32 - Szerelem net

Szijasztok!

Legközelebb majd igyekszek pontos lenni!

Valahogy az mostanában nem megy! :$

Ezért nem is tépem a szám! Biztos utáltok már! XD

Remélem tetszeni fog.

A véleményeket várom.

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Kiérve az edzőközpontból körülnéztem a parkolóba. Ahova menni szerettem volna oda Sese kocsija túl feltűnő. Így azt nem is vettem számításba. A taxi megint csak nem a legjobb megoldás a tömegközlekedés pedig önmagában tervromboló.
- Az, kinek a kocsija? – Mutattam egy közel 15 éves II-es golf felé.
- Az? Az valamelyik karbantartó srácé. De miért is? Nem most jött rád a VW őrület ugye?
- Nem. Hibbant. – Löktem rajt egy kicsit. – Akkor se leszek Audi fan.
- És ha kapsz tőlem egyet.
- Ramos. – Sziszegtem a nevét. – Eszedbe ne jusson nekem kocsit venni.
- Jó-jó. – Védekezett felemelt kézzel vigyorogva. Mire csak megforgattam a szemem. – Szóval miért is érdekel minket az a kocsi?
- Mert szükségünk lesz rá.
- Minek? Itt az enyém.
- Az nem jó. Ahova…
- Mert Audi? – Kérdezte felháborodva.
- Isteneeeeeem! - Néztem fel az égre. – Mit vétettem?
- Héé, azért ilyen szörnyű nem vagyok. – Nézett rám aranyosan.
- Igazad van. Csak sokkal szörnyűbb. - Nevettem. – Na szóval, ahova menni szeretnék oda a te szeretett sportcsodád túl drága.
- Miért? Hova akarsz menni?
- Ki Madridból! A külvárosba. Ahol nincs luxus és csillogás. Egyrészt, mert errefelé nem nagyon hiszem, hogy találunk olyat, akinek szüksége van kereset kiegészítésre. Másrészt, pedig ha a kép olyan helyen készül ahol nem egy három emeletes mini palota a háttér, hanem egy romos tömbház valószínűleg többet fognak foglalkozni azzal, hogy vajon mit kerestél te ott, mint azzal, hogy ki lehetek én.
- Félrevezetjük a sajtót? – Nézett rám nagy szemekkel.
- Részben. Ez így elég sok fejtörést fog okozni, mert nem fogják tudni, hogy mit kerestél ott. Engem, vagy valami teljesen más okból mentünk oda együtt. A lényeg, hogy nem fognak oda behatárolni ahol valójában vagyok.
- Imádom, hogy ilyen okos vagy. – Nyomott puszit a homlokomra.
- Köszi. Megyek, megkeresem a kocsi gazdáját.
- Ne menjek veled?
- Nem kell. Mindjárt jövök.
- Aha, persze. – Kiáltott már utánam.
- Fogadunk? – Kérdeztem vissza.
- Állom. Ha sikerül én főzöm a vacsit.
- Elfogadva. – Vigyorogtam és sietősen lépdelte befelé. Akkora mázlim volt, hogy pont a kocsi tulajába sikerült belebotlanom. Egy nálam alig idősebb fiú volt, aki teli tankért oda is adta a kulcsokat és megígértem, hogy két óra múlva mire lejár a munkaideje visszahozom a verdát, egybe és sértetlenül.
- Az szép, ennél gyorsabban én is csak futva értem volna vissza. – Mondta elismerően Sergio. – Miért adta oda?
- Titok. Tied a vacsi. – Mosolyogtam szélesen a hátvédre. Ki akartam kerülni, de nem engedett, a kocsi és közé szorultam. Pimaszul a képébe vigyorogtam.
- Csak nem féltékeny vagy?
- Ami azt illeti, de igen.
- Nyugi édes. Már most többet kaptál belőlem, mint eddig bárki. – Mondtam és megcsókoltam. Én akartam olyan hatást elérni nála, amit megint Ő érte el nálam.
- Me- menjünk, mert csak két óránk van. – Indultam el a vezető felőli oldalra és igyekeztem csillapítani lábam remegését.
- Ne vezessek? – Kérdezte vigyorogva.
- Kizárt, hogy ezt vezesd. Ez egy érzékeny darab, nem neked való.

