35 - Kézzel - lábbal

Szijasztok.
Késtem pár napot, de azt hiszem ez már megszokott... Időközben az oldal látogatottsága átlépte a 100.000-et amiért nagyon hálás vagyok és rettentően boldog. Nem hittem volna. Nagyon köszönöm nektek a pipákkal és kommentekkel együtt. :) Nem is húznám tovább az időt és a fejezethez sincs különösebb hozzáfűznivalóm! 
Jó olvasást!
Puszi,
Vii

Kerek egy hetet töltöttem a kórházban. Hiába bizonygattam, hogy jól vagyok az orvos a családom és Cris is közös megegyezés alapján úgy döntöttek maradok, mert otthon úgysem tartom be az orvosi utasításokat, aminek 90%-a pihenésről szólt. Persze ebből lett egy kisebbfajta sértődés részemről, de azt mondták inkább elviselik a gyerekes duzzogásomat, mint hogy valami komolyabb bajom legyen.

Legalább annyit voltam egyedül, mint amennyi időt társaságban töltöttem. Mikor nem volt mellettem senki rendszerint az agyamat pörgettem, ami nem feltétlenül szült minden alkalommal pozitív gondolatokat. Sokszor gondolkodtam a múltban történteken és nem tudtam hova tegyem magam. Hol és hogyan folytassam tovább a jövőben. Elvileg Ikerrel éltem, de mivel nem emlékeztem rá, Crishez költöztem. Igaz, hogy előtte is minden időt együtt töltöttünk, amit csak lehetett, de sosem volt szó tényleges együttélésről. Sokat járt az agyam azon, hogy vajon megtettem-e volna akkor, ha nem zuhan le busz és nem veszítem el az emlékeimet. És Cris? Talán Ő is csak muszájból fogadott be. Vajon hová fogok hazamenni? És vajon Cris mit szeretne?

Már felöltözve ültem az ágy szélén. A hajam alatt rejtőző sebet tapintottam ki a kezemmel. Felszisszentem az enyhe fájdalomtól. Hogy hozzáférjenek a sérülésemhez a hajam egy részét leborotválták. Szerencsére nem túl sokat és már nőtt, bár tudtam, hogy elég sok időbe telik majd mire újra megnő.

Körülnéztem és reméltem, hogy soha többé nem kell kórházi ágyat látnom.

Az ajtó nyílt és az orvosom lépett be a zárójelentésemmel.

- Mindent köszönök. – Mosolyogtam rá.

- Remélem, legközelebb nem ilyen helyzetben találkozunk.

- Ó azt én is. – Nevettem. Aztán egyből elhallgattam, ahogy közelebb lépett és még egyszer megnézte a sérülésemet, amiből ma szedték ki a varratokat. – Egy darabig még érzékeny lesz. – Engedte vissza rá a hajam. – Hanga, örülök, hogy más pályán folytatod tovább. – Fogta meg a vállam mosolyogva, amit nem tudtam nem viszonozni.

- Köszönöm. – Szívmelengető volt, hogy ennyire a szívén viseli a sorsom. Család, barátok, csapattársak, ismerősök. Olyanok, akiket jól ismerek és olyanok is, akiket kevésbé. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Telefonált? Máté keresett az óta? – Kérdeztem a kezemet tördelve. Bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy milyen választ várok. Ideges voltam mikor rá gondoltam. Nem tudtam mi lenne jobb, ha a nem keresne, vagy ha hallanék róla. Hiába próbáltam nem gondolni rá vissza-visszakúszott a tudatomba a szívem környékén fájdalmat okozva.

- Nem. – Mondta csendesen. Akkor abban a pillanatban pedig megkönnyebbülést éreztem. – Nem bánthat. – Próbált meggyőző lenni és egyelőre sikerült is neki megnyugtatnia, amiért hálás voltam.

- Viszlát, Hanga.

- Viszlát. – Intettem és a doki Cris kezébe adta a kilincset.

- Szia. – Mosolyogtam idegesen.

- Szia. Na, mehetünk? – Bólintottam és remegtek a lábaim, ahogy felálltam. – Jól vagy? – Aggodalmaskodott, mire felnevettem.

