27 - Szerelem net

Szijasztok!

Azzal kezdeném, hogy mindenkinek nagyon köszönök mindent!

A kommenteket a pipákat a rendszeres olvasást, chates üziket tehát tényleg mindent.

Alapból az oldalmegjelenítést is. Kihagytam valamit? XD

Imádatom!

A részhez túl sok mindent nem fűznék.

Kíváncsi vagyok vártátok-e ezt.

Véleményeket most is örömmel várom!

Jó olvasást mindenkinek!

Puszi:

Vii

Sergio szemszöge

A taxi elég hamar odaért a megadott címre. Szerencsére eurót is elfogadott és örült a nem várt borravalónak is. A fejembe húztam a sapkám, amennyire tudtam és a sporttáskámat a vállamra akasztva a bejárathoz mentem. A kaputelefonon megkerestem Vitali nevét, de hiába csengettem. Ez így nagyon nehéz lesz. Elővettem a telefonom és kitudja aznap hányadszorra, újra hívtam, de persze ahogy az előzőket nem úgy ezt se fogadta. Tanácstalanul ácsorogtam az üvegajtó előtt. Fogalmam se volt arról, hogy innen hogyan tovább, de a kérdést megoldotta helyettem egy bentről érkező. Kihasználtam a nyitott ajtó lehetőségét és bementem. Vitali emeletéig meg se álltam. Épp felértem mikor láttam, hogy azon az ajtón, amin nekem be kellene kopognom egy srác jön ki, és kulcsra zárja. Hirtelen annyi minden fordult meg a fejembe, hogy szó szerint lefagytam. Hozzáteszem egyik gondolat se volt túl pozitív a kapcsolatunka nézve.
- Hola! – Köszönt a gyerek és a telefonját nyomkodva indult el lefelé a lépcsőn. A köszönés térített észhez.
- Hola! Vitalit keresem. Tudnál nekem segíteni? – Kérdeztem spanyolul. Gondoltam megpróbálom, ha már egyszer az én anyanyelvem köszönt. Először csak értelmesen nézett rám, de aztán meg is szólalt.
- Vitali nincs itthon. – Válaszolt szintén spanyolul. – De te ki vagy? – Hát öcsém, azt én is kérdezhetném tőled. Lehúztam a sapkám, és már mondtam volna a nevem, de megelőzött.
- Sergio? Sergio Ramos? – Bólintottam. – Én Norbi vagyok, Vitali munkatársa. – Mutatkozott be. Én pedig azoknak a gondolatoknak egy részét, elég jelentős részét el is vetettem, amik akkor születtek mikor kilépett azon az ajtón.
- Igen. Már hallottam rólad. Tudsz nekem segíteni? Egész nap hívtam, de nem értem el. Nem tudod, mi lehet vele?
- Gyere, beengedlek. A lökött lány beágyazta a telefonját, és már reggel óta úton van. Tatán volt meccsen utána pedig a szüleihez ment. Másfél órája hívott, hogy jöjjek el és nézzem meg itthon hagyta-e. – Basszus, akkor ezért nem vette fel. Akkor lehet nem is látta a képet. Lehet, nem is tud semmit az egészről. Mindenesetre egyáltalán nem biztos, hogy ez így van. – És te? Tudja, hogy jöttél?
- Nem igazán.
- Utálja a meglepetéseket, de neked biztos örülni fog.
- Hát az nem olyan biztos.
- Dehogy nem. Teljesen máshogy reagál le dolgokat, ha rólad van szó.
- Hát nem hiszem, hogy ezt jól le lehet reagálni vettem ki a táskámból az egyik spanyol napilapot.
- Ohh…
- Pedig ez tényleg nem az, aminek látszik. Lara a volt barátnőm, tegnap csak úgy megjelent az asztalunknál és addig erősködött, míg ki nem mentem vele beszélgetni a semmiről. Már indultam volna vissza, de elém állt és megcsókolt. Egyből eltoltam, de mint látod a lényeg meg lett örökítve. És most ez a kép virít minden spanyol lap címlapján a „Szó sincs új kapcsolatról. Újra együtt a LaRamos páros” főcímmel vagy valami hasonlóval. És sajnos nem csak a sajtó, az internet is ezzel van tele.
- Nem tudok róla, hogy tudna erről. Bár Vitali jó a rossz dolgok elraktározásában. Aki nem ismeri meg nem mondja mikor milyen a lelki állapota. Mindjárt felhívom és beszélek vele. – Mondta én pedig őszintén reméltem, hogy nem látta még a képet. Jobb, ha tőlem tudja meg. Reméltem, hogy bízik bennem annyira, hogy hisz majd nekem. Norbi magyarul beszélt Vítával így egy szót se értettem abból, amit mondott, de jó jelnek vettem, hogy nevet, de aztán mikor elrántotta a fülétől a telefont ez az érzés elmúlt.
- Rám csapta. – Dörzsölte a fülét. – De pánikra semmi ok. Szerintem csak simán az a baja, hogy felkeltettem. Komolyan mondom csak rád nincs kiakadva, ha felébreszted. Nekem meg leordítja a fejem. – Ezen elmosolyodtam. Sejtettem, hogy nem olyan hatással vagyok rá, mint a barátai hisz annál többet jelentek neki. És ő is nekem. – Ne aggódj. Vitali végig fog hallgatni. Várd meg itt. Nyolc körül hazaér. Érezd otthon magad. Nem nagy lakás, de Ő imádja. Én mentem, mert még cikkeznem kell.
- Öhm… Köszi.
- Nincs mit. Jó, hogy te végre vagy neki.
- Ezt hogy érted?
- Sehogy. Csak jó hogy van mellette valaki. – Kérdőn néztem rá. – Elégedj meg ennyivel, nem pletykálok. Úgyis mindent megtudsz a maga idejébe. – Mondta és elment. Na szép. Kell az ember fülébe bogarat ültetni. Ráadásul azt se tudom miről beszélt.
Az egész lakást körbelengte Vitali édes illata így nem tűnt olyan idegennek a hely. Tényleg nem volt nagy lakás, de otthonos. Mindent a szemnek semmit a kéznek alapon körbe jártam a helyiségeket. A bejárattól balra volt a konyha, Egy darabig szemeztem a mikróval, és szinte biztos voltam benne, hogy nem éri fel, de aztán eszembe jutott, hogy nálam is megoldotta a kukoricakérdést. A konyhával majdnem szembe volt a háló. A képek automatikusan villantak be és nem segített elterelni a gondolataimat az, hogy az ágyából pont belátni a zuhanykabinhoz, ha nyitva van a fürdőajtó. Elképzeltem, azt, ahogy tusol és ezt akár egyenes élő adásba, nézhetem. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy testén végigszáguldanak a vízcseppek… Oké ezt most kéne abbahagynom. A jelen helyzet szerint az se biztos, hogy a kapcsolatunk eljut erre a szintre. Pedig, ahh… Oké Sergio nyugi van… Hogy ne mélyítsem tovább az effajta gondolatokat a nappaliba mentem, ami egybe volt az étkezővel. A kanapén ott volt a Real Madrid meccsek szenvedő alanya, a klubunk logójával díszített párna. Elmosolyodtam. Leültem a kanapéra, amivel szembe egy LCD tv volt. Elvettem a távirányítót a dohányzóasztalról és bekapcsoltam a tv-t. Meg se lepődtem azon, hogy egy sport csatornán volt. Gondoltam, amíg várok tv nézéssel, ütöm el az időt. Arra jó volt, hogy ne unatkozzak. Sokat fel se fogtam a műsorból, a gondolataim mind körülötte forogtak. Legfőképpen az érdekelt hogy mi lesz az első reakciója, ha meglát, az, sok mindent elárul majd…

Vitali szemszöge

Beengedtem magam a házba és Bonó már rohant is felém, de rajta kívül senki nem volt otthon. Fel akartam hívni anyut, viszont nem találtam a telefonom. Átkutattam érte minden táskát és zsebet. Az egész autót tűvé tettem érte, de sehol nem találtam. Ha azt most elhagytam, nagyon boldog leszek. Hiába próbáltam felidézni, hogy hol és mikor láttam utoljára, a reggeli ébresztő kinyomása volt az utolsó kép, ami beugrott, és ahogy ezen tovább agyaltam már abban sem voltam biztos, hogy az ma reggel volt. Pedig egyértelmű, hogy igen ugyanis ébresztő nélkül esélytelen, hogy felkeljek pláne, úgy hogy sikerült átskype-olnom Sergioval a fél éjszakát.
- Basszus! – Mondtam, és kíséretképpen homlokon csaptam magam. Bele se mertem gondolni, hogy hány nem fogadott hívásom lesz feltéve, ha meglesz a telefonom. Nagyon reméltem, hogy valahol az ágyamba hever. A vonalas telefonhoz mentem és felhívtam Nonot.
- Igen, tessék?
- Szia, Nono!
- Hol a mobilod kislány?
- Látod ez egy nagyon jó kérdés, és Te fogod nekem kideríteni.
- Ééén? – Kérdezte, és magam előtt láttam, ahogy majd a mellkasába fúrja az ujját olyan hévvel, mutogat magára.
- Aha. Légyszi ugorj fel hozzám és nézd meg otthon hagytam-e. Itt vagyok anyuéknál.
- Most azonnal nem tudok odamenni, még legalább másfél óra.
- Oké, nem gond. Ezen a számon elérsz.
- Rendben.
- Örök hálám.
- Isten mentsen tőle. – Nevetett és lerakta a telefont. Én pedig hívtam anyut. Nagyon kíváncsi vagyok, merre járnak ilyenkor.
- Haló?
- Szia anyu! Merre vagytok?
- Kislányom! Nem mondtad, hogy jössz.
- Tán be kellett volna jelentkeznem?
- Nem. De ha előtte ránk csörögsz, akkor elmondtam volna, hogy ne gyere feleslegesen, mert üzleti vacsorára vagyunk hivatalosak.
- Mégis milyen üzleti vacsorára kell elindulni délután három órakor? Várj. Tudod mit? Ne is válaszolj. Nem akarom tudni. Gondolom ma már nem jöttök haza.
- Sajnálom kincsem.
- Mindegy. Szólnom kellett volna. Apa?
- Vezet, és figyelmesen hallgat.
- Szia kislányom. – Elmosolyodtam.
- Szia apu.
- Valami említésre méltó? – Említésre méltó? Már hogyne lenne, de hogy azt nem most fogom elmondani az is biztos. Apát lesokkolná Sergio híre. Jobb lesz szemtől szembe közölni velük, hogy a szimpla baráti látogatásom Spanyolországba jóval több lett, arról nem beszélne, hogy mi volt Moszkvába. Nekimenne az első fának, ha megtudná, hogy vele aludtam. Azt nem is említve, hogy úgy éreztem a szívemet, a focistánál hagytam, és nagyon hiányzik nekem.
- Nem, semmi különös. Spanyol ország szuper volt, a meccs meg valami eszméletlen. – Mondtam a fél igazságot. Kicsit beszélgettünk az ott töltött időről, de Sergiot kicenzúráztam a történetből.
- Na jó nem emelem tovább a telefonszámlátokat. Majd beszélünk.
- Jól van kincsem. Vigyázz magadra.
- Ti is. Puszi nektek. – Köszöntem el és leraktam a telefont. Behoztam a kocsiból a laptopom, gondoltam netezek kicsit, de valamiért nem töltötte be még a kezdőoldalt se. Franc essen bele. Így esélytelen, hogy akármilyen életjelet is adjak magamról Sergionak. Jobb híján elkezdtem képeket válogatni, de túl hamar végeztem vele. Elnyúltam a kanapén és perceken belül elnyomott az álom. Csörgésre keltem. Mi ez az istenverte retro csengőhang? Eltelt egy kis idő mire rájöttem, hogy a vezetékes telefon csörög és nekem kéne felvennem.
- Haló?
- Azt hittem már sose veszed fel. Aludtál? – Nevetett.
- Ja. – Morogtam. – Megvan?
- Mi?
- A telefon.
- Ja a telefon. Persze. Ott fekszik az ágyadba.
- Kösz. Mennyi az idő?
- Nem nagyon vagy képbe. – Állapította meg.
- Hát nem. – Ásítottam.
- Hazajössz?
- Aha. Nemsokára indulok. Csak, csak döntök magamba egy kis kávét.
- Akkor nyolc körül itthon vagy?
- Igen Norbi, de ne kérdezősködj már annyit, azt se tudom, merre van az előre. – Elnevette magát.
- Pedig van még egy kérdésem.
- Mond. – Sóhajtottam.
- Inkább nem.
- Noorbi. – Szűrtem ki nevét a fogaim között, mintha valamilyen fenyegetés lett volna.
- Jó-jó! Minden rendben?
- Nem baszki semmi nincs rendben. Most jó? – Lettem ideges. Hogy a fenébe lehet ilyet kérdezni? Komolyan mondom, az eszem megáll. – Szombaton találkozunk. – Mondtam és lecsaptam a telefont. Talán ezért az egy dologért szerettem a vezetékest telefont. Kellemes fülcsengést tudott okozni másnak, ha valaki lecsapja.
Egyből felébredtem. Úgy éreztem, a kávé se kell, de azért főztem egy jó adaggal és sok tejjel sok cukorral, elkortyolgattam. Búcsúzóul megsimogattam Bonót, akiért a szívem szakadt meg. Utál egyedül lenni és ilyenkor mindig sír. Legszívesebben magammal vittem volna, de a lakók hülyét kapnának a szőrpamacstól. Kellett nekem kutyaszőr allergiások közé költöznöm. Lehet lakást kéne cserélnem.
Jó szokásomhoz híven az északi parton indultam el Pest felé. Általában ezért is tart az út időben tovább. A délin ott az autópálya, de én valamiért jobban szeretem az autó utakat. És különben is ez a part izgalmasabb. Még téli kopárságba is szebb. A déli partban egy szép dolog van. Méghozzá az északi látványa onnan.
Torlódás és balesetmentes utam volt így még negyed órával előbb haza is értem. Rutinszerűen fordultam rá a garázsomra, de satu fékkel kellett megállnom. Valami barom pont az én garázsom elé állt be. Ó hogy rohadnál meg az Audid-dal együtt. Miért kell oda állni ahova nem kéne, mikor ki is van írva, hogy nem parkoló. Analfabéta idióta. Legszívesebben agyon dedikáltam volna a fényezést a kulcsommal és kést szúrtam, volna mind a négy kerekébe, hogy legyen vele boldog. Forrva az idegtől beálltam egy szabad helyre. Vettem pár jó mély levegőt, hogy lenyugodjak. Általában nem tartanak sokáig ezek a kirohanásaim csak hevesek. Mikor már a táskáimat vettem ki a kocsiból jóformán semmi bajom nem volt. Alig vártam már hogy végre fent legyek és nem nézve hány nem fogadott hívásom és üzenetem van, felhívjam Sergiot.
Beütöttem a postáskódot és már felfelé haladva előhalásztam a kulcsot. Rekordidő alatt jutottam be a lakásba. A táskáimat gyorsan letettem. A szobába menet lerúgtam a cipőm, és szinte úgy vetődtem be az ágyra, hasra fekve. Kitakartam a telefonom. Kinyomkodtam mindent és megkerestem a hívásnaplóba Sese számát. Megnyomtam a zöld gombot és vártam. Az első búgással meghallottam egy csengőhangot is. Összeráncoltam a szemöldököm és kicsit megemelkedtem, hogy füleljek. Nem volt kétségem afelől, hogy ez kintről jön. Felálltam az ágyról. A telefont levettem a fülemről, de nyomtam ki. Lassan indultam el a hálóból. A szívem összevissza a kalapált. A nappaliba sötét volt. Ahogy a sarokhoz értem felkapcsoltam a villanyt. Nem hittem a szememnek. Sese ott ült a kanapémon teljes életnagyságba és engem nézett. Elmondhatatlan boldogságot éreztem abban a pillanatban, a lábam pedig magától vitt felé. Szegény pont felállt mikor odaértem és a nyakába ugrottam. A lendülettől visszaült a kanapéra én pedig az ölébe és úgy öleltem, mintha soha többet nem ölelhetném. Akkor éreztem igazán, hogy mennyire hiányzott.

