59 - Szerelem net

Sziasztok!

Jó hír! Nem tűntem el teljesen és esély van rá, hogy most már össze is szedem magam és talán nem negyed évenként hozok majd új részt. Nagyrészt úgy is tudjátok mi a helyzet szóval nem ecsetelem tovább. :)

Nagyon jól esik, hogy a hosszú várakozás ellenére még mindig ennyien várjátok, hogy olvashassátok a történetet. Nincs mese nem hagyhatlak cserbe titeket. :) Nagyon szépen köszönöm a kommenteket a pipákat és azt, hogy hisztek bennem én egymagam kevésbé vagyok ilyen optimista, de veletek ennek a történetnek is eljutok végére.

Akkor ennyit erről, jöjjön a lényeg.

Jó olvasást.

Puszi:

Vii

Tudtam, hogy mit akarok. Azt is, hogy mit érzek. Mégsem tudtam, hogy innen hogyan tovább. Ott álltunk az ajtóba összeölelkezve hosszú percekig és jó volt így. Csendben a karjai közt, ahol végre újra éltem és éreztem azt a meleget, amit már hetek óta nem. De azt is tudtam, hogy ennek a pillanatnak nemsokára vége. Beszélnünk kellet. Be nem gyógyult sebeket újra megbolygatni. Csak azt nem tudtuk, hogy kezdjük el. Én legalább is biztosan nem. 

A nagy sóhaj, ami kiszakadt a mellkasából figyelmeztetett arra, hogy elérkezett a pillanat. Akartam ezt. Annak ellenére, hogy nem tudhattam mi lesz ezután. Képesek leszünk-e folytatni, úgy ahogy azelőtt. Őszintén nem tudtam. Egyetlen dolog volt, amihez nem fért kétség. Mégpedig az, hogy mindennek ellenére szeretem őt és, hogy az életem nélküle üres és boldogtalan.

Eltolt magától és lenézett rám. Valahogy sokkal kisebbnek éreztem magam, mint előtte. Annyira, mint legelőször. Az első találkozásunkkor. 

- Ha beljebb mennénk, kevésbé félnék attól, hogy el akarsz menni. – Mondta és egy tétova lépést tett a nappali irányába, kezében a kezemmel. Nem volt túl felemelő látni a bizonytalanságát. Nem volt biztos magában annak ellenére, hogy mindketten jól tudtuk, hogy ha akartam volna, akkor már rég kisétáltam volna az ajtón, és azzal együtt az életéből is. Úgy, hogy Ő semmit nem tehetett volna. Nem vett semmit készpénznek és én ebből tudtam, hogy valóban megbánta, hogy igazán sajnálja és ezek már nem csak szavak. És ettől a perctől képes voltam elhinni, hogy mostantól máshogy lesz és tudja, hogy megbízhat bennem. És meg is tanul bízni bennem. 

- Még nem döntöttem el. – Lestem fel rá egy halvány mosollyal az ajkamon, kicsit bátrabban, hogy oldjam a bennem és a köztünk lévő feszültséget. Tonnákkal lettem könnyebb attól, hogy viszonozta és értette a lényeget.

- Márpedig nem hagyom, hogy elmenj. – Mondta és beljebb tessékelt. 

Lassan lépkedtem befelé. Mintha most tanulnék járni. A lábaim remegtek. Még nem volt egészen természetes, hogy újra itt vagyok, de már nem nyomasztott úgy és nem éreztem azt, hogy összenyomnak a falak. 

A kanapéval szemeztem, és nem tudtam magunkat ott elképzelni egy ilyen beszélgetéshez. A konyhába mentem és felültem az egyik székre. Egy szó nélkül követett és ő is leült. Erre volt szükségem, hogy vele szembe lehessek és talán kicsit arra a távolságra is, amit a pult adott nekünk.

- Kérsz valamit? – Kérdezte, én pedig megráztam a fejem. Azon gondolkodtam, hogy is kezdjem el, de megoldotta helyettem. Olyan gyorsan beszélt, hogy minden megszerzett spanyol nyelvtudásom ellenére, - ami valljuk be nem kevés - volt, amit nem egészen értettem. 

- Tudom, hogy már nem sokat jelenthet, de hidd el, sajnálom. Fogalmad sincs, hogy mennyire. Én csak arra kérlek, bocsáss meg nekem. Ha nem is mindent, legalább csak annyira, hogy esélyt adj, hogy bebizonyíthassam, képes vagyok megváltozni… - Megütközve néztem rá. Nem tudtam tovább a szavaira figyelni. Mondott valamit a szerelemről, a küzdésről, hogy minden más lesz, de már nem számított.