- Oké. – Ült be az anyósülésre.
Röpke fél óra alatt kint voltunk a városból. Itt nem volt csillogás se modern épületek. Szebbnél szebb autók. Itt a szegénység uralkodott. Elhanyagolt, gazos közterek. Kátyús utak, omladozó falak. Főleg ez jellemezt, a környéket. Itt a boltok kirakatain rácsok voltak. Az iskola inkább hasonlított egy elhagyatott gyártelepre, de a pályáján mégis boldogon rúgták a labdát a gyerekek. Rengeteg olyan embert láttam, aki rászorult volna a pénzre, de olyat kerestem, aki igazán megérdemli. Egyik utcából a másikba mentem és végre megpillantottam, akit kerestem. Leparkoltam az út szélére. Sese összevissza kapkodta a fejét. Elmosolyodtam.
- Ott. – Mutattam egy bolt felé, aminek a kirakata előtt egy kisfiú állt, hátizsákkal a hátán. A ruhái sokkal nagyobbak voltak, mint a mérete. Szívszorító látvány volt, ahogy a rácsokba kapaszkodva vágyakozóan nézte azt a focilabdát, amit valószínűleg a család nehéz anyagi helyzete miatt nem kaphat meg. Ez is egyfajta börtön, ami elzárja előle a lehetőséget, ami esélyt se ad, hogy azzá váljon, amire a szíve mélyén vágyik. Hány ilyen álom foszlott már szerte szét és hány tehetség kallódott már el, csak azért, mert nem volt lehetőségük. Az itteni iskolákban sokszor labdára se telik. Kinyitottam az ajtót.
- Hé, hova mész?
- Hova? Hova? Oda. – Biccentettem a bolt felé. – De egyedül. Majd szólok, ha jöhetsz. Kiszálltam és átfutottam az úton. Mielőtt benyitottam volna az üzletbe, megnéztem a kisfiút. A szemei szinte ragyogtak. Kíváncsi voltam rá mire gondolhat. Mosolyogva léptem be a nem túl nagy üzletbe.
- Jó napot. – Köszöntem.
- Jó napot. – Lelkesült fel az eladó fiú. – Miben segíthetek?
- Focilabdát szeretnék. – Mondtam.
- Melyiket? – Mutatott a falon lévő tartóba néhány labdára.
- Azt ott a kirakatba.
- Nem választana ezek közül?
- Nem, nem. Nekem az kell. – Úgy éreztem, hogy az a focilabda és a sötétbarna szemű kisfiú már sok passzt, cselt és gólt éltek át együtt gondolatban.
- Nem győzhetném meg?
- Miért olyan fontos az a labda?
- Nem nekem. A kis Raúlnak az. Minden nap megáll itt, és hosszú perceken keresztül nézegeti. Nem szeretném megfosztani ettől. Bár nem az övé, de mindenki az első labdájához ragaszkodik a legjobban. Neki ez az, még ha csak gondolatban is. – Mondta a srác. El se hittem. Végre egy eladó, aki szereti is a sportot. Ezt utáltam otthon. A hasonló boltokba beállítottak valami szőke cicababát, aki azt se tudta hányan vannak egy focicsapatban.
- Akkor ugyanazt gondoljuk. Raúlnak szánom a labdát.
- Ismered?
- Nem, de szeretném, ha valóra válnának az álmai.
- Akkor se értem. – Rázta meg a fejét.
- Maradjunk annyiban, hogy soha nem lettem volna fotós, ha nem kapom meg az első fényképezőgépemet.
