62 - Szerelem net

Sziasztok!

Ha még esetleg valaki néha erre tévelyeg, annak meglepetésként íme egy új rész. Nagyon szeretném befejezni ezt a történetet. Igaz mindig közbejön valami mikor újra és újra nekirugaszkodok. Ez már szinte törvényszerű. Arra is gondoltam, hogy el van átkozva. :D Szóval kíváncsian várom mi lesz a következő ilyen esemény.

És hát jó olvasást! :)

62. fejezet

Bertóéknál töltött este után már jobban aludtam, de még közel sem intéztem el mindent, amit szerettem volna. Aznapra terveztem a munkahelyem és a fősulit. Igaz, hogy mindkét helyre telefonáltam és a főnököm olyannyira megértő volt, amit nem érdemeltem meg.

- Biztos nem jössz el velem? – Kérdezte sokadszorra Sese.

- Nem lehet. Te is tudod. Vár még rám néhány elintézni való és a csapattal ma már nem bírok el.

- Igen, tudom. Csak már a gondolatát is utálom, hogy nem leszel mellettem.

- Szerintem elvesztettem a jogot arra, hogy csak úgy megjelenjek a szállodában. Nem vagyok már a hivatalos fotósotok, és jelenleg azt sem tudom, hogy a lappal hányadán állok. – Szontyolodtam el.

- Az utóbbiakban nem tudok segíteni, de abban biztos vagyok, hogy a csapat nem bánná.

- Nem adod fel mi? – Kérdeztem mosolyogva.

- Soha édes. Csak átmenetileg pihentetem a dolgot.

- A következő hazai meccseden ott leszek. Oké?

- Jól hangzik. – Mondta majd odahajolt hozzám, hogy csókjával kényeztessen. Sajnos nem tartott addig, míg szerettem volna. – Mennem kell.

- Micsoda? Hova? Órák múlva indultok csak.

- Nekem is van némi elintézni valóm.

- Azt hittem megbeszéljük az utazásokat. Nem húzhatjuk sokáig.

- Holnap este mindent meg fogunk beszélni. Ne aggódj.

Összevont szemöldökkel méregettem.

- Ramos! Te titkolsz valamit előlem? – Kérdeztem gyanakodva.

- Óó bébi, ne hívj így. Baromira beindítasz vele. – Morogta és már mászott is rám. Nem volt nehéz dolga ugyanis még mindig az ágyban feküdtem nagyon is hiányos öltözékben.

- Jó tudni. Mert ha már a puszta látványom nagyon terhesen nem lesz kedvedre való, akkor lesz mivel elcsábítsalak.

- Ez soha nem fog megtörténni. – Nézett rám komolyan. – Te mindig csodálatos leszel.

Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkamat. Nem voltam benne biztos, hogy attól, amit mondott, vagy attól, amit a szájával művelt a testemen. Mindkettő nagyon jól esett.

- Sergio, kérlek… Akarlak. – Mondtam miközben a pólójától próbáltam megszabadítani.

- Nem most, édesem.

- Mi? Nem. Nem hagyhatod abba. Nem teheted.

- Gondolj csak bele milyen édes lesz az újratalálkozás. – Belegondoltam volna, de az agyam nem jutott tovább a jelen pillanattól. Ahol adott volt Ő, Én, egy ágy és nagyon sok vágy.

- És mi van az azt megelőző kínzó várakozással. Nem teheted. – Húztam vissza.

- Már meg is tettem. – Mondta és finoman lefejtette magáról a kezeimet, amiket megcsókolt, hogy ne tűnjön durvának az elutasítása. - Intézz el mindent.

- Rendben. – Morogtam, mire hangosan felnevetett.

- Imádlak terhesen! Eddig se volt gond, de most… - közelebb hajolt, mintha csak valami titkot akarna megosztani velem – egyszerűen kielégíthetetlen vagy.  – És valóban az voltam. Felnyögtem. Próbáltam újra elkapni, de kitért előlem. – Holnap este.

- Hiányozni fogsz. – Mondtam, miután feladtam a küzdelmet.

- Te is nekem. – Látta rajtam, hogy már nem jelentek veszélyt, ezért újra lehajolt hozzám. Átöleltem és egy lassú csókot kaptam tőle. Ugyan nem segített rajtam, de örömmel nyugtáztam, hogy legalább annyira kíván, mint én őt.

