Sziasztok, Kedves Olvasók.
Hol is kezdjem… :) Először
is köszönöm szépen, a gratulációkat és hogy velem örültetek kisbabám érkezésének.
Tudom, hogy azt ígértem még az előtt hozok folytatást, hogy megszületik, de ez
nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam írni. Hiába ültem felette ötletem se volt, hogy
fejezzem be a fejezetet ugyanis nagy része meg volt írva...
Február 6-án reggel 8:58
perckor megszületett a kisfiam, Sipos Zsombor András. <3 Igen lassan egy
hónaposak leszünk. Nekem meg volt egy kis időm, hogy befejezzem a fejezetet
ugyanis áldott jó kisbabám van. Ügyesen eszik, még
sokat alszik, de egyre többet van ébren is. Ahogy most is. Úgyhogy igyekszem rövidre fogni. |
| Életem értelme <3 |
A blog közben két éves lett
és ezt csak nektek, olvasóknak köszönhetem. Nem lehetek elég hálás azért a
rengeteg visszajelzésért, amit olvasás után hagytatok és ezzel támogattatok
engem. Szóval köszönöm nektek. :)
Tudom, hogy nagyon sokáig
voltam távol. Remélem vagytok még páran, akik vártátok a folytatást és bízom
benne, hogy nem okozok túl nagy csalódást és nem fog nagyon leríni róla, hogy
hónapokat hagytam ki. :D
Jó olvasást!
Puszi nektek!
Vii
Nem is tudom mire
számítottam, mikor reggel felöltöztem, jókedvűen elfogyasztottam a reggelit,
amit Ő küldött nekem és bementem, hogy megkezdjem az első félévem Kommunikáció
és médiatudomány szakon.
Nem voltam a városba, sőt
az országba se. Így első alkalommal néztem szembe az emberek rosszindulatával.
Rossz ötlet volt a saját kocsimmal jönni, aminek még mindig magyar rendszáma
volt, amit egyből kiszúrtak. Utána pedig azt is megnézték ki érkezett vele. Az
újságok a képemmel voltak teli, napokig. A hír, hogy ide járok úgy terjedt,
mint egy vírus. Összesúgtak a hátam mögött. Megvető pillantásokat küldtek
felém. A szavakat, amiket elcsíptem, jobb lett volna nem is hallani. Hiába volt
tiszta a lelkiismeretem, ekkora nyomás alatt bűnösnek éreztem magam.
- Ne törődj velük. –
Karolt át Nono. Rápillantottam. Éberen figyelte a diákokat. Készen állt rá,
hogy megvédjen a jogtalan támadástól. Tudtam, hogy Ő sem tehet semmit mégis
hálás voltam azért, mert ott volt mellettem. Én az emberek szemében nem voltam
más csak egy áruló, és azt hiszem ez volt a legszebb jelző, amit kaptam.
Egy szakra jártunk, de nem
egy szemeszterre. Így miután átvettük az órarendet elváltak útjaink.
- Megleszel? -
Bólintottam. Nem voltam benne biztos, de nem lehetett velem egész nap és nem
foghatta a kezem. – Oké. Ebédnél találkozunk.
Hosszú, gyötrelmes órák
következtek. Próbáltam mindig a leghátsó sorokba ülni, hogy senki pillantását
ne érezzem, de így is voltak, akik hátrafordultak és rám meredtek. Igyekeztem
mindent kizárni és csak az előadó tanárra figyelni, nem foglalkozni a
suttogással a pillantásokkal, amik lyukat égettek a testembe. Ha gondolattal
ölni lehetne már ezer különböző halált haltam volna.
Idegesen ráztam a lábam és
azon gondolkodtam vajon meddig bírom még elviselni, mielőtt kiborulok és sírva
fakadok. Szerencsére még ezelőtt eljött az ebédidő.
Nono a folyosón várt.
Megkönnyebbültem, hogy mellettem van, de így is nekem jöttek páran. Éreztem,
hogy mellettem lépkedő fiúban egyre jobban nő a harag. Megszorítottam a karját.
Le kellett nyugtatnom. Nem keveredhetett miattam bajba.