- Értem. Akkor ez esetben nagyon szívesen. Az eladó elemelte a helyéről. A kis Raúl pedig szomorúan követte a mozdulatát. Egy sajnálom pillantást küldött felé és táskába tette az ajándéknak szánt tárgyat. Kifizettem.
- Véletlenül nincs valami tartós filced? – Kérdeztem.
- De van.
- És kölcsön adod? Pár perc és visszaadom.
- Persze. – Mondta és már katatott is utána a fiókjába.
- Köszönöm. – Mosolyogtam mikor a kezembe, nyomta és kiléptem az üzletből.
A kisfiú már búsan baktatott hazafelé.
- Szia Raúl. – Köszöntem neki mikor mellé értem.
- Szia. – Viszonozta meglepetten.
- Tudom, nem ismersz, de szeretnék adni neked valamit. – Közben intettem Sergionak, hogy jöhet.
- De az anyukám azt mondta, hogy idegenektől ne fogadjak el semmit.
- Megértem. – Mosolyodtam el. – Akkor fogadd el tőle. – Mutattam az érkező focistára. Raúl csillogó tekintettel bámulta a hátvédet és nem hitt a szemének. Sese pedig fejét csóválva mosolygott.
- Hihetetlen vagy. – Suttogta a fülembe.
- Te, te, te… Sergio Ramos vagy.
- Így van. Ő pedig a barátnőm Vitali. – Mutatott be neki. A kezébe adtam a labdát és a filcet, hogy írj alá. Miután megtette, Raúl felé nyújtotta.
- Ez az enyém? – Bólintott.
- Ne add fel az álmaid. Akkor se, ha úgy érzed, nem bírod tovább. Ha igazán akarod és elég kitartó vagy sikerülni fog, amit szeretnél. – Mosolyogva hallgattam. Ha nekem mondjuk Zizou mondja ezt annak idején, akkor nem biztos, hogy fotós leszek. Raúl az aláírást nézte.
- De ha én ezzel focizni fogok, eltűnik az írás. – Szomorodott el.
- Lehet, hogy nem fog látszani, de nem tűnik el. Te tudni fogod, hogy ott van, és ha más nem is te látni fogod. És itt bent mindig ott lesz. – Mutatott Sergio a kisfiú mellkasára, mire mosolyogni kezdett.
- Köszönöm.
- Szívesen.
- Kérhetünk tőled valamit? – Néztem rá.
- Miiit? – Csodálkozott el.
- Készítenél rólunk egy képet? – Emeltem fel a gépet.
- De én nem tudom, hogy kell.
- Megmutatom. – Mondtam és beállítottam a gépet a fényviszonyoknak megfelelően és sorozatfelvételre állítottam. Egy gombnyomással így 10 képet fog készíteni, amiből biztos lesz egy használható. Megmutattam Raúlnak, hogy mit nézzen, és melyik gombot nyomja.
- … Érted? – Kérdeztem mire lelkesen bólogatott. – Az a lényeg, hogy ne mozgasd nagyon. Oké?
- Aha. – Mondta és látszott rajta, hogy élvezi. Annak idején én is ilyen izgatott voltam és a mai napig imádom a munkám.
- Szuper. – Borzoltam össze a haját és hátrébb mentünk.
- Nem Sergio. Nem pózolunk. Természetesek leszünk.
- De nem tudok. Fényképeznek.
- Ha a pályán ki tudod zárni akkor itt is.
- Az más.
- Dehogy más. – Nevettem.
- Mikor nyomhatom? – Kiabált oda az újdonsült kis fotós.
- Majd szólok. – Feleltem.
- Fordulj felém és nézz rám.
- Arról volt szó, hogy nem pózolunk.
- Nem is. – Vigyorogtam.
- Ez a mosoly. Már megint mire készülsz? – Méregetett összevont szemöldökkel. Hogy én? Még a feltételezés is sértő…