- Szia! – Mondtam halkan és elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. Ő csak mosolygott. Két tenyeremet az arcára simítottam és ajkaimmal az övét érintettem.
- Hiányoztál. – Suttogta a csókunkba.
- Te is nekem. Rettenetesen. Miért nem szóltál? – Kérdeztem, de aztán rájöttem, hogy ez csak az én hibám. – Na jó erre ne válaszolj, de ugye nem azért jöttél, mert aggódtál, amiért nem vettem fel a telefont?
- Részben.
- Ne haragudj. Nem jellemző rám, hogy elszakadok a telefontól, csak mostanában többet Skype-olunk és a gépem lett a fő kommunikációs eszközöm. Tényleg sajnálom.
- Én nem.
- Azt én se, hogy itt vagy. Csak azt, hogy aggódtál.
- Még most is.
- Történt valami? – Másztam ki az öléből és ültem le mellé.
- Főleg azért jöttem, mert el kell mondanom valamit. Bár azt hittem már tudod. Így kicsit jobb, hogy tőlem fogod megtudni. – Kezdte. Én pedig már gyártottam a negatívabbnál negatívabb gondolatokat. Sergio túlságosan komolynak tűnt. Ami engem megrémített.
- Miről van szó? – Kérdeztem alig hallhatóan. Hátha meg se hallja és akkor el se mondja. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Elvett a dohányzóasztalról egy újságot, ami nekem fel se tűnt. Bár nem arra figyeltem és a kezembe adta.
- Hű… - Ez volt az első gondolatom. Nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nem volt kellemes látvány, de ha ép ésszel gondolkodok és az lett volna a célja, hogy megcsaljon, akkor nem repül ide és nem mondja el. Meg hát kaptam figyelmeztetést. – Hát ez nem fotoshop.
- Nem, sajnos nem az.
- De nem te mondtad, hogy lesznek, akik bepróbálkoznak?
- De igen, de ez a lány az exem. - Na jó ez így kicsit furcsa. Bár én is beszélek néha Mátéval, de nekem Ő már semmit nem jelent.
- És? Biztos cseszi a csőrét, hogy van valakid. Úgy tűnik most jött rá mit veszített. – Olvastam el a főcímet.
- Nem is vagy mérges? – Kérdezte döbbenten. Megráztam a fejem.
- A te világod más, mint az enyém. Te pedig előre szóltál. Ha tudtad volna ki lesz az, aki ilyet csinál, gondolom nagy ívbe, elkerülöd. Bár ez kicsit azért furcsa. – Szembe fordultam vele és a szemébe néztem. – Sese, jelent ő még neked valamit? – Kérdeztem, mert tisztába akartam lenni a dolgokkal. Ahogy ő nem tud sokat az én magén életemről úgy én se az övéről. A sajtó képes felnagyítani a dolgokat. Egy kézfogásból már házasságot rebesgetnek, így fogalmam sincs, hogy valójában mennyire volt erős a kettőjük kapcsolat.
- Víta, kicsim. – Simítottam tenyerét az arcomra. És barna szemeit az enyémbe fúrta. – Lara nekem már régóta nem jelent semmit. Te vagy az, aki iránt érzek valamit, te vagy az, aki fontos, és aki számít. Sajnálom, hogy ilyennek kell, kitegyelek. Se Larának se másnak nem adom meg az esélyt, hogy közénk álljon. – Mondta őszintén. – És azt is megérteném, ha azt mondanád, hogy erre neked nincs szükséged és…
- Nincs is. – Mondtam és kicsit talán gonoszkodásból tartottam egy kis hatásszünete. De aztán mikor megláttam szomorú, és csalódott arcát, tudtam, hogy mindent, amit mondott komolyan gondolt és teljesen őszinte volt. – Nekem rád van szükségem. – Húztam magamhoz. Percekig csak öleltük és csókoltuk egymást. Hiányzott, ha már csak egy pillanatra is elvált tőlem...
- Mikor jöttél?
- Öt óra előtt.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem voltál edzésen? – Nézéséből ítélve nem. – Mou meg fog ölni. Pláne ha a reptérről kiszivárog, hogy Te itt voltál.
- Nem hiszem. Kedvel téged.
- Kizárt, hogy José Mourinho bárkit is kedveljen. – Elnevette magát.
- Pedig. Még a csapat buszra is felengedett, ami mondhatni ennyit jelent.
- Ohh. Hát legyen igazad. Mert egy életre eltilt tőlem. Nem vagy éhes?
- Ami azt illeti egy kicsit igen.
- Csirke, salátával, párolt rizzsel jöhet? Azt akartam ma sütni-főzni.
- Akkor azt ki nem hagyom. – Mosolygott és a kéz a kézbe vonultunk át a nem túl nagy konyhámba. Végig ott volt velem, míg a vacsorát készítetten egy perce se hagyott magamra és mindig megtalálta a módját, hogy lopjon egy csókot. Telhetetlen volt én pedig élveztem, hisz ha ő kapott, akkor én is. Együtt elfogyasztottuk, amit készítettem és örömmel nyugtáztam, hogy ízlik neki. Bár ezt ki ne tudná elkészíteni.
- Mész vagy menjek. – Mutattam a fürdő felé és egy törölközőt vettem ki a szekrényből.
- Sokkal jobb ötletem van. – Mondta és elvéve tőlem a frottír anyagot az ágyra, dobta. Meg voltam szeppenve, de látszólag őt ez nem zavarta csak elkezdett csókolgatni. Hihetetlenül lágyan és érzékien. Komoly koncentrációt igényelt már maga az, hogy talpon maradjak, és ne csússzanak ki alólam remegő lábaim. Kis idő múlva már a nyakamat ostromolta ugyanazzal a lágysággal. Eszméletlen jó volt, de tudtam, hogy ha most nem állítom meg később már nehezebb lesz és én erre még nem álltam készen.
- Se- Sese én, ezt még... Én erre még… - Nyökögtem, hisz hatás alatt voltam és azt se tudtam, hogy egyáltalán mit mondjak.
- Shhh… - Tette ujját a számra. – Semmit, amíg te nem akarod. – Mondta, de láttam rajta, hogy már így is nehéz volt neki.
Végül, úgy, mint Moszkvába, egymás ölelésében aludtunk el. Így nem hiányzott semmi. Úgy éreztem így lennének teljesek a mindennapjaim. Ha a közelébe lehetnék. Éreztem, hogy amit iránta érzek az már túl mély és mentehetetlen. Ideje volt legalább magamban tisztázni és végre a gondolataimba kimondani, hogy igenis beleszerettem Sergióba és ez az érzés semmihez sem fogható.

17 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Na csak végeztem vele! :)
Bocsi hogy csak most, de nem volt időm szerdán.
És szerintem jobb is így. :)
Nem fűzök hozzá túl sok mindent.
Majd ti! :D Legalább is remélem!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Hanga szemszöge

Gépek hangos és gyors csipogása kúszott a tudatomba és ezzel együtt jött a fájdalom is, ami másodpercek elteltével már elviselhetetlen volt. Átjárta az egész testemet. Mintha egy rémálomba csöppentem volna. Körülöttem vihar tombolt, a szél hangosan és egyenletesen fütyölt. Egy szakadék szélén álltam és életembe talán először vonzott a mélység. Nem féltem. És ahogy ott álltam a fájdalom szép lassan kiszivárgott a testemből és végtelen sötétségként tornyosult felettem. Lent a mélyben pedig megláttam a napomat, ami biztonságot és meleget ígért. Nem fordítva kellene ennek lennie? A sötétségnek alul a napomnak felül lennie? Nem jó ez így…
Hirtelen fordult egyet a világ és erős fájdalmat éreztem a mellkasomnál. Úgy éreztem, mintha valaki ki akarná tépni a szívemet. Oda kaptam, mintha puszta kézzel bármit is tehetnék az ellen az elviselhetetlen fájdalom ellen, ami újra körbejárta minden porcikámat. Üvölteni tudtam volna, de nem találtam a hangomat. A sötétség körém telepedett és szép lassan újra elmerültem a tudatlanságba és érzéketlenségbe.
Fogalmam se volt arról mióta lehettem ott. A percek óráknak, az órák pedig napoknak tűntek. Néha mintha rés nyílt volna az egybefüggő sötétségből, de valami mindig visszahúzott, hogy maradjak még. Aztán mikor már beletörődtem abba, hogy innen nincs kiút egy kapu kitárult. Sokáig hezitáltam. Nem mertem elindulni hátha újra bezárul. Minden percben rászántam magam és minden rá következő pillanatban elszállt a bátorságom és inkább maradtam még. Míg meg nem hallottam egy hangot a távolból, ami könyörgésével a szívemig hatolt.
- Kicsim, gyere vissza hozzám. Rettenetesen hiányzol. Ígérem, vigyázni fogok rád, csak gyere vissza. – Meg akartam nyugtatni. Azt mondani, hogy ne aggódjon értem, hogy minden rendben lesz. Talán itt az idő. Talán most kéne szabadulnom innen. Lassan indultam el a fény felé. Bizonytalanul lépkedtem és még így is bennem volt a visszakozás, de végül erőt vettem magamon és kiléptem sötét börtönömből.
A fény bántotta a szemem. Pislogva szoktattam magam a hirtelen jött világossághoz. Gépek idegesítő csipogása volt, amit először meghallottam, aztán éreztem a fájdalmat, ami bár nem volt olyan kínzó, mint amire emlékeztem mégsem volt kellemes. Körbenézve valami ismerős után kutattam, de minden idegen volt és rideg.
Halk szuszogásra lettem figyelmes, ami a jobb oldalamtól jött. Meg akartam szólalni, de egy hanga se jött ki a torkomon, ami száraz volt és mikor nyelni próbáltam iszonyatosan fájt. Keresni akartam valamit, amivel felhívhatom magamra a figyelmem, de minden olyan távol volt tőlem, hogy nem értem el. Az ujjaim végén valamilyen csipeszek díszelegtek. Azt egyből felfogtam, hogy korházba vagyok, de fogalmam se volt, hogy mi történt velem. Sokadik nekifutásra sikerült felemelnem a kezem és megérintettem a sötétbarna, kócos haj tulajdonosát. Érintésemre összerezzent. Lassan emelte el a fejét. Arca álmos volt és elgyötört, mint aki napok óta nem aludt rendesen, de a szemei számomra érthetetlen módon boldogságtól csillogtak. Nem bírtam elszakadni a barna szemektől.
- Felébredtél. – Suttogta, de én még mindig el voltam veszve a szemébe. – Hanga, kicsim. – Simított végig arcomon mire visszatértem a valóságba. Hanga? Kicsim? Zavartan néztem rá. És most már nem csak a ragyogó barna szemét láttam, hanem az arcát, ami egyáltalán nem volt ismerős. Az ajtó kinyílt és még több ismeretlen ember lépett be rajta köztük fehér ruhás kórházi dolgozók. Mindenki mosolygott és látszólag meg voltak könnyebbülve, amitől én egyre jobban pánikba estem és ennek a gépek is hangot adtak, amitől kicsit mindenki megijedt. A nővérek kiterelték a civileket és csak akkor tűnt fel az orvos. Végre kaptam vizet is.
- Ho-hol vagyok? – Ziháltam. – És, és mi történt? Kik? Kik voltak azok az emberek? – Hadartam, miközben kétségbeesve néztem a dokit, aki sóhajtott egyet, intett az egyik nővérnek és elindult kifelé.
- Most hová megy? Miért nem válaszol? HOL VANNAK A SZÜLEIM? A BÁTYÁMAT AKAROM! – Kiabáltam már a végét sírva. Majd éreztem, hogy újra körbe vesz a már jól ismert sötétség, ami az utóbbi időben óvott.

