, hogy fájni fog. Ehelyett melegséget éreztem, el nem múló szerelmet és reményt. – Ha kell, az ajtóig kísérlek, de nem hagyom, hogy csak úgy elereszd a boldogságodat. 

Tudtam, hogy csak egyféle módon nem fogom meggondolni magam. A magamnak tett ígéretet könnyen megszegtem volna, de volt egy ember, akinek ha ígéretet teszek, azt betartom. Előhúztam a telefonom és fejből ütöttem be a számot. Hónapok óta nem hallottam a hangját. Ahogy sejtettem könnyek szöktek a szemembe mikor felvette és csak annyit mondtam: 

- Iker, hazamegyek.

  

A csomagokkal nem kellett vacakolnom, mert csak egy kézipoggyászt vittem magammal. Nem akartam felesleges köröket tenni, ha esetleg ez mégis rosszul sül el, amitől még mindig féltem. Szabi szintén csak egy hátizsákkal jött. Máté pedig elkísért minket. 

- Remélem, minden jóra fordul. – Mondta félszegen. 

- Rendbe hozza, amit elrontottál. Igaz? – Mosolygott rám Szabi. 

- Bármi is lesz, el akarom felejteni ezt az egészet. – Mondtam. Amit tett elég ok lett volna arra, hogy soha többet ne álljak szóba vele, hogy végleg elveszítsem minden bizalmam, szeretetem és belé vetett hitemet én mégis úgy éreztem, hogy akkor kaptam vissza őt. Azt, aki régen volt. Közelebb léptem és megöleltem. – Szoríts nekem. 

- Azon leszek. – Bólintottam, puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm. – Mondta könnyes szemekkel és még egyszer megölelt. 

- Gyerünk. A gép nem vár. – Mondta kedvesen Szabi. Nem mondta, de tudtam, hogy Ő is örült, hisz visszakapta a barátját. 

Aludnom kellett volna, hisz az éjszakát is ébren töltöttem, de képtelen voltam. A félelmemet lassan olyan mértékű izgalom vett át, amit leplezni sem tudtam. Az idő vészesen fogyott és én arra eszméltem, hogy ott állok az ismerős ház előtt. 

- Nem tudom megtenni. Nem vagyok képes rá. – Suttogtam és meg akartam fordulni, hogy elrohanjak. 

- Nana. Ezt most felejtsd el. Itt vagy a küszöbénél. Komolyan itt akarsz megfutamodni?  – Kérdezte. És én szívem szerint igent mondtam volna. Ám a lábam a földbe gyökerezett mikor megláttam Őt. Az ajtóban állt és egyenesen a szemembe nézett. Hangtalanul mondta ki a nevemet. Nem hitt e szemének, nem hitte el, hogy ott vagyok. A szívem fájdalmasan nagyokat dobbant, minden másodpercben. Szabi lökött rajtam egyet, hogy induljak el végre. Könnyebb volt megtennem azt a néhány lépést, mint gondoltam, és már nem volt sok vissza mikor megszólalt. 

- Nem kellene itt lenned. - Mondta, de közel se sikerült neki olyan közömbösnek lennie, mint ahogy akarta. 

- Ezt akarod? Hogy ne legyek itt? – Kérdeztem. 

- Jobb, ha nem vagy itt. – Nehezen ejtette ki ezeket a szavakat és egyszer sem nézett a szememben. Remegve tettem meg egy lépést. 

- Nekem sehol máshol nem jó Cris. Semmim sincs, ha te nem vagy velem. Máté elmondta mit tettél azért, hogy engem megvédj. 

- Elmondta? – Nézett rám újra. Bólintottam. 

- Azért vagyok itt. És ha még… Ha még… - Nem voltam képes kimondani. A gondolat is fájt, hogy talán továbblépett, de nem is kellett, mert tudta, mit nem tudok kimondani. Azt az egyetlen lépést, ami még köztünk volt ő tette meg felém. Gyengéden fogta tenyerébe az arcom és csókolt meg. Abba az egy csókban benne volt az utóbbi pár hónap minden fájdalma, kínja, vágyakozása és a szerelem, ami soha nem múlik el…