- Raúl most. – Szóltam a kis srácnak és ezzel egy időbe megböktem Sergio hasfalát mire ugrott egyet. Én nevettem, mert hihetetlen aranyosnak tartottam, hogy a kemény focista ennyire érzékeny testrésszel rendelkezik, ami nem mellesleg hihetetlenül sexy. Sese is elvigyorodott és magához ölelt.
- Gonosz vagy. – Mondta a számba.
- Tudom, de kész vannak a képek. – Adtam egy gyors csókot a szájára és kézen fogva sétáltunk vissza a kis fotóshoz. Visszanéztük a képeket.
- A csók egész jó! – Mondta.
- Héé! Mi az, hogy egész jó? Ez nem csak simán egész jó, hanem nagyon jó. – Mondtam tettetett felháborodással.
- Igen! Szépek vagytok. – Mondta Raúl pirulva.
- Köszi kisöreg. Látod? Ő tudja mi a jó. Figyelj csak, ha nem jönne össze a foci, fotósnak elmehetsz. Egyébként ezt nem adjuk a sajtónak. – Jelentettem ki és tovább lapoztam.
- Akkor ezt. – Állított meg egy olyan képnél, amin mindketten nevettünk, de még nem voltunk túl közel egymáshoz. Erről csak az sütött, hogy boldogok vagyunk. Ezen a képen őszinték az érzelmeink még akkor is, ha kellett egy kis segítség. Kivettem a memória kártyát és átraktam a Tab-omba. A képeket áthelyeztem és azt, amit a nyilvánosságnak szántunk beillesztettem a photoshop programomba.
- Nem ér a képet megbuherálni. – Ölelt át.
- Szívem. Ciki lenne, ha egyből azzal kezdenénk, hogy vajon ki azaz F. W. – Mutattam a bal alsó sarokba ahol ott díszelgett a monogramom.
- Igaz. – Vigyorgott. – És visszament Raúlhoz beszélgetni. A képet egy megformázott pendrivera másoltam és elrakva a táskámba a Tab-ot a fiúkhoz mentem.
- Ugye feljöttök? Ha anya nem lát titeket, nem hiszi el, hogy tőletek van a labda. – Mondta és tudtam, hogy igazat mond. Kézen fogtam Sergiót és elindultunk a kisfiú után.
- Nyugi nem fogok ebből sportot űzni. – Nyugtattam meg. Tudtam, hogy ez azért neki nem olyan egyszerű. Nem laktak messze. A bolttól számolva a harmadik tömbbe azon belül pedig a negyediken. A 11-es ajtó zárjába dugta a kulcsát és fordította el, majd benyitott.
- Anyaa! Megjöttem. – Dobta le a táskáját. Mi illedelmesen megálltunk az ajtóba és vártunk.
- Kisfiam. Ne olyan hangosan a húgod alszik. – Jött ki az anyukája, valószínűleg a konyhából, mert konyharuhával törölgette a kezét. Sötét haja a feje tetejére volt tűzve és néhány kósza tincs keretezte spanyolosan barna bőrét.
- Nézd, mit kaptam. – Dugta az orra alá a labdát.
- De… Kitől? Honnan? Mondtam, hogy nem fogadj el semmit senkitől.
- Nem idegen volt. Nézd. – Fordította az asszony felé a dedikálást. – Sergio Ramos adta nekem.
- Jaaj, kicsikém. – Hallottam a hangján hogy nem hisz neki és teljesen tanácstalan a dolgot illetően. Aztán felnézett és meglátta mosolygó, ölelkező párosunkat.
- Látod anya? Nem hazudtam.
- De, de… Maga… Tényleg… - Dadogta a nő és Sergio, a segítségére sietette, azzal, hogy megszólalt.
- Igen asszonyom, én vagyok.
- De hát miért? Jaj elnézést. Kérem, jöjjenek beljebb. Foglaljanak helyet. – Tettük, amit mond. A ház belül tiszta volt és rendezett. Mondhatni egy színfolt volt a lakótelep szürkeségében.
- A barátnőmnek köszönhetően. – Húzott közelebb magához. – Raúl megérdemelte azt a labdát. És van itt még valami. – Nézett rám, hogy folytassam.
- Ezen egy kép van, amin mi vagyunk és a sajtó meg van érte veszve. – Nyújtottam oda neki.
- Vitali nem Spanyol és nem is híres. Szeretném megvédeni őt attól, amivel az én életem járt, ameddig csak lehet. De mondhatni hajtóvadászat indult ellenünk, hogy valaki készítsen egy normális képet. Komoly pénzösszeget ajánlottak fel érte és Raúl volt, aki lefotózott minket. Önnek annyi a dolga, hogy beviszi a Marca szerkesztőségébe, és nem adja el a képet 900 euro alatt.
- Ez az összeg maguknak biztos nagyobb segítség, mint bármelyik lesifotósnak. – Fejeztem be.
- Én, én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon hálásak vagyunk, mindenért. Igazán köszönjük.
- Nagyon szívesen. – Mondtuk egyszerre és felálltunk.
- Már mentek is? – Szomorodott el Raúl.
- Mennünk kell. Vissza kell vinni a kocsit. Örülünk, hogy megismertünk. Maradj mindig ilyen – Mondtam, és hagytam had, köszönjön el Sergiotól.
- Tudod? Nem adjuk fel. – Mondta neki.
- Soha. – Húzta ki magát a kissrác.