Iker szemszöge

El se hittem, hogy tényleg felébredt. Annyira örültem. Már csak fel kell épülnie és minden olyan lesz, mint a baleset előtt. A kiabálásra szertefoszlottak a jövő ábrándjai. Az orvos gondterhelt arccal lépett ki a szobából. Hanga a családját akarta látni.
- Kérem doktor úr? Bemehetek hozzá? – Léptem oda hozzá.
- Attól tartok uram, hogy ez nem a legjobb ötlet. – Izára néztem, aki megszorította a kezem.
- De hát, engem akar látni. – A doki mélyet sóhajtott.
- Kérem, velem fáradna? – Kérdezte, de én nem mozdultam. Azt már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Negatív gondolatok záporoztak a fejembe és imádkoztam azért, hogy egyik se legyen igaz.
- Iker. – Szólt Iza, de hangja alig jutott el a tudatomig. Most Cris volt az, aki bátorítóan a vállamra tette a kezét.
- Menj. – Mondta és fejével a dokira bökött. Nagy nehezen elindultam. Az irodájáig egy szót se szólt én pedig már majdnem felrobbantam a tudatlanságtól.
- Foglaljon helyet. – Mutatott az íróasztal előtt lévő székre. Leültem.
- Sajnos beigazolódott, amitől tartottam.
- Miről beszél? – Értetlenkedtem, hisz egy szóval se említett komplikációt, vagy maradandó sérülést.
- A fejsérülésről, ami az ő esetében akár halálos is lehetett volna. Mondhatnám, hogy adjon hálát az égnek, de tudom, hogy ez legalább akkora csapás önnek, mint a legrosszabb, ami történhetett. A húga egyszer már elveszítette az emlékezetét.
- Ugye nem? – Néztem rá kétségbeesetten. Nem, nem az nem lehet, hogy hanga ne emlékezzen az életére, hogy ne emlékezzen ránk.
- De sajnos attól tartok igen.
- És, és ez végleges?
- Nézze ez nem ilyen egyszerű. – Vett egy mély levegőt. – Nem egyszerű emlékezet vesztésről van szó. Az első balesetben elvesztett emlékei most visszatértek. Legalább is az első reakció erre mutatott, de biztosat majd a vizsgálatok után mondhatok, arról, hogy mennyire sérült a memória központ. Konzultálok egy pszichológussal is, aki majd átsegíti az első megrázkódtatáson és segít kideríteni mi az, amit elfelejtett és mi az, amit nem. Ez most a családjának is nehéz lesz, de neki még inkább. – Magam elé bámulva próbáltam elfogadni az elfogadhatatlant.
- Mennyi az esélye, hogy újra emlékezni fog?
- Meg kell várnunk a vizsgálatok eredményét. Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Úgy vélem annak sok értelme nincs.
- És mi mit tehetünk.
- A beteg érdekében kérem, hogy ne látogassák.
- Mi? Most komolyan arra kér, hogy ne látogassam a húgomat?
- Ne feledje, hogy neki maguk most csak idegenek, és az állandó stressz nem segít neki. Ezt meg kell érteniük. – Akármennyire is nem akartam igazat kellett adnom neki.
- De ha valamit megtud, tájékoztat?
- Természetesesen, hisz hivatalosan ön hozzátartozó. Amint lesz valami, tájékoztatom.
- Rendben, köszönöm. – Álltam fel és vissza se nézve indultam vissza a többiekhez. Hanga szobájából egy nővér lépett ki.
- Elnézést asszonyom. Hogy van a húgom?
- Felzaklatták a történtek. Adtunk neki nyugtatót, most mélyen alszik.
- Bemehetek hozzá?
- A doktor úr, azt mondta, senki nem mehet be hozzá.
- Kérem! – Tettem össze a két tenyerem. – Nem fogom zavarni, csak látni szeretném. – Mondtam. A nővér toporgott egy kicsit, majd körülnézett.
- Menjen, de csak két perce van.
- Köszönöm. – Mondtam és már be is mentem a szobába. Az ágyához sétáltam. Nyugodt volt és békés, de hiába aludt napokig, látszott rajta, hogy fáradt. Szemei alatt karikák sötétlettek. Az arcán lévő zúzódások már csak halványan látszottak és ettől csak még sápadtabbnak tűnt. Közel hajoltam hozzá és adtam egy puszit a homlokára.
- Nem veszíthetlek el. Szükségem van rád. Önző vagyok, hisz tudom, hogy valójában nem hozzánk tartozol, de úgy szeretlek, mintha mindig is a testvérem lettél volna. Nem kérek sokat csak, hogy emlékezz ránk. Muszáj. – Suttogtam, és eltávolodva tőle. Láttam, ahogy egy könnycsepp gördül le arcán és hullik a párnájára. Tudtam, hogy túl mélyen alszik ahhoz, hogy eljusson a tudatáig, amit mondok. Az első könnycseppet egy másik követett, amit letöröltem. Nem szerettem őt sírni, látni. Az állt neki jól, ha mosolygott. Képes volt bármikor bárkit felvidítani. Elég volt, ha az ember ránézett mikor ő mosolygott és egyből jobb kedve lett. Olyan volt az arca, mint egy kisbabáé. Két kis gödröcske volt olyankor az arcán és ezt húsz éves korára se nőtte el.
- Ne sírj. Bárhogy is alakul én szeretlek és te mindig a húgom, maradsz. – Kicsit úgy éreztem, hogy búcsúzok tőle pedig a tudat, hogy talán most beszélhettem hozzá utoljára kiborított. Egyszerűen fogalmam se volt hogyan tovább. Nem tudtam elképzelni a folytatást nélküle.
A nővérnek szót fogadva kijöttem a szobájából. Úgy szerettem volna csak elsétálni, magamban tartani, amit az orvos mondott. Úgy éreztem, ha tovább adom attól igazabb lesz. Nem engedhettem meg magamnak, hogy padlót fogjak. Én voltam mindenki támasza és ez kezdett sok lenni. Ez most mindenkinek nehéz és én is csak nyugalmat akartam. Kikapcsolni az agyam, hogy ne gondoljak folyamatosan arra, hogy mi van, ha ez végleges. Mi van, ha nélküle kell tovább folytatni az életet.
- Mit mondott? – Állított meg Cris. Miért is gondoltam, hogy szó nélkül elenged?
- Elmegyünk.
- Tessék? – Kérdezett vissza.
- Megyünk.
- De miért? – Kérdezte Iza és a tekintetemet, fürkészte.
- Mert neki ez a jó. – Mondtam mire Cris keze lehullott rólam.
- Nem emlékszik ránk igaz? – Kérdezte, mire én csak megráztam a fejem és tovább indultam. Egy csepp remény nélkül hagytam ott őket és indultam tovább.
- Várj Iker. – Szaladt utánam Iza. – Nem kellene most egyedül lenned. – Megtorpantam és szembefordultam vele.
- Neki, ott, bent! Neki nem kellene egyedül lennie. Tudod? – Kérdeztem dühösen. – Nincs mellette senki, most mikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Nincs, ki elmondja neki, hogy mi történt, vagy csak annyit mondana, hogy ne féljen, mert nincs egyedül.

- Iker. – Fogta meg a kezem. – Minden rendben lesz. – Keserűen felnevettem.
- Semmi nem lesz rendben. Csak tudnám mióta vagy ilyen okos, hogy te ezt is tudod. Akkor lettél volna ilyen okos, mikor segítened kellett volna neki. – Amint kimondtam ezeket, a szavakat, meg is bántam. Elengedte a kezem és hirtelen nagyon nagy hiányérzetem lett. Gyönyörű kék szemébe könnyek gyűltek. Beletapostam a lelkébe. Azéba, akit mindennél jobban szeretek. – Iza, kicsim, sajnálom én nem úgy… - de nem tudtam befejezni. Kikerült és elfutott. – Várj, ne menj el. Kicsim, sajnálom. – Utána akartam menni, de Cris magakadályozott benne.
- Ne, hagyd most őt. Nagyon megbántottad. Nem tudnál most olyat mondani neki, amivel megvigasztalhatnád. Így is felelősnek tartja magát, azért ami Hangával történt. Hagyd megnyugodni.
- Akkora barom vagyok.
- Tudja, hogy csak a fájdalom beszél belőled. – Leültem az egyik székre és fejemet a falnak döntve, néztem a plafonon vibráló árnyakat.
- Holnap után karácsony. Mit mondok a szüleimnek?
- Amit a doki.
- Azt mondta még semmi nem biztos. Beszél egy pszichológussal, aki majd beszél Hangával. Néhány vizsgálat után többet tud majd mondani, de nem ringathatom álomba őket.
- De a reményt se veheted el tőlük. Nem szabad feladnunk. Egyikünknek se.
- Tudom. – bólintottam. – Te mit fogsz tenni?
- Hazautazok anyuékhoz. Majd este átugrok, mielőtt elindulok. Remélem addigra minden rendben lesz köztetek. Ne cseszd el. Ő itt van neked. Szükségetek van egymásra.
- El nem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet ez most neked. Hisz látom, hogy egyedül próbálod ezt feldolgozni.
- Ezért is utazok haza. A fiam most a legnagyobb támaszom. Ő át tud segíteni ezen. Ha ő nincs, szerintem már rég hagytam volna, hogy kicsússzon alólam a talaj.
- Értem.
- Hívj, ha megtudsz valamit. – Bólintottam egy kézfogás után elment. Én még maradtam és próbáltam átgondolni, mit mondok majd a szeretteimnek, de tudtam, hogy bármilyen kíméletes is akarok lenni, fájdalmat okozok majd nekik.

 Végül úgy döntöttem inkább elindulok, hogy túl legyek rajta és ők is…

~*~

Egész úton hazafelé anyu szavai csengtek a fülembe.
- Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, mikor el kell engednünk ezt a kisangyalt. – Mondta könnyes szemekkel. Így már megértettem, hogy miért is féltette őt annyira. És miért éreztem magam ettől még rosszabbul. Utáltam az egész helyzetet, hogy lassan karácsony és nagyon ironikus lenne, ha bárkinek is azt mondanám Boldog Karácsonyt mikor egyáltalán nem lesz az. Anyához kihívtuk a körzeti orvost, hogy adjon neki egy enyhe nyugtatót, mert nem tudta abbahagyni a sírást. Miután elaludt visszaindultam Madridba és a kézilabda pályáig meg se álltam. Tudtam, hogy ott találom a szerelmemet. Kapura dobált. Így próbálta levezetni a fájdalmát. Hangtalanul sétáltam mögé és átöleltem. Egy pillanatra megdermedt, de aztán elengedte magát. Mintha hirtelen minden ereje elszállt volna. A labda kiesett a kezéből és sírni kezdett. Az utóbbi napokba ez nem volt ritka és éjjel álmából is sírva riadt fel.
- Sajnálom. – Suttogtam a fülébe. – Nem Te tehetsz róla. Nem a te hibád. Annyira bánom, hogy azt mondtam neked. Kérlek, bocsáss meg nekem. Szeretlek, és szükségem van rád.
- Iker, annyira hiányzik. Úgy sajnálom, hogy nem tudtam neki segíteni.
- Tudom, kicsim, de kérlek, ne sírj.
- Mi lesz most?
- Várunk és megteszünk mindent, amivel segíthetjük őt. Nem adjuk fel. – nem hagyhattam, hogy csak úgy kisétáljon az életünkből. – Rendben? – Bólogatott és próbált megnyugodni. Iza összetört és még én is rásegítettem, hogy lehetőleg még rosszabbul érezze magát. A telefonom csörgése hasított bele a minket körülvevő csendbe.
- Haló? Iker Casillas. – Mutatkoztam be, ugyanis a hívó fél nem volt ismerős.
- Jó estét Mr. Casillas. Be tudna fáradni most a kórházba?
- Húsz perc és ott vagyok. – Bontottam a vonalat. – Bejössz velem a korházba? – Bólintott és összeszedve a cuccát már mentünk is a kocsihoz.
Együtt léptünk be a doki irodájába, aki hellyel kínált minket és maga elé vett néhány papírt.
- Délután sort kerítettünk a szükséges vizsgálatokra. A CT kevés rendellenességet mutat. Vagyis mondhatni ugyanaz a helyzet áll fent, mint tíz évvel ezelőtt. A szerzett tudása hamar visszatér majd. A teszteket majdnem 100%-ra teljesítette. Viszont nem tud felidézni se egy arcot, se egy eseményt az elmúlt tíz évről. Az emlékei visszahozhatók, ha itt marad Madridba. – Mi, az hogy ha? Mégis hova mehetne? – De ez közel se ilyen egyszerű. Hanga emlékszik mindenre, ami a balesete előtt történt és pontosan fel tudta idézni a baleset körülményeit, ami nagyon ritka eset és jobb lett volna, ha ezek a képek neki se villannak be. A szülei meghaltak, de van egy bátyja, aki élhet. A neve Máté Lékai őt kellene megkeresni és idehozni. Hangának kell egy biztos pont. Valaki, akit ismer az előző életéből.
- Értem. Ha Hangának ez segít, akkor megkeressük a testvérét. – Nagyon nehéz volt kimondani ezt a szót hisz én is az vagyok neki. Most mégse tudok mellette lenni. Valahol reménykedtem benne, hogy nincs senkije. De így most már csak abban bízok, hogy a közelébe maradhatunk. Felhívtam, azt a nyomozót, aki annak idején Hanga ügyével foglalkozott és a segítségét kértem abban, hogy megtaláljuk a fiút.

