42 - Szerelem net

Szijasztok!

Bocsi a rengeteg késésért. Lassan de biztosan újra rendszeresen jönnek majd a részek.

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi nektek!

A sajtótájékoztató tovább tartott, mint általában, de erre lelkileg fel is voltam készülve.  A Real Madridnak egy fővárosi rangadó nem kihívás, az Atletiko a csapatnak mondhatni nem ellenfél, de ők tudták, hogy butaság lenne alábecsülni bárkit is. Egy igazi csapat minden ellenfelet egyenrangúnak tekint. A végkimenetel már egy más dolog, de erre a győzelemre szükség volt. CR hármasa ide vagy oda Mou megint nem nyilatkozott. Mint az esetek többségében most is Karanka volt a hangja. Sergiot is elkapták. Bár lemertem volna fogadni, hogy csak engem féltett. És mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy tekintetünk vagy kismilliószor összeakadt miközben Ő folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Nem idegesített csak zavarban voltam és még több méteres távolságból is látszott, hogy mennyire élvezi. Miután az interjúk lementek mindenki kifelé indult. Türelmesen lépkedtem a többi tv vagy újság munkatársa között Bertoval az oldalamon. Hiába mondtam neki, hogy elmehet, ragaszkodott ahhoz, hogy míg nem ülök kocsiba, addig velem lesz. Végül is kompromisszum képes vagyok és megegyeztünk, abban, hogy maradhat, ha nem cukkol Ronaldóval és a lábával. - Mintha lett volna választásom. - Bár tény hogy az a láb aranyat ér és a nyilatkozatokból is kitűnt, hogy a csapat mennyire nagyra tartja. Engem Sergio kisujja jobban vonz, mint a csatár teljes egészében. De ennek nem adtam hangot, mert semmi magyarázkodni valóm nem volt.

- Nem unod még ezt a rengeteg foci meccset?

- Három nap múlva utazok haza. Kupa meccs lesz és majd csak München után jövök vissza.

- Ohh…

- Mi van? – Vontam fel a szemöldököm.

- Azt reméltem, hogy eljössz velem gyűrűt nézni. – Mondta halkan belőlem meg kitört a nevetés. Berto megállt én pedig követtem a példáját. Türelmesen megvárta, míg elhagy az elmebaj.

- Ne haragudj, de ez nagyjából lehetetlen.

- És ugyan miért?

- A neveddel még tisztában vagy ugye? – Kérdeztem, de nem vártam választ rá. – Szerinted mi a legrövidebb idő, ami alatt címlap sztori lenne a mi közös jegygyűrűvásárlásunk?

- Rendben van nagyokos, mit tanácsolsz? A netről csak nem rendelhetem.

- Tudod Alberto nem nagyon értem mivel érdemeltem ki azt, hogy már másodszor osztod rám ezt a jelzőt.  - Húztam fel kicsit az orrom. – Miért nem hülyézel le egyből? De tudod mit? Vegyél egy puccos kis verdát, ahogy megálmodtad és felejtsd el, amit mondtam. Oké? – Most rajta volt a sor, hogy nevetni kezdjen gyerekesen hisztis viselkedésemen, és bárhogy próbáltam visszafojtani saját kacagásom, nem ment. Időközben a folyosó mondhatni teljesen kiürült, és ahogy nevetőgörcsöm alábbhagyott támadt egy ötletem.

- Mit csinálsz hétfőn?

- Nem tudom. Miért?

- Mert hétfőn nincs meccs és Én csak 17-én utazok Németországba. Magyarországon nem ismer szinte senki így teljes titokba tudnád megvenni az ékszert. Tudok egy két nagyon jó helyet.

- És mit mondok Liznek? Hova megyek?

- Legyél már egy kicsit kreatívabb. – Sóhajtottam. – A meglepetésnek ára van. Majd elmondod neki miután megvolt az évfordulótok. Ő nem fog haragudni, a te lelkiismereted pedig tiszta lesz. Na?

- Oké rendben.

- Szuper. Akkor a többit majd én elintézem és hívlak. Most viszont megkeresem Sergiot. – Álltam meg a stadion bejáratánál és lábujjhegyre állva próbáltam tájékozódni és kiszúrni imádott autóját. – Jól szórakozol? – Néztem a kézilabdásra, aki még így is sokkal magasabb volt és szenvedésemen vigyorgott.

