36 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Hogy legyen időtök feldolgozni és felkészülni, ahogy nekem is. Tudatom veletek, hogy bizony ez a történetem a végét járja. Nekem állati fura, mert ez lesz az első történet, amit nagyközönség előtt fejezek be. Most ne gondoljatok arra, hogy még egy rész és vége, mert azért nem egészen így lesz. 40 részig biztos, hogy el fog jutni a történet. Ezt garantálom, de pontosan még én sem tudom. Majd a folytatásban tájékoztatlak benneteket.

Pipákat, kommenteket még mindig köszönöm.

A részhez nincs sok hozzáfűzni valóm. Remélem, tetszik majd.

Jó olvasást!

Puszi;

Vii

Napok teltek el a cikk megjelenése óta. Olyan napok, amiket szorongással töltöttem. Cris minden követ megmozgatott és minden kapcsolatát kihasználta, hogy a hír legalább a világhálóról lekerüljön. A megjelent cikkel nem tudott mit kezdeni, de a továbbiakban hírzárlatot rendeltek el valamennyi spanyol lapnál. Óránként több ember figyelte a netet. Ahol felütötte a hír a fejét szinte azonnal eltüntették.

Őt is nagyon megviselte a dolog és a baj az volt, hogy minél jobban küzdöttünk az ellen, hogy ez ne okozzon gondot elfelejtettük élni az életünket és eltávolodtunk egymástól. Egy szakadék tátongott kettőnk között, ami csak rontott a szorongásomon és negatív érzéseimen. Féltem Máté bosszújától, de rettegtem, hogy a tőle való félelem tönkreteszi azt a kapcsolatot, ami már annyi mindent kiállt. A szerelmünket. Nem hagyhattam csak úgy veszni azt, ami életben tartott.

Junior már aludt mire Cris hazaért az edzésről. Kimerülten ült le a kanapéra, és úgy ahogy napok óta most is csak maga elé bámult. Nem bírtam tovább nézni, ahogy ostorozza és hibáztatja magát. Vettem egy nagy levegőt és leültem mellé.

- Beszélnünk kellene. Ez így nem mehet tovább. – Mondtam.

- Megértelek. – Sóhajtott. – Sajnálom.

- Nem hagyhatom, hogy hibáztasd magad olyan dologért, amiről nem te tehetsz azt meg főleg nem, hogy ezért darabokra hulljon a kapcsolatunk. Szeretlek. Nem akarok félni és legfőképpen nem akarlak elveszíteni.

- Nem haragszol rám?

- Hogy haragudnék? Szeretsz engem és elfogadsz, a valljuk csak be, elég elcseszett életemmel együtt, amiért nem lehetek elég hálás. Aminek csak mellettetek van értelme.

- Nem tudtalak megvédeni.

- Nem is tudsz mindentől. Képtelenség, de mellettem voltál. Mindig mellettem voltál. Velem együtt küzdöttel és most sem kell egyedül. Nem rettegni akarok, nem a legrosszabbra gondolni. Élni szeretnék Cris. Jó dolgokat csinálni. Nevetni, meccsre járni Juniorral, vacsorát főzni, szeretkezni. Olyan dolgokat tenni, amik boldoggá tesznek. – Mondtam. Nem gondolhattam arra mi lesz holnap vagy holnap után. Esetleg a jövő héten. Fogalmam se volt mennyi időm volt még. Hetek, hónapok, évek. Nem számított. Nem tudtam hogyan és mikor ér véget a történetem. A velük töltött időt jól akartam eltölteni. Szeretetben és a lehető legnagyobb békességben. Az arcát néztem, amit jól láthatóan öntött el a magnyugvás és a békesség. Arcomra simította az egyik tenyerét aztán a másikat és rám mosolygott.

- Nincs nálad erősebb és csodálatosabb nő ezen a világon Hanga. A csillagokat lehoznám neked az égről, ha azt kérnéd. Bármit megtennék érted.

- Bármit? – Suttogtam már közeledő ajkainak miközben a szemébe néztem.

- Bármit.

- Szeretkezz velem. – Kértem suttogva mire féloldalas mosoly telepedett ajkaira.