Már csuklyával a fejünkön léptünk ki az utcára. Nem kockáztattuk a lehetőségüket. Most az egyszer reméltem, hogy holnap címlapon leszek. Visszafutottam a boltba a filccel és csatlakoztam útitársamhoz. Az úton egy szót se szólt csak nézett.
- Mit nézel? – Kérdeztem, mert már zavarba voltam.
- Csak csodállak?
- Mi? Csodálsz? Miért? – Kérdeztem, mire egy kósza tincset a fülem mögé tűrt.
- Fogalmam se volt, hogy erre készülsz.
- Semmiség. – Rántottam meg a vállam.
- Semmiség? Van fogalmad róla, hogy mekkora örömet okoztál annak a kisfiúnak és mekkora segítség az a pénz a családnak?
- Van, de az örömet nem én okoztam, hanem te.
- Ha te nem vagy én nem megyek oda. És figyeltem kis csávót, a fotózás legalább akkora örömet okozott neki, mint a labda.
- Jó ezen nem vitázom. – Mosolyogtam és befordultam egy benzinkútra.
- Ide miért?
- Teli tankért.
- Ahaa szóval ez volt az ára.
- Ez bizony. – Szálltam ki a kocsiból és a kutas már jött volna segíteni.
- Köszönöm, megoldom. – Kiáltottam neki oda. Nem hiányzott, hogy megismerjék Sergiót pont most. Egy bekamerázott töltőállomáson.
- Te tudsz tankolni?
- Hú, mert ehhez aztán kell egyetem. Nem nézed ki belőlem? És különben is. Szeretem a benzin illatát. – Arcát elnézve megint csak meglepődött. Komolyan nem tudom milyen kirakati babákkal járt eddig. Mindegy.
- Fizetem. – Mondta.
- Hehe… Nem. – Mondtam és visszaraktam a tanksapkát. A kocsit megkerülve indultam a kasszához és még visszanézve kinyújtottam rá a nyelvem. Persze. Jóformán nála lakok és még ezt is ő fizesse. Hát hogyne. Van nekem saját keresetem. Visszavezettem az edzőközponthoz és sértetlenül, teli tankkal adtam vissza a kicsikét. Meg is dicsértem a gazdájának és megbeszéltük, hogy majd egyszer kivesézzük a VW-en szerelem kérdését.
Mikor hazaértünk Sese egyből a konyhába vetette magát, én pedig tudván, hogy holnap az átmozgató edzés után a szállodába fog aludni inkább vele töltöttem azt az időt is, amit főzőcskézéssel töltött. Felültem a konyhapultra, és ellenben vele én nem lopkodtam csókokat, viszont ő igen. És nem egyszer feledkezett volna bele ajkaim kényeztetésébe, így kénytelen voltam én észnél lenni és figyelmeztetni. A vacsora valami isteni volt. Hülyeség volt, amit Liznek mondtam a nemzeti konyhával kapcsolatban, de az akkor épp jó volt terelőnek.
Egy újabb összebújva töltött éjszaka után bevállaltam a reggelit. Épp falkómásan a tejeskávémat iszogattam és vártam, hogy elkészüljön a tükörtojás mikor valaki eszeveszett csengetésbe és kopogásba kezdett. Gondoltam csak bennfentes és jó barát lehet, ha tudta a kapukódot. Félrehúztam a serpenyőt. Sergio még valahol ott fent pepecselt. Az én öltözékem se volt vendégváró, de kezdtem komolyan félteni az ajtó épségét. A pólóm eltakart a rövidnadrágom és a hajam is kócos volt ezért azt felgumiztam. Ennyi többet nem tudok kihozni magamból. Nem állt szándékomba szélesre tárni az ajtót, de ahogy lenyomtam a kilincset az kivágódott. Hoppá.
- Mégis hogy a francba képzeled azt, hogy ejtesz engem egy ilyen tini kurva miatt. – Hadarta dühösen a számomra nem túl ismerős nő. Rám se nézett csak fel alá járkált és sértegetett. Mondjuk ő, azt hitte Sergionak. Felvettem az újságot, amivel rám rontott és nyugtáztam, hogy bizony címlapra kerültünk. Az is ott volt, mennyit kapott érte a szerencsés, de persze a nevük nem volt teljesen kiírva a személyiségi és az esetükben „vagyonvédelmi” okokból. Ledobtam az újságot és újra, az idegbeteg nőre néztem.
- Azért levegőt vegyél. – Mondtam mire megdermedt és végre elhallgatott. – Mond csak, nem égette a nyelved, amit mondtál?
- Teee… - Hú micsoda felismerés. – Ezt nagyon meg fogod bánni.
- Nem értelek. Azt se tudom ki vagy.
- Sergio barátnője vagyok.
- A volt barátnőm. – Jött le a lépcsőn az imént említett és meg se állt, míg mellém nem ért, hogy átöleljen. – Lara ő itt Vitali a barátnőm és azt hiszem neked semmi keresni valód nincs itt.
- Ó te vagy Lara. Aki olyan szánalmas módon próbált minket összeugrasztani? Elárulom ehhez te nagyon kevés vagy.
- Sergio vedd már észre, hogy csak kihasznál, csak a pénzed kell neki…
- Ezt most fejezd be. Nincs jogod ehhez. Nem ismered.
- Ahogy te se. A szegénynegyedbe szedted össze. Mégis mit vársz tőle? Az ilyenek csak pénzre hajtanak.
- Nem hallottad, amit mondtam? Fejezd be és tűnj el a házamból. Nem akarom, hogy Vitali vagy akár az én közelembe legyél.
- Jól van. Oké. Elmegyek, de ne mond, hogy én nem figyelmeztettelek. – Mondta és villám gyorsan elviharzott. Az egész ház beleremegett abba, ahogy becsapta az ajtót.
- Sajnálom. Nem hittem, hogy képes lesz idejönni.
- De megfordult a fejedbe. – Bólintott. – Mindegy, nem érdekel, de azért a kapukódodat változtasd meg.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Tényleg sajnálom.
- Sese nem kell. Lepereg. Tudod messziről jött ember, azt mond, amit akar.
- Szeretlek. – Simította arcomra a kezeit.
- Tudom. Én is szeretlek. – Kapaszkodtam meg a kezeibe.
Befejeztem a reggelit és meg is ettük. Megbeszéltük, hogy átmegyek Lizékhez edzés után és ott is töltöm az éjszakát a meccsen pedig találkozunk.