- Ez így nincs rendjén. –
Mondta. – Nem tettél semmit.
Nem tudtam mit mondhatnék
erre. Tudtam jól, mégsem tehettem semmit. Kevesen tudták az igazságot, ami nem
lett az ország elé tárva. Az én szavam több ezer rajongó véleményével szembe
semmit sem ért.
Az ebédlő felé mentünk.
- Nem ehetnénk kint? –
Kérdeztem és rettegtem attól, hogy be kelljen mennem közéjük.
- Ez nem megoldás.
- Tudom, de… Csak most az
egyszer.
Végül egy kis étterembe
ettünk. Bár én csak tologattam az ételt.
- Nem adhatod meg magad. –
Szólalt meg egyszer csak. – Ne add meg nekik azt az örömet, azzal hogy
összeroppansz a szemük láttára. Te is tudod, hogy semmit nem tettél. És ami a
legfontosabb Ramos is tudja. A részleteket most hagyjuk, és azt is, hogy mit
akarsz ezzel kezdeni. Mindenki más is tudja, aki igazán számít. Igaz? –
Bólintottam. – Akkor más véleménye ne érdekeljen, és legfőképpen ne adj rá. Emeld
fel a fejed, mikor végigmész a folyosón. Nincs mit szégyellned. – Rázta meg a
fejét.
Igaza volt és eszembe
jutott Do, akinek támogatásra van szüksége és nem arra, hogy azt lássa engem is
kikészít az emberek rosszindulata.
Persze mindaz, amit
elmondott nagyon könnyen hangzott elméletben. Aztán, ahogy egyre jobban
igyekeztem az emberek szemébe nézni, hogy lássák semmi szégyellni valóm nincs
nem csak ellenséges pillantásokat láttam, hanem megértőeket is. Ugyanolyan
pillantásokat, amiket azoktól kaptam, akik hittek abban, hogy semmi rosszat nem
tettem. Akiknek volt egy cseppnyi sütnivalójuk és látták, hogy mennyire nem a
tényeken alapszik a több oldalas cikk. Nem több csak nyers szöveg, aminek nincs
kerek története.
Egy lány bátortalanul
mosolygott rám, amit igyekeztem viszonozni és bár talán jobban hasonlított mosolyom
egy szájhúzáshoz mégis felbátorodott és odajött hozzám.
- Hola. Ne is törődj ezzel
a sok bunkóval. Egy részük alapból kevés IQ-val rendelkezik, a másik része meg
csak simán féltékeny vagy irigy. Bevallom kicsit én is. Pár nap aztán el is
felejtik az egészet. Egyébként Rita vagyok. Ez a második évem.
- Ho-hola. – Dadogtam. –
Én Vitali vagyok.
- Igen, tudom. –
Vigyorgott. – Mindenki tudja. Nagy port kavartál. Te a fotós lány. Fogalmad
sincs, mennyien szeretnének a helyedben lenni.
- Hát azt erősen kétlem. –
Mondtam és a másik táborra gondoltam.
- Ugyan. Még Ők is. Csak
könnyebb utálkozni, mint bárki tehetségét elismerni. Hol lesz órád? – Kérdezte,
de csak ránézett a lapomra. – Remek, én is arra tartok. És mi leszel, ha nagy
leszel?
- Ha minden igaz újságíró.
- És miről szeretnél írni.
- Sportról.
- Áá, hülye kérdés volt.
Totál egyértelmű. Amúgy ki a srác, aki veled jött? – Kérdezte és láttam, hogy
kicsit zavarban van, amiért feltette a kérdést ráadásul mindennél jobban akarta
tudni a választ. Biztos voltam benne, hogy napbarnított bőre alatt elpirult. –
A barátod?
- A legjobb. – Feleltem és
úgy tűnt örült a kapcsolati státuszának. – Most nincs senkije. – Osztottam meg
az infót vele.