- Menj. – Pihegtem. Nevetve egyenesedett fel. Nagyot sóhajtva nézett le rám. – Szeretlek. – Suttogtam csukott szemmel.

- Én is szeretlek. Nemsokára látlak. – Bólintottam és végignéztem, ahogy elmegy.

Visszahanyatlottam a párnámra és hagytam, hogy a sajgás végigjárjon. Csókok, simogatások képe tolult a fejembe, de nem voltam hajlandó átadni magam nekik.

- Zuhany, kell egy zuhany. – Határoztam el magam és nagyon hamar gyakorlatba is ültettem a dolgot.

Nem sokkal később már teljesen felöltözve szedegettem a dolgaimat. A lakásban hiánycikk volt nagyjából mindenféle élelmiszer. Beültem reggelizni egy közeli pékségbe és azon gondolkodtam, hogy Nono mégis min élt. Jóllakottan és egy koffeinmentes tejeskávéval a szervezetemben elindultam a szerkesztőségbe. A forgalom mostanra már lecsendesedett így sokkal hamarabb értem oda mintsem felkészültem volna a találkozásra.

Felmutattam a belépőkártyámat, amit ezek szerint még nem vontak be. Meglepetten, de kedvesen fogadtak.

Bekopogtam Adán irodájába, és intettem neki mikor felnézett rám. Kézzel beinvitált és mutatta, hogy üljek le amíg befejezi a telefonálást. Tettem, amit kért. Körülnéztem a helyiségben, nem tudom mit kerestem, de nem változott semmit azóta, hogy utoljára ott jártam.

- Oké, figyelj - Mondta a telefonba. – Később megbeszéljük, de közbe jött egy nagyon fontos megbeszélésem. – Majd minden további nélkül bontotta a hívást. Talán a hatás fokozása érdekében, mindenestre nagyon lassan tette vissza a kagylót a helyére. Megkerülte az asztalt, becsukta az ajtót, ami mindig nyitva állt.

- Örülök, hogy újra itt vagy. – Köszöntött és beült a székébe. Nem úgy tűnt, mint aki mást is szeretne mondani. Kényelmetlenül éreztem magam és késztetést arra, hogy kitöltsem a csendet.

- Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre kiestem. Nem így terveztem. Annyi minden történt és nem tudtam megbirkózni vele. Túl sok volt.

- Viatli semmi baj. Csak nyugodj meg. Megértem, hogy időre volt szükséged és elfogadom. – Csodálkozva néztem rá. – Ne haragudj azért, amit most elmondok neked, de nagyon aggódtunk érted. Megkaptam a zárójelentésed. – Vallotta be bűntudatosan. Levegő után kaptam. – Ne izgasd fel magad egy régi szívességet hajtottam be és megesküszöm, hogy rajtam kívül senki nem tudja. – Bólintottam, de csendben maradtam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Túlságosan sokkolt a tény, hogy Adán már tudta. Vettem néhány mély levegőt. Elém tolt egy üveg vizet, amire nagy szükségem volt. Halvány mosolyt küldtem felé.

– Köszönöm. Azt hiszem.

- Hogy vagy?

- Jól. Több mint jól. – Mosolyogtam őszintén. Mert a bennem lévő két kis csöppségre csak örömmel tudtam gondolni.

- Örülök.

- Ikrek. – Néztem rá vigyorogva. És élvezettel figyeltem, hogy ez a hír mennyire kiakasztja őt is. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy a felkészült főnökömet is érheti meglepetés.

- Mi?

- Sergio és Én, ikreket várunk. – Mondtam és nevettem elképedt arckifejezésén.

- Gratulálok! Te jó ég! Ikrek? Kérlek, mond hogy van valami terved, mert fogalmam sincs, hogy most mit kezdjek veled. – Hadarta a kétségbeesés küszöbén.

- Tervem van a kérdés az, hogy van-e még munkám.

- Na-ná! Csak mond, hogy mire állsz készen.

- Igazából mindenre és bármire, de sajnos nem utazhatok messzire. Jó lenne helyben maradni.

- Oké, akkor mit szólsz a nagyobb madridi sporteseménykehez.

- Mindegyik? – Kérdeztem.

- Hacsak nem párhuzamosan folynak. Akkor te választasz, a másikra pedig valaki mást küldök.

