43 - Szerelem net

Szijasztok!

Az előző rész után kaptam néhány olyan kommentet, amiben azt írtátok, hogy kíváncsiak vagytok a lánykérésre. Mivel én nagyon szeretem Bertot és Lizt ezért megérdemelnek egy külön fejezetet a történetben. Amit most el is hoztam nektek.Vitali kapott egy kevés szerepet a részben, tehát nem teljesen független tőlük. Sajnálom, ha van, akinek esetleg csalódást okozok, de úgy érzem lesz a fejezetben olyan rész, ami kárpótolja majd a társaságot. ;)

Nem is húzom tovább az időt. Remélem tetszeni fog.

Jó olvasást hozzá! :)

Puszi:

Vii

Liz szemszöge:

A hétfő reggelem ugyanúgy kezdődött, ahogy a többi azzal a különbséggel, hogy Albertonak el kellett utaznia. Nem kérdeztem hova vagy kivel, gondoltam a csapattal egy barátságos mérkőzésre. Ugyan rengeteget utazik, de egyszerűen nem tudom elviselni, hogy akár egy éjszakát is nélküle töltsek. Ezért csak az érdekelt estére itthon lesz-e. Az ember azt hinné, hogy az évek múlásával az érzések halványulnak, hogy kevésbé szeretjük a másikat, hogy minden, amit egykor örökké tartó szerelemnek hittünk nem lesz több ragaszkodásnál, megszokásnál. Annyit hallottam ezt anyámtól annak idején, hogy megfogadtam, ha egyszer megtalálom azt az embert, akit testestül lelkestül szeretek mindent meg fogok tenni, hogy a tűz soha ne aludjon ki. Nem akartam, hogy csak azért bújjon hozzám, fogja meg a kezem vagy mondja, hogy szeret, mert megszokta és azt se akartam, hogy én ezért tegyem. És nem is ezért tesszük. Hozzá bújok, mert az ölelésében érzem magam biztonságba. Ő kézen fog, és megszorítja, hogy tudjam, bármi legyen, ő nem enged el soha, és hogy tudassa, a környezetével én hozzá tartozom. Mondjuk, hogy szeretlek, mert így is érezzük. Nemcsak azért mert rááll a szánk. A szüleim annak idején nem nagyon örültek, hisz Berto majdnem tíz évvel idősebb nálam, de mit számított a szívnek a kor, mikor úgy verdesett érte, hogy azt hittem minden alkalommal meghalok mikor csak láttam őt. Albertot 2003-ban ismertem meg a jelenlegi csapatánál. Egy új csapattársán keresztül, aki a család jó barátja volt. Didier Dinart. A BM Ciudad Real-nál írt alá. Mivel akkor én már pár hónapja Spanyolországba éltem segítettem neki eligazodni. Elkísértem a hivatalos bemutató vacsorára, ott láttam meg először Bertot. Nem hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra egészen addig a pillanatig. Ahogy Én észrevettem Őt úgy Ő is engem és igazi spanyol úriember módjára le is vette a lábamról egy pillanat alatt. Naivnak tartottak, amiért hiszek neki és rajtam kívül senki sem hitte, hogy a kézilabdás komolyan gondolja ezt a kapcsolatot, de én szerelmes voltam és nem érdekelt ki mit mond. Azt gondoltam, ha igaz is, akkor legyen jó addig, amíg tart, nem fogok azon görcsölni, hogy mikor un meg, hogy mikor cserél le. Csak szeretni akartam minden erőmmel és azt hiszem én lepődtem meg a legjobban azon, mikor a két éves évfordulónkon elvitt vacsorázni és megkért, hogy költözzek hozzá. Boldog voltam és gondolkodás nélkül mondtam igent. Az eltelt idő, amivel nem törődtem rádöbbentett, hogy azok az emberek mind csak irigyek voltak. Ezek után pedig szorosabbra fűztük a szálakat, amik összekötöttek minket. Ugyanúgy kivettem a részem mindenben és ugyanúgy dolgoztam. Ő pedig hagyta, hogy egyenrangúként éljek a kapcsolatunkban. Az évek teltek és a szakmámba már én is elismert lettem. Új lehetőségek nyíltak előttem. Folyamatosan haladtam egyre feljebb és feljebb a ranglétrán. Úgy éreztem azon kevesek közé tartozom, akik boldogan élték a 20-as éveik elejét. A mi kapcsolatainkat is a veszekedések tették tökéletessé, mert nincs olyan kapcsolat, ahol nem lenne, de szerencsére mindent képesek voltunk megbeszélni. Mikor már nekem is stabil volt a munkahelyem és a keresetem, egy nagyobb lakásba költöztünk. Tudta, hogy nekem ez mennyire fontos, hogy mennyire vágyom egy olyan birodalomra, amire azt mondhatom, hogy az enyém, hogy a mienk. Nem mondom, hogy nála nem éreztem jól magam, de kellett az érzés, hogy tudjam ezért én is dolgoztam. A négy fal között mi is csak egy átlagos pár voltunk, de a nyilvánosság egészen más volt. Ha véletlenül nem láttak egymást követő két meccsen, akkor már a szakításunk híre röppent fel. Ha rendszeresen nagynevű, fiatal fotósokkal dolgoztam, és esetleg együtt ebédeltünk szigorúan szakmai okokból, akkor a lapok szerint már másfelé kacsingattam és ha Berto elment bulizni a csapattal és én nem tudtam ott lenni, akkor becsajozott. Egyetlen bökkenő volt csak. Az, hogy feltétel nélkül megbíztunk egymásba. Se Ő, se Én nem adtunk rá soha okot, hogy ez másképp legyen. Hosszú idő után Vitali volt az első, akire féltékeny voltam. Berto soha nem beszélt senkiről, annyit, mint róla és hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy amit gondolok erről az egészről, az ellenkezik azzal, amit tudok, és amit érzek. Soha nem gondoltam bele abba, hogy mi lesz, ha egyszer jön valaki is én nekem majd mennem kell. Több mint nyolc év után annyira kevésnek éreztem az időt, amit mellette tölthettem, hogy fájt még a gondolat is, hogy ennek esetleg vége lehet. Aztán eszembe jutott az a bizonyos vele együtt töltött idő és az, hogy mit érzünk a másik iránt. Bármiért is beszélt sokat arról a lányról más okának kellett lenni és nem úgy kell hazajönnöm majd, hogy a szívem ezer darabban hever. Raul jött ki elém a reptérre és együtt mentünk az étterembe. Aztán mikor megláttam Őket minden addigi rossz érzést felváltotta valami egészen más. A megértés, hisz Vitali még nagyon fiatal, szinte kislány.  Berto pedig megtalálta benn azt az embert, akit elveszített. És ami a legérdekesebb volt az az, hogy nem csak Bertonak volt szüksége Vitalira, hanem fordítva is. És én is hamar a szívembe zártam őt. Kicsit saját magamra emlékeztet, hisz Ő is fiatalon hagyta ott az országát és költözött egy másikba. Ráadásul eszméletlen tehetséges és nagyon jó barát. Az Ő felbukkanásával Berto a régi önmaga lett, egy olyan oldalát ismertem meg, amit addig nem és ez által közelebb kerültünk egymáshoz…

- Hola. – Köszöntem a recepciósnak, mikor beértem a munkahelyemre.

- Hola, Liza. – Köszönt Ő is, és odaadta a postám. – Tessék és Mr. Vivanco már fent van. - Fujtattam egyet és elindultam a lift felé. Ő az egyik legfiatalabb divatfotós és szerintem még nem elég letisztult a stílusa, de ezt a véleményt sajnos kénytelen vagyok megtartani magamnak. Kilencre beszéltük meg és reménykedtem, hogy nem áll neki hisztizni. Még csak el se késtem. Az ajtó kinyílt én pedig a levelek közé merülve indultam el a sminkszobába, fél szemmel azért nézelődtem. Úgy futkároztak az emberek, mint pók a falon, aminek tudtam, csak káosz lesz a vége ezért megálltam.

- Hé-hé-hé! – Kiabáltam el magam. – Állj! Ennek így az égvilágon semmi értelme. Többet hátráltatjátok egymást, mint amennyit haladtok. Higgadtan, nyugodtan. Csak úgy, mint máskor. A modellek nem fognak elrohanni. Egyébként jó reggelt. – Tettem még hozzá és benyitottam a rám váró szobába, ahol a lányok vártak. Hozzáteszem ott is fennforgás volt. – Úgy viselkedtek mintha maga a herceg lenne itt. Ő nem más, mint egy fotós, aki azért van itt, hogy képeket készítsen rólatok az egyetlen dolog, amivel csalódást okoztok neki azaz, ha nem nyújtatok száz százalékot. Márpedig ha nem nyugszotok meg én is ideges leszek és képtelen leszek belőletek kihozni a maximumot. Értitek? – Kérdeztem, mire bólogatni kezdtek. – Szuper, akkor most mindenki leül. Tomi a ruhák megjöttek már? – Érdeklődtem az asszisztenstől.

- Késnek, de már úton vannak.

- Remek. Valami, amit még tudnom kellene?

- Nincs.

- Szuper. Mindenki tudja a dolgát? – Kérdeztem a kis csapatot és mikor kaptam kórusban egy igent elhagytam a szobát, hogy megkeressem azt a bizonyos fotóst, aki felforgatta az itt lévők lelki békéjét. Nem volt nehéz megtalálni ugyanis a körülötte lévők még mindig nem voltak nyugodtak.

- Jó napot! – Köszöntem.

- Áá Senorita. – Állt fel és köszöntött engem erős akcentussal. – Már vártam önt.

- Kilenc órát beszéltünk meg.

- Tudom, csak kíváncsi voltam minden rendben van-e. – Vettem egy nagy levegőt és lenyeltem minden gondolatomat. Nála nagyobb és tapasztaltabb divatfotósokkal dolgoztam együtt, mint ő és mindenki meg volt elégedve erre jön ez a kis mitugrász és megkérdőjelezi a tudásom.