- Mi? Ja? Nem azért. –
Rázta hevesen a fejét. – Csak ti, Te meg Ramos, annyira összeilletettek. – Pislogtam
párat és rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Nem kételkedtem benne, hogy ne
gondolná komolyan, amit mond, de szinte biztos voltam abban, hogy nem volt
érdektelen Norbi iránt. Ez pedig feldobtam a napom. Rita csinos lány. Igazi
spanyol szépség, teli élettel. Norbi szeretné. De persze eszembe se jutott
kerítőnőt játszani, de egy ártatlan bemutatás még nem számít annak.
Jobban éreztem magam Rita
közvetlenségétől. Talán nem is olyan rég zavart volna, de tudtam, hogy a
névtelenség varázsa nem tett többé láthatatlanná. Kinek ettől, kinek attól
voltam ismerős. Persze nem nemzetközileg, de a fősulin ahova jártam ismerték a
nevem. És mivel nem tehettem ellene semmit, el kellett fogadnom.
Ahogy vége lett az utolsó
előadásomnak felhívtam Do-t. Már azt hittem fel sem veszi, olyan sokáig
csörgettem. Talán nem akart velem beszélni. Elvégre miattam került ilyen
helyzetbe.
- Hola, Vitali.
- Hola, Do.
Találkozhatnánk? – Kérdeztem. Semmiképp nem akartam telefonon beszélni a
történtekről. Pillanatnyi szünet után válaszolt.
- Persze. – Fáradtnak
tűnt.
- Mikor végzel?
- Van még egy fél órás
munkám, utána ráérek.
Megbeszéltünk, hogy egy
csendes környéken találkozunk egy óra múlva. Én egyből odamentem, miután
kitettem Nonot a lakásnál. Egyelőre nem említettem neki Ritát. A gondolataimat
Dorothy-val való találkozásom töltötte ki.
Letelepedtem az egyik
asztalhoz elővettem a laptopom és próbáltam formát és értelmet adni a
jegyzeteimnek. Belemerültem az új tananyagba, és sokkal érdekesebbnek találtam,
mint a gimnázium humán tantárgyait. Talán ezért sem vettem észre egyből Do
érkezését.
De amint tudatosult
bennem, hogy az asztalomnál áll, felálltam és megöleltem. Ő is szorosan ölelt
engem. Leültünk és rendeltünk. Félretoltam a gépet.
- Hogy vagy? – Kérdeztem.
- Jobban.
- Fernando elmondta, hogy
beszéltél egy újságíróval. Azt hiszem hálásnak kellene lennem, és félre ne érts
az is vagyok. Köszönettel tartozom. Talán nem kellene firtatnom, de egyszerűen
meg kell kérdeznem, hogy miért. Mindent kockára tettél. Miért? – Felnyögtem tehetetlenségemben.
Nagyot sóhajtott és
belekortyolt a kávéjába. Én vaníliás shaket kértem. Ritkán kávéztam délután.
Talán csak akkor, ha tudtam sokáig fent kell lennem.
- Nem így terveztem, de
így utólag számítanom kellett volna rá, hogy az a szemét kiforgatja a
szavaimat. Nem igazán törődtem a következményekkel. Iker tudott arról, hogy
mire készülök. Persze nem volt oda a dologért, de rám hagyta. Egyszerűen muszáj
volt megtennem. Láttam, hogy Ramost mennyire megviselték a történtek, és biztos
voltam benne, hogy téged is. Nem hagyhattam, hogy valaki más tönkretegye azt,
ami köztetek van. – Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem múlt időbe beszélt
rólunk. – Mindenki megérdemel egy második esélyt. – Mondta. Nehezen ugyan, de
ránéztem.
- Azt hiszem én már elszalasztottam,
azt a második esélyt. – Suttogtam. Elmosolyodott.
- Ó, igen. Hallottam,
milyen keményen bántál vele. Akkor lepődtem volna meg, ha nem így történik. –
Láthatta rajtam átsuhanni a fájdalmat, a kételkedést, mert folytatta. – Nézd,
ne azért bocsáss meg neki, mert én majdnem elveszítettem mindent, hanem mert
ezt akarod. A szívedre hallgass. – Ami teljesen ellentétben áll az eszemmel.
- Nehéz.
- Tudom.