Mivel nem nagyon volt lehetőségem rövid gondolkodás után rábólintottam. Annak ellenére, hogy tudtam, ha Madrid, akkor nincs kivétel és az Athletico meccsein is ott kell lennem. Nem akartam feladni a munkám. Sergionak nem fog tetszeni ez a kis apróság, de kénytelen lesz elfogadni a helyzetet.

- Rendben ez menni fog. Köszönöm szépen és tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyi fejfájást okoztam.

- Isten hozott újra köztünk. – Mondta és ezzel lezártnak tekintette a témát. – Khm… figyelj csak van egy késő reggeli találkozóm amire jó lenne ha te is eljönnél. Reggeliztél már?

- Igen, de egy süti tízóraira lecsúszna. – Álltam fel de a mozdulat közben megtorpantam. – Mi? Sütit mondtam? Jézusom, már kezdek teljesen olyan lenni mint Liz. Gyümülcs. Gyümölcsöt kell ennem. Hallod Adán. Nem engedheted, hogy sütit egyek. – Mondtam a főnökömnek. Vagyis inkább megfenyegettem.

- Nem ígérhetek semmit. Eszembe sincs egy várandós nő és a kiszemelt süteménye közé állni. – Mondta viccesen, de láttam a riadalmat a szemében. Nos lehet, hogy nem volt alaptalan az aggodalma.

Az irodától nem messze volt egy hangulatos kávézó. Mindenféle péksüteménnyel. Adán maga elé engedett és irányított merre menjek. Én le se tudtam venni a szemem a kínálatról.

- Á itt is van. – Rángatott ki inzulinsokkos álmodozásomból, aminek én voltam a főszereplője, néhány sütemény és rengeteg tejszínhab. Arra néztem amerre ő is és a rá várakozó női alakban Dorothyt véltem felfedezni.

- Vitali? – Nézett rám elkerekedett szemekkel a kapus barátnője. – Szia! Adán nem is mondtad…

- Ma reggel csak úgy beállított. Hola Drorthy.

- Hola. Ne haragudj, de meg kell néznem ezt a lányt, hogy teljesen egyben van-e. Kérlek mond, hogy Sergio már tudja, hogy visszajöttél, mert ha nem én most azonnal felhívom.

- Do! Ne! – Állítottam le mert úgy tűnt már tárcsázni akarta Őt. – Találkoztunk már. Két napja jöttem haza. Minden rendben.

- Ez jó. Nagyon jó. – Szelíden rám mosolygott. – Ragyogsz. – Kijelentésébe belepirultam.

- Na lányok. Üljünk le végre. Éhen halok. – Már majdnem el is felejtkeztem a főnököm jelenlétéről. De így felötlött bennem egy kérdés.

- Mondjátok csak. Nektek mi dolgotok egymással? – Váltottak egy furcsa pillantást és úgy éreztem, hogy amit mondani készül az nem fog tetszeni.

- Nézd. - Kezdte Do. – Ne akadj ki.

- Máris nem tetszik. – Jegyeztem meg és mintha meg se hallotta volna folytatta.

- Laráról van szó.

- Sergió őrült exéről?

- Igen. Nos miután megjelent rólatok az a kép, Fernandó panaszt tett a lapnál. Kért egy helyesbítő cikket, de elutasították. Feljelentést tett. Úgy volt, hogy tanúként veszel részt ebben az egészben. Azonban az ügy jelen állása szerint te is sértett vagy. Ennek tudatában pedig kivizsgálást kértem a rólad és Seséről megjelent cikk születésének körülményeiről is. El kell majd mondanod mindent a bíróságon. Valószínűleg nagy összegű kártérítésre számíthatsz.

Hátradőltem és üveges tekintettel meredtem az asztal lapjára.

- Pénzt az összetört szívemért. – Mondtam szórakozottan. – És Lara? Írja tovább a hamis cikkeit és megpróbálhat mindent tönkre tenni maga körül?

- Valószínűleg felfüggesztik egy időre. Az eljárás pedig nyilvános. Hitelét veszti majd.

- Do, nem hiszem, hogy nekem erre jelenleg szükségem van.

- Innen nem hátrálhatsz meg. Ott leszek veled. Mindössze egyetlen egyszer kell vallomás tenned. Menni fog?

- Talán. Majd értesítesz?

- Kapod majd az idézést. Egy-két hét.

- Rendben. – Bólogattam. – És mindent köszönök.