- Nem. Vagyis nem úgy. Jézusom. Ez annyira. Olyan sok minden történt és olyan sok mindent átéltünk már együtt, most mégis mindent olyan újnak érzek. Harmadszorra kezdem el élni az életem és már rutinból kellene mennie az újrakezdésnek, de egyszerűen nem tudom hogyan. Döntött helyettem már az idő és a helyzet, most viszont nekem kell és… - Elhallgattam.

- Azt hiszem értelek. – Kezdett el bólogatni. – Félsz, hogy rosszul döntesz. – Nem kérdezte egyszerűen csak kijelentette.

- Nem a döntésemtől félek. Az ijeszt meg, hogy nem tudom, miről kell döntenem és vakon kell mennem egy igen vagy egy nem után. Ezeknek a szavaknak önmagukban túl nagy jelentőségük van. Nem mondhatom őket csak úgy bele a nagyvilágba. Fájdalmat okozhatok vele és ezt nem szeretném. Tudnom kell milyen kérdést kell eldöntenem. – Tudnom kell, hogy ugyanazt szeretnénk-e. Nem egészen voltam biztos benne, hogy értette, amit az imént kifejtettem. Közelebb lépett hozzám és tenyereit az arcomra simította. A szemembe nézett és elmosolyodott.

- Mit érzel?

- Ez nem eldöntendő kérdés.

- Tudom. Mit érzel? – Kérdezte újra.

- Azt, hogy darabokra törik a szívem, ha nem azt akarod, amit Én.

- És nem akarod elmondani, mit szeretnél? – Megráztam a fejem. – Nem könnyíted meg a dolgom, – Sóhajtott. – de megértelek. Nem szeretném, ha bármi változna, de ha mindenképpen dönteni szeretnél, akkor hagyom, hogy megtedd, de szeretném, ha mellettem, mellettünk maradnál. Így felteszem a kérdést, amire válaszolhatsz. – Mondta és a zsebébe nyúlt. Egy másodpercre még a lélegzetem is elakadt. – Hanga Casillas, hozzám költözöl? – Kérdezte és megcsörgette előttem a lakáskulcsát. Könnybe lábadt szemekkel kezdtem el nevetni és már tudtam, hogy butaság volt azt hinnem, hogy akkor csak az élet kényszerítette erre a lépésre.

- Igen. – Öleltem meg. – Szeretlek.

- Én is szeretlek. – Mosolygott, miközben hitetlenkedve csóválta a fejét. – Bele se merek gondolni, mióta rágod magad ezen. Gyere, menjünk haza. – Fogta meg a táskám és kivezetett a kórteremből. – Legközelebb akkor lássalak itt, ha egy kisbabát tartasz a kezedbe. – Morogta kedvesen én pedig megtorpantam és tátott szájjal bámultam a csatárra, aki csak megrántotta a vállát. – Nem mehetnénk? Ebédre vagyunk hivatalosak és már így is késében vagyunk. Arról nem beszélve, hogy már eszeveszettül hiányzol, és ha most rögtön nem indulunk nem csak egy kórházban fog megszületni a gyerekünk, de ott is fog megfoganni. – Mondta miközben tovább haladt a folyosón. Zavaromban csak mosolyogtam, csábított a gondolat, de közben kirázott a hideg attól, hogy egy percre is vissza kell mennem abba a szobába. Arról nem beszélve, hogy megmagyarázhatatlan boldogság járta a testem, ami a szívembe tetőzött.

Ikerhez mentünk arra a bizonyos ebédre, ami már így is bőven benyúlt a délutánba. Ott voltak a szüleim, a bátyám, Iza és még Junior is. Az utóbbi sikítva ugrott le a székről.

- Haaan. - Kicsit megtántorodott, de nem veszítette el az egyensúlyát. Leguggoltam, hogy a karjaimba szaladhasson. Kis híján feldöntött, akkora erővel érkezett. Szorosan magamhoz öletem és felálltam vele. Istenem hányszor hagytam itt már majdnem Őt is.

- Szia, prücsök. – Pusziltam arcon.

- Csak óvatosan. – Nézett rám. – Kisfiam már nehéz vagy. Gyere ide apához. – Felé nyújtotta izmos karjait.