Két kézzel szorítottam a
hosszúkás poharat, mintha valami kapaszkodó lenne. Remegve szívtam be a levegőt.
- Én azt hittem, hogy
másnap majd lehiggad, hogy beszélünk. Tudom mennyire forrófejű, hogy előbb
szól, és csak azután gondolkodik. El akartam menni hozzá. Én nem akartam őt
elveszíteni. Akkor törtem darabokra, mikor valaki mással láttam, az újságokba.
– Lenyeltem a könnyeim. Nem akartam sírni. Visszaemlékeztem a képre. Arra a
képre, amin belevigyorgott a kamerába és úgy éreztem, mintha engem nevetett
volna ki.
- Sajnálom. – Mondta
együtt érzően. Megráztam a fejem és igyekeztem mosolyogni.
- Hagyjuk, nem számít. Nem
azért hívtalak, hogy panaszkodjak. Kíváncsi voltam rá, hogy vagy.
- Iker tartja bennem a
lelket. Nem engedi, hogy elhagyjam magam. Elcipel mindenhova, hogy lássák az
emberek, minden rendben van köztünk és jobb lesz, ha leszállnak rólam. Persze
még így is vannak bőven, akik elítélnek, de nem érdekel. És te hogy bírod?
- Minden oké.
- Aha. – Egy aggódó anya
tekintetével nézett rám. Úgy éreztem meg kell nyugtatnom. – Nem vagyok egyedül.
A suli környezete kicsit nyomasztó, de Norbi velem van.
- Helyes. – Mondta és
látszólag megnyugodott. Aztán egy egészen más mosoly terült el az arcán,
közelebb hajolt és jókedvűen tette fel a kérdést.
- És? Milyen a száguldó
cirkusz? Hogy tetszik?
- Ó hát egészen más, mint
amihez szokva vagyok, de határozottan élvezem. – Mondandómat bólogatással
igyekeztem nyomatékosítani.
- És, Fernando, rendesen
viselkedett? – Kérdezte teljes komolysággal. Én pedig tovább bólogattam, mint
egy vacak kutya a kalaptartón és azt latolgattam mi értelme lett volna
bemártani az első napokért mikor az utolsón normálisan viselkedett.
- Nem panaszkodom. –
Mondtam mosolyogva ő pedig nem firtatta tovább.
Végül a beszélgetésünk
könnyed lett. És hálás voltam azért a hétköznapiságért, amit abban a pár órában
érezhettem. A nap már lefelé haladt és narancssárgás fényben úszott a kávézó. A
semmiből pedig hirtelen árnyék vetült az asztalunkra. Egyszerre néztünk fel. És
míg Do örült a hozzá közelebb álló érkezőnek, én egy másodpercre megdermedtem a
vele érkezőtől aztán hirtelen mindent akartam csinálni egyszerre. Felállni,
összepakolni és elmenni. Katasztrofális ügyetlenség lett a vége. A már üres
poharam felborult, a laptopom zsinórja beleakadt az asztalba, a telefonom
leesett és még a térdemet is bevertem. Mindez nem volt több fél percnél. Kedvem
lett volna láthatatlanná válni.
Három szempár szegeződött
rám.
- Én… Nekem, most, mennem
kell. –Hadartam, és ahogy kiléptem a boxból le akartam hajolni a telefonomért,
de az már nem volt ott. Erős keze óvatosan nyújtotta felém. Gondolkodás nélkül
kaptam ki a szorításából és az ujjaink összeértek. A nyomán, bőröm bizsergett.
Felkaptam a fejem és belenéztem a barna szemekbe. Elmotyogtam egy halk
köszönömöt és zavartan szakítottam el róla a tekintetem. Dora néztem, aki
elnézően mosolygott. – Kösz, mindent. Majd beszélünk. – Mondtam neki és
igyekeztem a lehető leggyorsabban elhagyni a kávézót, ami túl kicsi volt
kettőnknek. A feszültség szinte már elviselhetetlen volt és tudtam, addig kell
elmennem, míg képes vagyok rá. És tudtam azt is, hogy ha arra kér álljak meg,
hogy várjak, megteszem. Mert tudtam, hogy képes egyetlen szóval ledönteni az
akaratom. De nem szólt egy szót se. És én kisétáltam az utcára, ahol végre
fellélegezhettem, de még mielőtt becsuktam volna az ajtót, hallottam mit mond
Do, a még mindig engem néző Sergionak.