- Én nem akarom, hogy megváltozz. – Mondtam, a kezemet bámulva, ezzel pedig félbeszakítottam mondandóját, amiben újra elhangzott a sajnálom. Akkor már kitudja hányadszorra. 

- Tessék? – Kérdezte úgy, mint aki nem biztos benne, hogy jól értette, amit halott.

- Nem akarom, hogy megváltozz. – Ismételtem meg, de akkor már őt néztem. – Én minden hibáddal együtt szeretlek téged Sergio. Te is csak ember vagy és nem lehetsz tökéletes. Még ha annak is hiszed magad. - Mosolyogtam rá, amit viszonzott és egy más helyzetben biztos vitatkozott volna velem, de nem most. – Én ilyennek ismerlek, és nem akarom, hogy valaki más legyél. És azt se akarom, hogy minden másképp legyen. Persze biztos nem lesz ugyanolyan, de ne akarj olyan lenni, amit én nem akarok, és amire te sem vagy képes. Szeretem a lobbanékonyságod, a meggondolatlanságod. Mert az is te vagy. Én csak azt szeretném, ha megbíznál bennem és elhidd, sosem tennék olyat, amivel árthatok neked, vagy amivel megbántanálak. És tudnod kell azt is, hogy magadért szeretlek. Aki Te vagy. Tudom, hogy nehéz… 

- Nem… - Kezdte volna, de leintettem.

- Sok mindent nem tudsz még rólam. Amit akkor láttál, mikor eljöttél utánam az csak a töredéke annak, ami valójában ott van. És rettenetesen sajnálom, hogy nem mondtam el. Megkíméltem volna magunkat ettől a pár héttől. Én legalább annyira vagyok hibás, mint te. – Megrázta a fejét. Nem akartam belemenni egy ki a nagyobb hibás vitában. Mindketten azok voltunk. 

- Nem mentség számomra, hogy nem tudtam. Nem is kellett tudnom. Éreznem kellett volna. Hinni és bízni. Végig volt egy részem, ami nem hitte, hogy képes lettél volna ekkora árulásra, de túl makacs voltam és Te...

- El akartam jönni. – Szakítottam félbe. – Másnap reggel. Nem akartalak elveszíteni. Addig maradtam volna, míg végig nem hallgatsz, míg el nem mesélem az életem, hogy elhidd nem én voltam. Mert nem tudtam volna máshogy megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. De az újság… És hogy láttalak valaki mással. 

- Vitali én…

- Nem-nem, semmi gond. – Nagyot kellett nyelnem, hogy ez a hazugság, - amivel igyekeztem mindkettőnket áltatni - lecsússzon a torkomon. – Nem voltunk együtt. Te szakítottál, épp csak én nem hittem el, hogy ezt véglegesnek szántad. – Hadartam és észre se vettem, hogy felállt és mellém sétált. Maga felé fordított és arcomat a két kezébe vette. 

- Most ne játsszuk azt, hogy te nem hallgatsz végig. Oké? – Bólintottam. - Valóban láthattál más nők oldalán. Akartam is, hogy láss, mert azt akartam, hogy fájjon, hogy azt érezd, nem jelentettél többet nekem, mint én neked. Hazugság és tévedés. – Gondolkozott el egy pillanatra. - Valóban volt egy olyan tervem, hogy visszatérek a régi önmagamhoz, hogy elfejtselek, de nem ment. Nem tudtam megtenni. Többé már nem. Minden nő csak a fotóig volt velem. Egy sem jutott el az ágyamig. – Mondta, és én éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Homlokát az enyémnek döntötte. Végtelen megkönnyebbülést éreztem. Legszívesebben zokogtam volna, hogy mindaz a fájdalom, csalódottság és rossz érzés, amit a hetek alatt összeszedtem, elfolyjon belőlem a könnyeimmel.  Ehelyett csak csendben könnyeztem.