- Gyere te törpe. – Fogta meg a kezem és elkezdett húzni valamerre. Méltatlankodásomnak csak azért nem adtam hangot, mert már nagyon Sergio mellett akartam lenni. Viszont ahogy távolodtunk az épülettől úgy lassítottunk. Én még mindig nem láttam semmit, de már hallottam fenyegető hangját.

- Ő hozzám tartozik. És fogd be, mert egyáltalán nem érdekel, mit akarsz mondani. Ha még egyszer a szádra veszed, és én megtudom, vagy ha a közelébe mész nem fogok megállni ennyinél. Nem ártott ő neked. Felejtsd el, hogy létezik. - Csak lestem. Nem hittem, hogy Sergio hajlamos az ilyenre. Persze az lenne érdekes, ha nem okozna meglepetést, hisz alig két hónapja vagyunk együtt. Amit tudunk egymásról az még mondhatni semmi.

- Fejlődőképes. – Mormogta Berto.

- Micsoda?

- Hm? Ja semmi csak hangosan gondolkodtam. – Mondta kicsit zavartan.

- Aha. – Bólogattam mindentudóan miközben mosolyogtam. Végül is adhatok még időt nekik. Kitudja. Talán egyszer majd megkedvelik egymást. Közben Merida és kis csapata elvonult, engem pedig Berto egészen a focistáig kísért. Persze nekem az volt az első, hogy nem törődve a következményekkel megcsókoljam. Sese meglepődött ugyan, de csak egy pillanatra. Nem ellenkezett. Kezei a derekamra csúsztak, és ha nem szakít minket félbe Berto akkor hosszú perceken keresztül kényeztetjük egymás ajkait.

- Bocs fiatalok, de én elköszönök.

- Kösz. Mindent. – Nyújtott kezet neki Sese, amit a kézilabdás mindenféle kommentár nélkül fogadott el.

- Én is. – Tettem hozzá, hiszen ha ő nincs… Nem is akartam belegondolni mi lett volna akkor. Csak abban reménykedtem, hogy vége ennek az egésznek. – Akkor majd hívlak és találj ki valamit.

- Te meg ne felejtsd el, amiről beszéltünk. Csak semmi sietség. Már késő van a vacsorához. – Vigyorgott a képembe én pedig fülig vörösödtem és reméltem, hogy ebből Sergio nem lát semmit.

- Ezt még visszakapod. – Suttogtam mérgesen Bertonak, aki csak nevetett. A fenyegetőzéseimre mindig így reagál. Ezt már megszoktam. Beültem Sese mellé és elhajtottunk.

- Gratulálok. – Törtem meg a csendet.

- Mihez?

- Mihez? Az eredményhez… És ahhoz is, hogy nem keltél ki magadból. – Elmosolyodott.

- Elárulod mi az, amivel nem kell sietned? – Kíváncsiskodott.

- Semmi különös. – Ráztam meg a fejem. – Olyan, amivel amúgy sem sietek.

- Hm.

- Nyugi senki nem dönt helyettem. Nem vagyok befolyásolható.

- Igen, azt hiszem erre már rájöttem…

A másnap hamar eltelt. Túl hamar. Nem volt több nap, amit együtt tölthettük az utazásom előtt. Még velem volt, de máris hiányzott és vártam a napot, hogy újra láthassam. Reggel nagyon sokáig csak némán feküdtünk egymást ölelve. Egyikünk se vallotta volna be, de ez volt a mi búcsúnk. És az az egyetlen hosszú csók, amit a stadion előtti parkolóba váltottunk…

A másnapomat azzal töltöttem, hogy miközben Nonoval Skype-oltam Berto és a saját utazásomat intéztem. Szállást meg se próbáltam foglalni, mert anyuék biztos kiakadnának, ha nem hozzájuk megyek. Mindkét meccs Veszprémben lesz, de Norbit hiába győzködtem ő nem akart bezavarni a mi családi életünkbe, ezért nem fogadta el a meghívást. Beszéltem Bertoval is, aki még nemigen talált ki semmit, hogy hava is megy hétfőn.

- Ketyeg az óra. Húzz bele, mert a jegy nem visszaváltható.

- Olyan nincs.

- De most van. Úgyhogy gyerünk és javaslom, ne az utolsó pillanatban mond el neki, mert abból csak sértődés lesz.

- Jó-jó, oké. Hétfőn találkozunk, addig pedig vigyázz magadra.

- Rendben. Szia.

