60 - Szerelem net

Halihó! Sziasztok!

Van itt még valaki? :D

Ha igen, akkor jelentem kis monológom után új részt osztok meg veletek!

Ha nem akkor is! :D Nem olyan hosszú, mint szokott lenni, de újrakezdésnek nem rossz.

Nem mentegetőzök, egyszerűen átszerveződött az életem. Már nem azt csinálok, amit én akarok, hanem amit a gyerekeim akarnak. Most kezdek megtanulni "énidőt" beiktatni a napjaimba. 

Szeretnék még írni, többször is megpróbáltam, de valahogy cserben hagyott még az a kevés kis képességem is. Na de most. Végre teszek egy próbát és esélyt adok ennek a történetnek, hogy egyszer majd Sese és Vitali is kapjon egy méltó befejezést!

Szóval aki bújt, aki nem... Jó olvasást nektek!

Puszik és ölelések!

Vii

Sergio szsz...

Két hónap telt el azóta, hogy megígértem neki, soha többé nem hagyom el és pont ennyi ideje annak, hogy nem láttam Őt.

Azon az éjszakán végre újra lélegeztem. Azt gondoltam, hogy helyrehozhatjuk, újra kezdhetjük a kapcsolatunkat, de esélyt se adott arra, hogy bizonyítsak. Változást ígértem, Ő bizalmat kért, de ugyanezt már nem adta meg nekem. Haragudhatnék, de egyszerűen nem lenne igazságos. Elvégre Én tehetek róla, hogy megrendült a bizalma. Én voltam, aki túl sokszor értett félre dolgokat és támadtam le, azért ami meg sem történt, amit el sem követett.

Én tehetek róla, hogy nincs mellettem, hogy fogalmam sincs arról, hogy hol van, és a szülein kívül mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Viszont nekik se mondta el hova ment, vagy hogy mikor jön vissza. Csak annyit, hogy nincs baja és ha készen áll rá hazajön. Aggódnak érte, de nincs más választásuk. El kell hinniük neki, hogy igazat mond és tényleg minden rendben vele, bárhol is legyen. Én viszont nem elégszek meg ennyivel. Nem elégedhetek meg. Szükségem van rá, és lassan beleőrülök a tehetetlenségbe.

Nincs nap, hogy ne jutna eszembe az a csodálatos éjszaka, és azaz átkozott reggel.

Siettem a tusolással, nem akartam, hogy elkéssen és nekem se ártott időben odaérni az edzésre. Magamra rántottam egy alsót, egy farmert és lesiettem az emeletről. Friss kávé illata lengte be a lakást és kora őszi friss levegő. A bejárati ajtó, sarkig tárva volt és Vitali épp akkor rohant ki a kapun. Utána kiáltottam, de nem állt meg. Kiléptem az ajtó elé. Talpam alatt újságot éreztem. Nem értettem, hogy került oda, mikor azóta, hogy kiteregették a magánéletem nem járatom azt a szemetet. Még mielőtt a megnéztem volna a címlapot, tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog tetszeni.

Hangosan káromkodtam, mikor megpillantottam Őt és Alonzót a képen. Csak egyetlen pillantást vetettem rá. Egy csókváltásnak tűnt. A főcímet még csak el se olvastam. Nem érdekelt, hogy igaz vagy sem. Nem számított. Az számított, ami a múlt éjszaka történt és ezt el akartam mondani neki. Mire felnéztem az autó már messze járt. Lehajítottam az újságot és olyan gyorsan kaptam össze magam, mint talán soha. Közben egyfolytában hívogattam, mindhiába.

Felhívtam Ikert, hogy késni fogok. Bárhogy is, de mentsen ki. Nem volt se időm, se kedvem a bohóckodására, ezért hamar kinyomtam a telefont és újrahívtam Vitalit, akinek a telefonja akkorra már ki volt kapcsolva.

- Ne, ne! Ne tedd ezt. – Mondtam és a kormányra ütöttem. A lakás előtt ismerős alak állt a telefonját nézte. Hátraugrott mikor hirtelen megálltam előtte.

- Mi a… – Kezdte mielőtt még meglátott volna. Aztán folytatta is. – Mi a frászt műveltetek már megint? – Nem foglalkoztam a kérdéssel.

- Nincs itt? Nem jött haza?

- Nem. Alig tíz perce hívott, hogy mindjárt itt lesz, de mint látod, még mindig itt dekkolok és hidd el nem jó kedvembe. Megbeszélésem lenne.

- Szállj be, elviszlek.

- Az jó lenne és közbe elmesélhetnéd mi történt. Komolyan haver, nincs körülöttetek más csak dráma. Az ember még kívülállóként is belefárad.