- Annyira fájt. Olyan igaznak tűnt. – Suttogtam. – Ahogy ott álltál és belevigyorogtál a kamerába. Tudtam, hogy nekem szól és megértettem, az hogy kisétáltál az életemből, végleges. Anélkül, hogy meghallgattál volna. Rettenetesen fájt. És minden alkalommal mikor valaki hitt nekem, csak egyre rosszabb lett. Elviselhetetlen. El akartam menni, de képtelen voltam. Nem tudtam mindent magam mögött hagyni, de szükségem volt arra, hogy távol legyek tőled. Aztán már semmi sem volt olyan, mint veled. Már semmi nem tett boldoggá, ami előtte igen. Nélküled már nem éltem csak túléltem Sergio. – Vallottam be. Kitárulkoztam teljesen és nem érdekelt, hogy tudja, mennyire függök tőle érzelmileg. 

Nem akartam ránézni, de ő ezt másképp gondolta. Szelíden kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. Valami megmagyarázhatatlan csodálatot láttam benne, megannyi más érzelem mellett, ami bennem is kavargott. Mosolyogva törölte le a könnyeimet. Az érintése égette a bőrömet. De semmi nem volt ahhoz képest, ahogy ajka égette az enyémet mikor hozzáért egy pillanatra. Minden levegő kiszakadt a mellkasomból és mikor újra levegőhöz jutottam, végre úgy éreztem újra élek. Egyetlen gondolatom Ő volt és hogy újra érezni akarom. Minden porcikám rá vágyott. Ahogy ott ültem és megpróbáltam eldönteni, helyes-e amit tenni készülünk, a feszültség egyre nagyobb lett. Aztán elkövettem azt a „hibát”, hogy az ajkaira néztem és nem volt többé kérdés. Neki az volt az engedély. Úgy kapott utánam, mint éhező egy falat kenyér után. Nem volt helye kérdéseknek, kételyeknek, se finomkodásnak. Minden mozdulatunkat felgyülemlett és visszafojtott érzelmek irányították. Harag, düh, szenvedély, szerelem...

Olyan hévvel csókolt, mint talán soha. Éreztem a fémes ízt a számba, de nem számított. Olyan erővel markoltam a hajába, hogy tudtam ez később fájni fog, de se őt, se engem nem érdekelt. Lábaimat a derekára kulcsoltam. Felemelt és addig hátrált velem, míg falnak nem ütköztünk. A maradék levegő is eltűnt a tüdőmből. Hajamat a kezére tekerte és addig húzta, míg a nyakamhoz nem fért. Olyan hangos nyögés hagyta el a számat, amit még nem szégyelltem és élveztem, amit tesz. Amit teszünk. Egyik mozdulat követte a másikat, és mire észbe kaptam, gyakorlatilag ruha nélkül feküdtem az ágyán, ő pedig velem szembe állt és az övét bontogatta. Lüktettem a testem. Csak arra vágytam, hogy szeressen, hogy elmúljon végre minden rossz érzés. És teljesen elhihessem, hogy igen itt vagyok, vele vagyok és végre ennek a hetek óta tartó rémálomnak. 

Mikor fölém került úgy éreztem megállt az idő. A hajamat simogatta, miközben nézte az arcomat és lassan megcsókolt. Már nem kapkodtunk. Ráérősen ízlelgettük egymás ajkait.

- Szeretlek, annyira szeretlek. – Suttogtam bele a csókunkba. Ő pedig ezt a pillanatot választotta arra, hogy elmerüljön bennem.

- Szeretlek Vitali. – Sóhajtotta, és elvesztem az érzések mélységében, amik valóságosak voltak. Nem gondolkodtam. Ott voltam ahol lenni akartam, ahol lennem kellett és soha többet nem akartam valahol máshol lenni…

Egy pillanatra se engedett el. A biztonságot és meleget nyújtó ölelésébe feküdtem, de álom nem jött a szememre. Hallgattuk egymás szuszogását. Ő sem aludt. Már meg akartam, kérdezni, hogy mikor lesz edzése, mikor ő szólalt meg.

- Mond el. – Kért és hallgatásomból megértette, nem tudom, mit akar hallani. – Mond el, amit elakartál mondani nekem.

- Sergio talán ezt nem most…

- Tudni szeretném.

- Neked nem lesz edzésed? – Kérdeztem ránézve.

- Ezzel most ne törődj.

- De…

- Nem érdekel Vitali semmilyen edzés. Te érdekelsz és minden, amit nem tudok rólad. – Hosszú pillanatokig még némán néztünk egymás szemébe, aztán nagyot sóhajtottam és visszatettem a fejem a mellkasára. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat és egy nagy sóhajjal belekezdtem. 