Az utóbbi időben annyit repültem, hogy teljesen hozzászoktam. Mondhatni rutinos utazó lettem.  A reptéren, most nem várt Nono. A szerkesztőségbe kellett mennie. Megbeszéltük, hogy majd az aréna melletti étterembe találkozunk. Béreltem egy nekem való autót és elindultam a meccsre, ami este hatkor lesz. Tudtam, hogy korán érek oda ezért ettem valamit. Ott találkoztam Nonoval is.

- Szia, te világutazó. – Állt meg az asztalomnál vigyorogva mire én felugrottam és átöleltem. – Uhh ennyire hiányoztam? – Kérdezte fuldoklást színlelve.

- Fogalmad sincs mennyire. Biztos nem maradsz? Dumálhatnánk.

- Nem, nem tényleg.

- Kár. De ha esetleg meggondolod magad, nyugodtan szólj. Amúgy mivel jöttél? – Néztem a háta mögé, de autó helyett egy megszeppent lányt láttam, aki bátortalanul integetett. Elléptem barátomtól és kérdőn néztem rá.

- Jaj ne haragudj-atok. – Mondta nekem az elejét és a végét már a lánynak. – Vitali bemutatom a barátnőmet, Tinát. Tina Ő itt a Vitalai, aki elsősorban a legjobb barátom és másodsorban a munkatársam.

- Szia. – Köszöntem egy hatalmas mosollyal, de döbbenten.

- Szia. Örülök, hogy megismerhetlek. Már nagyon sokat hallottam rólad.

- Remélem, Te nem rólam áradozol, miközben együtt vagytok. Ugye nem? – Néztem a barna hajú lányra, aki annyi idős lehetett, mint én. Kedvesnek tűnt és nagyon jól mutattak Norbival.

- Éppen hogy csak.

- Tudod Víta, hogy ő lesz az új fotós.

- Ohh. – Döbbentem meg. Ismét. – Hamar meglett az utódom.

- Ez még egyáltalán nem biztos. – Mondta a lány és láttam rajt, hogy kicsit kellemetlenül érezte magát. – Nehéz a nyomodba érni. – Tette hozzá és valahol belül ez elégedettséggel töltött el. Persze szerettem volna, ha egy normális és tehetséges fotóst tudnak találni rövid időn belül, de azt hiszem, mindenkinek jól esik az elismerés.

- És most már fotózni jöttél? – Kérdeztem.

- Nem. Nem. – Hárított egyből. – Csak figyelni jöttem. Tudom, hogy te vagy megbízva állandó fotósként a Veszprém meccsein és gondoltam megnézem, hogy helyezkedsz, és hogy tudsz ilyen jó képeket készíteni.

- Tőlem. – Vontam vállat. – De had mondjak valamit. Nem az számít, hol állsz, mert se ez, se a foci nem álló sport. Mindig lesznek olyan pillanatok, amiket nem tudsz elkapni, de ezt nem szabad kudarcnak megélni. Lehetőségek ezre áll előtted. Ha változtatom a helyem, az csak azért van, hogy minden játékosról tudjak néhány tiszta képet készíteni.

- Értem. – Mondta. – Köszönöm.

- Akkor mehetünk is. Gondolom, neked még beszélned kell a játékosokkal. – Néztem Nonora, aki bólintott. Összeszedtem a cuccaimat és befelé indultam párosuk mögött. Mindössze egy napja nem láttam Sergiot, de ahogy az összekulcsolt kezüket néztem szörnyen kezdett hiányozni. Más esetben talán jobban bírtam volna, hisz normálisan ma este már vele lehetnék, de ez most nem így lesz és talán ettől volt olyan nehéz. Elővettem a telefont.

- „Hiányzol” – Küldtem el neki az smst annak ellenére, hogy tudtam nem fogja megkapni. A zsebembe csúsztattam a telefont és igyekeztem nem letargiába esni. Tinával a pályára mentünk. A gépemet állítgattam és a gyülekező közönséget kaptam le néhányszor.

- Igaz, hogy te olyan sok sportolót ismersz? – Kérdezte.

- A munkám része. És enyhe túlzás, hogy ismerem őket. Attól, hogy valakiről olyan dolgokat tudsz, amit az egész világ is, attól még nem ismered.

- De hát egy spanyol focistával jársz.

- Igen együtt vagyok egy focistával.

- Akkor rengeteg hírességet ismerhetsz.

- Tina? Téged mi vonz ebbe a világba? – Kérdeztem miközben végig őt néztem. Nem igazán értette, hogy miért. – Fotóztál már megyei focicsapatokat meccs közben? Vagy az iskolád kézilabdacsapatát?