- Természetesen. – Mosolyogtam. – Ha gondolja, nézzen körül. – Mondtam, mire fellelkesült és a nyomomba visszamentünk a szobába ahol a lányok készültek. Akinek épp nem a haját csinálták azok öltöztek a nemrég érkezett ruhákba. Én pedig nekiálltam dolgozni. Szerencsére tudtuk tartani a tempót és végül Vivanco is meg volt elégedve a végeredménnyel. Az ebédszünetet eltoltuk, és csak az után tartottuk meg, hogy mindenki végzett. A modellek és a fotós is elment. Úgy terveztem, hogy beugrok valahova egy gyors szendvicsre, de meglepetésemre az utcán Didierbe botlottam.

- Hola. – Köszöntem rá döbbenten.

- Hola. – Adott két puszit. – Valami baj van?

- Nem, nincs. – Rázom meg a fejem. – Vagyis, nem tudom. – Mondtam és semmit nem értettem. – Neked nem… vagyis, nem valahol máshol kellene lenned?

- Nem, de ha már itt vagyok, nem jössz el velem ebédelni. Éhes vagyok.

- De, mehetünk. - Mondtam és a rövid sétánkat az étteremig néma csendben tettük meg.

- Na, jó Liza megijesztesz. Nem szoktál ilyen csendes lenni. Mi baj?

- Nem tudod véletlenül hová utazott ma Berto?

- Nem. – Csóválta meg a fejét. – De én ezt még mindig nem értem.

- Annyit mondott, hogy el kell utaznia. Én azt hittem veletek megy valahova és nem is kérdeztem hová. Most viszont… Nem tudom. Szerinted aggódnom kellene? Mi van, ha valami baja lesz, és én azt se tudom, hol van?

- Hát hívd fel. – Mondta. És nem is lett volna olyan rossz ötlet, ha nem bujkált volna a féltés mellett a féltékenység. Ami annyira nem jellemző rám és most mégis érzem. Annyira össze voltam zavarodva és olyan érzések kavarogtam bennem, amik nem szoktak. Tárcsáztam a számot, de nem volt elérhető. És ez jelenleg rosszabb volt, mint bármilyen hazugság.

- Nem kapcsolható.

- Figyelj, nem hiszem, hogy aggódnod kellene. Elutazott, Te nem kérdezted hova, de biztos elmondja. Lehet, hogy épp gépen ül, és azért nem éred el…

- Szerinted megcsal? – Bukott ki belőlem. És engem is meglepett a feltett kérdés. Csodálkozva nézett rám. – Tudod mit? Felejtsd el. – Eresztettem meg egy mosolyt, de legszívesebben sírtam volna, ami megint csak nem rám volt jellemző.

- Nem vagy te beteg? Vagy nem hajtod túl magad? – Méregetett. – Pihenned kellene. Berto szeret téged és soha még csak nem is néz más nőre.

- Mi van, ha most unt meg?

- Lisa. Nyugodj meg. Kérlek.

- Jó oké igazad van. Megnyugszok. Megnyugszok. Nincs semmi baj. – Sóhajtottam nagyot és az étlapba bújtam, de őszintén szólva már éhes se voltam. Így csak egy salátát kértem, amit nem is igazán kívántam. Didier mindenféléről beszélt csak hogy elterelje a gondolataimat. Én pedig próbáltam nem rosszra gondolni. ő elutazott és csak az én hibám, hogy nem tudom, hol van. Nem kérdeztem. Azt mondta estére hazaér. És én várni fogom. Ó hogy Vitali sincs ilyenkor itthon.

A késői ebéd után még visszamentem a munkahelyemre, hogy előkészítsem a terepet holnapra. Szerencsére a hétre kifogytam a sztárfotósokból. Jó is ezt hét elején letudni. Annyira belefeledkeztem az összeállításokba, hogy azt hittem infarktust kapok mikor valaki megszólított.

- Lisa. Ne haragudj nem akartalak megijeszteni. – Jött beljebb a recepciós, csak tudod, indulok haza és gondoltam előtte benézek hozzád nincs-e szükséged valamire.

- Már ennyi az idő? – Néztem a karórámra. – Köszi, nincs. Menj csak. Mindjárt megyek én is. Jó pihenést. – Köszöntem el tőle és miután összeszedegettem a cuccaimat én is hazaindultam.

Nem volt túl pörgős napom mégis elfáradtam. Vivanco tuti valami energiavámpír, hogy ennyire képes volt lefárasztani pusztán a jelenlétével. Úgy vártam a liftet, mint a messiást, de nem akart jönni. A felettünk lévő emeleten vesztegelt. Gondolom, a szerelmes pár megint nem bír elszakadni egymástól, de mi a fenéért kell tartani a liftet. Dühösen indultam fel a lépcsőn. Kulcsomat a zárba helyeztem és kinyitottam az ajtót. A ház nem volt üres.

- Megjöttem. – Kiáltottam el magam.

- Szia, szívem. – Köszönt valahonnan a kézilabdás. Ahogy beljebb léptem valami isteni illat csapta meg az orrom.

- Vacsora? – Dugtam be a fejem. Nem újdonság, hogy főz.

- A kedvenced. – Csókolt meg.

- Szuper. Farkas éhes vagyok.

- Nem ebédeltél? – Nézett rám szúrósan.

- De igen, összefutottam Diderrel és ettem egy salátát.

- Didierrel? – Kérdezte.

- Aha. – Intéztem el ennyivel. Levettem a blézerem és összekötöttem addig leengedett hajam, hogy segítsek neki. Beálltam mellé és elővéve egy kést felvágtam a paradicsomot. – Merre jártál?

- Megbeszélésem volt. – Felelte szűkszavúan. Én pedig nem kérdeztem semmit. Egyrészt, mert előfordul, hogy máskor se mond többet, másrészt mert nem volt okom bizalmatlankodni. – És neked milyen napod volt?

- Stresszes. – Feleltem és leraktam a kést. Fújtam egyet és hátat fordítottam a konyhapultnak. Berto is lerakott mindent majd elém állt és megölelt. – Volt egy mérsékelten hisztis fotósunk és mikor megláttam Didiert egy csomó hülyeség eszembe jutott. Én azt hittem velük vagy. – Motyogtam, mire eltolt magától. – A hisztis fotósaidhoz nem értek. De miattam ne aggódj, és ne gondolkozz butaságokon, mert csak téged szeretlek. – Csókolt meg. És megkönnyebbültem. Igazából azt se tudtam pontosan miért buktam ki. Hisz nem nagyon szoktam ilyen lenni. Nap végére mindent felírtam a Hétfő számlájára és boldogan bújtam hozzá.

Kedden és szerdán hasonlóan feszült voltam és apróságokon borultam ki. A hangulatom ingadozott és közben elfogott az izgalom, hogy vajon Berto mit tervez az évfordulónkra. A vacsora mindig adott volt, és minden egyes alkalmat felejthetetlenné tette. Egyik évben én akartam meglepni őt, de valahogy megérezte, hogy készülök valamire és megkért, hogy ezt ne vegyem el tőle. Nem tudtam nemet mondani és élveztem is azt a rengeteg törődést, amit kaptam. Viszont a kíváncsiságom most sokkal nagyobb volt, mint eddig bármikor. Főleg, hogy bent azt kérdezgetik, hogy Berto mikor akarja megkérni a kezem. Kilenc év együtt lét után már illő lenne. Nem mondom, hogy nem vágyom erre, mert akkor hazudnék, de Berto bár egy igazi férfi az ilyen nagy elhatározásokhoz idő kell neki. Én pedig nem fogom nyaggatni vagy sürgetni. Majd ha úgy érzi, akkor megkéri a kezem.

Szerdán ebédidőben megcsörrent a telefonom.

- Beszélnünk kell. – Szólt bele Vitali.

- Neked is, szia.

- Bocsi. Szia. Szóval ráérsz?

- Persze, de mi a baj?

- Nincs baj, csak beszélnünk kell. A kapuban találkozunk. – Célzott a munkahelyem bejáratára. Legalább is reméltem, hogy arra, mert kérdezni már nem tudtam egyszerűen csak lerakta a telefont, ami kicsit megint felhúzott. Összeszedtem magam és kisétáltam az épület elé, ahol már ott állt a fehér Volkswagen. Beültem mellé és elindultunk valamerre.

- Mi újság? - Kérdezte meg mosolyogva.

- Hogy mi újság? Pár perce még úgy hívtál fel mintha valami katasztrófa készülődne most meg mi újság? – Rázom meg a fejem és érzem, hogy megint kezdek ideges lenni.

- Hé, nyugalom. Tényleg beszélni szeretnék veled, de gondoltam megkérdezem, mi van veled, mert érdekel, de látom anyuci harapós kedvébe van. – Durcizik be a volán mögött.

- Anyuci? – Röhögöm el magam a becézésen, aztán fokozatosan olvad le a mosoly az arcomról. – Ó te jó ég. – Suttogom.

- Jól vagy? – Néz rám. – Egy albínónak nincs ilyen sápadt arca.

- Ó édes Istenem. – Mondtam újra és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Vitali lehúzódott az út szélén és megállt.

- Megijesztesz. Mondj már valamit. – Kért, de még egyelőre csak ott tartottam, hogy feldolgozzam azt, amire rájöttem. – Baszki, ha nem mondasz semmit, fel fogom hívni Bertot. – Mondta és már nyúlt a telefonér, amit kikaptam a kezéből.

- Ne-ne. – Nevettem könnyes szemekkel. – Nincs semmi baj. Épp csak azt hiszem, terhes vagyok. – Mondtam és miközben sírtam nevettem is. Kisebb sokként ért ez az egész.

- Ez komoly?

- Nagyon úgy tűnik. – Annyira el voltam foglalva minden mással, hogy a gyógyszeremet már vagy két hónapja nem váltottam ki és most, hogy belegondolok, a havim már két hetet késik és ez a rengeteg kis dühkitörést se nagyon tudom másra fogni.

- Ez szuper. Egy pici Entrerrios baba. – Mondta és jól körülnézve tovább indult.

- Ezt el se hiszem. Szerinted örülni fog neki?

- Ekkora hülye kérdést. És ti vagytok évtizedekkel idősebbek nálam? – Forgatta a szemeit. – Már miért ne örülne?

- Nem tudom. Talán mert még nem tervezte.