- A szüleim tehetős emberek. Nagyon rövid idő alatt küzdötték fel magukat az üzleti élet csúcsára gyakorlatilag a nulláról. Gazdag szülők lánya vagyok. Még ha ez nem is látszik. Arcpirítóan nagy összeg van a számlámon, amihez még hozzá se nyúltam. Nincs szükségem pénzre. Gyerekként nem vágytam másra csak szeretetre és törődésre. A szüleim szerettek, de nem töltöttek velem annyi időt, amennyit szerettem volna. Külföldön is voltak kapcsolataik ezért rengeteget utaztak. Gyűlöltem a bébiszittereket. Apu szülei szóba sem jöhettek és mivel az anyai nagyszüleim korán meghaltak jó pár kijutott belőlük, és kevés volt ezek közül, akik nem próbálkoztak be apámnál. – Fintorogtam. – Vagy talán szinte egy se. Nem akartam, hogy a családom bárki miatt is szétszakadjon. Bár tudtam, hogy apu sose lenne képes megbántani anyut. Mindenesetre hamar önálló lettem, hogy esélyt se kapjanak azok a hiénák. Így is volt mivel küzdeni. Kisebb fenyegetések, nem túl szép hangposta üzenetek. Egy időben csőd közeli állapotban lévő cégeket vásároltak fel, hogy valamiképp fellendítse, de hát nem mindenki hisz az egyszerű jó szándéknak. Apu neve inkább az üzleti életben ismert, szóval nem olyasvalaki, akitől zeng a sajtó, de a vidéki városba ahol éltünk gyakorlatilag mindenki ismerte. Ezáltal engem is. Általánosban én voltam a gazdag kislány, a gyerekek pedig nagyon irigyek. Maradjunk annyiban, hogy nem voltam túl népszerű. Legalább is nem jó értelembe. Alig vártam, hogy vége legyen, azt gondoltam, hogy majd a középiskola jobb lesz. Nem akartam messze menni, hogy még kevesebbet találkozzak a családommal ezért a legközelebbi gimit választottam. Amire nem gondoltam, hogy nem Én egyedül. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre jó lesz, hogy más lesz és nem vettem észre, vagyis inkább nem akartam észrevenni, hogy az a sok ember, aki az első naptól közeledett felém az mind érdekből tette nem én voltam olyan szimpatikus jelenség. Mint mindenki más én is vágytam egy legjobb barátra vagy barátnőre. Emberi kapcsolatokra. Annyira, hogy egy pillanatig az sem érdekelt hogy nem őszinték, hogy csak kihasználnak. De csak egy rövid ideig játszottam a vakot. Még az előtt kinyitottam a szemem, hogy pusztán kétségbeesésből olyat tettem volna, amit később valószínűleg megbánok. – Nagyot sóhajtottam ő pedig még közelebb húzott magához. - Végül bezárkóztam.  Olyan vastag és magas falat építettem magam köré, amin nemhogy bejutni nem lehetett, többé én sem akartam kijutni onnan. Lehet, hogy a több száz ember közül volt egy, akit igazán érdekeltem, de akkor már mindegy volt. Már nem számított. Két hosszú tanévet töltöttem ott, mikor is végleg besokalltam és kész tények elé állítottam a szüleimet. Így kerültem alig 16 évesen Budapestre egy olyan iskolába ahol nem ismertek. Büszke vagyok a családomra, a nevemre, de szükségem volt az ismeretlenség nyújtotta védelemre, hogy igazi érzelmeket tapasztaljak meg. Őszinteséget, barátságot, szerelemet. Nono volt, aki megtestesítette az első kettőt, és bár jártam egy fiúval nem voltam szerelmes. Azért egészen idáig kellett jönnöm. – Mosolyogtam és éreztem, hogy szorosabban ölel. - Annyira jó voltam abban, hogy semmit ne mondjak magamról, és annyira jó érzés volt, hogy magam miatt szeretnek, hogy már nem is számított ki tudja és ki nem. Tudom, hogy hibáztam, el kellett volna mondanom neked, hisz nem éltél volna vissza vele. Te nem. Viszont, azt hiszem, pont ugyanezért nem éreztem szükségét, hogy tudd. Pedig ha valakinél biztonságban lett volna a titkom, az te vagy. Idővel elmondtam volna. Azt hiszem csak a megfelelő alkalmat kerestem. Rettenetesen sajnálom.