- Boldogan kicsim, boldogan. – Suttogta miközben felém magasodott. Alig hogy neki állt kényeztetni a nyakam és haladt egyre lejjebb a melleimre keserves sírás szakította félbe szenvedélyesnek ígérkező együttlétünket.

A köztünk lévő feszültséget és a napokban történteket Junior sokkal jobban megszenvedte, mint egyáltalán szabadott volna. Neki az egészből semmit nem szabadott volna észrevennie, de a cikk megjelenése óta nem tudta végigaludni az éjszakát.

- Neki nem szabadott volna… - Ráztam meg a fejem és a szívem szakadt meg érte.

- Tudom. – Mondta halkan és leszállt rólam. Megigazítottam a pólómat és megálltam előtte. – Menj csak.

- Gyere velem. – Nyújtottam a kezem és sürgetően néztem a kicsi szobája felé.

- Tudod, hogy velem nem nyugszik meg.

- De kettőnkkel meg fog. Ránk van szüksége Cris. Nem egyikünkre vagy a másikunkra, hanem mindkettőnkre együtt. – Mondtam mire elfogadta a felé nyújtott kezem és az első alkalommal ketten mentünk be a szobába. Ahogy meglátott már nem üvöltött csak sírdogált. Felvettem és Cris elé léptem a kisfiával, aki mindkettőnket átölelt és ringatott minket. Junior egy kis idő múlva apja felé fordult, de nem engedett el. Könnytől nedves arccal nézett rá és kis kezével magához húzta. Kis híján elsírtam magam. Akarta, hogy együtt legyünk, hogy mindketten vele legyünk. Megérdemelte, hogy szerető családban nőjön fel, gondtalanul. Ha másért nem is miatta meg kell próbálnom normálisan élni az életem. Nem egy rettegő idegroncsra van szüksége, aki többet néz hátra, mint előre. Mindketten tudtuk és attól a naptól kezdve megpróbáltam ehhez tartani magam.

Bementem az egyetemre. A balesetem óta először. A megnyert bajnokság hulláma megjelenésemmel újra végigsöpört a hallgatókon. Mindenki gratulált és nekem kezdett már az egész nagyon-nagyon személyesnek tűnni. Hősként emlegettek és majdnem úgy jött le a dolog, hogy az életemet kockáztattam a győzelemért. A hideg futkosott a hátamon. Igaz, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, de az életemet nem adtam volna a győzelemért. Nem direkt rántattam le magam és nem direkt törtem be a fejemet és nem direkt törtem ketté a saját kézilabda karrieremet már a kezdetekkor.

Nyerni akartam. Ahogy mindenki más. Győzelemre akartam vinni a csapatot, mert bíztak benne, hogy velem sikerülni fog. Nem akartam csalódást okozni és a legkevesebb az volt, hogy bevállalom az utolsó támadást, még ha nem is sikerült pontot érő dobással befejeznem. Egy időn túli büntetőt sikerült kicsikarnom, amit végül Iza értékesített. Aki egyáltalán nem kevesebb nálam. Sőt egyik csapattársam se kevesebb nála vagy nálam. Nem véletlenül csapatsport. Itt nincsenek egyéni érdemek. Legalább is nem túl sok, de úgy gondoltam, hogy az a kevés se nekem jár. Pedig ahogy végigmentem a folyosón azt láttam, hogy néhányan irigykedve néznek rám, a fiúk pedig legszívesebben a levegőbe dobálnának, annyira örülnek, hogy iskolájuk női kézilabdacsapata megnyerte a bajnokságot. Kínomban már nevettem, de tenni akartam valamit, mert egyáltalán nem voltam jól.

Mindenféle figyelmeztetés nélkül fordultam sarkon, és az iskolarádió stúdiója felé vettem az irányt. Adamet jól ismertem. Amellett, hogy szünetbe keverte nekünk a zenét és fontos információkról értesítette diáktársait, a meccseinket is ő közvetítette, nem kis lelkesedéssel. Bekopogtam az üvegen, felkapta a fejét és vigyorogva hívott beljebb.

- Hola, Hanga.

- Hola, Adam. Óriási kérésem lenne.