- Jó, hogy nem egy forgatókönyv szerint szeretnétek élni. Meg aztán Berto 36 éves. Mit akar, hogy a gyereke apának vagy papának szólítsa? – Mondta én pedig megint elnevettem magam. – Egyébként a szülei nagyon fog örülni, de először a leendő apukát kellene beavatnod. – Mondta és tudtam ezt, de előtte még teljesen biztos akartam lenni benne ezért elő is vettem a telefont, hogy időpontot kérjek a nőgyógyászomnál még holnapra, mert ha igaz a hír, akkor végre én is meglephetem valami olyannal, amivel csak én tudom…

Viatli eljött velem. Túlságosan beleéltem magam, és ha esetlegesen nem lennék várandós, azt nem biztos, hogy egyedül képes lennék elviselni. Ráadásul olyan nehezen tartok titkot és ezért alig beszéltem Bertoval, ami rosszabb, hogy ő se próbált velem kommunikálni és ettől cseppet sem éreztem jól magam.

- Nyugi, nem lesz semmi baj. – Mondta már a váróba. – Bemész, kijössz és minden rendben.

- Szoríts értem, értünk. – Kértem és abban a pillanatban az asszisztens a nevemen szólított.

A dokim egy a negyvenes évei közepén járó férfi volt. Nem mondom, hogy szerettem, mert ki kedveli az orvosokat, de a szakmajában jó volt és normális.

- Elizabeth. Jó napot. Régen találkoztunk. – Mosolygott kedvesen.

- Olyan régen azért nem. – Utaltam a két hónappal ezelőtti látogatásomra.

- És mi a panasza? – Kérdezte.

- Nem igazán panasz. Azt hiszem, terhes vagyok és szeretnék meggyőződni róla. – Mondtam. Ezután feltett pár kérdést. Az állapotom felől érdeklődött, a hogylétemről. Arról, hogy mióta nem szedek fogamzásgátlót és mennyit késett. Én pedig próbáltam pontosan válaszolni mindenre. A kérdezz feleket követően egy gyors vizsgálat után felöltöztem és kérte, hogy kint várjam meg a teszt eredményét. Nem volt több az egész pár percnél. Úgy szorongattam Vitali kezét, mint valami kötelet, amit ha elengedek, lezuhanok és meghalok. Egyszerre pattantuk fel mikor kijött egy mappával a kezébe, amin az én nevem állt.

- Nos Elizabeth, a tesztet sikeresen elvégeztük, ami bizony pozitív lett. Gratulálok, Ön várandós. – Mosolygott én pedig megöleltem Vitalit. - Adok időpontot a további vizsgálatokra.

- Rendben. – Mondtam. – És köszönöm. – Törölgettem le örömkönnyeimet.

- Kisasszony ide vár? – Kérdezte meg Vitalit.

- Kicsoda? Én? – Mutatott magára. Persze tudta jól, hogy róla van szó épp csak meglepődött. – Nem, köszönöm én ezt most kihagynám. – Mondta és már menekült volna.

- Várj már. Voltál már nőgyógyásznál?

- Nem és nem is tervezem, hogy az első alkalmat most ejtem meg.

- Pedig írathatnál fel gyógyszert.

- Állandó kapcsolata van? – Kérdezte a doki.

- Állandó, de még nem fekszenek le egymással. – Válaszoltam helyett.

- Liz. – Mondta a nevem halkan és teljesen meg volt rökönyödve azon, hogy képes voltam ezt elmondani.

- A gyógyszernek amúgy is van egy minimális behatási ideje mielőtt a kellő biztonságot nyújtaná, úgyhogy javaslom a tabletta felíratását.

- Látod? Nem halsz bele. Menj. – Löktem az ajtó felé, ami mögötte eltűnt a dokival együtt.

Egy női magazint lapozgattam, míg vártam rá. Neki kicsit tovább tartott. Lehajtott fejjel vörösen jött ki.

- Na? Ugye hogy nem volt vészes.

- Ne szólj hozzám. Most nagyon utállak. – Morogta, de csak nevetni tudtam rajta.

- Az lehet, de abból ítélve, amit tegnap mondtál nem nagyon hiszem, hogy sokáig húzzátok még egymás nélkül. Ne legyetek felelőtlenek. – Mondtam. Akármennyire is utál most, amiért beküldtem muszáj volt. Áthidalták azt a kis távolságot, ami köztük volt és most már csak idő kérdése mikor jön el az a pillanat mikor nem lesz határ. Már a múltkor is túl messzire mentek, és ha nem a meccs előtt vannak, akkor meg is teszik. - Mikor kell jönnöd a receptér?

- Holnap, de te mit nem értesz azon, amit az előbb mondtam?

- Kiváltod ugye? – Kérdeztem tovább.

- Ki. – Sóhajtott. – Na és hová mentek este?

- Fogalmam sincs. – Ráztam meg a fejem. De bárhová megyünk nem az lesz a lényeg, hanem amit kap tőlem. Ha otthon maradunk is emlékezetes nap lesz a mai. Rettenetesen vártam az estét, főleg a délutáni sms után, amiben azt írta, hogy igaz mindig csinos vagyok, de most is legyek az és este nyolcra jön értem edzés után. Titokzatos volt és ez még inkább felcsigázott. Szép akartam lenni, a legszebb, hogy ne okozzak neki csalódást. A legnagyobb fejtörést a ruha okozta. Ugyanis a koktél ruháim nagy része érthető módon derékba kicsit szűkek voltak és egyikbe se éreztem igazán jól magam. A gardróbom nagy része már szanaszét hevert mire megtaláltam azt, amit a ma estére el tudok, képzeli. Egy tört fehér színű ruha, nem túl szűk, de érdekes kialakítása miatt elég mutatós darab. A kidobált ruhákat visszaaggattam és egy kád kellemesen meleg vízbe lazítottam magam. Próbáltam nem gondolni semmire, de ez lehetetlen volt. Alig vártam, hogy elmondhassam Bertonak a nagy hírt. Tudtam, hogy anyám ki fog bukni, hisz még nem vagyok feleség és majd hallgathatom, hogy Ő nem ilyen lányt nevelt és nem olyan esküvőt képzel el nekem, ahol pocakom van. De már rég nem érdekel Ő milyen életet képzelt el nekem. Azzal a férfival élem, akit mindennél jobban szeretek, és ha a felsége leszek, ha nem, az ő gyerekét hordom a szívem alatt. Mosolyogva simítottam kezem még jóformán lapos hasamra és elképzeltem mennyire boldogok leszünk…

- Gyönyörű vagy. – Mondta már a ház előtt és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszállhassak. Még mielőtt becsukta volna megcsókolt. Idegesítően nyugodt volt. Egyik kezével a kormányt másikkal a kezemet fogta és a napjáról mesélt. Én pedig egyre csak azon gondolkodtam, hogy mikor mondjam el neki. Annyira akartam, hogy tudja és mégse voltam képes kimondani azt a két szót. Próbáltam arra figyelni, amit mond és minden mást kizárni. Egy csodálatosan szép helyre vitt. Magasan a város fölé egy csendes helyre, ahol csak mi ketten voltunk. Fogalmam se volt arról, hogy intézte ezt el, de nem is érdekelt. Itt voltunk és csak ez számított. Egy hatalmas üvegfal mellett ültünk ahonnan a város fényeit csodálhattuk. Annyira varázslatos volt. Látni, hogy ott lent közlekednek az autók és mégse hallani őket, látni, hogy még ébren van a város, de a zaj mi hozzá tartozik elnémult. Régi szokás, hogy csak alkoholmentes pezsgőt iszunk. Részben miattam, mert rettenetesen hamar a fejembe száll. Annyira jól éreztem magam, hogy belefeledkeztem mindenbe. Már csak arra eszméltem, hogy indulunk.

- Máris megyünk? – Kérdeztem egy kevés csalódással a hangomba.

- Otthon vár még egy meglepetés. – Mondta és felsegítve kardigánom kisétáltunk az étteremből. Gondolataimat teljesen lekötötte a meglepetés tárgya, hogy vajon mi lehet az és hova tehette mikor nagyon jól tudja, hogy otthon, nincs az a hely, ahol én ne akadnék rá a rejtett meglepetésekre. Márpedig ha nem hozta magával, akkor nem ékszerről van szó. A motor leállt.

- Nagyon elgondolkodtál. – Simított végig arcomon, amit egy mosollyal fogadtam. – Minden rendben? – Bólogatni kezdtem. Kiszállt a kocsiból és még mielőtt kinyithattam volna az ajtót ő tárta szélesre előttem. Pár lépést előrébb mentem és összébb húztam a felsőmet. Hallottam még egy ajtócsapódást. Hátranéztem, hogy mit csinál Berto, de nem láttam őt sehol. Helyette egy kiskutyát pillantottam meg, ami engem nézett.

- Szia. – Guggoltam le hozzá. – Hát te kié vagy? – Kérdeztem mintha érthetné és körülnéztem vajon honnan jöhetett. Farkcsóválva jött hozzám közelebb. Nem bírtam neki ellenállni. Sosem volt kutyám, de mindig vágytam egyre. Az ölembe vettem, hogy elolvassam a nevét, de a bilétán nem a neve volt.

„Leszel a feleségem?”

Olvastam a kérdést és mikor eljutott az agyamig felkaptam a fejem. Berto ott állt a kocsinak támaszkodva és egy kis dobozt forgatott a kezébe. A kis kutyával a kezembe felálltam, mire elém lépett. A szívem úgy dobogott a mellkasomba, mint ami készül kiszakadni onnan és szárnyakat növesztve majd elrepül. Mérhetetlen boldogságot éreztem belül és ma már sokadszorra könnyek szöktem a szemembe a boldogságtól.

- Elizabeth Boro, leszel a feleségem? – Kérdezte miközben felnyitotta a dobozt. Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt annyira gyönyörű volt a gyűrű, aztán az ékszerről rá pillantottam. A válaszra várt, én pedig tudtam, hogy eljött az én időm.

- Babánk lesz. – Mondtam válaszként és az arca olyan érzelmeket tükrözött, amiket előtte soha nem láttam. Először meglepődött. De azután? Azt hittem ő okozta nekem a nagyobb boldogságot, de tévedtem. Ő még nálam is sokkal boldogabbnak tűnt.