- Egyszerűen csak bíznom kellett volna benned. – Sóhajtotta. – Ez nem egyedül a Te hibád. Legalább annyira az enyém is. Egyszerűen elhittem, hogy képes voltál ezt tenni velünk és túl sok idő telt el, mire egyáltalán megkérdőjeleztem ezt az egészet. Ha nincs Do, talán sose jövök rá, hogy Lara tette, pedig utólag visszagondolva annyira nyilvánvaló volt. – Keserűen felnevetett. - Jézusom. Majdnem örökre elveszítettelek, azért mert képtelen vagyok gondolkodni. – Felemelkedtem, hogy a szemébe tudjak nézni. - Itt vagyok Sergio, és nem akarok ott lenni ahol Te nem vagy. Talán nem kellene elmondanom, de annyira szeretlek, és annyira ragaszkodom hozzád, hogy nélküled gyakorlatilag már nem tudok élni. Veled vagyok egész. Ez nem is olyan rég megrémített volna, de most már nem félek. Bízom benned és tudom, hogy nem élsz vissza az érzéseimmel. – Hosszú másodpercekig csak nézett rám.

- Gyere ide. – Suttogta, miközben magához húzott és megcsókolt. – Ne engedd, hogy tönkretegyem, ami kettőnk között van. – Mondta, majd újra megcsókolt, aztán kicsit eltolt és újra rám nézett. – Hogy hívták? 

- Kit? – Értetlenkedtem, de ahogy kimondtam, már tudtam, kire gondol.

- A srácot, akivel jártál. 

- Na, azt már nem.

- Miért? – Kérdezte nevetve. 

- Mert nem vagyok hajlandó lefolytatni az exek című beszélgetést.

- Jó, ha te nem mesélsz, majd mesélek én. – Éreztem, hogy vállat von és vesz egy levegőt, hogy belekezdjen. Felemelkedtem és a szájára tettem a kezem. A legkevésbé arra vágytam, hogy halljak arról a sok nőről, akivel együtt volt, ezért megadtam magam. 

- Nem érdekel, de ha téged igen, akkor mesélek róla, bár elég bizarrnak tartom, hogy ezt pont az ágyba kéred. – Morogtam.

- Ne terelj, beszélj. Kíváncsi vagyok egyetlen vetélytársamra. – Vigyorgott. 

- Atyaég. – Suttogtam, mielőtt belekezdtem. – Máténak hívják. A helyi csapatban focizott.

- Nahát, ezen meg sem kellene lepődnöm. Hátvéd volt? – Éreztem, hogy ég az arcom, de igyekeztem nem foglalkozni vele. 

- Nem, középpályás és csak hogy tudd nem hajtottam mindenáron focistákra. Egyszerűen arról van szó, hogy szerettem a focit és kijártam a meccsekre. Sokszor tanultam a lelátón suli után az edzések alatt, mert már akkor megnyugtatott a hely, bár még szó sem volt fotózásról és arról, hogy a pálya mellett álljak. Sőt a lehető legtávolabb voltam mindentől és mindenkitől. Alig pár hónapja voltam Pesten és még épp csak bontogattam a falamat. Máté kiszúrt, de azt hitte, valaki máshoz tartozom, mígnem körbekérdezősködött és kiderítette, hogy senkinek még csak elképzelése sincs arról, hogy ki vagyok és miért dekkolok ott gyakorlatilag minden áldott nap. Így egyszerűen feljött hozzám edzés után és megkérdezte nem megyünk-e el valahova meginni valamit, én pedig nemet mondtam. Nem akartam kéretni magam, de mivel nem voltam az emberi kapcsolatok szakértője, féltem,hogy valamit rosszul csinálok, ami utólag már butaság, de akkor ez is hozzám tartozott. Aztán elhívott a következő két hétbe minden nap.

- Végül beadtad a derekad? 

- Nem. Az egyik edzésről hamarabb kiment, de nem vettem észre és mikor szedegettem össze a cuccaimat, hogy elmegyek ő megjelent két üveg üdítővel és megittuk. Beszélgettünk és tudod egész jó érzés volt, hogy érdeklem. Aztán ez minden nap megismétlődött. Hol Ő hozott üdítőt hol én és egyszeribe csak arra lettem figyelmes, hogy közel ülök a pályához, és többet nézem Őt, mint az irodalom könyvemet. Beszélgettem a többiekkel. Elkezdtem megnyílni mások előtt is. Nem lett sokkal több barátom, de lettek ismerőseim lett társadalmi életem és kommunikáltam. Nem beszéltük meg, hogy járunk egyszer csak együtt voltunk.

- Nekem nem úgy tűnik, mintha nem éreztél volna iránta semmit. 