Ramos és titokzatos barátnője

A nagy fotóvadászat sikerrel járt és egy olvasónk kapta lencsevégre a boldog párt Madrid külvárosában egy lakótelepen. A kép önmagáért beszél a Real Madrid hátvédje boldognak látszik, ahogy fiatal barátnője is, akiről egyenlőre csak annyit tudunk amennyit a kép elárul.
Származásáról, hovatartozásáról semmit nem tudni. A képről ítélve okunk van feltételezni, hogy talán a hölgy ott él, de az is lehet, hogy okkal mentek oda mindketten. Az érintett focistát nem tudtuk megkérdezni, de a BL soron következő mérkőzése után erre is sort kerítünk. Addig pedig hasonlítsuk össze a hátvéd exét és új barátnőjét…

Na ez az, amire nem voltam kíváncsi. Nagyjából semmibe nem hasonlítok rá. Se külsőleg, se belsőleg. Így innentől az újság nem is volt olyan érdekes és ez volt az utolsó, hogy bármilyen cikket is elolvastam magunkról. A kép megvolt a terelés bejött és egy darabig úgy élhetjük az életünk, mint az átlag híres emberek. A „szenzáció” most lefoglalja őket egy időre.
Nehezen vettem búcsút tőle, de muszáj volt. Miután feszállt a buszra a telefonomról átküldtem neki azt a képet amire azt mondta, hogy egész jó és ezzel búcsúztam tőle el arra a kis időre.

Szeretlek

22 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!

Bocsi megint késtem, de legyetek rám büszkék, mert telefonon írtam meg a fejezet felét! És ennyi karaktertől már olyan lassú mint egy csiga! Na meg gondoltam ha már ennyit kellett várnotok nem hagyok akkora függővéget. És biztos rövidebb a rész mint szokott lenni, de itt még ebbe se vagyok biztos! Mindegy nem csipogok!

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást!