- Babánk lesz? – Kérdezte és a szemei úgy csillogtak, mint még soha.

- Igen. – Bólogattam azzal a bizonyos levakarhatatlan vigyorral, mire átölelt és megcsókolt, nem foglalkozva azzal, hogy a kis vakarék a kezembe van, aki ugatással fejezte ki nem tetszését. Nevetve váltunk el egymástól.

- Én meg még azt hittem te leszel az új családtag. – Paskolta meg a kutya fejét. Én pedig megint meglepődtem.

- Az enyém? – Kérdeztem, mert nem hittem el, hogy egy éjszaka alatt ennyi rejtett és tudott vágyam teljesül.

- A tied. – Mosolygott. – Feltéve, ha a kisasszony megtisztel azzal, hogy hozzám jön feleségül. – Mondta újra.

- Boldogan leszek a feleséged. – Mosolyogtam a könnyeimen át és hagytam, hogy az ujjamra húzza azt a csodát…

32 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Ezzel is sikeresen megérkeztem, ráadásul az általam kiszabott határidőre.

Lassan beáll a rend. Sajnos a nyelvi tanulmányaim miatt nem biztos, hogy sikerül annyi új részt összehoznom mint eddig, de igyekszem. A lelkesedésem nem csökkent. Annyira nem, hogy már az új történetemmel is haladtam, amit az alábbi címen elértek. http://ontwowheelsforthelife.blogspot.hu/.

Még mielőtt rátérnék a részre, szeretném megköszönni a rengeteg pipát és kommentet is, amiket tőletek kapok. Értetek érdemes írni és még mindig nagy örömmel tölt el, hogy ennyien szeretitek a történeteimet.

Na de, a mai részben Ikeré és Izáé a főszerep gondoltam ennyit megérdemel a kapcsolatuk. :)

Remélem tetszeni fog! Jó olvasást kívánok!

Puszi:

Vii

Iker szemszöge:

Unai elment Hangával és Crissel. A húgunk nem hazudtolta meg magát. Önzetlen volt és segített rajta pedig mondhatni nem is ismerte őt. Cristiano nem repdesett, de nem mondott nemet. És az arcát elnézve szívesen kezdett volna heves tiltakozásba. Még el is nevettem volna magam, ha nem tudom mi vár rám. Mert bár az öcsémmel beszéltem erről, Izával még nem. Becsuktam a hátsó ajtót és fel akartam indulni, de Ő addigra már a kanapén ült felhúzott lábakkal, amiket átölelt kezeivel. Maga elé meredt. Óvatosan leültem mellé, nem akartam megijeszteni. Fogalmam se volt, hogy kezdjem. Nem tudtam, mi hagyott benne mélyebb nyomot. Ezért csak vártam. Hosszú percek teltek el úgy hogy néma csendben mozdulatlanul ültünk egymás mellett.

- Tudod… - kezdte ő suttogva -… annyira el voltam foglalva azzal, te vajon hogy éled meg ezt az egészet, hogy nem foglalkoztam azzal én mit érzek.

- Nézd, én sajnálom, hogy megint végig kellett hallgatnod… - Kezdtem, de keserű kacagása félbeszakított. Meglepetten néztem rá.

- Iker te komolyan azt hiszed, hogy nekem ez fáj a legjobban? – Kérdezte rám se nézve. – Nem az bánt, hogy Una felemlegette a múltat. Túl vagyok rajt és megbocsájtottam. Emlékszel? Ezért nem akartam ott kint mondani semmit, mert megígértem, hogy nem hánytorgatom fel azt, ami akkor történt, de Unai megette. Viszont rá ezért nem haragudhatok. Kizártnak tartom, hogy máskülönben hittél volna nekem. És ez az ami rohadtúl bánt. Egészen addig míg Una be nem állított sejtésem se volt arról, hogy mit érez. Semmi nem történt köztünk bár ez nem rajta múlott. Semmit nem tettem ugyan, de hibás vagyok. Rázúdítottam mindent és ő olyan, mint te. Meg akart védeni, meg akart óvni, tőled és beleszeretett a sebezhető Izába, abba, aki lettem, mert tudta, hogy erre vágyom. Szeretetre, törődésre. De nem tőle. Hanem tőled. Mindvégig melletted álltam és azt hittem ezzel bizonyítottam, de tévedtem, és ami azt illeti, most fogalmam sincs, valójában mit érzek. – Remegett meg a hangja. Rám nézett és csak akkor láttam, hogy könnyes a szeme és még most is próbálja vissza fojtani a kikívánkozó sírását. Megértettem. Azt hittem én voltam az áldozat, de ez nem így van. – Iker Te nem bízol bennem. – Mondta ki, ami a legjobban fájt neki.

- De igenis bízok benned. Csak…

- Nem Iker. – Rázta hevesen a fejét. – Ha bíznál bennem egy percig se feltételezted volna, hogy Unai és köztem bármi történhetett. Még annál az egy félreérthető mondatnál sem. – Igaza lenne? Tényleg nem bíznék benne? Nem érzem ezt. Igenis bízom, csak megijedtem…

- Nem így van. – Ráztam a fejem, de Ő makacsul ragaszkodott az ellenkezőjéhez.

- Csak mond. Adtam rá valaha is okot

- Nem, Te semmit nem tettél és most kérlek hallgass végig. – Kértem, mert láttam, hogy szólna. A kanapé elé húztam a dohányzóasztalt és leültem rá, hogy szembe legyek vele. – Nézz rám. – Mondtam halkan miközben lágyan kényszerítettem, hogy rám figyeljen. - Nem miattad… Nem benned nem bízom, hanem saját magamba. Igazából azon se csodálkozhattam volna, ha igaz, mert úgy bántam veled, ahogy nem kellett volna. Nem érdemelted meg. Tudom, megbeszéltük és eszembe sincs felhánytorgatni, de tudnod kell, hogy te nem tettél semmit, egyszerűen csak félek, hogy elveszítelek a saját baromságom miatt. Nem tudtam gondolkodni. Hatalmába kerített ez az érzés és minden más háttérbe szorult. Azt hiszem még sosem féltem ennyire és soha nem akartam úgy senkit, ahogy téged. Még, ha ez sokszor nem is látszott. – Fejeztem be, de nem mondott semmit csak nézett rám. – Ugye szeretsz még? – Kérdeztem, mire végre elmosolyodott.

- Ez az egy szerencséd van Casillas. – Mondta.

- Akkor megbocsájtod, hogy ekkora hülye vagyok?

- Meglátjuk. – Mondta kihívón. – Engesztelj ki.

- Mit szeretnél? – Kérdeztem miközben közelebb hajoltam hozzá.

- Tudod te azt kapus király. – Felelte miközben karjait a nyakam köré fonta.

- Imádom, mikor becézgetsz. – Mondtam halkan és megcsókoltam. Puhatolózva. Valahogy még édesebb volt a csókja, mint eddig és hirtelen még többet akartam belőle. Felálltam ő pedig lábait a derekam köré fonva kapaszkodott meg bennem, hogy csókunk egy pillanatra se szakadjon meg. Jobban vágytam rá, mint valaha és tudtam, hogy ez azért van, mert azt hittem elveszítem őt. Könnyedén tartottam meg karcsú testét mikor levette rólam a pólót, hogy utána újra szorosan ölelhessen. Egész testemmel akartam érezni bőre puhaságát. Kezeimmel feljebb tornásztam felsőjét és elégedettséggel töltött el testének remegése. Lassan bújtattam ki a ruhadarabból, ami utána ki tudja hol kötött ki, de jelenleg nem is érdekelt. Tenyeremet meztelen hátára simítottam és elindultam vele az emeletre a legközelebbi szobába, nem érdekelt melyik is az. Végigfektettem az ágyon és apró csókokkal borítottam be fedetlen testét, elidőzve érzékeny pontjain miközben egyre több ruhától sikerült megszabadulnunk. Próbált felém kerekedni, de nem hagytam. Én akartam kényeztetni őt. Akartam, hogy érezze, mennyire szeretem. A légzése egyre szaporább lett és halk nyögései is egyre sűrűbben kúsztak a fülembe. Csípőjét enyémnek nyomva próbálta tudtomra adni, hogy mennyire vágyik rám. Én nem különben.

- Ne kínozz! – Mondta elfúló hangon, bele a szoba csendjébe, ami elnyelte suttogását. Ezt a pillanatot kihasználva hatoltam belé. Egy halk sikítás kíséretében körmeit a hátamba mélyesztette. Imádtam vadságát és hevességét. Pillanatok alatta vettük fel egymás ritmusát. Soha senkivel nem voltam ilyen összhangba. Kéjes nyögések közepette jutott el a csúcsra ahova egyből követtem és lihegve pihentük ki együttlétünk édes fáradalmait. Megemelkedve csillogó szemeibe néztem, amik még most is elvarázsoltak. Kócos haját hátrasimítva egy lágy csókot adtam neki, amit ő egyből mélyített. Tudtam, hogy nem elégszik meg ennyivel. Nem hagytam érvényesülni, aminek ez a következménye…

Iza szemszöge:

Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt és nem tudtam volna megmondani mikor volt vele utoljára ennyire jó a sex. Mikor adott bele ennyi érzést, mint most. Talán soha. Tegnap valami megváltozott és ezt nem csak ő, ezt én is éreztem. Még nem akartam kinyitni a szemem. Kicsit tartottam tőle, hogy ez csak egy álom, viszont boldogan idéztem fel minden egyes pillanatot és nagyot sóhajtottam, mikor a lényeghez értem. Aztán nyújtózva egy mosollyal az arcomon nyitottam ki a szeme. Oldalra fordultam. Iker még édesen szuszogott mellettem. Közelebb hajolva egy puszit nyomtam az arcára mire morogva mocorogni kezdett.

- Jó reggelt. – Suttogtam és végig simítottam az arcán.

- Soha ne legyen rosszabb. – Mondta halkan még mindig csukott szemmel. A mosolyom szélesebb lett. Visszatettem e fejem a párnára és a plafonra meredtem, aminek nem olyan színe volt, mint amilyet megszoktam. Körbejártattam a tekintetem a berendezésen.