Cris szemszöge

Hazaérve egyenesen a hálóba mentem. Hanga nem lakott nálam, mégis olyan volt mintha együtt éltünk volna. Azóta, hogy hónapokkal ezelőtt mindent elkövetett azért, hogy ne tudjak neki ellen állni, én se tudtam tovább távol tartani magam tőle. Pedig én csak magamtól akartam megóvni. Feleslegesen tartottam attól, hogy csalódást okozok neki. Azóta csak a meccs előtti éjszakákat nem töltöttök együtt és nem hiszem, hogy létezik még egy olyan lány, mint Ő, aki így tud szeretni, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok és velem együtt a fiamat is. Úgy szereti Crist, mintha a sajátja lenne. Vele boldog vagyok és nincs szükségem másra.
Leültem az ágyra. Nem jó ez így. Itt kellene lennie velem, hogy újra és újra boldoggá tegyem, hogy szerethessem, hogy lássam nevetni, hogy halljam a hangját. Rettenetes érzés, hogy mindent elfelejtett, hogy nem emlékszik egyetlen szóra, csókra, érintésre se. Hogy nem emlékszik rá mit érzünk egymás iránt. Megrémiszt, hogy ez talán örökre így marad. Félek attól, hogy elveszíthetem, hogy nem ölelhetem magamhoz többé, hogy nem csókolhatom újra, és nem súghatom a fülébe, hogy szeretlek. Egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogy ez megtörténhet. Annyira lehetetlen és értelmetlen, hogy a nő, akit szeretek talán soha nem lesz többé velem.
Ezért is van szükségem távollétre és a fiamra, aki mindig erőt ad a folytatáshoz. Nem hagyhatom el magam. Neki szüksége van rám, és tudom, hogy mellette lesz most a legjobb.
Összepakoltam néhány dolgot egy utazótáskába és elindultam készülődni. A hat órás gépre foglaltam jegyet. Fél ötkor átmentem Ikerhez. Kis mosollyal nyugtáztam, hogy Iza nyitott ajtót.
- Elmész? – Kerekedett el a szeme. Bólintottam.
- A családomhoz megyek, de ünnepek után jövök vissza.
- Értem. Iker a nappaliba van. – Állt félre és miután becsukta az ajtót az emeletre rohant. A kapus is csak nézett utána kérdő pillantásomra pedig vállat vont.
- Van valami?
- Van egy bátyja. – Sóhajtott. – Szüksége van egy ismerősre, úgyhogy már kerestetem.
- Uh. – Erre én se számítottam és bár Iker nem mondta szinte biztos voltam benn, hogy ugyanaz megfordult már a fejébe, mint nekem most, hogy ez sok mindent megváltoztathat. Nagyon sok mindent. Úgy éreztem, ha a reményt nem is veszítem el, és hiába szeretem Hangát tiszta szívemből, fel kell készülnöm arra, hogy talán soha többé nem ölelhetem már magamhoz. Fájt erre gondomon, de már nem tudtam visszafojtani a negatív gondolatokat…
Iza állt meg előttem.
- Szerintem ő is azt szeretné, ha megkapnád. – Nyújtott át egy apró csomagot. – Ez a mindenki előtt kinyitható ajándék. – Elvettam a kis ajándékot és nem törődve azzal, hogy még nincs itt az ideje kibontottam. Egy fülbevaló volt benn, amire a neveink kezdőbetűje volt gravírozva. Kicsi volt, de a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.
- Köszönöm, hogy odaadtad. – Mosolyogtam rá és ki is cseréltem a fülbevalómat a Hangától kapottra.
- Ez pedig a privát ajándék. Ezt nem láthatja más csak te.
- Privát ajándék? – Vettem el a kicsit nagyobb csomagot.
- Valami egyedit akart adni, ami csak a tied. – Mondta. Egy darabig csak néztem a színes csomagolópapírt aztán az órámra tévedt a tekintetem.
- Mennem kell. Hívjatok, ha van valami.
- Mindenképpen. – Ölelt meg Iker majd Iza is és a rám váró taxiba ültem, hogy a reptérre vigyen. Nem tudtam legyűrni a kíváncsiságomat és kibontottam a másik ajándékot is, ami egy kép volt róla. Elnevettem magam. A sofőr nézett is egy nagyot, de nem foglalkoztam vele. Testhez álló ajándék. Imádtam érte, hogy minden alkalommal mikor lehetősége adódik, igyekszik az őrületbe kergetni, pedig nagyon jól tudja, hogy megveszek érte. Elővettem a táskából a neki szánt csomagot.
- Vigyen a kórházhoz, kérem. – Nem tudtam foglalkozni azzal, hogy amit tenni készülök az nem épp jó ötlet. A taxist ismét megkértem, hogy várjon és besiettem. Lassan nyitottam be a szobába. Halkan sétáltam az ágyához nehogy felébresszem. Kioldottam a masnit a csomagon és kivettem a láncot a dobozából, amit neki szántam. Egy medál lógott rajta, amire az anyanyelvemen gravíroztattam rá, hogy „szeretlek minden nap” („Amo-o cada dia”). A fiókba tettem a többi személyes dolgához, hogy majd megtalálja, mikor végre kikerül innen.
- Szeretlek édesem. Mindennél jobban. Nem akarlak elveszíteni, azt szeretném, ha emlékeznél ránk, ami kettőnk közt van, nem múlhat el nyomtalanul. Szeretlek, és várni fogok rád. – Suttogtam miközben arcát, simogattam. Majd megcsókoltam. Elhúzódtam tőle és láttam, hogy mosolyog. Mindig ezt csinálta mikor úgy búcsúztam el tőle, hogy ő még aludt. Éreztem, hogy ez még helyre hozható. Hogy tudat alatt ott vannak az emlékek és felszínre hozhatók. Még egyszer végigsimítottam arcán és bizakodva újra teli reménnyel jöttem ki a szobából és csuktam be magam mögött az ajtót.

26 - Szerelme net

Szijasztok!
Bocsi a késésért! :) Nem tudom, hogy a Kézzel - lábbal összejön e még ma. :/ De igyekszem.
Legkésőbb péntekre megkapjátok azt is! Addig be kell érnetek Vitalival és Sregioval. :D
Remélem teszeni fog!
Várom a véleményeteket! :)
Jó olvasást hozzá!
Puszi:
Vii

Magyar földön a reptéren jutott eszembe, hogy nem szóltam Norbinak. Sok eszem van nekem is, és azt is elveszi a hátvéd. Elővettem a telefonom és hívtam drága barátomat.
- Nocsak. Az elveszett. Nem úgy volt, hogy ma hazajössz?
- De igen. És tádáám, itthon vagyok. Vagyis a reptéren és megköszönném, ha eljönnél értem.
- Szólhattál volna előbb is.
- Bocsi, elfelejtettem. De ha nem érsz rá megértem, majd megyek busszal.
- Nem, nem. Maradj csak ott szépen kb. egy óra, és ott vagyok. Addig egyél, igyál, ábrándozzál.
- Kapd be Norbert!
- Héé nem hívjuk Nonot tejes nevén! - Sértődött meg én pedig jót nevettem rajta. Amíg vártam beültem az egyik kávézóba és rendeltem egy tejes kávét meg egy sütit. Bele voltam merülve a hírek világába. És hajtott a kíváncsiság ezért a pletykák felé vettem az irányt. Nem csalódtam. Moszkvában készült kép arról mikor Sergioval a szállodába voltam és a főcím a nagy kérdés.

"Ki a hátvéd új barátnője?"

Szokatlan módon Sergio Ramos rejtegeti új kapcsolatát a nyilvánosság elől. Rá nem jellemző óvatossággal és álcázással rejti el a világ elől új kedvesét. Meg nem erősített információk szerint a Real Madrid játékosát többször is látták egy másik hotelba bemenni. És onnan egy hölgy társaságában távozni kinek kilétéről senki nem tud semmit. Az érintetett nem tudtuk megkérdezni ezért ezt a hírt, nem tudjuk megerősíteni...