Ezek után másfelé terelődött a beszélgetés. Csak részben voltam jelen. Biztos voltam benne, hogy Sergionak ez sem fog tetszeni. Mindenesetre arra jutottam, hogy mindezek elmondása várhat meccs utánig. Hálás voltam Donak. Én ezt egymagam sosem léptem volna meg, Ő pedig ezt nagyon jól tudta.

A délutáni órák kezdésére értem be a suliba. Egyből a tanulmányi iroda felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt mi vár rám. Ide is telefonáltam. Tudták, hogy egészségügyi okokból maradtam távol határozatlan időre, de persze ez nem ment fel minden alóla.

Nagyjából egy hónapig nem jártam be.

A magas pulthoz léptem és köszöntem az ott ülő őszülő nőnek. Mindössze egyszer találkoztam vele. És az sem volt olyan régen.

- Jó napot. Miben segíthetek? – Kérdezte miközben még leütött néhány billentyűt és lassan emelte rám tekintetét a monitorról. – Áá Senorita Frewer. Hogy van?

- Köszönöm jól. – Pislogtam párat és csak remélni mertem, hogy ő még nem tud az áldott állapotomról. – És ön?

- Kedvesem, én már csak elvagyok itt mielőtt nyugdíjaznak a félév végeztével. Mit tehetek érted?

- Érdekelne, hogy mire számíthatok az elmúlt hónap kihagyása után.

- Egy pillanat. – Mondta és ujjai szélsebesen pörögtek a klaviatúrán. Megnyitott néhány mappát. Lejegyzett ezt azt és még a nyomtató is életre kelt. Hosszú percekkel később újra felém fordult. – Van jó és sajnos rossz hírem is.

- Van jó hír? – Lepődtem meg.

- Igen, igen. Nos lemaradtál néhány zárthelyiről ezeket pótolhatod  majd. Tantárgya válogatja, hogy írásban vagy szóban kell ezt pótolnod.

- Oké, ez menni fog. Mi a rossz hír?

- Na igen. A hiányzásaid egyes tárgyaknál túllépték a megengedettet. Figyelembe véve a helyzetedet egyetlen lehetőséged van arra nézve, hogy meglegyen a féléved. Erre a szemeszterre elvesszük az ösztöndíjad. - Erre gondolkodás nélkül rábólintottam. - Ugye tudod, hogy egy összegbe kell kifizetned. Esetleg igénybe veheted a diákhitelt.

- Nem azt semmiképp, már van egy lakáshitelem. Adjon egy csekket kérem. – Miközben azon gondolkodtam vajon mennyi pénz lehet a számlámon. Görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hozzá kell nyúlnom ahhoz a pénzhez. Nem keresek rosszul, de túl sokat utaztam az elmúlt időszakban így igazán nem volt fogalmam arról hogy állok.

Kaptam egy kitöltésre váró nyomtatványt és egy csinos csekket közel 800 euróról.

Megköszöntem a segítséget és a papírt a táskámba süllyesztettem.

Kiléptem az irodából és azon töprengtem, hogy mióta kitettem a lábam a lakásból nem hogy megoldódnának a dolgok hanem egyre csak bonyolódnak. Sergiora gondoltam és arra hogy ez vita nélkül nem fog lezajlani.

- Istenem. – Néztem fel a plafonra. Úgy éreztem most igazán próbára tesz minket az élet. Gondterhelten sétáltam a folyosón. Nem is nagyon figyeltem a környezetemre. Ezért is tudott meglepni a visítás és a semmiből nekem csapódó test. Valószínűleg csak az ijedség okozta adrenalin felszabadulása miatt tudtam megakadályozni, hogy elterüljünk a folyosón. Már a fejembe villant a kép, ahogy előadásra siető hallgatók taposnak agyon.

- Rita. Uhh erről komolyan le kell szoknod.

- Rendben van magyar csaj. Amennyiben te megígéred, hogy többet nem tűnsz el.

- Meglesz.

- Mi van veled? Norbi nem is mondta, hogy visszajöttél.

- Hát ő még nem tudja. Este találkozom vele.

- Óóó… Akkor izé… hm…

- Ne mond el neki jó.

- Én, dehogy. Mi nem… Vagyis…

- Rita! – Szakítottam félbe nyökögését. – Nem gáz. Sőt, örülök nektek. Csak szeresd őt és akkor mi is rendben leszünk. – Tudtam, hogy beletrafáltam, mert fülig vörösödött. Nem vártam tőle se ígéretet se magyarázatot. – Holnap találkozunk.