- Na ne mond. – Nevettem el magam kínomba.

- Szóval?

- Minden rendben volt. Tényleg. – Erősítettem meg hitetlenkedő pillantását látva. – Beszélgettünk.

- Na persze. – Vigyorgott.

- Mondom, beszélgettünk. Jó volt más is de ez nem tartozik rád. Oké? Szállj le a magánéletemről.

- Jesszus. – Morogta. – Ugye tudod, hogy a csajod legjobb barátja vagyok, és az ágyában alszok.

- Ne feszítsd a húrt. – Figyelmeztettem. Mire valami olyasmit dünnyögött, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha a szexre fordítunk több energiát.

- Valaki volt olyan kedves és bedobott az ajtóm elé egy újságot, aminek a címlapján Ő volt és Alonzó.

- És?

- Hát úgy tűnt épp feltérképezik egymás száját. – Úgy nézett rám, mint akinek elment az esze.

- Kizárt. – Mondta végül még mindig csodálkozó arckifejezéssel. – Még csak nem is bírják egymást. – Ugyan nem adtam hangot a gondolataimnak, de ezt jó volt hallani.

- Ja, szerintem is, de a kép ott volt.

- És te elhitted. – Nem kérdezte, állította. Barom voltam és úgy tűnt az is maradok.

- Nem, de valószínűleg Vitali is ezt a követétkeztetést vonta le anélkül, hogy megvárta volna a reakciómat.

- Csodálkozol?

- Nem a fenébe is, nem csodálkozom, de a rohadt életbe az egésszel. Ott van az a kép és még nekem kellene védekeznem?! Csak nem tudom hogyan, mikor elrohan, és nem veszi fel a telefont. Mégis mit kellene tennem?

- Adj neki egy kis időt. – Vont vállat. Talán igaza volt egy kis idő kellett neki, de abból már annyit elvesztegettünk és én már nem akartam egy éjszakát se nélküle tölteni. Egy pillanatot se úgy megélni, hogy nem tudhatom magam mellett, még ha az csak gondolati is.

Alig, hogy kitettem Norbit megcsörrent a telefonom. Úgy vettem fel, hogy meg sem néztem ki az.

- Vitali? – Szóltam bele, de nem Ő válaszolt, hanem egy másik női hang.

- Sergio! Ugye nem hiszed, hogy igaz? – Kérdezte Do.

- Nem, persze hogy nem.

- A képen még csak nem is csókolóznak. Bár meg kell hagyni egy nagyon ügyes pillanatfelvétel.

- Kösz. Ezt jó tudni. – Sóhajtottam és becsuktam a szemem, hogy egy pillanatra kizárjam a külvilágot.

- Nem is láttad?

- Csak egy pillanatra. Fontosabb lett volna visszatartani az elrohanó barátnőmet, de elkéstem, ő pedig elment.

- Kibékültetek? – Kérdezte vidáman, és fogalmam sincs minek örült.

- Ki, de úgy fest ez csak egy éjszaka erejéig tartott. – Sóhajtottam.

- Adj neki időt. Sok ez neki egyszerre. Most gondolj bele. Egyik napról a másikra belecsöppent a világodba. Annyira meg akartad védeni, hogy így csak rosszabb lett. Akkor is kapott volna eleget, ha csak simán megjelenik az oldaladon, elvégre partiképes szingli voltál. A nők pedig… Tudjuk milyen aljasak tudnak lenni. Így pedig egy pénzéhes senkinek állította be a sajtó. Tudom, nem kellene, hogy érdekelje, de képzeld magad a helyébe. Valljuk be őszintén azzal, hogy a kép az újságba egész mást sugall, mint ami valójában történt kettőjük között, csak tovább tetézi a rossz hírét. A főiskolán se lehet egyszerű neki. Mit gondolsz, miért van itt Nono? Nem azért, mert ennyire elégedetlen lett volna az életével odahaza. Gyakorlatilag állása volt. – Nagy levegőt vett. – Tudom, hogy ez igazából nem teljesen a te hibád. Megértem azt is, amin te keresztül mentél, de vagy megoldjátok ezt, vagy elengeded, mert ez csak felőröli Őt és mindent, amit eddig elért. A kapcsolatotokról nem is beszélve. – Tudtam, hogy igaza van és azt is, ha nem lettem volna olyan önző, akkor bele se kezdek. Vitali nem tartozott az én világomhoz. Ezzel a legelső találkozásnál tisztában voltam. Akkor talán még nem is akartam mást csak egy éjszakát. De azután az este után nem lettem volna képes elengedi őt, és most sem vagyok képes rá. Nem, mert szeretem. És legyek bármilyen önző, ha elengedem, akkor a boldogságomat eresztem el.