- Ó te jó ég! – Ültem fel hirtelen és kezem a szám elé kaptam.

- MI a baj? – Ült fel hirtelen Iker is, akire ráhoztam a frászt. – Mi történt?

- Semmi. –Kezdtem el röhögni a kapus pedig úgy nézett rám, mint akinek elment az esze. Aztán a mutatóujjammal körbemutattam a szobán jelezve, hogy nézzen körül.

- Basszus. – Mondta ő is és megdörzsölte a szemét tényleg jól lát-e. – Hogy?

- Hogy, hogy kerültünk ide? – Kérdeztem, mire bólintott. – Fogalmam sincs, ha nem haragszol én valami egészen mással voltam elfoglalva. – Vigyorogtam mire ő is elmosolyodott. – Azért ez már durva.

- Micsoda?

- Cris kocsija, Hanga szobája. Ez már bőven a magánszféra brutális megsértése. – Mondtam megint nevetve.

- Hát Cris nem tud róla. Hanga pedig most azt hiszem nem bánja. – Nézett körül újra és a mosolya halványodott. Nem kérdeztem semmit csak közelebb húzódtam hozzá. – Azóta nem jártam itt, szóval a baleset óta nem voltam itt bent… Hiányzik. – Sóhajtott és egyből folytatta. – Tudom, hogy itt van és az életünk része, és tudom, hogy ennek is örülnöm kell, mert ez is felér egy csodával. Nekem Ő hiányzik, a húgom, hogy a bátyjaként nézzen rám, ne úgy, mint aki a pasija csapattársa és nem több mint egy barát. Tudom-tudom. Telhetetlen vagyok.

- Hé, nem is mondtam semmit. – Csíptem a karjába.

- Naa! – Dörzsölgette meg a kezét és csúnyán nézett rám.

- Nem bűn az, ha vissza akarod kapni a húgod és annak ellenére, hogy tudom, mire vágysz, látom, mennyire örülsz, ha csak szóba áll veled. Mint egy kiskutya, aki lihegve csóválja a farkát, de á ez egy hülye hasonlat volt, csak a szemed hasonlít egy kiskutyáéhoz. – Mondtam szórakozottan, egyértelműen azzal a céllal, hogy kirántsam mély gondolataiból.

- Hogy micsoda? – Csattant fel. – Kiskutya? – És siker. Próbáltam ártatlan arcot vágni. – Kiskutya? – Húzta fel magát egyre jobban. Felugrottam, de nem voltam elég gyors így lendületből az ágy mellé estem, mikor vissza akart húzni a lábamnál fogva. – Jézusom. Ne haragudj. - Mászott le hozzám. – Ugye jól vagy? – Kérdezte, de én csak röhögtem. – Akkor ez most igen, vagy nem? – Kérdezgetett tovább és megint várt egy kicsit. – Ne akard, hogy hideg víz alá vigyelek.

- Ne-ne. Kérlek csak azt ne. – Tiltakoztam hevesen, de a nevetést valahogy nem bírtam abbahagyni.

- Pont ugyanolyan lökött vagy, mint a húgom. – Sóhajtott lemondóan.

- Szerinted miért lettünk barátnők? – Tettem fel a költői kérdést.

- Kicsim szeretnék kérni valamit.

- Hm? Mit szeretnél?

- Tudom, hogy ha Cris vagy Én nem vagyunk mellette Te ott vagy és arra kérlek, ez maradjon is így. – Mondta. Tudtam, hogy van még folytatás ezért vártam. – Unai mondott valamit, ami aggaszt. Szerinte Hanga valamitől fél. Te nem vettél észre rajta semmit? – Elgondolkodtam.

- Nem különösebben, de valószínűleg, - tartottam egy kis szünetet - Una nem beszél mellé. – Nevénél kicsit megremegett hangom. Azt hittem ez ennél könnyebb lesz, és semmit nem fogok érezni, hogy nem lesz ennyire nehéz. Tévedtem, fájt kimondanom, mert az jutott eszembe, hogy itt ez a rendes srác és szeret engem, én pedig nem vagyok képes viszonozni ezt az érzést, úgy, ahogy ő szeretné, mert a szívem valaki másé.

- Ne félj, elmúlik. – Ölelt magához szorosan és mindennél többre értékeltem együttérzését.

- Neked is rossz. – Nem kérdés volt. Egyszerű megállapítás. Amire bólogatást kaptam válaszul. Talán rosszabb volt, mint nekem. Akartam, hogy beszéljen róla, hogy ne a saját fájdalmammal foglalkozzak, hanem az ő lelkét ápoljam, de ő nem mondott semmit. Nem mert tudta. Tudta, hogy ez lenne. Mindkettőnknek megvolt a saját fájdalma és ezzel most magunknak kellett megbirkózni. És bár nem mondta ki, igaza volt. Csak bántottuk volna egymást. Így maradt a csendes vigasztalás és az, hogy szeretjük egymást.

- Szerinted van okunk félteni őt? – Kanyarodott vissza Iker hangához.

- Nem tudom. Mindenesetre nem várom meg, míg kiderül.

- Neked nem beszélt valami srácról? – Kérdezte, mire csak a fejemet ráztam, hisz Crisen kívül jóformán másról nem is tud beszélni.

- Miért van valaki, más? – Kérdeztem őszintén csodálkozva.

- Nem. Nincs. De lehet, hogy volt vagy lehetett volna. Nem tudom. Mindegy. Csak jó lenne tudni, hogy van e még valaki, aki látja, hogy az a barom egy pszichopata. – Morogta.

- Ne aggódj. Nem engedjük, hogy baja essen. Se Cris, se Te, se Én. Sőt rengeteg olyan embert tudok, aki ismeri a történetét és akarva akaratlanul a fél szemét rajta tartja. Tudod a húgod képes és mindenkit az ujja köré csavar egy pillanat alatt.

- Tudom. – Vigyorgott. – Velem is ez történt és a szüleimmel is. Az öcsémnek csak a makacssága volt nagyobb, de a baleset után ő is bevallotta, amit tudtam, hogy mennyire szereti és minden ellene irányuló dolog csak védekezés volt ez ellen az érzés ellen. Most viszont arra vár, amire mi mind, hogy emlékezzen, hogy elmondhassa neki, nem utálja. Persze Hanga ezt tudja, de Unainak mégis lelkiismeret furdalása van.

- Ez szörnyű. – Mondtam. Jól ismertem ezt az érzést, hisz nekem is van. Nekem is lenne mondandóm Hangának, hisz felelősnek éreztem magam. Ha hagyom, hogy Iker vegyen nekem egy telefont, vagy nem sajnálom rá a pénzt és veszek magamnak egyet. Vagy ha nem hagyom ott talán tudtam volna neki segíteni. Akkor az a busz üresen zuhant volna a szakadékba és Hanga itt lenne. Gondok nélkül. Boldogan. Egy könnycseppet töröltem le, ami utat talált magának. Nem ronthatom el még egyszer, nem hagyhatom cserbe.

- Szerintem menjünk ki innen. Nincs jó hatással rád ez a szoba. – Állt fel és kerülte meg az ágyat. Tetőtől talpig végigmértem.

- Te annál inkább. – Haraptam bele az alsó ajkamba miközben izmos testének látványával itattam a szemeim. Soha az életben nem fogok tudni betelni vele. Már ha csak ránézek, bizseregni kezdek, és a semmiből jön az érzés, hogy kívánom Őt, de most le kellett gyűrnöm ezt, mert neki edzésre kellett menni, nekem pedig Hangához. – Öltözz fel, mert mindketten elkésünk. – Dobtam hozzá a pólóját.

- Pedig azt hittem együtt zuhanyozunk. – Mondta egy mindent tudó nézés kíséretében. A fantáziám igen élénk volt és maga az emlék sem volt túl régi, hogy ne tudtam volna felidézni vízcseppekkel áztatott testének látványát.

- Szemét vagy. – Morogtam és az első kezembe akadó dolgot hozzávágtam, ami menekülésre késztette…

Miután különösebb fennakadás nélkül elkészültünk elindultunk Crisékhez, nem tudtam, hogy Unai ott lesz-e még, de talán mindketten abban reménykedtünk, hogy nem. Iker biztosan, de ezt nem mondta volna és arra se kért volna, hogy ne menjek.

- Hola. – Köszönt miután ajtót nyitott nekünk a csatár. – Egy perc és jövök. – Mondta, ami Ronaldo nyelven annyi takart: helyezd magad kényelembe, még eltart egy darabig.

- Hanga? – Kérdeztem meg miután hosszú percek múltán végre előkerült, de barátnőm egész idő alatt nem jött elő.

- Kivitte Unát a repülőtérre.

- Egyedül? – Hökkentünk meg mindketten.

- Hogy engedhetted el egyedül? – Csattant fel Iker.

- Csigavér. Nem egyedül ment, hanem a bátyjával és nem is egyedül jön. – Nyugtatott meg minket. legalább is próbált.

- Unai visszajön?

- Nem. – Felet egyszerűen csapattársának. Mikor is kívülről babrálni kezdtek a zárral, Cristiano ezt hallva odafutott és szélesre tárta az ajtót.

- Mondtam, hogy csengess. – Szidta le kedvesen Hangát, akinek a kezében az ifjabbik Cristiano Ronaldo pihent, aki mikor meglátta apját egy hatalmas mosoly ült ki az arcára.

- Apaaaa. – Kurjantotta el magát és át is kéredzkedett hozzá.

- Te só zsák. – Vette el szerelmétől a kisfiút. – Nem gondolod, hogy Hangának már nehéz vagy?

- Nem.

- Nem? – Kérdezte újra.

- Nem.

- Tagadó korszak. Mondj mindenre nemet. – Vigyorgott Hanga. Ahogy ott álltak az ajtóba olyanok voltak, mint egy család. Mindegy hogy nem a vérszerinti anyja a kisfiú egyszerűen rajong érte és ez fordítva is igaz volt. Ragyogott a szeme, ahogy csöppséget nézte és láttam a szemében a vágyakozást. Miközben néztem őket Iker hátulról átölelt és kezeit lapos hasamra simította.