- Nem. – Mondta és tüntetőleg a fejét a nyakamba fúrta. Elnevettem magam. Úgy tűnt a tagadó korszak még nem ért véget.

- Hiányoztam? – Kérdeztem miközben egy puszit adtam a feje búbjára.

- Iden. – Mondta szégyenlősen. Annyira imádtam. Annyira okos kisfiú volt és mindent megértett. Igaz csak kevés dologra volt hajlandó válaszolni. Legtöbbször azokra is csak igennel, de főleg nemmel. – Te is nekem. – Suttogtam alig hallhatóan.

- Nem tudom, hogy csinálod. – Hitetlenkedett.

- Az a mi titkunk ugye? – Hajoltam közelebb a kisfiúhoz, aki csak teli szájjal vigyorgott az apukájára.

Az étkezés jó hangulatban telt. Elég családias volt a környezet és néhány perc erejére Unait is odavarázsoltam web-camon keresztül.

- Szia, hugi. Üdv újra közöttünk. – Vigyorgott és szavaitól úgy éreztem magam, mint aki egy utazásról jött volna vissza. Egy nagyon hosszú utazásról. – Bocs, hogy nem tudok ott lenni.

- Semmi gond. Örülök, hogy rendben vagy? – Kijelentés akart lenni, de végül egy suta kérdés lett, amin jót nevetett.

- Ne aggódj, velem minden rendben. Vagyis rendben lesz, ha elmondhatom, amire már hónapok, nem is, évek óta készülök. Csak gyáva voltam és valakinek edzenie is kellett téged. Nem voltam olyan, ember az életedben, mint Iker. Nem viselkedtem testvérként, bátyként.

- Ne mond ezt. – Lépek közelebb a laptophoz, ami az étkező asztal előtt lévő kis kerek asztalon pihen és elé térdelek. Közelebb. Arca pixelekből áll össze, de közel akarok lenni hozzá.

- De ez az igazság Hanga. Megijedtem, mikor megtudtam, hogy baleseted volt. Megkönnyebbültem, mikor kiderült felépülsz, aztán mikor megtudtam, hogy nem emlékszel a világ összes lelkiismeret furdalása az enyém lett. – Mosolyodott el szomorkásan. - Igaz volt, hogy nem díjaztam az érkezésed, de, csak mert legkiesebbként és lányként te lettél a kedvenc. Időbe telt, mire rájöttem, hogy attól még semmivel se szerettek kevésbé. Én voltam, aki eltaszított és visszautasító volt. Később pedig nem tudtam, hogy mutassam ki, ezért nem változtattam a viselkedésemen. – Mondta. – Sajnálom Hanga. Mindent. Megfogadtam, ha visszatérnek az emlékeid, amit lehetőségem adódik, ezt elmondom neked. Így is annyi idő telt már el, és nem vesztegethetek többet. – Csendesedett el és csak néztük egymást hosszú másodpercekig. Mögöttem ugyanaz a síri csend. A levegő nehéz súlyként áramlott ki be a tüdőmbe az elfojtott érzelmektől, amik kikívánkoztak. – Én csak azt szerettem volna, hogy tudd, szeretlek. Sosem szerettelek kevésbé, mint Iker. Én csak… Ha ezt nem tudtam volna elmondani... - A kép nem árulta volna el, hisz nem volt olyan jó minőségű és talán a hang se, de meg se próbálta tagadni, hogy bizony felnőtt férfi létére elsírja magát. Ahogy ismertem Őt, most először. Unai képes volt a véglegetekig cipelni a terheket és csodáltam őt ezért, de most, hogy láttam a könnyeit nálam is elszakadt a cérna.

- Tudom Una. Mindig tudtam. – Nyúltam a monitor felé. Vigasztalni akartam, de Ő az óceán túlsó partján volt, persze a szavaim így is elérték hozzá. Felnevetett.

- Igen, Iker mondta, hogy Te nagyon jól tudod, valójában hogy érzek irántad, de nem éreztem magam tőle jobban.

- És most? – Kérdeztem reménykedve, síros hangon. – Az ég szerelmére ne sírj már, mert Én már bőgtem eleget és szeretnék végre nevetni. – Mondtam indulatosan és dühösen töröltem le a könnyeimet mire körülöttem mindenki nevetni kezdett. – Nem haragudtam, sose haragudtam. Volt, hogy nem értettem, de aztán rájöttem, hogy a mi kapcsolatunk így tökéletes. Szeretlek Una, nem szeretném, ha a múlton rágódnál. Én sem akarok.