- Persze. – Majd kis szünet után mintha megértette volna. - Nem érdekből vagyok vele. – Mondta. Nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem akartam azt, hogy a legjobb barátom egy olyan lánnyal legyen együtt, akit csak a sztárok a pénz és a csillogás vonz.

- Bocsi nem akartalak megbántani meg ilyesmi.

- Nem, nem. Ezt tényleg én kezdtem rosszul. Szeretem ezt csinálni és Norbit is. – Pirult el. Mondta, hogy ismerkedtél meg Sergioval és ez annyira mesebeli. – Elnevettem magam. Nem akartam, hogy olyan legyen az életünk, mint egy nyálas Hollywood-i tini film, de nem különösebben zavart, hogy a kívülállók így látják. Viccesnek tartottam.

Ma az elődöntőt játszották a Tatabánya Carbonex ellen, amit a Veszprém nyert nyolcgólos fölénnyel. Tina egyfolytában engem lesett. Képes voltam mindenkit kizárni és a munkámra koncentrálni, így nem zavart. Elköszöntem Nonoéktól holnapig. Tudtam, hogy nem érek haza a meccs kezdetéig ezért nem is siettem. Az első félidő második felére érkeztem meg. Ahogy beléptem futottam a kanapéhoz és beugrottam apám mellé.

- Üdv itthon tündérem. – Ölelt meg és nyomott puszit az arcomra, aztán kapcsolta is át a tv-t a meccsre, ami a 25. percben még sehogy se állt.

- Szia, apa. – Mosolyogtam rá, majd befutottam anyuhoz a konyhába miközben kibújtam a pulcsimból. – Szia, anyu.

- Szia, kislányom. – Ölelgetett meg. – Egyedül? – Kíváncsiskodott.

- Kit vártál?

- A barátodat.

- Mondtam, majd ha vége a szezonnak.

- Jó-jó csak már olyan kíváncsi vagyok.

- Látom. – Vettem el egy almát és haraptam bele.

- Kislányom. Gyere, mert lemaradsz a büntetőről, tőlem meg aztán kérdezheted ki mit csinált. – Kiabált be apu én pedig egy bocsánatkérő pillantás után visszafutottam a plazma tv elé. Nagy bánatomra a Sporting rúgta a büntetőt.

- Mi történt?

- Mit tudom én. A másik csapatból az a hosszú hajú kezezett vagy mi.

- Sergio?

- Hát, ha így hívják. – Vont vállat. A képernyőre szegeztem a tekintetem és vártam egy visszajátszást ugyanis a kommentátorok is azon tanakodtak, hogy vajon jogos volt-e a bűntető vagy sem. Még a 11-es rúgás előtt több kameraállásból is visszajátszották az állítólagos szabálytalanságot.

- Ez nem is volt kezezés. – Keltem ki magamból. – Hova a francba néztek ezek?

- Kislányom. – Horkant fel apa.

- Jó-jó, bocs, de akkor is. Nézd meg. Ez semmi nem volt. – Inkább lett volna az. Ezen Sese még jobban ki fog akadni. Persze a bűntetőt sikeresen értékesítették. És a pár perccel későbbi szabálytalan becsúszás feltűnően elkerülte a bíró figyelmét. – Még jó, hogy nem vagyok ott. – Ráztam a fejem és legszívesebben egy szép sor káromkodást zúdítottam volna a tévére.

- Ja hogy te ennek a csapatnak dolgozol?

- Igen apa. – Mosolyogtam.

- Ne haragudj, tudod, hogy nem vagyok naprakész.

- Naprakész?

- Na, jó tőlem még ez is túlzás.

- Semmi gond. – Mondtam miközben a meccset néztem. Sese beadását Pipita fejelte a hálóba ezzel kiegyenlítve az eredményt. Nagyon örültem. Fura volt így nézni a meccset. Hisz már két hónapja jóformán csak a pálya szélén álltam. Kettős érzelmek voltak bennem. Jó volt itthon lenni, de közben utáltam, hogy nem lehetek majd vele, ha vége a második félidőnek. Aminek végeztével a csapat 3-1-re megnyerte a meccset ezzel újabb három pontot hozzáadva az eddigihez.

- Vacsora! – Kiabált anyu.

- Szívem. Tudom, hogy nagy a ház, de az akusztika jó, úgyhogy nem kell üvöltened. – Ölelték át egymást én pedig a már megszokott helyemről néztem őket. Hirtelen még jobban hiányzott Sergio. És abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Nem törődve senkivel és semmivel a szobámba mentem, hogy nyugodtan tudjak beszélni vele.