- Megoldom. – Mondtam eltökélten.

- Igen, tudom. – Hangja bizalomteljes volt és mosolygós. – Rendezd le azt a hibbant exedet. – Elnevettem magam.

- Rendben.

A következő pár napban vártam és vártam és vártam. A telefonja valószínűleg megtelt a hangposta üzeneteimmel, mert nem fogadott többet. Így már csak próbálkoztam elérni őt a saját telefonján és valószínűleg az édesanyja agyára mentem, mert őt is hívogattam.

Abban a tudatban, hogy a soron következő nagydíjon ott lesz, Szingapúrba utaztam. Gond nélkül bejutottam akárhova így egyből a spanyol pilóta boxához mentem. Épp akkor szállt ki a kocsiból. Mikor meglátott csak megrázta a fejét.

- Nézd Ramos, erre se időm, se energiám. Csak egyszer mondom el. Semmi nem történt közöttünk.

- Tudom.

- Akkor miért vagy itt?

- Azt gondoltam itt találom. Egyszerűen eltűnt. A mobilja süket. Meg kell találnom.

- Nos tegnap még itt volt. Csak a barom főnököm azt mondta neki, hogy fényképezze a rivális gépeket, mert hogy mindenki ezt teszi. Ő pedig közölte, hogy erre nem hajlandó. Nem erre szerződött és elment.

- Nem mondta hova megy?

- Nem.

- És mást sem mondott? – Utáltam már ezt a rengeteg felesleges kérdezősködést. Nyilvánvaló volt, hogy nem sokat tud, de tehetetlenségemben nem tudtam mi mást tehetnék.

- Mit akarsz hallani Ramos? Szeret téged, csak épp fogalma sincs arról, hogy mit várjon tőled. Ami azért érthető. Valljuk be, nem a higgadtságodról és józan eszedről vagy híres. Idő Ramos. Ez az, amire szüksége van. Nem tudom feltűnt-e, de Vitali ki van merülve, és épp elég pofont kapott tőled ahhoz, hogy azt higgye megint csak a lapoknak hinnél. Ezért nem hibáztathatod. Most pedig, ha megbocsátasz, az a fotó az én magánéletemet is felforgatta kissé. Már az a hír járja, hogy a focista barátnők velem vigasztalódnak. Ebből pedig nem kérek.

Idő. Nem túl nagy szó, de a legnehezebb kivárni. Nem tehettem mást. A napokból hetek lettek és kezdtem úgy érezni, hogy végleg kilépett az életemből és soha többé nem fogom látni. Nem mondhatom el neki, hogy mennyire szeretem, hogy szükségem van rá, és csak mi számítunk. Ami kettőnk közt történt.

Időnként összefutottam Bertoval és Lizzel. Norbival pedig minden nap. Továbbra is Vitali lakásában lakott, én pedig gyakran voltam ott, mert közelebb éreztem magam hozzá és valahol azt reméltem, egyszer csak belép az ajtón. Egyszer úgy is összefutottunk, hogy a bátyám, Rene is velem volt. Nem tudta elképzelni, mit csinálok a sráccal, akivel Vitali hempergett. Természetesen fény derült a félreértésre és a testvéremet hatalmába kerítette a bűntudat. Be lehet állni a sorba.

Norbi kapott maga mellé egy másik fotóst és továbbra is eljárt a futamokra.

Megszokásból kerültem a lakása felé meccs után és meglepve tapasztaltam, hogy ki van világítva. A szívem a fülembe dobogott, ahogy kettesével szedtem a lépcsőfokokat fölfelé. Megtámaszkodtam az ajtókereten és igyekeztem csillapítani a légzésemen. Nem kellett volna ennyi futástól kifulladnom, de a szívem őrült tempóba döngette a bordáimat. A plafonra néztem és kértem a jó istent, hogy ő legyen itt. Bekopogtam. Néhány idegőrlően hosszú pillanat múlva az ajtó kitárult és ott állt Ő. Valahogy kisebbnek tűnt, vékonyabbnak. Törékeny volt és sebezhető. Pedig soha nem láttam annak. Csak egy pillanatra nézett rám aztán lehajtotta a fejét.
- Szia! – Köszöntem, de nem viszonozta csak félre állt és beengedett. Hallottam az ajtót becsukódni. Megfordultam ő pedig elsétált mellettem. Percekig csak figyeltem, ahogy jön-megy és nem vesz rólam tudomást. Ezzel pedig a percek múlásával egyre jobban felhúzott. Bármi jobb lett volna, mint az hogy levegőnek néz. Hiába szólongattam, kértem, hogy beszéljünk, semmire nem reagált. Aztán mikor a következő alkalommal akart elmenni mellettem, megfogtam a karját és a falhoz nyomtam.
- Fejezd ezt be. - Kiabáltam rá. - Nézz rám. - De kitartóan nézett máshová. – Kérlek, nézz rám. - Kértem sokkal csendesebben, és még én is kihallottam a hangomban magbújó kétségbeesést. Lassan emelte rám könnyes tekintetét. Friss könnyek szántották az arcát ott ahol már nyoma volt sírásnak. Rengeteg sírásnak. Egyszer láttam őt így és soha többet nem akartam, most mégis itt állt előttem, teljesen összetörve.