- Bármit a suli hősének. Amúgy jól vagy? Nagyon csúnyát zuhantál.

- Köszi. Jól leszek, ha abbahagyjátok ezt az átkozott egekig emelgetést. Úgy érzem magam, mint valami győzelmi trófea.

- Hm… Talán mert az is vagy. Tudod Te mióta nem nyert bajnokságot a csapat? Szar ám örök másodiknak lenni. Megtörted az átkot. – Átkot?

- Na, jó. – Ráztam meg a fejem. – Mondandóm van az iskolának.

- Oké, – Sóhajtott. - de ne harapj. Csak kíméletesen. Visszaadtál nekik valamit, ne vedd el tőlük újra. – Nézett rám én pedig szem forgatva bólintottam.

- Figyelem-figyelem kedves diáktársak. Nem találjátok ki látogatott el hozzám. Na, ki? Na, ki? És igen, akiről mindenki beszél az utánozhatatlan Hanga Casillas. A suli hőse szeretne szólni hozzátok. Nagy tapsot neki. – Konferált be nem mintha az utolsó kérésnek lett volna értelme. Elvettem tőle a mikrofont és csúnyán próbáltam ránézni az előbbi miatt, viszont csak mosolygásra futotta.

- Köszönöm Adamnek a szenzációs beharangozót, ami tökéletes ellentétje annak, amit most kérni szeretnék tőletek. Mint sokan láttátok visszatértem, egyben. Én pedig azt látom rajtatok, hogy valami Istenség félének nőttem a szemetekbe, míg nem voltam. Tudjátok ez hízelgő, de ugyanakkor szörnyen zavarba ejtő. Az, hogy a csapat megnyerte a bajnokságot nem csak az én érdemem, hanem mindegyikünké. Egyedül erre nem lettem volna képes. Minden csapatsport az összefogásról szól és a közös játékról. Ezt a meccset együtt nyertük meg. Mi játékosok és Ti szurkolók. Ti, akik bíztatok és bíztattatok. Hagyjuk az egyéni érdemeket, és éltessük a csapatot, mert megérdemlik. – Mondtam és visszaadtam Adamnek a mikrofont, aki szinte azonnal bekevert egy számot.

- Igaz, hogy nem játszhatsz többet? – Kérdezte.

- Igen. – Válaszoltam egyszerűen. Nem akartam elmagyarázni a dolgot és belemélyedni újra.

- Sajnálom.

- Ugyan. – Legyintettem könnyedén és mosolyogni próbáltam. Még mindig fájt egy kicsit, hogy így alakult, de bele kellett törődnöm. A családomért és Crisékért meg kellett tennem. Nem volt más választásom. – Mennem kell. Előadásom lesz. Köszi, mindent, Adam. – Néztem rá és akkor mindenért köszönetet mondtam.

A hangulat elviselhetőbb lett. Nem rontottam el a kedvüket, de nem éreztem azt a nyomást, mint percekkel ezelőtt. Már a nap sem volt olyan szenvedős.

Próbáltam hívni Izát, hogy suli után beüljünk valahova, de nem válaszolt. Még csak nem is üzent, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

Napok teltek el így és még csak össze se futottunk. Ha valahol fel is bukkant a következő pillanatban már ott se volt. Amikor hívtam pedig lerázott ilyen olyan ürügyekkel és minden egyes alkalommal csak értetlenül bámultam a telefont. Már nagyon hiányzott és rosszul esett, hogy egyáltalán nem keresett. A legjobb barátnőm volt és szükségem lett volna rá. Ezért nem adtam fel, de egyik este megfogadtam, ha most is leráz, többet nem keresem. Majd megkeres, ha akar.

A telefon kicsöngött és alig pár csörgés után fel is vette.

- Sziaa, Hanga. Mi újság? – Kérdezte.

- Kerülsz. – Engedtem el a kérdést a fülem mellett.

- Mi? Hogy Én? Dehogy. Miből gondolod?

- Abból, hogy tagadod.

- De ha egyszer nem. Én csak… Nekem csak rengeteg dolgom van. A Zh-k a vizsgák. Tudod. Akár csak neked.