Imádom a cégünk pletyka rovatát. Nem jelentenek ki égbekiáltó baromságokat. Ami találgatás az-az is marad, és nem erősítik meg, ha az tényleg nem úgy van. A telefonom csörgése vont el a figyelmem a sporthírekről. Ugyanis közben váltottam. Észre se vettem, hogy így elrohant az idő.
- Merre vagy kolléga? - Szólt bele. Felálltam és körbenéztem.
- Előtted. Ilyen kicsi nem vagyok, hogy ne vegyél észre.
- Ja tényleg. - Mondta és letette a telefont...
- Na mesélj. Van Ramos Frewer páros?
- Van. - Pirultam el.
- Nem mondod? Gratulálok. Végre el se hiszem. Vitalinak pasija van.
- Most mit kiabálsz? Normális vagy? Csak legyen barátnőd. A délibe fogom kikiabálni, mikor a legnagyobb a forgalom.
- Miért szerinted hol voltam eddig? - Leesett az állam. Ő pedig elkezdett röhögni.
- Most mi van?
- Ha látnád az arcod. Nem csajtól jöttem.
- Szakadj meg, de tényleg. - Durcáskodtam. - Én itt majdnem rosszul érzem magam, mert elrángatlak a barátnődtől, te meg kiröhögsz.
- Jól van már. Ne vedd a szívedre. Inkább menjünk, mert sose érsz haza, és holnap jelenésed van a szerkesztőségbe. - Tényleg épp ideje lesz megjelennem. Két hete a környékén se voltam. Ahogy kiértünk a kocsihoz, és Nono kinyitotta, én bevágódtam a vezető ülésre.
- Naa ne máár. Ez így nem ér. Én akarta, még hazavinni magam. - Szontyolodott el. Komolyan mondom ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek.
- Majd legközelebb. - Vigyorogtam rá és megpaskoltam az ülést magam mellett. Nagyot sóhajtva becsukta az ajtót és elindult a másik oldalra. Én pedig átmásztam az anyósülésre.
- Most szívatsz? - Kérdezte nevetve, mikor kinyitotta az ajtót. Csak vállat vontam mire megcsóválta a fejét. És visszament a vezető oldalra. - Te nem normális nőszemély. Szegény Ramos, esküszöm, sajnálom.
- Te ne Ramosozz itt nekem. Pár napja még azt se tudtad, hogy létezik.
- De most már tudom, úgyhogy mondhatom. És beszéltem is vele.
- Az enyhe túlzás, de tudod mit? Felőlem.
- Tényleg. Mikor találkoztok legközelebb?
- Elhiheted, hogy fogalmam sincs.
- A Real Madridnál még nem ajánlottak fel egy állást? – Ránéztem egy amolyan, mond te normális vagy nézéssel.
- Azért mert kétszer kéznél voltam még nem leszek az állandó fotósuk
- Pedig akkor egy csapásra megoldódna a problémátok.
- Problémánk? - Néztem rá kérdőn. - Ez nem probléma. Ez egy helyzet, ami majd valamikor, valahogy más lesz. Még csak három napja vagyunk együtt. Jó hogy nem költöztetsz oda hozzá egyből.
- Kitudja, talán még örülne is neki.
- Atyaég. Még jó, hogy te ilyen optimista vagy.
- Miért te nem?
- Félek, egy kicsit. Na jó, nagyon. Ő mégis csak Sergio Ramos. Tudod te hány jobbnál jobb nő, veszi körbe, nap, mint nap? Ki vagyok én hozzájuk képest?
- A jelen helyzet szerint sokkal több, mint azok a nők. Téged választott, annak ellenére, hogy bárki mást megkaphatott volna és ezt nem szabad elfelejtened. Nem ismerem a srácot de, ugyanazt a tábort erősítjük. Nem egy kényelmes kapcsolatra vágyik, hanem annál sokkal többre és úgy tűnik benned, megtalálja azt, amit keres. Ha szeretnétek és elég erős az, amit éreztek egymás iránt akkor ennek a kapcsolatnak, igenis van jövője. Csak maradj meg olyannak amilyen most vagy. Olyannak, aki nem foglakozik azzal, hogy mit mondnak mások.
- Miért mondod ezt?
- Mert féltelek. Az a világ, amiben ő él teljesen más. Sergio híres. Sose higgy el semmit, aminek igazáról nem győződtél meg, vagy nem olyan mondja, akiben teljesen megbízol.
- Tudod, hogy nem hiszem el a pletykákat.
- Tudom. - Mosolygott rám és befordult abba az utcába ahol ő lakik. Elköszöntük egymástól és végre én is haza indultam. A postaládám teli volt így nagy levélnézegetéssel kezdtem az otthonlétem első perceit. Víz, villany, gáz, telefon. Na erre kíváncsi leszek. Bankszámlakivonat. Biztosítás. Basszus, remélem, jól kerestem. A reklámújságokat és a többi számomra érdektelen szórólapot a kukába dobtam és meg se álltam a lakásom ajtajáig ahova aztán örömmel de hiányérzettel a szívembe léptem be. Letettem a cuccaimat és nyugtáztam, hogy Bea megint volt olyan rendes és kiszellőztetett és a fűtést is feltekerte. Tényleg nem tudom, hogy fogom ezt neki meghálálni. Bekapcsoltam a gépem és bejelentkeztem Skypra. Majd amerre mentem szórtam le magamról a ruhákat ugyanis rá kellett jönnöm nem a lépcsőzéstől van melegem, hanem attól, hogy a lakásba volt vagy 26 fok. Ez még a kinti viszonyokhoz mérten is durva hát még Moszkvához. Jeges maci üzemmódhoz vagyok szokva. Célba vettem a fürdőszobát és beálltam a vízsugár alá. Először vacogásig hűtöttem magam, hogy aztán élvezhessem a forró víz jótékony felmelegítő hatását. Annyira jól esett, hogy komolyan meg kellett erőltetnem magam, ne csak álljak, hanem csináljak is valamit. Tíz perc múlva sikerült megtalálnom a sampont és a tusfürdőt. Végül fél óra elteltével tisztábban és boldogabban léptem ki a kabinból. Túl sok mindent nem vettem magamra csak egy trikót és egy rövidnacit. A hajamat megtöröltem és hagytam megszáradni. Próbáltam kicsit összébb pakolni a szétszórt ruháimat és miután végeztem vele, beültem a gép elé. A program jeleztem, hogy hívásom van. Tudtam, hogy Sergio az és a szívem őrült táncba kezdett, mint mindig mikor a közelébe vagyok, vagy mikor kapok tőle egy üzenetet, egy hívást. Ezt hívják nálam Ramos hatásnak. Örülten dobogó szív, remegő végtagok, teljesen kusza gondolatok és folyamatos zavarban lévőség. Feltettem a vezeték nélküli fülesem és fogadtam a videó hívást.
- Szia, régóta vársz?
- Szia angyalkám. Neem. Csak negyed órája. Merre jártál?
- Bocsi tusoltam és a meleg víz a gyengém.
- Oh, akkor ezt megjegyzem. – Vigyorgott. Jó volt őt látni még akkor is, ha ez egyáltalán nem olyan, mint a valóság. Nem kézzel fogható, mégis több mint a semmi.
- Találgatják, ki lehet a barátnőd.
- Találgassák csak. Tőlem úgyse tudja meg senki.
- Letagadsz?
- Bolond! – Nevetett. – Legszívesebben világgá kürtölném, de a te érdekedbe inkább nem. Míg nem tudok melletted lenni és megvédeni téged a sajtótól, addig te az én titokzatos barátnőm maradsz. Egyébként a reptéren már ezzel a kérdéssel vártak. Valószínűleg itt spanyolban tovább fogják boncolgatni, hogy ki lehetsz, úgyhogy ne lepődj, majd meg ha valakivel összehoznak.
- És talán lesz egy-két elvetemült is, aki önként jelentkezik a posztra. – Nevettem.
- Ne nevess, mert lesz ilyen. – Mondta komolyan.
- Oh. Ez komoly? – Bólintott. – Akkor, most kezdjek félni, hogy valami félőrült liba lecsap a kezemről, vagy ráérek még?
- Látod édesem ez az, amitől nem kell félned. – Nevetett. – Jó kisfiú leszek és kivárom az időt, hogy megint veled lehessek. – Elmosolyodtam jó volt ez hallani és sajnálatos módon megint rá kellett döbbennem, hogy Nononak igaza volt. Már nem először. Kezdem azt hinni, hogy valami párterapeuta. Pedig nekünk nincs szükségünk rá.
- Remélem, nem kell túl sokat várnod. – Mosolyogtam.
- Hm ez úgy hangzott mintha már tudnál valamit.
- Konkrétat még nem, bár 25-én lesz egy meccse a Veszprémnek az Atletico Madrid ellen. - Sajnos itthon. - Ha kikap a spanyol csapat, akkor tovább jutunk, és én nagyon remélem, hogy szintén egy spanyol csapattal sorsolják össze őket, mert akkor megyek.
- Szuper, és az mikor lesz?
- Március közepe.
- Óóó…
- Talán azt hitted, hogy holnap után? Ti is csak kéthetente játszatok BL meccset.
- Jogos.
- Te vacsiztál már? – Kérdeztem. – Mert én nagyon éhes vagyok.
- Előbb hazaértél, mint én és jóformán semmit nem csináltál?
- Egy órát vártam Nonora a repülőtéren. Elfelejtettem neki szólni. Túl sok ehető úgy sincs itthon. Egy perc és jövök. – Ugrottam fel.
- Ahh, Vitali. – Nyögött fel. Fájdalmasan?
- Mi a baj? – Fordultam vissza.
- Az, hogy te ott vagy én meg itt. Nem vennél fel valamit?
- Moszkvában nem zavart.
- De akkor takaró volt rajtad és már ne is haragudj, de ez a rövidnadrág már rövidebb nem is lehetne.
- Bea kicsit feljebb tekerte a fűtést. Nem tehetek róla. – Vontam vállat és rossz kislány módjára még meg is fordultam.
- Direkt ki akarsz készíteni?
- Én? Dehogy is. Csak éhes vagyok.
- Én is. Csak én nem kajára, hanem rád. – Mondta, én pedig hirtelen meg se tudtam szólalni. A szívem megint százhússzal kezdett el dübörögni a mellkasomba. Lehet erre egyáltalán mondani valamit? Vagy csak én vagyok ennyire kuka, ha erről van szó. Mondhatom e azt, hogy én is? Igaz lenne? A csókjaira vágyom, ahogy az érintésére és van mikor sokkal többre, de valami még hiányzik, valami még kell. Zavaromba megint csak elpirultam és otthagytam Sergiot a monitor előtt. A kezeim és lábaim remegtek pedig még csak itt sem volt. Hihetetlen érzés, hogy ekkora távolságból is ilyen hatással volt rám. Végül a nagy vacsora gabonapehely lett tejjel. Beszélgettünk még és valamikor éjfél előtt mindkettőnk aludni ment. Neki edzése volt nekem meg a szerkesztőségbe kellett mennem...
Nagyon meglepődtem mikor bementem a munkahelyemre. Na nem azért mert akkora változás történt, hanem mert pont fordítva semmi nem történt. Értem ezt az asztalomra is, ami ugyanúgy érintetlenül volt, mint mikor otthagytam. Peter nagy meglepetésemre még meg is szorongatott. Kérem hol a főnök alkalmazott közti biztos távolság.
- Jó újra látni. Szuperek lettek a moszkvai képek. Ja és elutalták a fizetésed mindkét munkára. Ez nekem még mindig felfoghatatlan. Kétszer mész el Madrid meccsre és akkor is felkérnek.
- Biztos lerí rólam, hogy munkamániás vagyok. – Vigyorogtam.
- Vagy az hogy szereted, a munkád…
A februárból maradt pár nap elég hamar elmúlt. A Magyar csapat legyőzte az Atletico Madridot.

Bár ha azt nézzük, hogy az ő továbbjutásuk akkor se volt fenyegetve, he ezt a meccset elveszítik, akár azt is mondhatnám, hogy segítettek minket, de a srácok igenis küzdöttek azért, hogy megnyerjék ezt a meccset. A sorolás pedig jobban nem is alakulhatott volna, hisz az Ademar Laont kaptuk. Sergio nagyon örült. De aztán kicsit ki is akadt, mert 18-án meccsük lesz és esélytelen volt, hogy eljöjjön értem. Sokáig tartott, míg eltudtam, magyaráztam, hogy nem leszek egyedül, és hogy ha megyek, nem két napot maradok Madridba. 26-án ugyan csak egy góllal, de megverték a Rayo Vallecanot. Minden nap beszéltünk, még ha csak pár percet is. Volt mikor ennél sokkal többet.
A hónap utolsó napján Tatára utaztam egy Magyar bajnoki mérkőzésre majd egyből utána a Balaton-parti városba vettem az irányt, idejét láttam meglátogatni a szüleimet és talán elejteni egy-egy szót Sergioról. Habár egész úton azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e egyáltalán...

Sergio szemszöge:

Miután a Rayo Vallecanot épp hogy megvertük hazaindultunk. Kár volt tagadnom, hogy mennyire hiányzott Vitali. Nem véletlen mondják, hogy a jóhoz könnyű hozzászokni. Csak azt a két éjszakát töltöttem vele és hiányzott, hogy nem volt ki hozzám bújjon. Arról nem beszélve, hogy mennyire nehéz volt őt nem egyből letámadni, mikor a testét alig takarta valami. A múltkori videó beszélgetésünkről nem is, beszélve mikor egy annál is rövidebb nadrágba állt előttem és egy teljesen testhez simuló trikóba. Sajnáltam is meg nem is, hogy nem vagyok ott, de talán jobb, hogy nem. Valamiért úgy éreztem, hogy ezzel még talán egy kicsit várnom kellene, nem egyből rámászni, amit a vágyaim szerint megtettem volna.
Kedden elmentünk egy laza sörözésre a csapat néhány tagjával, ami kimondottan jól esett bár így is éreztem az egyre növekvő feszültséget, ami több dolognak volt betudható egyszerre. A bajnokság a BL a közelgő klasszikus… Próbáltunk teljesen hétköznapi dolgokról dumálni és nem a fociról, de valljuk be ez egy focistának nem túl könnyű, így mindig visszakanyarodtunk ahhoz, amihez a legjobban értünk, egészen addig, míg egy hívatlan vendéget nem kaptunk az asztalunkhoz.
- Hola Sergio. – Köszönt magas hangján. Hogy miért nem vettem én észre előbb hogy ez a hangszín ennyire idegesítő. Na meg ez a bunkó stílus. Könyörgök, nem csak én vagyok itt az asztalnál. A legjobb az lenne, ha most én is levegőnek nézném, ahogy Ő a barátaimat, de akkor nem lennék jobb nála. Ezért ittam egy kortyot a sörömből és köszöntem neki.
- Hola Lara. – A neve már olyan volt nekem, mint valami káromkodás.
- Beszélhetnénk?
- Nekünk nem nagyon van miről beszélgetnünk, úgy hiszem. – Larárol túl sokat nem érdemes tudni csak annyit, hogy a volt barátnőm és mikor nem álltak épp túl jól a dolgaink ő másnál keresett vigaszt. Padlóra küldött, de aztán idővel rájöttem, hogy ő sose értett meg igazán és nem tudta átérezni azt, amit én. Mindig azt mondta, hogy a foci fontosabb, mint ő. Azok után, amit Víta mondott Moszkvába tudom, hogy ő sose kérne arra, hogy válasszak. Ő szereti annyira ezt a sportot, hogy tudja mit jelent ez nekem.
- Ugyan Sergi. Még mindig neheztelsz rám? – Jézusom. Hova tettem én az eszem. Meglátszik, hogy a szerelem vak.
- Lara ne rontsd el az esténket, menj el.
- Addig nem, míg meg nem hallgatsz.
-. Akkor hajrá. – Dőltem a szék háttámlájának.
- Négyszemközt. – Fonta karba a kezeit. Sóhajtottam egyet és felálltam. Megvártam, míg elindul, majd utána indultam.
- Biztos jó ötlet ez? – Kérdezte Iker.
- Lerázom hamar.
- Oké te tudod, de vigyázz vele. – bólintottam és kimentem utána az utcára.
- Hallgatlak. – Dőltem neki a falnak és vártam, hogy belekezdjen a mondókájába.
- Úgy hiányzol. – Ölelt át hirtelen, de megfogtam és eltoltam magamtól.
- Késő. Gondolkodtál volna előbb.
- Tehát igaz a hír. – Sóhajtott színpadiasan. – Ki a lány?
- Nem ismered. Amúgy meg semmi közöd hozzá. Törődj bele, hogy rajtad is túl lehet lépni. Mégis mit vártál? Hogy hónapok múlva csak úgy elém állsz és minden rendben, hogy majd boldogan táncolok vissza hozzád? Hát nem Lara. Amit tettél, azt nem veszi be gyomrom. Tudod mi az a bizalom? Csak mert az nekem veled szembe már nincs. Menj, keress mást, akit átverhetsz én köszönöm, nem kérek belőled. – Mondtam és ott akartam hagyni.
- Sergio várj. Igazad van, és nagyon sajnálom. Nem ezt érdemelted. Tudom, hogy amit tettem az megbocsájthatatlan én mégis kérem, hogy próbáljunk meg barátok lenni. – Hitetlenkedve néztem rá. Őszintének tűnt vagy talán azt akartam, hogy az legyen, hogy amit mond igaz, legyen. Ne csak egy újabb hazugság.
- Komolyan gondolod? – Bólintott és közelebb lépett hozzám. – Ezt még meggondolom, de ha most nem haragszol visszamegyek. - Nem vártam engedélyre csak megfordultam és tettem pár lépést. Hirtelen előttem termett, két kezét az arcomra tette és megcsókolt. Egyből eltoltam, de így is láttam, hogy villant egy vaku.
- Te normális vagy? – Töröltem le a szám. Mintha azzal meg nem történté tehetném, vagy a fotót tüntethetném el.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem. – Mosolygott a képembe. – Még találkozunk Sergio. Teljesen leblokkoltam. Az a kép holnapra bejárja a világot és Víta látni fogja. Nagy nehezen rávettem magam, hogy visszamenjek.
- Hé haver úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. – Vigyorgott Cris a gyömbérje mögül. Ránéztem. – Na jó nem ez annál sokkal rosszabb. Mi történt? – Elmeséltem nekik, hogy mi volt kint.
- Mondtam, hogy vigyázz vele. – Csóválta a fejét Iker. – Mond el neki.
- Ma már nem hívom fel, de reggel az lesz az első.
Az éjszakám valami hihetetlenül pocsék volt. Alig aludtam valamit és csak azon kattogott az agyam, hogy mit fog mondani Víta. Azt hittem soha nem lesz reggel kilenc. A telefonomért kaptam, de hiába tárcsáztam többször, egyszer se vette fel a telefont. A létező összes újság címlapján ez a jelenet virított, mintha ez lett volna a cél. Lara most már egy életre elásta magát előttem az egyszer biztos. Egy szerencsém volt, hogy Ő nem tudta, hogy Víta nem spanyol, bár ettől függetlenül az interneten fent volt a kép és láthatta. Talán azért nem is veszi fel a telefont. A napom nagy része agyalással telt és még edzés előtt se nagyon bírtam összeszedni magam. Minden gondolatom nála járt. Hiába hívtam a nap folyamán többször is egyszer se válaszolt a hívásaimra.