Az ajka megremegett és zokogva buktak ki belőle a szavak.
- Én... Én annyira... Úgy sajnálom. - Zokogta. A szívem szakadt meg érte. Magamhoz öleltem.
- Most már itt vagy. Minden rendben lesz. - Mondtam mire eltolt magától. Annyira gyenge volt, hogy ha nem engedek neki, akkor nem lett volna képes rá. Hevesen rázta a fejét.
- Sergio én... El kell mondanom valamit.
- Ha a képről van szó, tudom hogy nem igaz. Tudom hogy semmi nem történt. Akkor is el akartam mondani de elrohantál, és aztán egyszerűen eltűntél. – A hangomban több volt a neheztelés, mint szerettem volna. De bármi is bántotta, tudomásul kellett vennie, hogy ez idő alatt nem csak ő szenvedett. Megint megrázta a fejét.
- Nem erről van szó. – Szipogta. - Mikor végre meghallgattam az üzeneteidet, tudtam, hogy nem hitted el. - Mondta kicsit érthetőbben. - Vissza akartam jönni, de... - és megint sírni kezdett.
- Nézd kicsim. Bármi is legyen, megoldjuk. Jó? Ígérem. - Arcát a tenyerébe temette. Kezdtem kétségbe esni és fogalmam se volt mi történhetett, amiért még rám nézni is képtelen.
- Sergio én... Én... Nekem... Én terhes vagyok - Mondta fojtott hangon. Először alig hallottam, amit mondott, de néhány másodperc múlva tisztán csengett a fülembe. Újra és újra. Elengedtem, a hajamba túrtam, Ő pedig sírva lecsúszott a fal mentén. Egy baba.

Vitali szsz...

A tenyerembe zokogtam. Nem mertem felnézni rá. Néhány percig, oda-vissza járkált. Néha megtorpant aztán folytatta tovább. Végül éreztem, hogy leül szorosan mellém. A karja súrolta a vállamat. Megkockáztattam egy pillantást és rajta felejtettem a tekintetem. Úgy tűnt sokkot kapott. Úgy éreztem, folytatnom kell. Meg kell magyaráznom. A könnyeimet törölgettem, miközben újra megszólaltam.
- Mikor... Miután el-elhagytál nem szedtem tovább a gyógyszert. És azon az éjszakán... Eszembe se jutott hogy semmi nem véd. Vissza akartam jönni, aztán rosszul lettem. Kórházba kerültem alultápláltsággal. Telitömtek vitaminnal, aztán közölték hogy várandós vagyok. Nem akartam elhinni, de mikor lenyugodtam és sorra vettem mindent… Tudnom kellett volna. Rá kellett volna jönnöm. Fogalmam se volt arról mit tegyek. Nem tudtam, mit hiszel majd. Féltem. És még most is rettegek. Sokat gondolkodtam. Nem tudom, hogy Te mit akarsz. Nem dönthetek helyetted, vagy nélküled, de tudnod kell hogy én... Nekem ő már sokat jelent. Az enyém, a miénk, de ha te nem vagy még kész erre én megértem…
- Kisbabánk lesz? - Fojtotta belém a szóáradatot rövid kérdésével és nem kerülte el a figyelmemet a többes szám. Ránéztem. A kezdeti sokkot valami egészen más érzelem vette át. Olyan, amitől megint sírni támadt kedvem, de most nem kétségbeesésemben, hanem a megkönnyebbüléstél. Amit láttam rajt az nem volt más, mint az őszinte öröm és csodálat. Nyoma sem volt kételkedésnek.
- Igen. - Bólogattam a könnyeimen át, mosolyogva. - Kisbabánk lesz.
Az ölébe húzott és magához ölelt. Ringatott miközben többször is elmondta, mennyire szeret és mennyire hiányoztam neki.
- Soha többet ne tedd ezt velem. – Kérte, én pedig megígértem. Hogyne ígértem volna meg, mikor a gyermekét hordtam a szívem alatt.