- Szeret téged…
És ez ott csengett a
fülembe még napokkal később is. Igaz volt. Az első betűtől, az utolsóig. Nem
kellett volna sokat tennem ahhoz, hogy újra vele lehessek, de féltem. És ez
visszatartott.
A főiskolán négy nap alatt
semmi nem változott, szinte semmi. Én pedig alig vártam, hogy kiszabadulhassak. A következő futamot Monzába rendezték én pedig csütörtök este már ott
nyújtózkodtam a Nonoval szomszédos ágyon. Ő a következő napra készült, nekem
viszont semmi kedvem nem volt előszedni a laptopom és ez a kedvetlenség
elkísért egész hétvégén.
Szombaton az időmérő után
a boksz hátuljában ücsörögtem és az aznapi munkámat néztem végig, ami enyhén
szólva is siralmasan sikerült. Elkeseredetten meredtem magam elé és kénytelen
voltam tudomásul venni, hogy mindaz, ami ez idáig boldoggá tett, már nem
jelenti azt, amit eddig.
Nem figyeltem ki ült le
mellém, csak egy reszkető sóhaj szakadt ki belőlem.
- Ez úgy hangzott, mintha
az egész világ gondját, baját a lelkeden cipelnéd. – Kitalálhattam volna.
- Ne haragudj Fernando, de
most igazán nem vagyok vevő a piszkálódásodra. – Mondtam mindenféle él vagy
komoly tiltakozás nélkül.
Fészkelődött egy kicsit
mellettem. Azt hittem elmegy, de csak előrehajolt, a térdére támasztotta a
könyökét és felém fordult. Nem néztem rá, de éreztem, hogy engem néz. Hosszú
percek után törtem meg a csendet. Nem túl kedvesen.
- Mi van? – Förmedtem rá.
- Nem értelek titeket,
nőket. Tudjátok, hogy mire van szükségetek és mégsem léptek. Mi ez? Valami
kicseszett női büszkeség? Ha túltennéd magad a sértettségeden, akkor
megspórolnád magadnak ezt a rengeteg depressziós pillanatot. Tudod mire van
szükséged és mégsem teszel érte. – Igaza volt. És tudtam, hogy minden mást is
megoldana, ha hagyom, hogy a szívem vezessen.
- Kicsi vagyok én ehhez.
Sok ez nekem. Nem vagyok képes kezelni ezeket a dolgokat. Egyszerűen nem.
- Te most komolyan azt
mondod, hogy nem megy? Nem gondoltad, hogy végig titokban marad a kiléted ugye?
Tény, hogy nem a legjobb módon derült ki, de ha hagyod, hogy a nyilvánosság
tönkretegye az életed, akkor nem is az vagy, akinek gondollak. Mi mind
megküzdünk ezzel. Hétről hétre. Sokszor nap, mint nap. Egyikünk se születik
ezzel együtt. El kell fogadni és meg kell tanulni kezelni. Mi választottuk ezt
az életet. És téged se kényszerítettek bele. Az a buborék még menthető. Lehet,
hogy már belelátnak, de ettől még a tiétek. Csak akarnod kell. – Hagyott néhány
pillanatot, hogy feldolgozzam mindazt, amit mondott. Majd folytatta. – Most
pedig tedd fel a kérdést. Akarod? – A kérdés már rég megvolt csak a válasz nem.
Így nem a kérdésre koncentráltam, hanem a válaszra, és jóformán gondolkodás
nélkül vágtam rá, hogy akarom. És ez volt az igazság. Nem gondolkodhattam
tovább túl a dolgot. Tudtam jól, hogy már csak vele vagyok az, aki vagyok, hogy
ő jelenti az életem. És hogy nélküle semmi nem olyan, mint előtte, és ha jól
belegondoltam el se tudtam képzelni, hogy valaha is olyan lesz.