- Még mindig semmi? – Húzta ki Iker a fülhallgatómat. Megráztam a fejem. – Szedd össze a cuccod három negyed óra múlva, megy egy gép Magyarországra, itt van Liz száma, hívd fel és kérd el Vitali címét. Gonzalóra néztem, aki intett egyet.
- És az edzés?
- Majd kimentelek, de indulj és vissza, se gyere, amíg ezt rendbe nem hozod. – Lökött rajtam egyet és a cuccaimat a sporttáskámba dobálva a kocsimig meg se álltam. Otthon gyorsan átöltöztem és már száguldottam is a reptérre, azt se érdekelt, ha lemeszelnek. A gépet szerencsére elértem és előtte még Lizzel is tudtam beszélni, aki hitt nekem és annyit mondott, szerinte jól teszem, hogy odautazok. Na meg jobb, ha nem tartózkodok spanyol földön, mikor Berto meglátja az újságot. Persze ezt már röhögve. Igyekeztem nem túl nagy feltűnést kelteni a Budapesti reptéren. Mindenesetre diszkrécióból dicséret nem jár nekik. Beültem az első taxiba és bemondtam a kapott címet. A szívem úgy dübörgött mintha edzésről jöttem volna és nem segített megnyugodnom, hogy nem tudtam, mire számítsak...

16 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Meghoztam! Ilyen se volt még! Mármint ilyen rész!
Köszönöm, hogy az előzőért nem utáltatok.
És örülök, hogy annak ellenére, mennyire drámaira sikeredt tetszett nektek! :)
Ehhez a részhez is várom a véleményeteket! :)
Jó olovasást hozzá!
Puszi:
Vii

Iker szemszöge

A Sevilla elleni mérkőzést 6-2-re megnyertük. Igaz 100%-os teljesítményt nem tudtam nyújtani, de az eredménnyel meg voltunk elégedve.

Alig vártam már, hogy beérjek az öltözőbe és beszélhessek az én drága Izámmal, de persze a sajtós megint engem kapott el. Kénytelen voltam jó képet vágni hozzá, persze nem volt nehéz, mert jó kedvem volt, csak jó lett volna hallani a hangját. Mikor beértem az öltözőbe egyből a telefonért nyúltam.
- Neked írt Hanga? - Kérdezte Cris. A kijelzőre néztem.
- Nem. És Iza sem. - Furcsálltam, hisz a meccset már rég lefújták, és ők egyből utána szoktak írni.
- Hm... Biztos nem látták a meccset. Vagy ünnepelnek. - Vont vállat a csatár és tusolni ment. Én nem tudtam ezt ennyivel elintézni. Ismertem a jól a húgomat. Tudtam, ha nem is látta, a neten végigkövette a menetét. Nem volt véletlen, hogy mikor hazaért Finnországból és mérgembe összetörtem a telefonját egy ultramodern okos telefont választott helyette, amin külön alkalmazásként szerepelt a Real Madrid, ahol friss híreket olvashatott. Én még csak azt se tudtam, hogy ilyen létezik. Nagyon haragudtam rá, amiért nem adott életjelet magáról és nem szólt arról, hogy mi történt, hanem autóba ült és hazavezetett. Rettenetesen aggódtam érte és a barátja se mondott semmit azon kívül, hogy elment. De hogy mikor és mivel. Alapjáraton nyugodt természet vagyok, de ha akkor Taivio a közelembe lett volna tuti megölöm. Vártam azt a napot, hogy végre hazaköltözzön, de mikor három nap múlva beállított nem tudtam neki örülni. Láttam rajta, hogy mennyire bántja, hogy ezt tette és tudtam mennyire ki fog készülni, mégis hagytam szenvedni. Roni vele maradt, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Mikor később hazamentem és megláttam, ahogy Crisbe kapaszkodik és hogy még álmába is sír, tudtam, hogy hiba volt, de az ember hoz rossz döntéseket. Ahogy akkor Roni nézett rá tudtam, hogy együtt lesznek majd valamikor. Bár azt a mai napig nem értem, hogy miért küzdött az érzései ellen. Még jó, hogy Hangának ott volt Iza különben kitudja, lehet megint elment volna…
Izát hívtam de ki volt kapcsolva. Az a hülye telefon, meg a makacs természete, hogy nem enged venni egy másikat. Hangát is hívtam. Ő ugyan kicsörgött, de nem vette fel a telefont. Furcsa érzés kerített hatalmába, de nem tudtam hova tenni. Még mielőtt jobban belemerültem volna inkább elmentem zuhanyozni. Nehogy az legyen, hogy rám kellett várni.
Szerencsére a csapat külön gépével jöttünk. Nem volt most kedvem a hat órás utazáshoz.
A vendégcsapatnak fenntartott busszal indultunk a reptérre. A játékosok beszélgetése és nevetése töltötte be a buszt. Jó kedvük volt hisz nyertünk. Az év utolsó előtti meccse.
- Hé-hé! Fogjátok be egy kicsit. – Csitította a társaságot Marcelo. A brazilnak érdekes hóbortja volt, hogy visszahallgassa az aznap elért eredményünket. Most ezért kért csendet, de a várva várt hír elmaradt. Helyette valami teljesen mást kezdett el mondani a híradós nő.

- Most kaptuk a hírt miszerint egy Benasqueól Madridba tartó egyetemista, kézilabdázó lányokat szállító busz eddig ismeretlen okokból szakadékba zuhant. Értesüléseink szerint a járművön egy személy tartózkodott. A mentési munkálatokat megkezdték. A tűzoltóság valamint a katasztrófavédelem együttes erővel próbálják menteni a roncsok között rekedt személyt, akinek állapotáról és kilétéről nem kaptunk információt.


Néma csend lett. Mindenki tudta, hogy kik utaztak azon a buszon. Az agyam forgott és akaratlanul is a legrosszabbra gondoltam. Mégis mennyi az esélye annak, hogy kettőjük közül valamelyik… Gondolkodásomból a telefonom hangos csörgése rángatott ki.
- Iza, kicsim! Mond, hogy nincs semmi bajotok.
- Iker én… én… annyira sajnálom. – Suttogta alig hallhatóan, de így is elcsuklott sírástól hangja. – Kérlek, szépen gyere ide. – Zokogta. Alig értettem amit mond, felfogni pedig egyáltalán nem tudtam. Az nem lehet, nem az nem, hogy… Még gondolni se mertem a legrosszabbra. Hallgattam szerelmem keserves sírását és a szívem szakadt meg attól a fájdalomtól, ami csak erősítette az enyémet. Az nem lehet, nem lehet, hogy elveszítsem a húgomat.
- Odamegyek. – Mondtam és elhúztam a telefont a fülemtől. Senkire nem mertem ránézni, de nem tehettem azt meg Crissel, hogy nem mondok neki semmit. Velem párhuzamosan ült a másik oldalon.
- Ugye nem? Mond, hogy nem. – Kért miközben a fejét rázta.
- Nem tudom. Még senki nem tud semmi, de nem adhatjuk fel. Hanga erős. – Nyeltem vissza kitörni kívánkozó kétségbeesésemet. - Túl fogja élni. Érted? Túl kell élnie. – Mondtam. Nem tudtam elképzelni, hogy nincs többé. Annyira értelmetlen lenne minden nélküle. A telefonom újra megcsörrent.
- Halo? – Vettem fel.
- Iker Casillas? – Kérdezte egy férfihang.
- Igen én vagyok.
- Martin vagyok a lányok edzője.
- Tudna mondani valamit?
- Csak annyit, amennyit a barátnője elmondott a rendőröknek. Ide kellene jönnie, Iza is fent volt a buszon. Ha egy pillanattal is később érünk oda, rajta se tudunk segíteni. – Mondta az edző megtört hangján.
- Már úton vagyok. Hogy jutunk oda a leghamarabb? – Kérdeztem és Crisre pillantottam. Nem szólt egy szót se és semmit nem tudtam leolvasni az arcáról csak kezének és lábának remegése árulkodott arról, hogy a csatárral nincs minden rendben. Nem véletlenül mondják, azok, akik nem ismerik, hogy nincs szíve, de ők nem tudják, amit én, hogy él hal a húgomért.
Martin elmondta, hogy jutunk el a leghamarabb oda. Így Madridig a csapattal együtt mentünk, a fővárosból pedig helikopter vitt tovább minket a baleset helyszínére, amit Pérez intézett.
A kicsit több mint másfél órás út egy örökkévalóságnak tűnt. Amint leszállt a helikopter mindketten kiugrottunk. Egy egyenruhás jött elénk. Formaságokat félretéve elkezdte mondani, hogy áll a mentés.
- A mentő csoport már lent van, és lassan hozzáférnek a testvéréhez. A jármű, zuhanás közben összeroncsolódott így jóval tovább tartott, mint gondolták, de mindent megtesznek. Folyamatos rádióösszeköttetésben állnak a katasztrófa védelmisekkel. – Mutatott egy villogó kocsi felé, ami felé Cris el is indult.
- Meg tudná mondani, hogy hol találom… - Kezdtem, de félbe szakított.
- Ott, annál a mentőautónál.
- Maga beszélt vele? – Bólintott.
- A telefonért mentek és mikor Hanga meg találta le is akartak szállni, de a busz elkezdett hátra gurulni. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem tudtak mit tenni. Az edző rántotta le a lépcsőről mielőtt lezuhant volna. A busz valószínűleg rosszul volt rögzítve. A sofőrt kihallgattuk, de biztosat majd csak a vizsgálat után. – Végighallgattam, amit mondott.
- Köszönöm. – Bólintott és elment én pedig összeszedtem magam és Iza felé indultam, aki mikor meglátott elkezdett felém futni. Sírva omlott karjaimba. A mindig vidám lánynak nyoma se volt. Egy megtört kislányt láttam, aki tehetetlenül nézte, ahogy a legjobb barátnője lezuhan.
- Shhhh… - Csitítgattam, de mindhiába. Úgy szeretnék segíteni neki, de nem tudok. Senkin se tudok. – Ne sírj, kérlek. Hallod? – Simogattam. – Nem lesz semmi, semmi baj. – Hazudtam, hisz ebben én sem voltam biztos.
- Azt, azt akarta, hogy menjek el. – Hüppögte. – Hogy éljem túl. Nem akarta, hogy vele maradjak. – Zokogott fel újra. Édes Istenem, miért a jóktól kell megfosztani a világot? Hanga senkinek nem ártana. Bűnözök, gyilkosok élnek vígan a nagyvilágba és az én húgom kell? Kérlek szépen, ne vedd őt el tőlünk. Utolsó mentsváram az volt, hogy imádkozzak, hisz semmit nem tehettem és körbenézve a körülöttünk lévők mind, ugyanezt tették.
Fogalmam sincs mennyi idő, telhetett el, de Iza sírása csillapodott és a rádiós kocsinál gyülekezni kezdtek az egyenruhások.
- Gyere. – Karoltam át a remegő testű lányt és mi is elindultunk. Utat engedve nekünk egész közel mentünk a kocsihoz. Cris is ott állt. Mindenki feszülten figyelt. A rádió recsegve, ropogva életre kelt.
- Megtaláltuk, hozzáférünk. – Szólt bele valaki reménykedve. Pár percig újra néma csend lett. Biztos akkor húzták ki a roncsok közül. – A pulzusa és a légzése nagyon gyenge de életben van. – Mondta a mentős boldogan és megkönnyebbülve. Az én szívemről mázsás súly esett le. Körülöttem mindenki örült és tapsolt. Iza a nyakamba borult, de akkor már a megkönnyebbüléstől sírt. Cris vállára tettem a kezem és bátorítóan rá mosolyogtam. Pedig ezzel még közel se volt vége.
- Ne, ne, ne… - Jött a hang a rádióból. – Gyerünk kislány, nem halhatsz meg. – Mondta a mentős, mielőtt kiütötte. – Ez az. Jól van kislány. Stabilizálnunk kell annyira, hogy egyáltalán szállítható legyen. De nem várhatunk, sokáig lehet, hogy belső vérzése van. És egy csúnya fejsérülése is van. – Konzultált a fenti mentőorvossal.
Fél óra múlva már a mentőhelikopterbe rakták be és a fővárosi kórházba, szállították. Mire mi odaértünk már csak azt az információt kaptuk, hogy a négyes műtőbe van. A körülbelül három órás műtét után egy fáradt doktor jött oda hozzánk.
- Önök a beteg rokonai?
- Igen. – Vágtam rá egyből. – Hogy van?
- Túl van az életveszélyen. Sok vért veszített. A bal keze és egy bordája eltörött, ami felsértette a tüdejét, de nem szúrta át. Egyszer megállt a szíve, de nagyon gyorsan reagált így oxigén hiány miatt az agya nem valószínű, hogy károsodott, de jobban aggaszt a fejsérülése. Ha jól tudom a húgának már volt egy balesete, ami következtében elveszítette az emlékezetét. – bólintottam.
Sose fogom elfelejteni azt a napot, ugyanis akkor a mi életünk is gyökeresen megváltozott. Anyáék abban az időben rengeteget veszekedtek, apa alig volt otthon. Már-már ott tartottak, hogy elválnak. Semmiben nem értettek egyet, pedig előtte teljesen egy hullámhosszon voltak. Sokszor már csak direkt mondtak egymásnak ellent. Aznap épp Unaiért mentünk valami táborba mikor a sztráda mentén megláttuk a kislányt. Törékeny kis testével botladozott.
- José állj meg! – Szólt rá anyám mire apa szó nélkül megállt. Mindhárman kipattantak a kocsiból és a kislányhoz futottunk. A ruhája csupa vér és sár volt. A haja összetapadt a rászáradt vértől, ami a fején lévő sebből szivárgott, azon kívül több sebből is vérzett, de nem sírt. Egy hangja se volt, pedig látszott rajta, hogy fáj neki. Nem volt kérdés. Csak egymásra néztek és bólintottak, mint régen mikor szavak nélkül is megértették egymást. Az volt az a pillanat mikor újra egymásra találtak. Kórházba kellett vinnünk. Egy szó nélkül ült be a kocsiba.
- Nem tudom, érted-e amit mondok, de nem lesz semmi baj. – Fogtam meg óvatosan ökölbe szorított kezét. Engedett a szorításon és tenyeréből egy lila kis virág hullott az enyémbe.
- Hanga. – Suttogta anya a virág nevét, amiről később el lett nevezve. Belemászott az ölembe és fejét a mellkasomnak döntötte.
- Ne félj, vigyázni fogok rád. – Mondtam neki. A kórházba derült ki, hogy elvesztette az emlékezetét. Vagyis csak egy részét, főleg az életéről. A beszélt nyelve alapján magyar számozású lehetett, de mindent megértett spanyolul is. Az orvos szerint ez a fajta amnézia abban az esetben nem végleges, ha ugyanabban a környezetben él tovább, mint előtte, de mivel neki nem volt erre lehetősége egy teljesen új életet kezdett velünk. A szülei nagy valószínűséggel meghaltak a kislányt pedig hónapok elteltével se kereste senki, így a hivatalos szervek engedélyezték, hogy a szüleim adoptálják Hangát.
- Csak a csodának köszönhetik, hogy most nem halt bele az újabb fejsérülésbe és mindössze ennyi komolyabb sérülése lett. Az elkövetkezendő pár napba altatni fogjuk. A törések mellett ugyanis rengeteg zúzódása van a testén és, hogy ne érezze a fájdalmat ez a legjobb megoldás. Nemsokára áttolják egy korterembe.
- Köszönjük doktor úr. – Mondtam és elment. Végre megnyugodhattam. Tudtam, hogy Hanga erős, egy igazi túlélő. Maradandó károsodásról a doki nem beszélt. Felépül, és ott folytatjuk tovább, ahol abbahagytuk. Iza időközben elaludt.
- Haza kéne vinned. – Szólalt meg Cris először mióta eljöttünk Sevillából. Neki talán még nehezebb volt ez a pár óra. Mikor meghalt az apukája nagyon összetört és mesélte, hogy nem tudja, mit tenne, ha még egyszer át kellene élnie egy számára fontos ember elvesztését. – Pihennie kell. És rád is rád férne. – Nem ellenkeztem.
- Vigyázol rá?
- Egy percre se fogom magára hagyni. – Mondta és a műtő ajtajára meredt.
- Gyere kicsim, hazamegyünk. – Keltegettem.
- Hanga?
- Jól van. Minden rendben lesz vele. – Mosolyogtam rá. Kék szemeiben újra könny csillogott.
- Láthatom? – Ült fel.
- Még nem hozták ki. Délután visszajövünk, de most haza megyünk. – Halkan beszéltem, hogy a korház reggeli csendjét ne zavarjam meg. Felállt és a csatárhoz ment, akit szorosan átölelt. Cris pedig viszonozta. Láttam rajta, hogy jólesik neki…
Taxit hívtam, és haza vitettem magunkat. Iza letusolt és szinte egyből elaludt a karjaimba.
Később kimentem és felhívtam a szüleimet. Percekbe telt mire anyut ketten apuval meg tudtuk nyugtatni, de tudtam, hogy igazán nyugodt majd csak akkor lesz, ha átölelheti a lányát.
Unai mondta, hogy amint tud, hazajön, de aztán alig pár óra múlva telefonált, hogy nem engedik el.
Délután bementünk a kórházba és hazaküldtük Crist, de csak azért ment haza, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön utána, pedig jött vissza. Szörnyű volt az örökmozgó lányt így látni. Az arca sápadt volt és az a mindig angyali mosoly sehol nem volt.
- Hiányzik a mosolya. – Mondta Iza. Mintha csak olvasna a gondolataimba. – Attól nekem is mindig jobb kedvem lett. Ugye hamar felébred. – Nézett rám.
- Remélem. – Mondtam és átöleltem.
Időközben lejátszottuk az év utolsó meccsét is. Cris már előre közölte, hogy őt felejtsék el, mert nem hajlandó ennyi időre távol lenni Hangától. A portugál csak tusolni és átöltözni ment haza, magát meghazudtolva ez mindössze napi egy órát vett igénybe utazásidővel együtt.
A balesettől számított ötödik napon elhagyták az altató adagolását és vártuk, hogy végre magához térjen, de nem történt semmi. A doki viszont megnyugtatott minket, hogy ez teljesen normális. Van, akinek a szervezetéből nehezebben távozik az altató, így tovább vártunk, hogy lássuk azt a mosolyt, amit annyira szeretünk.