- Egyszer majd nekünk is lesz. – Suttogta az én szívem pedig egy hatalmasat dobbant. Olyan volt ezt hallani, mint mikor először mondta, hogy szeret. Akkor értettem meg, hogy a vágyakozás Hanga szemében nem az övé volt, hanem az enyém. Olyan volt, mint egy tükör. Én vágytam arra, ami nekik megvan, de nem irigykedtem. Nem mert szomorú az ő történetük még akkor is, ha esetleg egy boldog véget ér. Gondolataimból az arcomra adott csók rángatott ki. Elmosolyodtam. Elköszöntek és elindultak edzésre.

- Mit súgott neked? – Kérdezte Han miután az ajtó becsukódott utánuk.

- Ki?

- Ikeer. – Forgatta a szemeit. – Mit mondott neked?

- Miért?

- Mert olyan arcot vágtál, mint akinek megkérték a kezét. De nem hiszem, hogy ez történt. Ezt biztos nem így tenné.

- Hát nem egészen. Azt mondta egyszer majd nekünk is lesz egy hozzátok hasonlóan boldog családunk.

- Ebben nem kételkedek. – Mosolygott rám. És én sem vontam kétségbe a szavát, de Hanga, még ha csak tudat alatt is, de sokkal jobban ismerte Ikert, mint én, és ha Ő ezt mondja, akkor az biztos nem üres ígéret.

A napok pörögtek és én minden szabadidőmet Hangával töltöttem a vizsgára való felkészülés címen, pedig nem is volt rászorulva a segítségemre. Csak ezt még Ő sem tudtam. Vicces volt látni, ahogy izgul a felvételi miatt, pedig minden tudás, amire szüksége volt ott volt a fejébe. Amint a lap fölé ül csak úgy áradni fog a tudás. Persze ezt neki is elmondtam.

- Jó hogy ennyire optimista vagy. – Gúnyolódott.

- Csak tudom, amit tudok. Ne parázz már. Tök egyszerű. Megírod holnap a tesztet, felvesznek, beállsz a csapatba és megverjük a Barcelonát veled. – Mondtam ki a rivális csapat nevét fogcsikorgatva.

- Nagyon bízol ebbe a győzelembe.

- Ez az utolsó évem és mióta bent vagyok a csapatba nem sikerült nyernünk. Mindig a másodikak voltunk. Tudod milyen örök másodiknak lenni? De én tudom mire vagy képes, még ha te nem is. És tudom, hogy veled képesek leszünk előre lépni.

- Sokat jelent ez neked igaz?

- Ami azt illeti igen és jól esne, ha csak egy kicsit optimistább lennél.

- Rendben. – Nevetett. – Értem a célzást. Megpróbálok pozitívan hozzáállni az úgy is sikerülni fog gondolathoz, de…

- De, nélkül, ha lehet. – Szakítottam félbe. – A de, nem túl pozitív egy pozitív gondolat után.

- Oké. Meg se szólalok. – Mondta, és alig pár másodperc múlva mégis megszólalt. – Ahj nem fog ez nekem menni. – Nyafogott.

- Oké, elég. – Csuktam be minden könyvet. – Nincs több tanulás. Mindjárt vége az edzésnek. Fürdesd meg Mr. Törpe szívtiprót. – Utaltam a kisebbik Ronaldóra. – Utána pedig pihenj és holnap találkozunk. És egy jó tanács. Ne agyalj, ne gondolkodj. Tartogasd holnapra. – szedtem össze a cuccom és hazaindultam. Reméltem, hogy Iker és Cris nem állnak le cseverészni a parkolóba és időbe hazaérnek. Már nekem is tele volt a fejem mindenfélével és nem tudtam volna segíteni többet Hangának, ártani pedig nem akartam. Azt mondják rombolni könnyebb, mint építeni és ez mindenkire igaz volt. Nem mindenkinek jó szándékú a célja és volt olyan, aki pillanatok alatt képes lett volna lerombolni mindazt, amit eddig közösen elértünk…

42 - Szerelem net

Szijasztok!

Bocsi a rengeteg késésért. Lassan de biztosan újra rendszeresen jönnek majd a részek.

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi nektek!

A sajtótájékoztató tovább tartott, mint általában, de erre lelkileg fel is voltam készülve.  A Real Madridnak egy fővárosi rangadó nem kihívás, az Atletiko a csapatnak mondhatni nem ellenfél, de ők tudták, hogy butaság lenne alábecsülni bárkit is. Egy igazi csapat minden ellenfelet egyenrangúnak tekint. A végkimenetel már egy más dolog, de erre a győzelemre szükség volt. CR hármasa ide vagy oda Mou megint nem nyilatkozott. Mint az esetek többségében most is Karanka volt a hangja. Sergiot is elkapták. Bár lemertem volna fogadni, hogy csak engem féltett. És mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy tekintetünk vagy kismilliószor összeakadt miközben Ő folyamatosan rajtam tartotta a szemét. Nem idegesített csak zavarban voltam és még több méteres távolságból is látszott, hogy mennyire élvezi. Miután az interjúk lementek mindenki kifelé indult. Türelmesen lépkedtem a többi tv vagy újság munkatársa között Bertoval az oldalamon. Hiába mondtam neki, hogy elmehet, ragaszkodott ahhoz, hogy míg nem ülök kocsiba, addig velem lesz. Végül is kompromisszum képes vagyok és megegyeztünk, abban, hogy maradhat, ha nem cukkol Ronaldóval és a lábával. - Mintha lett volna választásom. - Bár tény hogy az a láb aranyat ér és a nyilatkozatokból is kitűnt, hogy a csapat mennyire nagyra tartja. Engem Sergio kisujja jobban vonz, mint a csatár teljes egészében. De ennek nem adtam hangot, mert semmi magyarázkodni valóm nem volt.

- Nem unod még ezt a rengeteg foci meccset?

- Három nap múlva utazok haza. Kupa meccs lesz és majd csak München után jövök vissza.

- Ohh…

- Mi van? – Vontam fel a szemöldököm.

- Azt reméltem, hogy eljössz velem gyűrűt nézni. – Mondta halkan belőlem meg kitört a nevetés. Berto megállt én pedig követtem a példáját. Türelmesen megvárta, míg elhagy az elmebaj.

- Ne haragudj, de ez nagyjából lehetetlen.

- És ugyan miért?

- A neveddel még tisztában vagy ugye? – Kérdeztem, de nem vártam választ rá. – Szerinted mi a legrövidebb idő, ami alatt címlap sztori lenne a mi közös jegygyűrűvásárlásunk?

- Rendben van nagyokos, mit tanácsolsz? A netről csak nem rendelhetem.

- Tudod Alberto nem nagyon értem mivel érdemeltem ki azt, hogy már másodszor osztod rám ezt a jelzőt.  - Húztam fel kicsit az orrom. – Miért nem hülyézel le egyből? De tudod mit? Vegyél egy puccos kis verdát, ahogy megálmodtad és felejtsd el, amit mondtam. Oké? – Most rajta volt a sor, hogy nevetni kezdjen gyerekesen hisztis viselkedésemen, és bárhogy próbáltam visszafojtani saját kacagásom, nem ment. Időközben a folyosó mondhatni teljesen kiürült, és ahogy nevetőgörcsöm alábbhagyott támadt egy ötletem.

- Mit csinálsz hétfőn?

- Nem tudom. Miért?

- Mert hétfőn nincs meccs és Én csak 17-én utazok Németországba. Magyarországon nem ismer szinte senki így teljes titokba tudnád megvenni az ékszert. Tudok egy két nagyon jó helyet.

- És mit mondok Liznek? Hova megyek?

- Legyél már egy kicsit kreatívabb. – Sóhajtottam. – A meglepetésnek ára van. Majd elmondod neki miután megvolt az évfordulótok. Ő nem fog haragudni, a te lelkiismereted pedig tiszta lesz. Na?

- Oké rendben.

- Szuper. Akkor a többit majd én elintézem és hívlak. Most viszont megkeresem Sergiot. – Álltam meg a stadion bejáratánál és lábujjhegyre állva próbáltam tájékozódni és kiszúrni imádott autóját. – Jól szórakozol? – Néztem a kézilabdásra, aki még így is sokkal magasabb volt és szenvedésemen vigyorgott.

- Gyere te törpe. – Fogta meg a kezem és elkezdett húzni valamerre. Méltatlankodásomnak csak azért nem adtam hangot, mert már nagyon Sergio mellett akartam lenni. Viszont ahogy távolodtunk az épülettől úgy lassítottunk. Én még mindig nem láttam semmit, de már hallottam fenyegető hangját.

- Ő hozzám tartozik. És fogd be, mert egyáltalán nem érdekel, mit akarsz mondani. Ha még egyszer a szádra veszed, és én megtudom, vagy ha a közelébe mész nem fogok megállni ennyinél. Nem ártott ő neked. Felejtsd el, hogy létezik. - Csak lestem. Nem hittem, hogy Sergio hajlamos az ilyenre. Persze az lenne érdekes, ha nem okozna meglepetést, hisz alig két hónapja vagyunk együtt. Amit tudunk egymásról az még mondhatni semmi.

- Fejlődőképes. – Mormogta Berto.

- Micsoda?

- Hm? Ja semmi csak hangosan gondolkodtam. – Mondta kicsit zavartan.

- Aha. – Bólogattam mindentudóan miközben mosolyogtam. Végül is adhatok még időt nekik. Kitudja. Talán egyszer majd megkedvelik egymást. Közben Merida és kis csapata elvonult, engem pedig Berto egészen a focistáig kísért. Persze nekem az volt az első, hogy nem törődve a következményekkel megcsókoljam. Sese meglepődött ugyan, de csak egy pillanatra. Nem ellenkezett. Kezei a derekamra csúsztak, és ha nem szakít minket félbe Berto akkor hosszú perceken keresztül kényeztetjük egymás ajkait.

- Bocs fiatalok, de én elköszönök.

- Kösz. Mindent. – Nyújtott kezet neki Sese, amit a kézilabdás mindenféle kommentár nélkül fogadott el.