- Aha. Igazad van. Akkor tanulj csak. Bocs hogy zavartalak.

- Semmi gond Hanga. Puszi. Szia. – Hadarta és már le is tette a telefont.

- Mi a… - Suttogtam és fel nem tudtam fogni mi ez az egész. Meg akartam érteni ezt a viselkedést. Kapcsolni valamihez. Visszaemlékezni, hogy mi történhetett, de semmi használhatót nem találtam. Márpedig a memóriám jobb mint valaha.

Eszembe jutott Iker. Igaz, hogy azt mondtam nem érdekel, de aggódtam. Ez nem Izára vallott. Felkaptam a kocsi kulcsot az asztalról és a bejárati ajtó felé mentem.

- Kicsim minden oké? – Szólt utánam Cris aki a konyhából dugta ki a fejét.

- Remélem.

- Hova mész?

- Ikerhez.

- Veled menjek?

- Nem köszi, csak megyek meg jövök. Sietek. Szeretlek. – Dobtam neki egy puszit és kiléptem az ajtón. Egészen a kocsiig futottam. Beültem és a kormányt markoltam. Féltem elindulni. Nem tudtam volna meg magyarázni, hogy miért vagy mitől, de volt bennem egy rossz érzés. Útközben felhívtam Ikert.

- Szia, húgi. Mi újság?

- Nincs semmi különös. Csak már régen beszéltünk, na meg Iza mostanában olyan fura és nem igazán tudom miért. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, de szerintem kerül.

- Nem hinném, hogy kerülne. Honnan veszed?

- Hát mert pár napja hiába hívom, mindig leráz, hogy dolga van. Nem hiszem, hogy hazudik, de aggódom érte. Értetek. Veled minden rendben? Vagyis veletek.

- Nyugi húgi velünk minden oké. Nem tudom, mi lehet Izával, de szerintem biztos észhez tér és keresni fog. – Mondta Iker, de mintha nem is nekem címezte volna a szavakat.

- Otthon van? – Kérdeztem és a q5-ös hybrid hang nélkül parkolt le a ház előtt.

- Nem, nincsen. – Mondta pár másodperc múlva. - Üzensz neki valamit?

- Semmit. – Suttogtam miután benéztem az ablakon és láttam, hogy mindketten ott ültek a kanapén egymással szemben. Iszonyú dühös voltam és csalódott. A legjobb barátnőm és a bátyám konkrétan a képembe hazudott. Kiugrottam a kocsiból és az ajtóhoz mentem ahol nyugodtságot erőltettem magamra és bekopogtam.

Iker fal fehér lett mikor kinyitotta az ajtót.

- Hanga.

- Neeem. Nem Hanga, hanem IDIÓTA, csupa nagybetűvel, akit szerettei hülyére vesznek. – Bementem mellette. Iza egyik lábáról a másikra állt és jól látszódott mekkora kínban van. – Elárulnátok nekem, hogy mégis mi a franc folyik itt? – Egész testembe remegtem az idegtől.

- Ikernek ehhez semmi köze. – Mondta bűnbánóan Iza. - Én kértem, hogy tagadjon le.

- Igen és Ikernek nincs szabad akarata ahhoz, hogy nemet mondjon? – Fordultam felé. – Ha arra kér, hogy ugorj a kútba, megteszed igaz? – Mondtam gúnyosan és abban a pillanatban nem érdekelt, hogy mennyire bántom meg őket. Én voltam az, akit becsaptak, akinek hazudtak, akit pofon vágtak. Miért ne adhattam volna vissza.

- Hanga. – Mondta ki a nevem Iker és volt egy kis figyelmeztetés a hangjában. Ismert. Tudta, ha elborul az agyam, olyat fogok mondani, amit később nagyon megbánok majd.

- Ne Hangázz. Soha nem hazudtam neked. Soha.

- Sajnálom.

- Nézd. Tényleg nem az Ő hibája. Én, megmagyarázom. – Jött közelebb Iza. – El kellett volna mondanom. Iker nem is tudta, hogy még nem beszéltem veled. Ne őt hibáztasd. – Kért és ezzel elérte, hogy rá figyeljek.