25 - Szerelem net

Szijasztok!
Meghoztam! :) Remélem ez is tetszeni fog.
Véleményeket most is várom és köszönöm az eddigieket.
Nem is nagyon fűznék hozzá mást!
Jó olvasást!
Mivel nem vagyok szadista holnap Kézzel - lábbalt kaptok. :)
Puszi:
Vii

Álmosan dörzsölgettem a szemem, de eszembe se volt még kinyitni. Felemeltem a kezem és nyújtóztam egyet. Idejét se tudom mikor aludtam ilyen jól utoljára. Szokás szerint a karjaimat csak leejtettem magam mellé. Ami nem volt, szokott, hogy ennek a mozdulatomnak hangja is volt.
- Áúú! Óvatosan szépségem. – Hallottam meg magam mellől Sese álmos hangját. Egy élmény lehetett erre kelni.
- Upsz. Bocsi. – Jöttem zavarba. Csak utána vettem észre, hogy keze a hasamon pihen. – Amúgy nem elhamarkodott ez a kijelentés? – Mocorogni kezdett és másodpercek múlva az arca már az enyém felett volt.
- Szóval ilyenkor vagy ijesztő? – Cirógatta meg az arcom. – Kócosan? Álmosan? Pizsibe? – Húzta le rólam a takarót, az én szívem pedig úgy vert, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Végignézett szerelésemen, ami egy rövidnadrágból és egy pólóból állt. Majd újra arcomat kezdte fürkészni. – Most kéne hazáig rohannom? – Kérdezte kedvesen. Bólintottam. Meg se mertem szólalni. Igazából tartottam tőle, hogy egy értelmes szó nem hagyná el a szám, vagy valami olyat mondanék, amit nem akarok. – Ki kell, hogy ábrándítsalak. Egy lightos horror kasztingján is leszerepelnél, viszont az AXE reklámba angyalnak elmehetnél. - Mosolygott rám. Azt se tudtam hova nézzek.
- Szóval, - Szólaltam meg, hogy mégse tűnjek kukának, de még is ki az, aki normálisan tudna mellette gondolkodni, pláne mikor ilyeneket mond. – itt maradsz reggelizni? – Kérdeztem miközben a takaró csücskét bizergáltam.
- Szívesen maradok, de áruld el nekem, hogy mitől vagy ennyire zavarba.
- Még kérdezed? Folyamatosan azon győzködöm magam, hogy nem álmodok, arról nem beszélve, hogy még mindig hihetetlen, hogy te hasonlóképpen érzel, mint én. Pár hete még csak gondolni se mertem rá, hogy valaha találkozok veled, most pedig itt fekszek melletted. Tudod, rettenetesen félek, hogy egyszer felébredek és rájövök, hogy az egész csak egy álom volt. – Mondtam el őszintén, mire csak újra végigsimított arcom. Lassan közelített felém.
- Bebizonyítom neked, hogy ez a valóság. A mi valóságunk. – Suttogta, és megcsókolt. Istenem… Na igen, kizárt, hogy ilyet álmodni tudjak. Ez túl édes, túl jó. Ennyire nem vagyok kreatív.
- Na? Hihetőbb már? – Kérdezte egy féloldalas mosollyal miután elvált ajkaimtól, amik abban a másodpercben már hiányolták is. A jóhoz könnyű hozzászokni. Hogy fog nekem hiányozni, pedig alig pár napja, hogy találkoztunk.
- Egy kicsit, de talán, ha tovább győzködnél… - Néztem rá ártatlanul.
- Kis telhetetlen. – Nevetett. – De újra megcsókolt…
- Mikor kell edzésre menned?
- Egy óra körül valamikor. Addig a tied vagyok.
- Figyelembe véve, hogy elmúlt tíz óra az nem túl sok. – Húztam el a szám.
- Akkor gyere velem edzésre.
- Szabad? – Vidultam fel.
- Na szép. – Durcázott be. – Jobban örülsz ennek, mint annak, hogy még pár órát kettesbe lehetünk. – Egyik szemöldököm a magasba szaladt erre a kijelentésre és kérdőn néztem rá. – Tudom, tudom. Én is a csapat része vagyok. – Felültem.
- Hát én most pont nem erre gondoltam. Én annak örülök, hogy ha nem is leszel tőlem egy karnyújtásnyira, legalább láthatlak. Nem tudom, hogy neked eszedbe jutott-e már, de szerdán te visszautazol Spanyolországba, én pedig haza Magyarországra. Őszintén szólva fogalmam sincs, mikor találkozunk újra. Neked nincs időd utazgatni, és el se várom. Nekem is kötelezettségeim vannak. Jelentkeznem kell a suliba és ott a munkám is. – Mire befejeztem a mondatómat ő már ott ült velem szembe. Hozzábújtam.
- A gondolatot is utálom, hogy nem leszel velem. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Hihetetlen gyorsan és mélyen beloptad magad a szívembe. – Mondta és ez a pár szó, megint megdobogtatta a szívem. Nem is tudtam, hogy mit mondjak, vagy egyáltalán mondjak-e valamit.
- Te nem félsz? – Kérdeztem meg néhány perc csendes ölelkezés után.
- Talán, egy kicsit. De ha nem adok magunknak egy esélyt, életem végéig bánnám, és csak arra gondolnék, hogy mi lett volna ha.
- Igen. Azt hiszem én is. – Néztem rá.
- Ne gondoljunk most még erre. Van egy kis időnk, amit még együtt tölthetünk. – Mosolygott.
- Nem lehetne, hogy most szabad lábon maradj a meccs előtt?
- Az edző ebből nem enged. Ha pedig becsempésznélek, és lebuknánk, kihagyna a kezdőből. – Mint valami bűnözők.
- Szadista. – Morogtam, amin jót nevetett. Megcsörrent a mobilja.
- Farkast emlegettünk. – Fordította felém a kijelzőt, majd fogadta a hívást.
- RAMOS HOL A JÓ BÜDÖS FRANCBA VAGY? HA MEGTUDOM HOGY BULIZTÁL, FELEJTSD EL, HOGY BENT LESZEL A KEZDŐBE. – Üvöltött olyan hangosan Mou, hogy én is kristálytisztán hallottam, mit mond.
- Mester nem ittam, nem buliztam.
- Akkor mégis hol vagy? Mert nem voltál éjjel a szállodába. – Vette halkabbra, de sík ideg volt.
- Dehogy nem, csak egy másikba. – Úgy van. A gyufát már kihúztad, gyújtsd is be. Megcsóváltam a fejem.
- Oké Ramos, de ha meglátlak egy címlapon vagy bárkit, aki kicsit is hasonlít rád, garantálom, hogy nem fogsz játszani már ebben a hónapba. – Egy pillanatra felcsillant a szeme. Tudtam mire gondol, ezért meglöktem, és csúnyán néztem rá.
- Értettem főnök. – Mosolygott.
- Ja és fél kettőkor indulunk a szálloda elől edzeni. Ne késs. – Mondta és bontotta a vonalat.
- Ezt most miért? – Kérdezte az előbbi lökésre célozva.
- Tudod te azt. Ne érts félre, imádnám, ha együtt töltenénk egy hetet, de ne tetesd ki magad a csapatból miattam, ha lehet.
- Mi vagy te gondolatolvasó?
- Nem kérlek szépen ezzel a képességgel, már nem rendelkezem. – Vigyorogtam. – Ideje lenne reggelizni. Mit szeretnél? – Kérdeztem.
- Rád bízom.
- Nem is tudom, mit szeretsz.
- Annál izgalmasabb. – Mondta és visszadőlt a párnák közé.
- Oké, de magadra vess, ha éhes maradsz. – Keltem ki az ágyból.
- Valamit itt felejtettél. – Fogta meg a kezem.
- Mit? – Kérdeztem mire visszahúzott és megcsókolt, majd mosolyogva engedett utamra. És még én vagyok telhetetlen.
A hotel étlapjával a telefonhoz léptem és tárcsáztam. Maradtam a rántottánál, a friss zöldségnél, a szezámmagos zsemlénél, na meg a tejeskávénál. Miután leadtam a rendelést a fürdőbe mentem, és végre rendbe szedtem magam. Mire végeztem addigra felért a késői reggeli is. A kisegítő srácnak adtam egy kis borravalót és elköszöntem tőle. Visszamentem Sergiohoz. Az étel illata egyből betöltötte az egész szobát.
- Hmm, finom az illata. – Szimatolt bele a levegőbe.
- Bizony és csak rád vár.
- Nem kapom ágyba a reggelit? – Nézett rám szomorúan. Az ágy széléhez mentem és lehúztam róla a takarót.
- Ahogy elnézem a milliókat érő lábad még a helyén, van. Feltételezem, hogy nem csak labdarúgásra használod, és ellenben veled a kajának nincs lába, tehát nem tud bejönni hozzád.
- De behozhatnád. – Nézett rám nagy szemekkel. Majdnem sikerült neki levennie a lábamról azokkal az igéző barna szemekkel. Egy sóhaj kíséretében elindultam kifelé, majd az ajtóba visszafordultam. Láttam rajta, hogy azt hiszi szerinte már nyert.
- Siess, mert nem szeretek egyedül enni. – Mosolyogtam rá mire az első döbbenetből eszmélve, nevetve megrázta a fejét.
- Miért hittem én azt egy percre is, hogy behozod?
- Hm… A remény hal meg utoljára. – Vontam vállat és kimentem. Bekapcsoltam a gépem és a kanapé széles támlájára tettem. Az emaileimet olvastam, miközben egy paradicsom gerezdet falatoztam
- Valami érdekes? – Ölelt át hátulról, amin meglepődtem.
- Csak a szokásos. Főleg munkával kapcsolatos. Meg anyu. – Csuktam le a gép tetejét. – Na? Éhes vagy?
- Ühüm. – Bólogatott.
- A bal oldali a tied.
- Gombás?
- Aha. A múltkor a pizzámról olyan jó ízűen etted, úgy hogy gondoltam biztos szereted.
- Látom, figyelsz. Köszönöm. – Puszilt meg mintha csak én készítettem volna. Leült és jóízűen kezdett el falatozni. Bekapcsoltam a tévét és elkezdtem ismétlést vadászni, de csak egy Barca meccset találtam. Pár másodperccel tovább időztem, rajta mint a többi csatornán.
- Brrr… - Rázott ki a hideg és tovább léptettem a távirányítót.
- Ez mi volt? – Kérdezte és érdeklődve figyelt.
- Hideglelés. Tudom, hogy a fél csapat a spanyol válogatottba játszik, de annyira unszimpatikusak, hogy a hideg futkos a hátamon, ha csak meglátom őket a képernyőn.
- És mi van akkor, ha velük játszunk?
- Rá koncentrálok a fehérekre.
- És őrültebb vagy, mint álltalába?