- Rendben hugi. – Mosolyodott el végre őszintén. – Akkor megyek is, majd nemsokára meglátogatlak titeket. - Beszélt most már az egész családhoz. Majd elköszönt. Aggódva néztem, ahogy kinyomja a kamerát, de tudtam, hogy most egyedüllétre van szüksége.Ahogy nekem is.

Egy sóhaj kíséretében az emelet felé sétáltam. Una szavai mélyen érintettek. Ha belegondolok mennyi fájdalmat okoztam, akaratomon kívül. Jóságos ég. Hogy gondolhattam egy percre is, hogy tovább játszok? Gyenge pillanat volt részemről és hatalmas ostobaság.

A régi szobámba mentem. Alig hogy elfeküdtem az ágyon halk kopogás ütötte meg fülem.

- Gyere. – Mondtam.

- Van egy perced? – Dugta be a fejét Iker.

- Kettő is. – Ültem fel. Jó ideje nem jártam ebbe a szobába és csak akkor jártattam körbe a tekintetem. Az emlékek csak úgy záporoztak. Abban a szobában volt az életem nagy része és arra készülök, hogy összecsomagoljam és elvigyem. Legalább is egy jelentős részét. Itt volt az ideje, hogy ezt bátyámmal is közöljem.

- Crishez költözök.

- Nem újdonság. – Vigyorgott. – Jóformán eddig is ott laktál.

- De ez most más. Ez most az Én döntésem. – Néztem rá.

- Félsz?

- Kicsit. Mikor utoljára döntöttem egy férfi és egy új élet mellett csúnyán pofára estem.

- De az óta felnőttél. Sok mindenen keresztülmentél. Akkor se rajtad múlott. És valljuk be őszintén már akkor is Cristianot szeretted. Most nem a boldogság elől menekülsz, hanem a karjaiba futsz és ez azért sokat számít. – Mondta tudálékosan, de persze igaza volt. És bár ezzel tisztában voltam Iker mindig megerősített ha nem voltam elég biztos magamban, és eloszlatta a felhőket a fejem fölül. – Ide pedig mindig visszajöhetsz. Az otthonod marad.

- Köszi. – Öleltem meg, mire hümmögött egyet.

- Ha gondolod, segítek majd pakolni.

- Nem szándékozom elvinni mindent.

- Meg is sértődnék, ha teljesen kirámolnád magad az életemből. Így is furcsa volt, hogy nem botlottam bele úton útfélen a dolgaidba. – Felnevettem. Na, igen. Nem a rendszeretetemről voltam híres.

A baleset óta rengeteg dolog változott.  A környeztem és én is. Más dolgok kerültek előtérbe és más lett az értékrendem. Az érzések maradtak csak ugyanazok, vagy talán erősebbek.

- Jó újra itt. Összerakva. Nagyon szétesve éreztem magam az utóbbi hónapokban. Annyi megválaszolatlan kérdésem volt, csak nem tudtam kinek tegyem fel. A szívem legmélyén féltem attól, hogy sosem tudom meg a válaszokat. Közben pedig rosszul éreztem magam az elégedetlenségem miatt, hisz lehetett volna sokkal rosszabb. Igyekeztem elfogadni a helyzetet, próbáltam beletörődni és bízni abban, hogy a dolog egyetlen pozitív oldala, az hogy nem veszítettem el mindent egy életre elég lesz a boldogságomhoz. Azt hiszem, megköszönöm még annak a Barcelonás játékosnak, hogy lerántott. Így tudatosan egy szép napon biztos beleőrültem volna abba, hogy nem emlékszem rátok. – Sóhajtottam.