Puszi:

Vii

Nem mondott semmit. Nem mondta, hogy tényleg ő-e az, akit én keresek, de nem is kellett. Nekem elég volt, hogy a szemébe néztem. Az emlékeimbe véstem azt a szempárt, amit álmaimba láttam, ami megdobogtatta a szívem. Az pedig, hogy velem maradt elég volt, hogy biztos legyek benne ő az, aki mellett a helyem van. Mellette biztonságba érzem magam és még számomra is megmagyarázhatatlan módon, ragaszkodom hozzá.
Nem mertem elaludni, féltem, hogy ez is csak egy álom, hogy nem a valóság. És ha nem az, akkor én inkább örökké aludnék mintsem újra nélküle, kelljen eltöltenem akár egy percet is. Azt mondta, nem tűnik el. Megígérte, én mégis féltem így kitartottam. De a fápradtság legyőzött. Talán ha nem ittam volna annyit. Azonban nem aludtam olyan mélyen, hogy teljesen kizárjam a külvilágot. Éreztem, ahogy megmozdul, erre kipattantak a szemeim, és a keze után kaptam.
- Cris ne menj el. – Kértem halkan és a szoba félhomályában láttam csodálkozó arcát. Úgy éreztem magyarázattal, tartozom, hisz nem mutatkozott be. Talán ezt is csak azért nem tette, mert nem tehette. Ahogy ő nem ringat álmokba engem nekem se szabad őt, hisz nem azért tudom a nevét, mert emlékszek. – Láttalak. A stadionban. Te voltál, aki rúgta az első gólt.
- Ott voltál? – Kérdezte. Bólintottam. Talán ő volt, aki a játékos kijárónál állt és figyelt. Talán már előbb is vele lehettem volna.
- Nem tudtam hova mehetnék. Emlékezni akartam, azt hittem ott sikerül és bár nem tudtam, hosszú idő után ott éreztem először jól magam. A neved nem mondott semmit, de mikor a szemedbe néztem, tudtam, hogy te vagy az, aki az álmaimba jár, és bár nem mondhatod, de én érzem, itt bent, hogy te sokat jelentesz nekem. – Mondani akart valamit, de leintettem. Bármi is lett volna az, nem voltam rá készen. Igaza volt. Magamtól kell megtalálnom a válaszokat az elveszett emlékeimbe. Viszont egyedül ez már sok voltam nekem. Féltem attól, hogy soha nem fogok emlékezni, és ki tudja, hány olyan ember van, az előző életembe, aki szeretett és talán hiányzom neki. Abban se voltam teljesen biztos, hogy Cris az e nekem, akinek én gondolom, aki iránt azt érezhetem, azt a szerelmet, amit nem felejtettem el. Bárhogy is, ezt még nem akartam tudni, de valójában arra se voltam felkészülve, hogy megtudjam ő az akivel megosztottam az életem. – Nem kell mondanod semmit, csak maradj velem. – Néztem rá és a könnyeim megint csak útnak eredtek. Egy dologtól féltem még nagyon, a magánytól. Nem akartam egyedül maradni. Az utóbbi hónapokban sokat voltam egymagam és mikor Máté velem volt se éreztem máshogy. Lehet, hogy csak idő kellett volna neki, még idő. Hisz nem voltam vele. Ő már egyszer eltemetett, talán túl mélyre. Ha maradtam volna… De képtelen voltam. Hazudott nekem. Hagyta, hogy azt higgyem, senkinek se számítok és vele kapcsolatban, ugyanezt érzem. De ez most más. Itt van Cris és érzem, hogy Ő törődik velem és lehet, hogy önző vagyok, de szükségem van rá. Nagyon is. És nem akarom elengedni. – Kérlek. – Húzódtam felé és kértem a sírástól suttogva, mikor már hosszú ideje nem szólt egy szót se. – Kérlek. – Mondtam újra akkor már egészen közel hozzá.