Mélyet szippantottam a kora őszi madridi levegőből és hazaindultam. Útközben még bevásároltam. A boltba válogattam mikor Sese felhívott és a napomról kérdezett.

- Egész jól mentek a dolgok. – Mondtam a féligazságot. – Azt hiszem.

- Okéé. – Húzta el a szót. Nyilvánvalóan nem voltam elég meggyőző.

- Nincs baj. – Siettem megnyugtatni. – Semmi kezelhetetlen.

- Rendben édes, ha te mondod. Mit csinálsz?

- Vásárolok. Vacsorához valókat. Vár még rám egy nagy beszélgetés.

- Igen, tudom, de nincs miért aggódnod, minden rendben lesz.

- Remélem igazad van.

- Mennem kell. Holnap után este találkozunk. Vigyázz magatokra. Sietek haza.

- Várlak. Szeretlek.

- Én is téged.

Nono bármit megevett, amiben hús volt. Szerettem volna a kedvében járni, ezért is készítettem csirkepaprikást az elmaradhatatlan nokedlivel. Folyamatosan az órát lestem. Tudtam, hogy bármelyik percben megérkezhet, mégis összerezzentem a kulcs zörgésére a zárban. Mozdulatlanul álltam a bejárattal szemben. A vacsora illata ott úszott a levegőben, bár valószínűleg már a folyosón érezni lehetett. A nyíló ajtó lassan fedte fel alakját. Beljebb lépett és mikor meglátott leejtette a táskáját. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Mire egyet pislogtam, már előttem is volt. Fel kellett néznem rá. Könnyek marták a szemem, amiket képtelen voltam visszatartani. Az előttem álló ember annyi mindent tett már értem, én pedig kizártam Őt az életemből. Szégyelltem magam. Ő pedig ezt  nagyon jól tudta.

- Szia. - Suttogtam remegő hangon. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Bocsáss meg nekem. – Kértem, mire csak szorosan átölelt és az állát a fejemre téve próbált nyugtatni. Hosszú percek teltek el és a csendet végül Ő törte meg.

- Már azt hittem Ramos vár vacsorával. – Elnevettem magam.

- Ezt nem egészen értem, de remélem nem bánod, hogy Én vártalak.

- Vitali, a hátvéded gyakorlatilag minden szabad idejét itt töltötte, ha épp nem meccsen vagy edzésen volt.

- Komolyan? - Kérdeztem meghatottan, mire csak bólintott.

- Nézd, én tudom, hogy Ramos... szóval tudom, min mentél keresztül miatta. Többszörösen. De az elmúlt időszaka nem szólt másról csak rólad. És ha még egy kicsit is szereted, amit egyébként nem kétlek, akkor adsz neki még egy esélyt. Ő bármikor kész túllépni az elmúlt heteken. - Mosolyogva hallgattam, amit mond és őrültem, hogy Sergio mellett áll.

- Minden rendben Nono. Már találkoztunk és beszélgettünk. Ha jól belegondolok azóta egyszer már össze is vesztünk, de azt hiszem minden rendben közöttünk. Sőt, talán sosem volt ennyire rendben. Ez az este most rólunk szól. Tudni szeretném, hogy mi rendben vagyunk-e. – Némán vártam a választ. Egy darabig csak fürkészett, aztán sóhajtott egy nagyot és elmosolyodott.

- Nos, Te isten csapása, amennyiben kapok a vacsiból és megígérd, hogy többet nem tűnsz így el, akkor mi is rendben leszünk. – Ígérte, meg.

Halkan felnevettem a megkönnyebbüléstől.  Tisztában voltam vele, hogy ezzel nem zártuk le a dolgot, de készen álltam mindent elmesélni neki. Nem érdemeltem meg Őket. Egyiküket sem. Mégis őszintén hálás voltam azért, hogy ilyen barátaim vannak.

A vacsora alatt a forma-1-ről beszélgettünk. Nagyon szeretett ott lenni. Rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodott. Már majdnem végeztünk az evéssel, mikor szóba került az ominózus kép.