- Azt nem hagytuk volna. Mind azon voltunk, hogy egy nap így vagy úgy, de visszakerüljünk az életedbe. Közel hozzád. És annak a lánynak csak ne köszöngess semmit. Fogalmad sincs róla, hogy megijedtünk. Esküszöm akkorát koppant a fejed, hogy a nagy zsivajon, dudaszón és tapsviharon át hallottam. Persze ez fizikai képtelenség volt, de a látvány… - Maga elé meredt. Felidézte a történteket. – Szabálytalanságot fújtak. És mikor nem keltél fel az aréna elcsendesedett. Félelmetes volt a némaság. Komolyan azt hittem, hogy vége van, hogy nincs tovább, hogy nem látlak többet mosolyogni, hogy nem ölelhetlek magamhoz. – Kezemet a hatalmas tenyerébe csúsztattam, amiben az enyém elveszett. De ez sosem ijesztett meg, inkább biztonságot adott. – Hogy azt is elveszítem, ami maradt belőled. Azt a keveset, ami nekem maradt. – Elhallgatott egy pillanatra. - Olyan gyorsan történt minden, mégis lassított felvételben néztem végig az egészet. Azt akartam bár elnyelne a föld, azért, mert mindazok után, ami történt képtelen voltam vigyázni rád. Aztán a következő, amire emlékszem, hogy Cris azt kiabálja, valaki hívjon mentőt és már lent volt a pálya szélén. Csak pár percig voltál eszméletlen, mégis, mintha egy örökkévalóság lett volna. Komolyan csodálom Őt. Soha egy pillanatra se adta fel és egy pillanatra se hagyott el. Ő akkor is remélt, mikor más már lemondott volna rólad. A régi Ronaldo tovább lépett volna, nem várt volna rád, de veled egy egészen új ember lett. És vele Te is más lettél. Szeret téged és őszintén meglepődnék, ha valaha bántana.

A percek teletek és én egyre biztosabb voltam abban, hogy sosem hagyna el. Olyan kötelék volt köztünk, ami akkor is megmaradt mikor minden más elveszett. Ő mindig remélt. Soha nem adta fel. Ha voltak is kételyeim mind elmúlott és abban a pillanatban megfogadtam, hogy arra teszem fel az életem, hogy őt boldoggá tegyem.

Kicsit még fejfájós voltam ezért kora este elköszöntünk Ikertől és Izától. Anya és apa már korábban hazaindultak. Jóformán kisajátítottak, de egyáltalán nem bántam hisz hónapokig nem találkozhattunk.

- Feküdj csak le, majd én megfürdetem és lefektetem. – Csókolt meg.

- Biztos?

- Persze. – Mosolygott és finoman a fürdő felé tolt. Letusoltam és alig, hogy párnát ért a fejem a fájdalom csillapítónak köszönhetően elaludtam.

Csodálatos érzés volt nem a hajnali vizitre kelni még akkor is, ha az időpont megegyezett. Cris még az igazak álmát aludta. Közelebb húzódtam hozzá félig rajta fekve csókot leheltem a szájára, amit egy következő követett és a harmadikat már ő is viszonozta miközben fordult egyet és így izmos teste alá kerültem.

- Jó reggelt. – Kuncogtam.

- Neked is szépség. – Mondta mielőtt Ő csókolt volna meg engem. – Hiányoztál.

- Reméltem.

- Jól vagy? – Simított végig a hajamon.

- Cris, csak egy kis fejfájás és köztudott, hogy a legjobb fájdalomcsillapító egy kiadós szeretkezés. – Vontam vállat, már amennyire erre alatta képes voltam és mondókámért egy szívdöglesztő félmosolyt kaptam, amint egy hasonló jelzővel ellátott csók követett.

Igaz, hogy azt mondtam nem fogok összetörni ő mégis olyan gyengéden bánt velem mintha csak egy porcelán baba lennék. Talán sosem szeretkeztünk ennyire ráérősen ennyi csókkal és érintéssel. Éreztem, hogy minden egyes pillanatot ki akar használni és Én szinte elolvadtam attól a kényeztetéstől, amit kaptam és úgy éreztem újra és újra szerelmes leszek belé.

Összebújásunknak ébresztője vetett véget. Előtte egyikünknek se akaródzott megmozdulni. Annyira jó volt a karjaiban feküdni és nem gondolni semmire csak élni a pillanatnak, annak a csodálatos pillanatnak.

- Mennem kell. – Puszilta meg a fejem búbját.

- Nem akarom.

- Én se, de muszáj. Edzésem lesz.