- Hallgatlak. – Mondtam hidegen.

- Oké. Az utolsó meccsen volt néhány fejes. Kaptam egy ajánlatot. A Madridi csapat leszerződtetne és igent mondtam. Nem tudtam, hogy mondjam el azok után, hogy Te nem játszhatsz többet…

- Hogyan? Ez most komoly? – Kérdeztem. – Tudod hogyan? Csak ilyen egyszerűen. Sajnálat és szánalom nélkül. Mégis mit hittél? Hogy összetörök, hogy nem fogok örülni a sikerednek azért, mert nekem nincs esélyem profi pályára lépni vagy egyáltalán pályára? Ezt hitted? Hogy majd magamba roskadok, depressziós leszek és életem végéig gyűlölni foglak, azért mert neked összejött az, ami nekem nem?

- Hanga elég. Ő csak az érzéseidet próbálta védeni. – Ment oda síró barátnőjéhez a kapus.

- Védeni? Nagyon nem ismertek, ha azt hiszitek nem tudtam volna megbirkózni vele, vagy nem tudtam volna vele örülni a sikerének. Képes lettem volna. Lehet, hogy nem békéltem még meg teljesen a sorsommal, de jó úton haladok, és nagyon fáj, hogy azt képzelted sajnálni fogom tőled azt, amit elértél. A fenébe is ennyire önzőnek tartasz? – Kérdeztem és letöröltem az arcomról egy könnycseppet.

- Nem. – Suttogta és megrázta a fejét. Nem nézett rám.

- Akkor miért? Elrontottam valahol? Adtam okot?

- Nem. – Vágta rá egyből. – Én csak… Sajnálom.

- Ezt már hallottam és tudod ettől nem lett jobb.

- Hanga kérlek. – Esdekelt Iker. – Értsd meg Őt is.

- Értsem meg? Úgy kezeltek mintha valaki teljesen más lennék. Elárulok egy titkot. Én még mindig csak Én vagyok, és ez most nagyon fáj. Tőletek ezt nem vártam. – Mondtam halkan és még mielőtt zokogásba törtem volna ki eljöttem.

- Hanga így ne menj el. – Szólt utánam, de csak növeltem a tempót, hogy minél előbb elérjem a kocsit. Beültem és hazahajtottam. Csak miután leparkoltam adtam meg magamat a sírásnak és hagytam, hogy a megbántottság elkezdjen felemészteni. Görcsösen kapaszkodtam a kormányba. Nagyon rövid időn belül nyílt az ajtóm.

- Jézusom kicsim. – Mondta Cris mikor meglátott.

- Mond. Hogy. Te. Nem. Tudtad. – Suttogtam hüppögve.

- Iker hívott, hogy valószínűleg rossz állapotba leszel.

- Kérlek. Kérlek. Mond. Hogy. Te. Nem. Tudtad.

- Nem tudtam, de elmondta. Gyere, menjünk be.

- Felhívott?

- Aggódtak érted Hanga. – Mondta és megjegyzés nélkül hagytam az utolsó mondatát.

- Mond meg nekem Cris, de őszintén. Tényleg kiborultam volna, ha megtudom, hogy Izát szerződtették? Összetört volna annyira, mint ez?

- Nem tudom, de az sem lett volna egyszerű. Tudod, hogy nem. – Bólogattam.

- Idő kell. – Mondtam. Összekucorodtam a kanapén és fejemet a lábára döntöttem.

- Tudom. – Nyomott a puszit a fejemre és addig simogatta a hajam, míg el nem aludtam.

Rengetegszer átgondoltam a történteket, míg teljes ki nem merültem, de a sértettségem nem engedte, hogy csak úgy megbocsájtsak.

Az utolsó hetem volt a vizsgák előtt és még volt vissza két Zh-m. Délelőtt előadáson voltam délután pedig a tőlem nem megszokott módon könyvtárba, mert ott elbújhattam. Ami szintén nem volt jellemző rám, mégis megtettem. Azonban nem tűnt túl jó rejtekhelynek, mert Iza megtalált és kérdés nélkül leült mellém.

- Beszélhetnénk?

- Nem igazán alkalmas.

- Fontos.