- Az elmúlt hetekben volt időm azon gondolkodni, hogy milyen büntetés jár egy barátnak, aki csak úgy se szó, se beszéd lelép és még csak nem is jelentkezik. Persze életed párja kérte, hogy ne haragudjak rád. Nem is haragszom, de akkor is meg kell kérdeznem, hogy mégis mi a fenét gondoltál?! Egy nyavalyás kép miatt, amiről ha nem is elsőre, de második ránézésre egy vaknak is feltűnik, hogy határozottan nem volt csók. – A fejét rázta és látszott, hogy semmit nem értett.

Félre toltam a vacsorám maradékát. Tudtam, hogy eljött a pillanat.

- Nono én nem a kép miatt maradtam távol. – Kezdtem csendesen.

- Nem? Akkor viszont tényleg nem értem. – Letette az evőeszközt és hátradőlt. Ennek kimondottan örültem, mert úgy gondoltam nem finomkodok.

Nagy levegőt vettem és a nyakába zúdítottam a hírt.

- Terhes vagyok. - Hadartam és a reakció nem maradt el. Elkerekedett szemekkel nézett rám. Megmosolyogtam volna elképedt arcát, de fontosabb volt az, amit nem tudhattam, hogy mit gondol.

- Terhes? – Kérdezett vissza végül.

- Igen. - Erősítettem meg egyszerűn. Nem szégyenkeztem, mert az sosem történhet meg, hogy bárki miatt hibának tekintsem a gyermekeimet.

- Mennyi idős? - Újabb mély levegőt vettem és rázúdítottam a következő hírt.

- Nyolc hetes. - Mondtam és ha lehet még jobban elkerekedett a szeme. Kezdtem igazán aggódni érte. Aztán az arckifejezése változott. Töprengő lett. Megfogalmazódott benne a kérdést én pedig halvány, de őszinte mosollyal vártam, hogy feltegye.

- Azt akarod mondani, hogy a békülésetek közben összehoztatok egy gyereket? – Kérdezte. Én pedig minden mindegy alapon ledobtam a harmadik bombát.

- Kettőt. - Helyesbítettem és nem bírtam tovább elnevettem maga.

- Kettőt? – Kérdezte kicsit hangosabban, mint amúgy azt a körülöttünk lévő csend megkövetelte. Megerősítésként csak bólintottam. - Mi a fene Ramos? Valami tenyészbika? Egyetlen alkalom és... – Nem fejezte be, csak hitetlenkedve rázta a fejét.

- Hát igazából nem egy volt... - Szakítottam félbe.

- Állj, egy szót se többet. Ezt nem kell hallanom. Olyan vagy mintha a húgom lennél és most valamiért nagyon viszket a tenyerem. Mindegy. Most komolyan. Erre mégis mennyi esély volt?

- Mint kiderült elég nagy. - Vigyorogtam.

- És mit fogsz csinálni?

- Mit csinálnék? – Kérdeztem értetlenül. - Szülők leszünk. Két kis gyerkőccel folytatjuk az éltünket.

- Hát persze. - Bólogatott maga elé meredve. - Nem volt más opció. – Mondta, de inkább magának, mint nekem. Mégis úgy éreztem, hogy el kell mondanom neki mit is érzek.

- Nem Nono. Egy pillanatra se gondolkodtam el más lehetőségen, mert igazából soha nem is volt. Olyan nem, amivel együtt tudnék élni. – Suttogtam. Megértette, elfogadta és ezzel mellém állt.

- Te jó ég. - Túrt bele a hajába. - Hát gratulálok. Azt hiszem. Ne haragudj, de ezt még fel kell dolgoznom.

- Csak nyugodtan, még én se fogtam fel teljesen. – A mosolyom annyira széles volt, hogy már fájt tőle az arcom, mégsem tudtam abbahagyni.

- Boldog vagy. – Állapította meg.

- Soha nem voltam ennyire boldog.

- Tudod Vitali, mindössze egyetlen dolgot szeretnék. Mégpedig azt, hogy mindig részese lehessek az életednek.

- Ez nem kérdés Nono. Valószínűleg én már nem megyek innen sehova. De ha mégis úgy alakulna az életünk, hogy távol kerülünk egymástól, te akkor is mindig a legjobb barátom maradsz.

Vacsora után is sokat beszélgettünk. Elmesélte mi történt, míg nem voltam és én is meséltem neki. Na nem mindent. Bizonyos részleteket csak Liz ismert és ennek így is kell maradni.

- Oké, elég a kertelésből. Mi van veled és Ritával?

-Hmm?

- Találkoztam vele. Elég nehezen tudta palástolni a csalódottságát, hogy mára lefoglaltalak.