- Tudom. – Sóhajtottam és akaratlanul is eszembe jutott a derékba tört kézilabda pályafutásom. Felemeltem a fejem és áttettem a párnára.

- Minden rendben?

- Persze, jól vagyok. – Füllentettem. Feleslegesen ne aggódjon, közel se voltam annyira magam alatt, mint amennyire Ő gondolná, így csak megeresztettem egy mosolyt és szemem végigkísérte útját, ahogy egy szál semmiben eltűnik a fürdőszobában. Fejemet a párnába fúrtam, hogy elnyomja a vágyat, hogy utána menjek. Aztán feltettem a kérdést. Ugyan miért kéne? Kikeltem az ágyba és utánamentem. Beléptem a tusolóba és megöleltem. Fejemet a hátának döntöttem, kezeimet a hasára csúsztattam onnan pedig egyre lejjebb.

- Édesem!? – Mondta és nem tudtam eldönteni, hogy mit is szeretne. Édesem ne, vagy édesem csináld. – El fogok késni. – Fordult szembe velem és felkapva az ölébe, kíméletlenül a hideg csempének nyomott.

- A te hibád. Nem kellene meztelenül sétálgatnod. – Biggyesztettem le az ajkam, de persze egy percig se bántam, hogy így tett és azt se, hogy utána jöttem. Tudtam, hogy ez most más lesz, mint az éjszaka, gyors és szenvedélyes…

- Kicsim nem láttad a cipőm?

- Előszoba. – Nevettem és ráérősen húztam magamra a nadrágom.

- Hihetetlenül Hanga vagy ugye tudod?

- Csak nem kezdted megszokni az emlékzavaros énemet.

- Talán igen. Nem volt ilyen szemtelen, de így sokkal jobban szeretlek. Én Hangám. – Mondta és egy gyors csókot nyomott a számra. Megráztam a fejem és egy boldog mosoly terült el az arcomon. Magamra vettem egy pólót. A fiatalúr már türelmetlenül rikogatott, így vele menetem le kikísérni focista apukáját. A kocsi kint állt a ház előtt ezért a kapuig kísértem. Kezembe vettem az aznapi újságot, és ahogy szétnyitottam a lélegzetem is elakadt.

- Cris. – Mondtam és a hangom a hirtelen jött pániktól csak nyüszítésnek hangzott. Mikor felnéztem találkozott a tekintetünk, azonnal kiszállt a kocsiból és odafutott hozzám, ahogy meglátta az újság címlapját káromkodott egyet és előhúzta a telefonját.

- Szeretnék már pihenőt kérni...

- Mi? – Szegeztem neki a kérdést, de nem figyelt rám. – Nem kérhetsz pihenőt, ha kihagyod az edzést, nem játszhatsz.

- Nem Ő jól van. Nézze meg a címlapot… Fogalmam sincs, de ezért valaki felelni fog… Igen mester, köszönöm. – Mondta és bontotta a vonalat. Elvette tőlem Juniort és bekísért a házba. A fiát letette és odalépett hozzám.

- Figyelj rám. Édesem. Nem lesz semmi baj. – Mondta, de nekem újra meg újra csak a főcím kavargott a tudatomba.

Casillas húga visszanyerte az emlékezetét

- Azt mondtad nem fog megjelenni. Azt mondtad senki nem fogja tudni. – Vontam kérdőre még mindig ugyanazon a vékony hangon.

- Fogalmam sincs, hogy történhetett, de ne félj, itt leszek veled, senki nem bánthat. Hanga nem fog a közeledbe jönni. – Nézett mélyen a szemembe.

- Mi? Cris Én nem magamat féltem, hanem titeket. Eddig védve voltatok, mert nem tudta biztosan, hogy veletek vagyok. Nem emlékeztem rátok. De most? Mi lesz most? – Kérdeztem és a sírás fojtogatott.

- Semmi nem lesz. Nem kell félned. Ne felejtsd el, hogy eljárás van ellene. Ezért pedig valaki felelni fog. – Mondta és talán életembe nem hallottam ennyire dühösnek. Remegtem és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a szalagcímet. Beszéltünk róla. A legnagyobb félelmem volt, hogy ez valósággá váljon, hogy az emberek, akiket szeretek Máté célkeresztjébe kerüljenek.