- Hé, nem kell mindent elhinni. Csak hangosabb vagyok, és még kevésbé tudok nyugton maradni. De nem vagyok se ön, se közveszélyes. Előfordul, hogy inkább oda se nézek, de aztán nem bírom ki, és úgy is odalesek. Nézem, mert nem akarok lemaradni a fontos pillanatokról. Mert nem csak egy gól lehet szép, hanem egy védés egy mentés egy szerelés. Sokan csak a hálóba juttatott labdákat emlegetik, pedig van mikor a passz sokkal szebb, mint maga a gól. Ezek a pillanatok megérik a hidegrázást. Vagy azt a drukkot és izgalmat, ami szinte az őrületbe kerget, de bennem van, akárhányszor megnézek egy Real Madrid meccset. Játszani ugyan nem tudok, de szeretem ezt a sportot és azon belül a ti játékotokat. – Mondtam el miközben a villámmal, a reggelimet tologattam a tányérom egyik feléből a másikba nem figyelve a hátvéd reakcióját.
- Nahát. Soha egy barátnőm se beszélt így a fociról, mint most te. – Csak elmosolyodtam csodálkozó arcán. És elvesztem tekintetébe, ami teljesen máshogy csillogott, mint pár perccel ezelőtt.
- Miután megettünk mindent mindketten összekészültünk és elindultunk abba a hotelba, ahol a csapat megszállt. Oroszország abból a szempontból jó hely volt, hogy a hideg miatt nem kellett azon gondolkodni, hogy hogyan takarjuk magunkat.
- Öhm, szerintem én itt kint megvárlak. – Mondtam még a taxiba.
- Ne butáskodj, gyere. Úgyse ismernek fel. Had találgassanak, hogy ki a barátnőm. – Kacsintott rám és kiszálltunk a taxiból. Bemenve a szálloda aulájába én a lifthez mentem Sergio pedig a kulcsért. A felvonóba már mindketten levettük, az arcunkat, takaró ruhadarabokat. A folyosó üres volt. Sese összekulcsolta kezeinket és meg se álltunk a szobája ajtajáig.
- Van lakótársad? – Kérdeztem halkan mire csak bólintott és már nyílt is az ajtó. Ahogy beléptünk egy törölközőbe csavart test vonult végig a szobán egy másik törölközővel a haját törölgette. Amilyen gyorsan csak tudtam hátraarcot csináltam és égő fejemet, Sergio mellkasába temettem. Halkan kuncogott. Nem időztem a szobatársa testén, de így is kellemetlen volt. Na igen, lehet, nem kellett volna előre engednie. Persze a hiányos öltözékbe lévő focista, mit sem vett észre ebből az egészből.
- Nocsak előkerült az elveszett is. – Uhh ez Ronaldo, hogy nekem mindig bele kell botlanom. – Mesélj, milyen volt a csaj?
- Neked is jó reggelt. - Köszönt a hátvéd.
- Ugyan Ramositó. Elő a szaftos részletekkel. – Hangja messzebbről jött. Tudtam, hogy nem tartózkodik velünk egy légtérbe. Így még mindig nem tudta, hogy ott vagyok. Felnéztem Sergiora, aki ujját a számra tette, hogy maradjak csendben, és ott is tartotta. A szemembe nézett miközben beszélni kezdett.
- Egy csodálatos lánnyal töltöttem az éjszakát, összebújva. Miután elaludt még sokáig néztem őt, és nem tudtam elhinni, hogy az a szépség az enyém. Ráadásul nem csak szép, hanem okos is. És mélyről jövő szeretettel és csodálattal beszél arról, ami nekem az életet jelenti. Sosem találkoztam még hozzá foghatóval, és mindent megteszek azért, hogy nagyon-nagyon sokáig együtt legyek vele. – Mondta és tudtam, hogy ez a nem Roninak szól, hanem nekem.
- Tesó, te megőröltél? Szerelmes vagy, vagy mi? – Kiabált ki a csatár, de olyan távolinak tűnt a hangja mintha nem is az én, nem is a mi világunkhoz tartozna. Csak bámultam Sesére még mindig ugyanúgy és próbáltam felfogni mit is mondott az előbb. Itt volt az ideje, hogy én kezdeményezzek. Megfogtam a kezét és elhúztam számtól, hogy kicsit megemelkedve megcsókolhassam. Kizárva a külvilágot kezdtük el ízlelgetni egymás ajakit. Talán csak másodpercek teltek el talán percek, de mit számított ez, ha együtt lehettünk.
- Ohohoo! Jó a műsor fiatalok. – Szakított félbe minket a portugál. Elmosolyodtunk. Elváltunk egymástól és mindketten felé fordultunk. Jó volt látni elképedt arcát, amire ráfagyott a mosoly.
- Ti, ti együtt vagytok? – Hitetlenkedett, mi pedig bólintottunk.
- Hát, gratulálok. – Mondta, de még mindig nem hitte el, amit látott.
- Bocs, ha megint csalódást okoztam. – Vigyorogtam. Mire Sergio felé kapta a fejét.
- Elmondtad neki?
- Te nagyon hülye. Majd pont azt fogom tőle megkérdezni, amit a te kis agyad kitalál. Egy percig se hittem, hogy igaz lenne, de ha már ennyire ostoba vagy, akkor, ha Vitalit érdekli, nyugodtan elmondhatod neki te. – Morogta.
- Nem köszi, nem vagyok rá kíváncsi. Sose érdekelt mit mondanak rólam azok, akik nem ismernek. – Nem is mondott semmit csak bement a szobájába.
- Sajnálom. – Fordított maga felé.
- Nem te tehetsz róla, hogy Ő ilyen. És tényleg nem érdekel. – Mosolyogtam.
Miután összepakolt megint csak bebugyolálva mentünk a szálloda előtt várakozó buszhoz, amire azonnal fel is szálltunk. Mou szerencsére nem akadt ki. Sőt örült is nekem valami miatt.
- Óó Vitali, micsoda szerencse. Hogy-hogy itt vagy?
- Hát, most Sergio miatt vagyok itt, de egyébként csütörtökön reggel jöttem egy kézilabda meccsre.
- Fotózni?
- Igen.
- Akkor itt a géped?
- Ööö a szállodába. – Mondtam zavartan, és a hátvédre néztem, aki látszólag szintén nem értett az egészből semmit. Mou csak szórakozottan intett egyet és leszállt a buszról. Sergio leült én pedig leültem mellé és hozzábújtam.
- Jó veled. – Mondtam miközben kifelé bámultam.
- Annak örülök. – Mondta és homlokon puszilt, amin elmosolyodtam. – Min mosolyogsz?
- A homlok puszin.
- Fontos pillanat volt. – Bólogatott. – Mint az én elcsúszott puszim. Mire gondoltál utána?
- Sok mindenre. Először arra, hogy az olyan, mint egy filmbe utána reménykedtem, hogy nem kérsz bocsánatot és az utolsó gondolatom az volt, hogy akarom, hogy megcsókolj. – Mondtam és éreztem, hogy ezzel a vallomással megint csak zavarba hoztam magam.
- Én is vágytam a folytatásra. Ezek szerint rosszul mértem fel a helyzetet, de már nem bánom így sokkal jobb. – Ölelt magához még szorosabban. Együtt vidultunk a csapattársai elképedt fején. Iker és Gonzalo pedig egész végig felváltva kérdezgettek minket. Ők legalább annyira örültek annak, hogy együtt vagyunk, mint mi.
Az edzésen ugyan hideg volt, de így is jó kedvük volt. Körülbelül a felénél Pérez robogott be a stadionba és egyenesen hozzám jött.
- Vitali, komolyan mondom téged az ég küldött. Már beszéltem a főnököddel az utólagos belegyezésed kellene. Ugye elvállalod a holnapi meccsen a fotózást? A fotósunkra hiába vártunk tegnap nem jött és most hívott, hogy nem is ér ide.
- Végül is. – Pislogtam.
- Köszönöm. Igazán. Nagyon hálás vagyok. – Mondta és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment.
Igazából edzés után már elvileg nem lehettem volna együtt Sergioval, de Mou csak azért elengedte velem, hogy ne egyedül kelljen visszamennem a szállodába. Viszont mindössze fél órát adott neki és vissza kellett érnie időre.
Azt hittem hülyére unom magam, de végül a meccs előtt Bertoval és Lizzel is webkameráztam és elmeséltem nekik mi volt a focistával. Liz örült. Berto pedig úgy kezdte, ha megbánt tesz róla, hogy többet az életbe ne rúgjon labdába.
A megbeszélt időben a stadionba voltam és bár Sese egy karnyújtásnyira volt tőlem, se egy érintés, se egy gyors csók. Szenvedtem, attól hogy itt van előttem, és még sem tehetem azt, amire minden porcikám vágyik. Ahogy elfoglaltam a helyem, kizártam mindent, csak a munkámra koncentráltam. Ronaldo az első félidőben megszerezte a madridiaknak a vezetést.

A félidőben valami benfentes egy pohár forrócsókival jött oda hozzám. Nagyon hálás voltam érte. A második félidő eseménytelenül telt. A sárgalap osztáson kívül más nem történt. Aztán a hosszabbításban jött a meglepetés. Casillas szabadrúgásból gólt kapott.
- Kurva életbe. – Káromkodtam magyarul. Hitetlenkedve bámultam még mindig a kaput. Nem hittem el, hogy ez megtörtént. Végül a meccset 1-1-es döntetlennel lefújták. Nem volt ok az ünneplésre ezért mindenki egyből az öltözőbe ment. Én a folyosón álltam meg. Sergio egyből hozzám jött, de csak megállt előttem. Én pedig gondolkodás nélkül megöleltem.
- Nem zavar, hogy koszos vagyok és izzadt?
- Nem érdekel. Tudod milyen nehéz volt megállni?
- Tudom. - Nevetett. – Gyorsan összeszedem magam és mehetünk. – Mondta és eltűnt az ajtó mögött.
A képekkel ugyanaz volt az eljárás, mint a múltkor, így nem volt vele több munkám, mint leadni a kártyát. Végül együtt töltöttük az éjszakát. Annyira jó volt a karjaiba aludni, hogy szinte biztos voltam benne, hiányozni fog nekem. Sokáig lustálkodtunk és megint csak a szobába kértük az ebédet. Mivel a csapat már kedden este visszautazott így Sergio is rendes utasszállítóval utazott. Az ő gépe fél órával később indult, mint az enyém.
- Ígérd meg nekem, hogy amint tudsz, jönni fogsz. – Kért.
- Megígérem. Ugye hívni fogsz?
- Minden nap. – Ölelt meg és éreztem, ahogy mélyet szippant hajam illatából. – Hiányozni fogsz.
- Te is nekem. Nagyon-nagyon. – Mondtam és meghallottam, hogy elhangzik az utolsó figyelmeztetés. – Mennem kell. – Sóhajtottam és nagy nehezen, de elengedtem. Hosszan csókoltuk egymást mielőtt ő is elengedett. A kapuból még visszafordultam és mutattam felé ujjaimmal egy szívet, ami mosolyt csalt a szájára. Elfoglaltam a gépen a helyem és éreztem, hogy bizony a szívem ott maradt nála.