- Te is nekem. – Mondta köszönés helyett, mikor felvettem a telefonom. – Utálom, hogy nem vagy itt. Remélem, tudod.

- Én is utálom. Gratulálok.

- Köszi

- A bírót meglincselték már?

- Nyertünk és ez felmentette a büntetés alól.

- Szerencséje. Jól vagy ugye?

- Kiheverem, de ha itt lennél gyorsabban menne. Mi újság otthon?

- Anyám már majd meghal a kíváncsiságtól, hogy megismerjen. Apám pedig mivel nem tudta a neved csak annyit mondott, hogy a „hosszú hajú”. Most vacsizunk.

- Akkor egyél.

- Ráérek.

- El tudom képzelni milyen sokat ehettél egész nap. Úgyhogy én most leteszem a telefont te pedig mész enni. Holnap pedig beszélünk. Szeretlek kicsim.

- Én is szeretlek.

Másnap a meccs korábban kezdődött. Most a szegeddel játszott a csapat és ugyan csak egy góllal, de nyert. Nono és Tina rendesen egymásba voltak gabalyodva egész meccs alatt, és ahogy néha őket néztem rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem itt a helyem. Mindenki tartozik valahova, valakihez és bár van családunk, és vannak barátaink. De lehet valaki az életünkben, aki mindezt egyszerre jelenti, a szerelem mellett. Ha volt is még kétségem afelől, hogy jól döntöttem-e akkor, mikor Spanyolországba költöztem az most végleg eltűnt.

Alig hogy hazaértem csörgött a telefonom.

- Remélem, nem lemondani akarod a holnapi programunkat.

- Nem. Megyek.

- Szuper, de te miért nem örülsz?

- Liz miatt.

- Ugyan már. Kiakadt?

- Dehogy.

- Alig egy hét és elmondhatod neki hol jártál. Bocsi. Hívnak. Leteszem. A reptéren várlak. – Mondtam, és cseréltem a hívását Sergioéra…

Korán kellett indulnom, hogy időbe odaérjek és szerencsére sikerült is. A gép utasai közül egyből kiszúrtam Bertot, annak ellenére, hogy sapka és napszemüveg volt rajta.

- Nagyon hatásos az álca, de mondtam, hogy itt nem kell.

- Én azért inkább óvatos leszek.

- Ahogy érzed. Mit szólnál, ha bekapnánk valamit a gyűrű hajsza előtt? – Kérdeztem és már megfelelő étterem után kutattam.

- Nem ettél?

- Ha ettem volna, most itt szobrozhatnál, de nem mert csak bő 150 km után jön meg az étvágyam. Tehát?

- Menj. Menj. – Terelgetett valamerre. Én pedig irányba álltam.

- És? Van elképzelésed?

- Nem te mondtad, hogy az lesz, amiben majd őt látom meg?

- Dee, csak nem hittem, hogy megfogadod a tanácsom megjegyzés nélkül.

- Akkor élvezd ki a pillanatot. – Evett bele a reggelimbe.

- Héé. Kértél volna te is. – Vettem el a tányért már nevetve.

- Kaja irigy.

- Tudod mit tessék. Egyél te is, mert sose indulunk és van egy olyan érzésem, hogy ez tovább fog tartani, mint hittem.

- Ugyan, ti nők vagytok, azok akik túlbonyolítanak egy vásárlást.

- Francokat. Ha egy pasi elmegy a barátnőjével vásárolni, akkor megmondja, mit vehet meg és mit nem. Ellenbe, ha egyedül megy, azt vesz meg, amit akar. Így a pasis vásárlás kétszer annyi ideig tart.

- Meg fogom én ezt bánni. – Sóhajtott, amin én csak jót mosolyogtam. A beszólásért ennyi jár.

Egyik ékszerbolt váltotta a másikat. Néztünk modernt, hagyományosat, régimódit, simát és köveset, de Bertonak egyik sem tetszett igazán. Nem gondoltam, hogy túl sokat néztünk és az lehet a baj, csak egyszerűen nem találja azt ami Lizhez illik.

- Reménytelen. – Mondta a sokadik bolt után, de nem reagáltam rá. Az összes neves ékszerszalonba bevittem és még utaztunk is. Katalógusokat néztünk, de semmi. A harmadik boltnál pedig már nem is foglalkoztunk azzal, hogy kettőnket akarják összeadni. A zebránál várakoztam mikor megláttam az utca túloldalán egy régiségboltot, ami ékszerekre szakosodott. Annyira meg akartam nézni, hogy kis híján kivasaltattam magam egy terepjáróval.