- Tanulok. Mint látod nekem ez nem csak kifogás.

- A fenébe is nem érdekel. – Emelte meg a hangját és eltolta a könyveimet. Mérgesen néztem rá miközben a körülöttünk lévők lepisszegtek minket.

- Mit akarsz? – Dőltem hátra és keresztbefontam a kezeimet a mellkasomon.

- Haragszol rám. Megértem. Hibáztam. Talán lesz elég hosszú ez az élet ahhoz, hogy jóvátegyem, mert azon leszek. Tudom, hogy most utálsz, de a bátyádat ne büntesd miattam. Ő nem tehet semmiről. Akkor is próbált meggyőzni, hogy ne tegyem ezt, de nem akart beleszólni a dolgomba. Ezt meg kell értened Hanga. Nem rá kell haragudnod. Zúdítsd rám azt a dühöt is, ami felé irányul. Megérdemelem. – Mondta és felállt. Nem várt reakciót, se választ. Elmenet. Nem is kapott volna, mert lelkiismeret furdalásom támadt, ami túl mély volt és erős. Gombóc nőtt a torkomba és legszívesebben sírtam volna. Legbelül kétfelé szakadtam. Próbáltam leküzdeni a gyerekes sértettségemet. Mindenki követ el hibákat. Emberek vagyunk, és a hibáink tesznek minket azzá. A megbocsájtásunk pedig különlegessé.

Tudtam, hogy ezek után a tanulásnak már lőttek ezért összepakoltam a cuccom és amilyen lassan csak tudtam kisétáltam a kocsihoz. Beültem és nagy levegőt vettem mielőtt indítottam volna. Indokolatlanul lassan haladtam, de szinte el sem jutottak hozzám a dudálások és szitkozódások. Fel se tűnt és már ott voltam a célomnál. Kiszálltam és az ajtóhoz vonszoltam magam. Mintha legalább a kivégzésemre jöttem volna. Bekopogtam és a ház ura nem kicsit lepődött meg, hogy napok óta először ott lát.

- Bejössz? – Kérdezte tétován. Bólintottam és beléptem. – Kérsz valamit? – Indult el a konyha felé és közben megjelent Iza is, aki nem hiszem, hogy hitt a szemének.

- Igen. Azt kérem, hogy ne hazudjatok nekem többet és ne titkolózzatok. Ti álltok hozzám a legközelebb és tőletek ezt nem várom. Ha ezt tartjátok, akkor többet nem viselkedek majd ilyen gyerekesen.  – Mondtam.

- Jaj, Hanga úgy sajnálom. Igazad volt és van. Én csak féltem. – Jött közelebb Iza.

- Felejtsük el. Rendben? – Kérdeztem mire bólintott. Bár mindketten tudtuk, hogy ez csak kimondva ilyen egyszerű. Iker felé fordultam, aki sokkal jobban a szívére vette dolgot, mint kellett volna

- Ne haragudj. – Mondtam. Mire elkerekedett a szeme a döbbenttől.

- Még te kérsz bocsánatot? Nekem kellene.

- Nagyon hülyén viselkedtem. Egyértelmű volt, hogy megvéded, és mellé állsz még akkor is, ha nem helyeselted, hogy nem mondta el nekem egyből. Szereted és nem baj, ha Ő az első és legfontosabb az életedbe.

- Te is fontos vagy.

- Tudom, ahogy Te nekem, de ez más és én máshol foglalok helyet mind a szívedben, mind az életedben. Nem az fájt jobban, hogy hazudtál. Hanem az, hogy nem mellettem álltál ki. Csak később értettem meg. Azt hiszem felnőttünk Iker. Mindketten. És ezt volt nehéz elfogadnom. – Nem mondott semmit csak átölelt és mikor becsuktam a szemem kicsit olyan volt, mint régen. Olyan gondtalan és biztonságos, de tudtam, ha kinyitom a szeme, ez elmúlik. Választottunk és mindketten másokért vagyok felelősek. És bár a régi család megmarad, ahol mi tesók vagyunk és gyerekek, de van előttünk egy új, ahol társak vagyunk és szülők leszünk. Talán majd egyszer.