- Oké. Összefutottunk párszor sulin kívül. És talán ide is felhoztam párszor. - Motyogta zavartan.

- Komoly a dolog? - Kérdeztem, direkt figyelmen kívül hagyva a tényt, miszerint a legjobb barátom nőt hozott a lakásomba.

- Nem is tudom. Jól elvagyunk. Kedvelem őt.

- Szerintem ő is kedvel téged.

- Gondolod?

- Tudom. Talán nem kellene sokáig bizonytalanságban hagynod. Nagyon csinos lány. Biztos másoknak is tetszik.

- Aham, jó. De mégsem kérhetem meg, hogy legyen a barátnőm. – Mondta kicsit idegesen, az imént elhangzott mondat féltékennyé tette.

- Csak vállald fel. Fogd meg a kezét. Öleld át. Csókold meg, hogy tudja és mások is tudják, hogy Ő hozzád tartozik.

- És ha nem akarja. – Vigyorom mosollyá szelídült.

- Akarja. – Csak ennyit mondtam.

Rita pedig akarta. Naná, hogy akarta.

Másnap reggel együtt mentünk suliba. Norbi egyből Ritát kereste a tekintetével és egy csapat lány között talált rá. Háttal állt neki. Nono rám nézett én pedig bólintottam. Néhány lépéssel lemaradva követtem. Rita nagyjából olyan magas lehetett, mint én. Pont befért az álla alá. Nono mögé lépett, elől kényelmesen átkarolta a vállánál és a mellkasához húzta a megszeppent lányt. Felnézett és elvörösödött. Nono csak egy pillanatra nézett rá majd felemelte a fejét.

- Hölgyeim. - Nézett körbe a kuncogó lányokon, majd figyelmét újra a karjaiban remegő szépégre fordította. - Szia. - Eresztett meg felé egy szívdöglesztő mosolyt, amitől Rita lábai még jobban megremegtek.

- Te jó ég. - Motyogtam csak úgy magamnak. És azért imádkoztam, hogy ne úgy kelljen szegény lányt összemerni. Ha volt is kétségem afelől, hogy Rita nem érez úgy Norbi iránt, ahogy azt megérdemelné, akkor abban a pillanatban az el is múlt. Őrülten szerelmes volt belé.

- Sz-szia. - Dadogta a lány felfelé pislogva szíve választottjára, aki közelebb hajolt hozzá. Az ajkai felett elidőzött  egy pillanatra majd egy diszkrét csókkal ajándékozta meg újdonsült barátnőjét. A lányok sóhajtoztak, Rita kipirultan fordult vissza feléjük, egy szédült mosollyal az arcán. Norbi továbbra is átkarolta őt, hallgatta a beszélgetést és láttam, ahogy Rita ellazul és belesimul barátja karjaiba. Tökéletesen összeillettek én pedig tökéletesen késésben voltam. Úgyhogy otthagytam a ráérős felsőbb éves társaságot és szedtem a lábam, hogy beérjek az előadásra és tudjak beszélni a tanárral.

Hulla fáradtan értem haza egy rakás fénymásolt jegyzettel, amit a csoporttársaimtól szedtem össze. Bár utólag teljesen felesleges volt, mert soha nem tudtam más jegyzeteiből tanulni. Így a délután és a kora este nagy részét azzal töltöttem, hogy átírjam őket olyanra, ami nekem megfelel. A tegnapi maradékot melegítettem magamnak vacsorára amikor Nono hazaért és nevetségesen boldog fejet vágott.

- Tudod, most egy kicsit féltékeny vagyok. – Mértem végig karba font kezekkel.

- Ugyan. - Legyintett. - Neked sokkal előbb részed volt ebben, mint nekem. Egy szavad sem lehet. Különben is Ramos valamikor hajnalban érkezik. – Szomorúan ingattam a fejem.

- Csak nem hozzám. Kora reggel jelenése van. És más halaszthatatlan dolga, amit nem kötött az orromra. Holnap estig csak a tévében látom. - Mutattam a készülék felé. Hozzám lépett és átkarolt.

- Akkor ma este még kénytelen vagy beérni velem. – Mondta. – És amikor tálalsz, kérlek jusson eszedbe a csóró lakótársad. – Felnevettem. Igaz, hogy Sergio nem volt velem, de határozottan boldognak éreztem magam.