- Ezt nem is mondtam. Szerettem Mátét, de nem voltam szerelmes belé. A barátom volt és sokat köszönhetek neki.

- Mi történt? – Kérdeztem mire vállat vontam. 

- Eligazolt egy vidéki csapathoz és elváltunk. Úgy gondoltuk nem működne, de tudtuk, hogy valójában arról van szó, hogy nem volt meg köztünk az a szikra. Vagyis bennem nem volt meg, ami kellett volna ahhoz, hogy együtt igazán jók legyünk. Ő pedig elengedett, hogy rád találhassak. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Azt hiszem megbánta.

- Honnan tudod? 

- Találkoztam vele, nem sokkal az előtt, hogy eljöttél volna hozzám. – Éreztem, ahogy megfeszült alattam a teste. Felemeltem a fejem, hogy lássam az arcát.

- Miért találkoztál vele? – Kérdezte, és bár próbálta leplezni az indulatait nem egészen sikerült neki. A féltékeny Sergio igazán mosolyra késztetett és én nem tudtam megállni. 

- Jót vidulsz a nyomoromon igaz?

- Mi tagadás, igen szórakoztató, ahogy küzdesz az érzelmeiddel, és ha olyan lennék, még hagynám is, had főj a saját levedbe, de nem vagyok haragtartó. Azon vagyok, hogy helyre hozzuk kettőnket, úgyhogy engedd útjára a zöld szemű szörnyet, mert teljesen véletlenül egy esküvőn futottunk össze, több száz vendéggel körbevéve. Neki ott volt a barátnője, nekem pedig egy csúnya szerelmi bánat. Nos nem a legjobb párosítás. 

- Nem a legjobb párosítás. – Morogta. – Az eszem megáll. Nem éreztem magam eddig épp elég nyomorultul, most kiderül, hogy majdnem visszalöktelek az egyetlen ember karjába, aki iránt éreztél valamit.

- Hé. Megnyugodnál? Itt vagyok, nem? Mit húzod fel magad? Épp, hogy pár szót váltottunk. És táncoltunk. – Vallottam be halkan igyekezve visszafojtani a nevetésem. 

- Tánc. – Úgy mondta, mintha valami káromkodás lenne. – Gondolom lassú volt.

- Hát nem volt valami gyors. – Felnyögött. – De nem is volt tapadós. 

- Élvezed igaz?

- Most mit vagy úgy oda? Te akartad hallani. Isten ments, hogy bármit megtagadjak tőled. – Mondtam és már nem bírtam visszafojtani a nevetésem. 

Mire pislogtam egyet már rajtam volt és a nyakamat csókolgatta majd a fülembe suttogott.

- Szóval nem tagadsz meg tőlem semmit? – Kérdezte vágytól rekedt hangon, mire az ismerős érzés végigcikázott a testemen és egy halk nyögés hagyta el a szám. 

- Soha. – Mondtam és hagytam, had szeressen újra és újra.

Annak ellenére, hogy alig aludtunk éjjel korán kellett kelnünk. Sergio edzésre készült én pedig előadásra. A vendégszobához tartozó fürdőszobába mentem, hogy letusoljak, de haza kellett ugranom átöltözni és már így is késében voltam. Előbb végeztem, mint Ő. Bekopogtam a fürdőbe.

- Ez komoly? – Kérdezte nevetve. 

- Halálosan. Késésbe vagyok, és ha bemegyek, akkor el is kések.

- Oké, várj még tíz percet. 

- Rendben. Lent leszek. – Mondtam és lesiettem. A telefonomat kerestem, hogy szóljak Nononak megyek és várjon meg, de a kocsiba hagytam. Ahogy kiléptem az összetekert újságra, tapostam. Nem tudtam elképzelni, Sergio miért járatja ezt a szemetet. Lehajoltam érte, hogy felvegyem, és ha már a kezembe volt kitekertem. Azt gondoltam, hogy a tegnap esti meccs lesz a címlapon, de valami egész mással néztem farkasszemet. A szememet azonnal elfutották a könnyek, és úgy éreztem itt a vége, bármi is történt múlt éjjel ezt nem éli túl a kapcsolatunk. Elfogyott minden erőm. Hagytam kiesni az újságot a kezemből. Átléptem felette és elindultam. Hallottam Sergio hangját, ahogy a nevemet mondja, többször is, de nem voltam képes ránézni. Beültem a kocsiba és otthagytam mindazt ami fontos volt számomra.