- Hé, ne az életed árán. – Rántott vissza Berto.

- Bocs és kösz. - Mondtam miközben a lámpa zöldre váltott és már mentem is át. Homlokomat a kirakatnak nyomtam, hogy kicsit hűsítsem rajta, ezzel csökkentve a stressz okozta fejfájást. Egyszerre szúrtuk ki a tökéletes gyűrűt.

Reggel még nem hittem, hogy igaz a mondás miszerint a megfelelő gyűrűt megtalálni olyan nehéz, mint ideális társra lelni. Bementünk és lecsaptunk rá. Berto tisztában volt leendő menyasszonya méretével és ezt egy tőle elvett gyűrűvel alá is támasztotta. Biztosra akart menni, de az ékszerész mondta, hogy ha mégse lenne jó, ő nagyon szívesen állít rajta. Mint kiderült régi ékszereket javít fel, és egy különleges darabbal van dolgunk. Emellé eredetiség papírt is kaptunk, amivel igazolja, hogy az apró kis gyémántok egytől egyig igaziak. A bársonydobozt ajándékba kapta az ékszer mellé, bár a pénz nem számított. Megkönnyebbült, hogy megtalálta a megfelelőt. Beültünk egy étterembe, késői ebédre. Berto azt tervezgette, hogy fogja meglepni Lizt én pedig csak hallgattam. Örültem, hogy boldog és bármit rátettem volna, hogy Liz is az lesz.

Miután a gép felszállt hazaindultam. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy keresek egy járatot, ami Münchenbe megy, de nem akartam megbántani a szüleimet azzal, hogy nem köszönök el tőlük rendesen. Viszont már nagyon nehéz volt elviselnem Sese hiányát és ezt már nem csak én éreztem.

- Nagyon szereted? – Tette fel a kérdést anyu.

- Az nem kifejezés. – Mosolyogtam.

- És Ő is ott van Münchenbe? – Bólintottam. – Figyelj mi reggel úgy is elmegyünk, kérd át a jegyed egy korábbi gépre. Rossz nézni, ahogy szenvedsz. - Simogatta meg a fejem. – Tudod féltettelek. Nem tudtam, hogy megéri-e neked ilyen messzire menni egy fiúért.

- De anyaaa, hisz te is megtetted.

- Nem kislányom én nem. Apád tette meg értem.

- De te fordított esetben te is megtetted volna nem?

- Most azt mondom, igen. De akkor? Nem biztos, hogy olyan fiatalon lett volna elég bátorságom. Álomvilágba éltem. Apád volt az, aki két lábbal állt a földön. Te ugyanolyan vagy, mint Ő. Ha nekem kellett volna itt hagynom mindent, ha az enyém lett volna a döntés, akkor az könnyen az álmom végét okozhatta volna. – Mondta. Tudtam, hogy ez mit jelent, de azt is tudtam, hogy Ő is megtette volna apáért, amit ő tett érte.

Megfogadtam a tanácsát és átkértem a jegyem. Az estét együtt töltöttük és reggel elköszöntünk.

A repülőút hosszabbnak tűnt, mint Spanyol ország oda vissza. A reptéren fogtam egy taxit és a szállodába vitettem magam, de a recepciós nem volt hajlandó kiadni egy szoba számot se. Sőt még az emeletet se. Hiába volt kártyám, miszerint a club fotósa vagyok. A liftajtó nyílt és Xabi lépett ki rajta.

- Hola! Téged az ég küldött. – Támadtam le.

- Vitali? Neked… Te csak nem délután jössz?

- Úgy volt, de hiányzott a lökött hátvédetek.

- Hát lesz meglepetés. – Vigyorgott. – Nem is tudom, hogy bírta ezt ki. Harmadik emelet, 124-es szoba.

- Köszönöm. Majd találkozunk. – Mondtam és már nyomtam is az emelet gombját. A szívem úgy dübörgött a mellkasomba, mint amikor először találkoztam vele. Keresnem se kellett. Akkor lépett ki az egyik szobából és mikor felém nézett nem nagyon hitt a szemének. Csak akkor fogta fel, hogy tényleg itt vagyok, mikor már az ölébe voltam és szorosan öleltem őt.

- Soha-soha többet nem akarok távol lenni tőled. – Suttogtam, mielőtt ajkunk összeért…