- Én is. – Tettem hozzá, hiszen ha ő nincs… Nem is akartam belegondolni mi lett volna akkor. Csak abban reménykedtem, hogy vége ennek az egésznek. – Akkor majd hívlak és találj ki valamit.

- Te meg ne felejtsd el, amiről beszéltünk. Csak semmi sietség. Már késő van a vacsorához. – Vigyorgott a képembe én pedig fülig vörösödtem és reméltem, hogy ebből Sergio nem lát semmit.

- Ezt még visszakapod. – Suttogtam mérgesen Bertonak, aki csak nevetett. A fenyegetőzéseimre mindig így reagál. Ezt már megszoktam. Beültem Sese mellé és elhajtottunk.

- Gratulálok. – Törtem meg a csendet.

- Mihez?

- Mihez? Az eredményhez… És ahhoz is, hogy nem keltél ki magadból. – Elmosolyodott.

- Elárulod mi az, amivel nem kell sietned? – Kíváncsiskodott.

- Semmi különös. – Ráztam meg a fejem. – Olyan, amivel amúgy sem sietek.

- Hm.

- Nyugi senki nem dönt helyettem. Nem vagyok befolyásolható.

- Igen, azt hiszem erre már rájöttem…

A másnap hamar eltelt. Túl hamar. Nem volt több nap, amit együtt tölthettük az utazásom előtt. Még velem volt, de máris hiányzott és vártam a napot, hogy újra láthassam. Reggel nagyon sokáig csak némán feküdtünk egymást ölelve. Egyikünk se vallotta volna be, de ez volt a mi búcsúnk. És az az egyetlen hosszú csók, amit a stadion előtti parkolóba váltottunk…

A másnapomat azzal töltöttem, hogy miközben Nonoval Skype-oltam Berto és a saját utazásomat intéztem. Szállást meg se próbáltam foglalni, mert anyuék biztos kiakadnának, ha nem hozzájuk megyek. Mindkét meccs Veszprémben lesz, de Norbit hiába győzködtem ő nem akart bezavarni a mi családi életünkbe, ezért nem fogadta el a meghívást. Beszéltem Bertoval is, aki még nemigen talált ki semmit, hogy hava is megy hétfőn.

- Ketyeg az óra. Húzz bele, mert a jegy nem visszaváltható.

- Olyan nincs.

- De most van. Úgyhogy gyerünk és javaslom, ne az utolsó pillanatban mond el neki, mert abból csak sértődés lesz.

- Jó-jó, oké. Hétfőn találkozunk, addig pedig vigyázz magadra.

- Rendben. Szia.

Az utóbbi időben annyit repültem, hogy teljesen hozzászoktam. Mondhatni rutinos utazó lettem.  A reptéren, most nem várt Nono. A szerkesztőségbe kellett mennie. Megbeszéltük, hogy majd az aréna melletti étterembe találkozunk. Béreltem egy nekem való autót és elindultam a meccsre, ami este hatkor lesz. Tudtam, hogy korán érek oda ezért ettem valamit. Ott találkoztam Nonoval is.

- Szia, te világutazó. – Állt meg az asztalomnál vigyorogva mire én felugrottam és átöleltem. – Uhh ennyire hiányoztam? – Kérdezte fuldoklást színlelve.

- Fogalmad sincs mennyire. Biztos nem maradsz? Dumálhatnánk.

- Nem, nem tényleg.

- Kár. De ha esetleg meggondolod magad, nyugodtan szólj. Amúgy mivel jöttél? – Néztem a háta mögé, de autó helyett egy megszeppent lányt láttam, aki bátortalanul integetett. Elléptem barátomtól és kérdőn néztem rá.

- Jaj ne haragudj-atok. – Mondta nekem az elejét és a végét már a lánynak. – Vitali bemutatom a barátnőmet, Tinát. Tina Ő itt a Vitalai, aki elsősorban a legjobb barátom és másodsorban a munkatársam.

- Szia. – Köszöntem egy hatalmas mosollyal, de döbbenten.

- Szia. Örülök, hogy megismerhetlek. Már nagyon sokat hallottam rólad.

- Remélem, Te nem rólam áradozol, miközben együtt vagytok. Ugye nem? – Néztem a barna hajú lányra, aki annyi idős lehetett, mint én. Kedvesnek tűnt és nagyon jól mutattak Norbival.

- Éppen hogy csak.

- Tudod Víta, hogy ő lesz az új fotós.

- Ohh. – Döbbentem meg. Ismét. – Hamar meglett az utódom.

- Ez még egyáltalán nem biztos. – Mondta a lány és láttam rajt, hogy kicsit kellemetlenül érezte magát. – Nehéz a nyomodba érni. – Tette hozzá és valahol belül ez elégedettséggel töltött el. Persze szerettem volna, ha egy normális és tehetséges fotóst tudnak találni rövid időn belül, de azt hiszem, mindenkinek jól esik az elismerés.

- És most már fotózni jöttél? – Kérdeztem.

- Nem. Nem. – Hárított egyből. – Csak figyelni jöttem. Tudom, hogy te vagy megbízva állandó fotósként a Veszprém meccsein és gondoltam megnézem, hogy helyezkedsz, és hogy tudsz ilyen jó képeket készíteni.

- Tőlem. – Vontam vállat. – De had mondjak valamit. Nem az számít, hol állsz, mert se ez, se a foci nem álló sport. Mindig lesznek olyan pillanatok, amiket nem tudsz elkapni, de ezt nem szabad kudarcnak megélni. Lehetőségek ezre áll előtted. Ha változtatom a helyem, az csak azért van, hogy minden játékosról tudjak néhány tiszta képet készíteni.

- Értem. – Mondta. – Köszönöm.

- Akkor mehetünk is. Gondolom, neked még beszélned kell a játékosokkal. – Néztem Nonora, aki bólintott. Összeszedtem a cuccaimat és befelé indultam párosuk mögött. Mindössze egy napja nem láttam Sergiot, de ahogy az összekulcsolt kezüket néztem szörnyen kezdett hiányozni. Más esetben talán jobban bírtam volna, hisz normálisan ma este már vele lehetnék, de ez most nem így lesz és talán ettől volt olyan nehéz. Elővettem a telefont.

- „Hiányzol” – Küldtem el neki az smst annak ellenére, hogy tudtam nem fogja megkapni. A zsebembe csúsztattam a telefont és igyekeztem nem letargiába esni. Tinával a pályára mentünk. A gépemet állítgattam és a gyülekező közönséget kaptam le néhányszor.

- Igaz, hogy te olyan sok sportolót ismersz? – Kérdezte.

- A munkám része. És enyhe túlzás, hogy ismerem őket. Attól, hogy valakiről olyan dolgokat tudsz, amit az egész világ is, attól még nem ismered.

- De hát egy spanyol focistával jársz.

- Igen együtt vagyok egy focistával.

- Akkor rengeteg hírességet ismerhetsz.

- Tina? Téged mi vonz ebbe a világba? – Kérdeztem miközben végig őt néztem. Nem igazán értette, hogy miért. – Fotóztál már megyei focicsapatokat meccs közben? Vagy az iskolád kézilabdacsapatát?

- Persze. – Majd kis szünet után mintha megértette volna. - Nem érdekből vagyok vele. – Mondta. Nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. Nem akartam azt, hogy a legjobb barátom egy olyan lánnyal legyen együtt, akit csak a sztárok a pénz és a csillogás vonz.

- Bocsi nem akartalak megbántani meg ilyesmi.

- Nem, nem. Ezt tényleg én kezdtem rosszul. Szeretem ezt csinálni és Norbit is. – Pirult el. Mondta, hogy ismerkedtél meg Sergioval és ez annyira mesebeli. – Elnevettem magam. Nem akartam, hogy olyan legyen az életünk, mint egy nyálas Hollywood-i tini film, de nem különösebben zavart, hogy a kívülállók így látják. Viccesnek tartottam.

Ma az elődöntőt játszották a Tatabánya Carbonex ellen, amit a Veszprém nyert nyolcgólos fölénnyel. Tina egyfolytában engem lesett. Képes voltam mindenkit kizárni és a munkámra koncentrálni, így nem zavart. Elköszöntem Nonoéktól holnapig. Tudtam, hogy nem érek haza a meccs kezdetéig ezért nem is siettem. Az első félidő második felére érkeztem meg. Ahogy beléptem futottam a kanapéhoz és beugrottam apám mellé.

- Üdv itthon tündérem. – Ölelt meg és nyomott puszit az arcomra, aztán kapcsolta is át a tv-t a meccsre, ami a 25. percben még sehogy se állt.

- Szia, apa. – Mosolyogtam rá, majd befutottam anyuhoz a konyhába miközben kibújtam a pulcsimból. – Szia, anyu.

- Szia, kislányom. – Ölelgetett meg. – Egyedül? – Kíváncsiskodott.

- Kit vártál?

- A barátodat.

- Mondtam, majd ha vége a szezonnak.

- Jó-jó csak már olyan kíváncsi vagyok.

- Látom. – Vettem el egy almát és haraptam bele.

- Kislányom. Gyere, mert lemaradsz a büntetőről, tőlem meg aztán kérdezheted ki mit csinált. – Kiabált be apu én pedig egy bocsánatkérő pillantás után visszafutottam a plazma tv elé. Nagy bánatomra a Sporting rúgta a büntetőt.

- Mi történt?

- Mit tudom én. A másik csapatból az a hosszú hajú kezezett vagy mi.

- Sergio?

- Hát, ha így hívják. – Vont vállat. A képernyőre szegeztem a tekintetem és vártam egy visszajátszást ugyanis a kommentátorok is azon tanakodtak, hogy vajon jogos volt-e a bűntető vagy sem. Még a 11-es rúgás előtt több kameraállásból is visszajátszották az állítólagos szabálytalanságot.

- Ez nem is volt kezezés. – Keltem ki magamból. – Hova a francba néztek ezek?

- Kislányom. – Horkant fel apa.

- Jó-jó, bocs, de akkor is. Nézd meg. Ez semmi nem volt. – Inkább lett volna az. Ezen Sese még jobban ki fog akadni. Persze a bűntetőt sikeresen értékesítették. És a pár perccel későbbi szabálytalan becsúszás feltűnően elkerülte a bíró figyelmét. – Még jó, hogy nem vagyok ott. – Ráztam a fejem és legszívesebben egy szép sor káromkodást zúdítottam volna a tévére.