Az elhatározásom olyan
erős lett, hogy alig bírtam megvárni a vasárnapot. Menni akartam, cselekedni és
visszakapni mindazt, amit nem is olyan régen még a magaménak tudhattam.
Próbáltam a feladatomra
koncentrálni, és nem arra gondolni hogyan is fogom helyre hozni Sergioval a
kapcsolatom és elhessegettem az olyan jellegű gondolatokat, hogy mi van, ha már
nem kellek neki. Mi van, ha túl sokáig húztam.
- Szóval elmész hozzá? – Kérdezte Nono.
- Igen. Minden szándékom.
- Biztos? – Kérdezte, én pedig az izgatottságtól nem minden nehézség nélkül nyeltem le az ebédem utolsó falatját.
- Még ma. – Felelem a lehető legtöbb meggyőződéssel a hangomban annak ellenére, hogy legbelül még mindig kétségeim vannak afelől, hogy ez jó ötlet.
- Értem. Szóval még ma este?
- Igen még ma este. – Mondtam, de elbizonytalanodtam a sok visszakérdezéstől. Viszont még mielőtt szóvá tettem volna, egyszerűen megindokolta miért is az a sok kérdés.
- Azzal számoltál, hogy ma este meccsük lesz?
- Basszus, nem. Akkor holnap megyek.
- Én jobbat tudok. – Mondta és elővarázsolt két jegyet a mai meccsre.
- Hát ez meg honnan van? – Kérdeztem mire csak vállat vont.
- Reggel egy futár hozta. Miután elmentél. Neked volt címezve, de átvettem. És ez is mellette volt. – Mondta és egy félbehajtott papírt vett elő.
Széthajtogattam. Mindössze egyetlen mondat volt rajt.
Láss, hogy láthassalak.
Nem törődtem a közelembe ülök
sutyorgásával. És próbáltam lenyugodni. Valamint leküzdeni a vágyat, hogy
hazáig rohanjak, mint egy gyáva nyúl.
Az első félidőből nem sok
maradt meg. A másodikat viszont már úgy tudtam élvezni, ahogy egy igazi fehér
szívűnek kell.
A meccs végeztével nem
siettem. A helyemen maradtam és csak néztem a stadiont. Hiányzott. Nagyon is.
Az hogy pálya szélén lehessek. Hogy itt legyek minden meccsen és azt csináljam,
amit szeretek. Hiányzott, hogy lássam őt játék közben és hiányzott ő maga. Ezt
épp ideje volt bevallanom magamnak. Akármekkora felhajtás is van a forma1 körül
és bár szeretek ott lenni az mégsem az én világom. Visszavágytam a zöld gyep
szélére. És csak most éreztem igazán mennyire.
Hazafuvaroztam Nonot és a
hátvéd házához vezettem. Bent sötét volt. Tudtam, hogy még nem ért haza. Leállítottam a kocsit és vártam. Hosszúnak tűnő perceken át, mire feltűnt egy
fényszóró az utcában. A szívem nagyot dobbant és minél közelebb ért hozzám
annál gyorsabban vert. A tekintetemmel végigkísértem az útját. A másik oldalon
állt. Összeszedtem minden bátorságomat és egy mély levegővétel kíséretében
kiszálltam a kocsiból. Ő már a sajátja mellett állt, zsebre tett kézzel.
- Szia. – Köszöntem és
zavaromba intettem neki.
- Szia. – Viszonozta és
ezután beállt az a bizonyos csend.
- Öhm… Köszönöm a jegyeket.
- Nincs mit. – Bólogatott. –
Meglepődtem, hogy eljöttél.
- Igen, láttam.
- Most is le vagyok döbbenve.
- Hát úgy tűnik ez egy ilyen
este. – Vontam vállat.
- Akkor számíthatok még
hasonlóra?
- Nem tudom. Mi döbbentene
meg? – Kérdezem.
- Kezdésnek az, ha
behívnálak, és te nem menekülnél el. – Mondta bizakodva.
- Tehetünk egy próbát? –
Mondani akartam, de izgatottságom miatt inkább kérdésnek hangzott és ezzel
elárultam mennyire bizonytalan vagyok és talán azt is, hogy mennyire félek.
Ellökte magát a kocsitól, de nem jött közelebb. Félre billentette a fejét és a
ház felé biccentett.
- Bejössz? – Kérdezte én
pedig bólogattam és lassan elindultam. Egymás mellett sétáltunk.
- Gratulálok a győzelemhez.
Jó meccs volt.
- Igen az volt. Kösz.
Kinyitotta az ajtót és előre
engedett. Letette a sporttáskáját és eltűnt a konyha irányába.
Körbenéztem az ismerős ház
belsején és bár sok időt töltöttem itt mégis zavarba voltam és nem éreztem úgy,
hogy itt a helyem. Kezdtem kételkedni abban, hogy jó ötlet volt idejönnöm. De
még mielőtt akár egy pillanatra is megfordulhatott volna a fejembe, hogy
lelépjek ő visszajött két pohár üdítővel.
Nagyot sóhajtott. Letette a
poharakat és visszajött hozzám.
- Tényleg ennyire elromlott
volna minden, hogy azt se tudjuk, hogy viselkedjünk egymás társaságában? –
Kérdezte. Nagyon könnyen el lehet
rontani, törni dolgokat. Egy pillanat az egész, de a javítás hosszú időbe
telik. És ha újra és újra eltörik, akkor még tovább tart és az is lehet, hogy
már sosem lesz olyan, mint azelőtt. És én ettől féltem a legjobban. Nem voltam
kész arra, hogy szembenézzek ezzel.
- Sajnálom. Nem kellett volna
idejönnöm. – Mondtam remegő hangon és megfordultam. A kilincsen voltam a kezem
és minden szándékom az volt, hogy elhagyjam ezt a házat.
- Kérlek szépen Vitali ne
menj el. – Mondta halkan. – Így ne.
- Hogyan? – Kérdeztem. És a
plafon felé néztem, hogy visszatartsam a könnyeimet.
- Így, hogy nem mondasz
semmit, hogy esélyt se adsz nekem. Nekünk. Tudom, hogy hibáztam és elkövettem
újra meg újra ugyanazt, míg végül elveszítettelek. Ezt már nem tudom semmissé tenni,
de nem akarom, hogy ez legyen a vége. Vissza akarlak kapni. Szeretlek Vitali. –
Mondta és csend. Hallottam nehézkes légzését. Mintha őrületesen nehéz súly
telepedett volna a mellkasára. Éreztem, mert az enyémet is az a súly nyomta. A
meghozott és a még meg nem hozott döntések súlya és a következményeik. A kezem
még mindig a kilincset szorította. Belefehéredtek az ujjaim, annyira. Nem
tudtam eldönteni, hogy menjek vagy maradjak. Tudtam, bárhogy is döntök az
végleges. Ha most kilépek ezen az ajtón, akkor nincs tovább és nem lesz
legközelebb. Nincs többé folytatás.
- Jó, - kezdte
kétségbeesetten és a bejárati ajtó üvegében néztem, ahogy két kézzel túr bele
rövid hajába - csak egy kérdésre válaszolj, de őszintén. – Hadarta. – Szeretsz
még? Szeretsz még engem?
A kezem lecsúszott a
kilincsről. Lehajtottam a fejem és hagytam, hogy könnyek áztassák az arcomat.
Néma zokogástól a vállam rázkódott. Szembe fordultam vele és kimondtam mit
érzek.
- Persze, hogy szeretlek.
Hogy ne szeretnélek. – Mondtam és hagytam, hogy átölelje a még mindig remegő
testem. Belesimultam az ölelésébe és mélyen beszívtam az illatát. Sosem
szerettem őt jobban, vagy kevésbé csak amennyire szeretni lehetséges volt.
- Maradj itt velem. – Kért. –
Egész éjjel a karomba akarlak tartani, reggel veled ébredni. Tudni, hogy ez a
valóság és nem megint csak egy álom, amit el kell hagynom a valóságért. Nem akarok
többet távol lenni tőled.
- Ne hagyj el többet Sergio.
Soha többet.
- Soha többet.