- Ja hogy te ennek a csapatnak dolgozol?

- Igen apa. – Mosolyogtam.

- Ne haragudj, tudod, hogy nem vagyok naprakész.

- Naprakész?

- Na, jó tőlem még ez is túlzás.

- Semmi gond. – Mondtam miközben a meccset néztem. Sese beadását Pipita fejelte a hálóba ezzel kiegyenlítve az eredményt. Nagyon örültem. Fura volt így nézni a meccset. Hisz már két hónapja jóformán csak a pálya szélén álltam. Kettős érzelmek voltak bennem. Jó volt itthon lenni, de közben utáltam, hogy nem lehetek majd vele, ha vége a második félidőnek. Aminek végeztével a csapat 3-1-re megnyerte a meccset ezzel újabb három pontot hozzáadva az eddigihez.

- Vacsora! – Kiabált anyu.

- Szívem. Tudom, hogy nagy a ház, de az akusztika jó, úgyhogy nem kell üvöltened. – Ölelték át egymást én pedig a már megszokott helyemről néztem őket. Hirtelen még jobban hiányzott Sergio. És abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Nem törődve senkivel és semmivel a szobámba mentem, hogy nyugodtan tudjak beszélni vele.

- Te is nekem. – Mondta köszönés helyett, mikor felvettem a telefonom. – Utálom, hogy nem vagy itt. Remélem, tudod.

- Én is utálom. Gratulálok.

- Köszi

- A bírót meglincselték már?

- Nyertünk és ez felmentette a büntetés alól.

- Szerencséje. Jól vagy ugye?

- Kiheverem, de ha itt lennél gyorsabban menne. Mi újság otthon?

- Anyám már majd meghal a kíváncsiságtól, hogy megismerjen. Apám pedig mivel nem tudta a neved csak annyit mondott, hogy a „hosszú hajú”. Most vacsizunk.

- Akkor egyél.

- Ráérek.

- El tudom képzelni milyen sokat ehettél egész nap. Úgyhogy én most leteszem a telefont te pedig mész enni. Holnap pedig beszélünk. Szeretlek kicsim.

- Én is szeretlek.

Másnap a meccs korábban kezdődött. Most a szegeddel játszott a csapat és ugyan csak egy góllal, de nyert. Nono és Tina rendesen egymásba voltak gabalyodva egész meccs alatt, és ahogy néha őket néztem rájöttem, hogy nekem egyáltalán nem itt a helyem. Mindenki tartozik valahova, valakihez és bár van családunk, és vannak barátaink. De lehet valaki az életünkben, aki mindezt egyszerre jelenti, a szerelem mellett. Ha volt is még kétségem afelől, hogy jól döntöttem-e akkor, mikor Spanyolországba költöztem az most végleg eltűnt.

Alig hogy hazaértem csörgött a telefonom.

- Remélem, nem lemondani akarod a holnapi programunkat.

- Nem. Megyek.

- Szuper, de te miért nem örülsz?

- Liz miatt.

- Ugyan már. Kiakadt?

- Dehogy.

- Alig egy hét és elmondhatod neki hol jártál. Bocsi. Hívnak. Leteszem. A reptéren várlak. – Mondtam, és cseréltem a hívását Sergioéra…

Korán kellett indulnom, hogy időbe odaérjek és szerencsére sikerült is. A gép utasai közül egyből kiszúrtam Bertot, annak ellenére, hogy sapka és napszemüveg volt rajta.

- Nagyon hatásos az álca, de mondtam, hogy itt nem kell.

- Én azért inkább óvatos leszek.

- Ahogy érzed. Mit szólnál, ha bekapnánk valamit a gyűrű hajsza előtt? – Kérdeztem és már megfelelő étterem után kutattam.

- Nem ettél?

- Ha ettem volna, most itt szobrozhatnál, de nem mert csak bő 150 km után jön meg az étvágyam. Tehát?

- Menj. Menj. – Terelgetett valamerre. Én pedig irányba álltam.

- És? Van elképzelésed?

- Nem te mondtad, hogy az lesz, amiben majd őt látom meg?

- Dee, csak nem hittem, hogy megfogadod a tanácsom megjegyzés nélkül.

- Akkor élvezd ki a pillanatot. – Evett bele a reggelimbe.

- Héé. Kértél volna te is. – Vettem el a tányért már nevetve.

- Kaja irigy.

- Tudod mit tessék. Egyél te is, mert sose indulunk és van egy olyan érzésem, hogy ez tovább fog tartani, mint hittem.

- Ugyan, ti nők vagytok, azok akik túlbonyolítanak egy vásárlást.

- Francokat. Ha egy pasi elmegy a barátnőjével vásárolni, akkor megmondja, mit vehet meg és mit nem. Ellenbe, ha egyedül megy, azt vesz meg, amit akar. Így a pasis vásárlás kétszer annyi ideig tart.

- Meg fogom én ezt bánni. – Sóhajtott, amin én csak jót mosolyogtam. A beszólásért ennyi jár.

Egyik ékszerbolt váltotta a másikat. Néztünk modernt, hagyományosat, régimódit, simát és köveset, de Bertonak egyik sem tetszett igazán. Nem gondoltam, hogy túl sokat néztünk és az lehet a baj, csak egyszerűen nem találja azt ami Lizhez illik.

- Reménytelen. – Mondta a sokadik bolt után, de nem reagáltam rá. Az összes neves ékszerszalonba bevittem és még utaztunk is. Katalógusokat néztünk, de semmi. A harmadik boltnál pedig már nem is foglalkoztunk azzal, hogy kettőnket akarják összeadni. A zebránál várakoztam mikor megláttam az utca túloldalán egy régiségboltot, ami ékszerekre szakosodott. Annyira meg akartam nézni, hogy kis híján kivasaltattam magam egy terepjáróval.

- Hé, ne az életed árán. – Rántott vissza Berto.

- Bocs és kösz. - Mondtam miközben a lámpa zöldre váltott és már mentem is át. Homlokomat a kirakatnak nyomtam, hogy kicsit hűsítsem rajta, ezzel csökkentve a stressz okozta fejfájást. Egyszerre szúrtuk ki a tökéletes gyűrűt.

Reggel még nem hittem, hogy igaz a mondás miszerint a megfelelő gyűrűt megtalálni olyan nehéz, mint ideális társra lelni. Bementünk és lecsaptunk rá. Berto tisztában volt leendő menyasszonya méretével és ezt egy tőle elvett gyűrűvel alá is támasztotta. Biztosra akart menni, de az ékszerész mondta, hogy ha mégse lenne jó, ő nagyon szívesen állít rajta. Mint kiderült régi ékszereket javít fel, és egy különleges darabbal van dolgunk. Emellé eredetiség papírt is kaptunk, amivel igazolja, hogy az apró kis gyémántok egytől egyig igaziak. A bársonydobozt ajándékba kapta az ékszer mellé, bár a pénz nem számított. Megkönnyebbült, hogy megtalálta a megfelelőt. Beültünk egy étterembe, késői ebédre. Berto azt tervezgette, hogy fogja meglepni Lizt én pedig csak hallgattam. Örültem, hogy boldog és bármit rátettem volna, hogy Liz is az lesz.

Miután a gép felszállt hazaindultam. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy keresek egy járatot, ami Münchenbe megy, de nem akartam megbántani a szüleimet azzal, hogy nem köszönök el tőlük rendesen. Viszont már nagyon nehéz volt elviselnem Sese hiányát és ezt már nem csak én éreztem.

- Nagyon szereted? – Tette fel a kérdést anyu.

- Az nem kifejezés. – Mosolyogtam.

- És Ő is ott van Münchenbe? – Bólintottam. – Figyelj mi reggel úgy is elmegyünk, kérd át a jegyed egy korábbi gépre. Rossz nézni, ahogy szenvedsz. - Simogatta meg a fejem. – Tudod féltettelek. Nem tudtam, hogy megéri-e neked ilyen messzire menni egy fiúért.

- De anyaaa, hisz te is megtetted.

- Nem kislányom én nem. Apád tette meg értem.

- De te fordított esetben te is megtetted volna nem?

- Most azt mondom, igen. De akkor? Nem biztos, hogy olyan fiatalon lett volna elég bátorságom. Álomvilágba éltem. Apád volt az, aki két lábbal állt a földön. Te ugyanolyan vagy, mint Ő. Ha nekem kellett volna itt hagynom mindent, ha az enyém lett volna a döntés, akkor az könnyen az álmom végét okozhatta volna. – Mondta. Tudtam, hogy ez mit jelent, de azt is tudtam, hogy Ő is megtette volna apáért, amit ő tett érte.

Megfogadtam a tanácsát és átkértem a jegyem. Az estét együtt töltöttük és reggel elköszöntünk.

A repülőút hosszabbnak tűnt, mint Spanyol ország oda vissza. A reptéren fogtam egy taxit és a szállodába vitettem magam, de a recepciós nem volt hajlandó kiadni egy szoba számot se. Sőt még az emeletet se. Hiába volt kártyám, miszerint a club fotósa vagyok. A liftajtó nyílt és Xabi lépett ki rajta.

- Hola! Téged az ég küldött. – Támadtam le.

- Vitali? Neked… Te csak nem délután jössz?

- Úgy volt, de hiányzott a lökött hátvédetek.

- Hát lesz meglepetés. – Vigyorgott. – Nem is tudom, hogy bírta ezt ki. Harmadik emelet, 124-es szoba.

- Köszönöm. Majd találkozunk. – Mondtam és már nyomtam is az emelet gombját. A szívem úgy dübörgött a mellkasomba, mint amikor először találkoztam vele. Keresnem se kellett. Akkor lépett ki az egyik szobából és mikor felém nézett nem nagyon hitt a szemének. Csak akkor fogta fel, hogy tényleg itt vagyok, mikor már az ölébe voltam és szorosan öleltem őt.

- Soha-soha többet nem akarok távol lenni tőled. – Suttogtam, mielőtt ajkunk összeért…