- Nem megyek sehova. Veled maradok. – Mondta és én ugyan kicsit félve, de hozzábújtam. Szükségem volt az ölelő karokra, amik nem azért fonódtak körém, mert én akartam, hanem mert valahol azt éreztem ő is vágyik arra, hogy közel legyek hozzá. Sokkal közelebb. Szerintem csak azért nem zavarodtam még jobban össze, mert már így is teljes káosz volt a gondolataimba és az érzelmeimbe is. Hanyatt dőlt az ágyon és én az oldalához bújtam a fejem pedig a mellkasára tettem. Nem zavart, hogy ilyen közel vagyok hozzá és őt se. Olyan volt, mintha ez így lenne természetes. Ezután hamar elaludtam és altató nélkül sikerült mélyen, álmatlanúl töltenem az éjszakát…
Mikor ébredezni kezdtem, és a tegnap emlékei bekúsztak a tudatomba mondhatni úgy riadtam fel, de minden félelmem felesleges volt. Cris mosolyogva figyelte, ahogy álmosan, kócosan tudatosul bennem, hogy itt van mellettem. A szám önkéntelenül húzódott mosolyra hisz betartotta a szavát, mellettem maradt és ez jó érzéssel töltött el. Örültem, hogy végre nem ébredek egyedül.
- Jó reggelt.
- Neked is. – Nyújtózkdtam.
- Kipihented magad?
- Úgy érzem. – Feleltem. És megakadtam akár egy film. Most hogyan tovább? Hova tovább? Ki nem mondott kérdéseimre azonban megkaptam a választ.
- Han… - Kezdte. – Ööö Noémi. Emlékszel még Mirandára? – Bólintottam.
- Tegnap este szerettem volna beszélni vele, de nem értem el.
- Értem. És nagyon ellenedre lenne, ha elmennénk ma hozzá? Ő biztosan többet tud, segítene neked, mint én. – Mondta. És a hangjába volt valami elégedetlenség ezzel kapcsolatban. Valami tehetetlenség. – Meglátjuk, Ő mit tanácsol, és utána majd meglátjuk hogyan tovább, de innen mindenképpen elviszlek. – Fejezte be. Én pedig csak bólintottam, hogy megértettem. Mindegy mit csinálunk, vagy hol vagyunk, ha vele lehetek.
- Elmegyek a kocsiért, míg végzel. Egy óra múlva lent találkozunk a hotel előtt. – Elég rémült arcot vághattam, mert közelebb lépett hozzám, egyik kezét az arcomra simította és mélyen a szemembe nézett. Örült táncba kezdett a szívem, mind a nézéstől, mind az érintéstől. – Bár bebizonyíthatnám, hogy mennyire is vagy fontos nekem. – Mondta halkan. – De nem lehet, így csak a szavam van. Most én kérlek. Kérlek, bízz bennem. Higgy nekem. Nem foglak itt hagyni és nem foglak egyedül hagyni. Pedig nagyon nehéz így melletted lennem. Mégsem teszem, mert ahogy én neked úgy te is fontos vagy nekem. – Mondta. A keze lehullott rólam és hátrébb lépett. Tenyere nyomán égett az arcom és fájt a hiánya és testének meleg is, amit éreztem olyan közel volt hozzám, tegnap óta már nem először. Tudnom kellett volna, hogy ha ő az akit szeretek, amibe egyre biztosabb vagyok, akkor ez neki is nehéz és nem én vagyok az egyetlen aki szenved, hanem ő is és még kitudja ki vagy kik éreznek ugyanígy.

- Én, én szeretnék. És azon leszek, csak… - Kezdtem, de félbeszakított.
- Tudom. Erről te nem tehetsz. – Mosolygott rám, de a szeme nem arról árulkodott, hogy boldog lenne. Mérges volt. Haragudott. És nekem fogalmam se volt arról, hogy miért. – Lent várlak majd. – Nyomott puszit a homlokomra és felvéve kabátját elment. A fürdőbe mentem és megint letusoltam. A vízsugár alatt, mint minden napom minden percét gondolkodással töltöttem. Kerestem a magyarázatot, a válaszokat a kérdéseimre. Szerettem volna kitisztítani az agyam, megszabadulni a rengeteg kérdéstől, amik a hetek során felgyülemlettek. Lehet, hogy a kérdések alatt ott vannak a válaszok, de olyan sok van, hogy képtelen vagyok hozzájuk férni. Annyi a ha, és a talán. Az emberek azokkal a dolgokkal, amik így kezdődnek nem is szívesen foglalkoznak, mert az olyan mintha nem lenne. Nekem pedig ebből áll az életem… Elzártam a vizet és egy törölközőt magam köré tekerve mentem a szobába, ami rémisztően üres volt. Remegő sóhajom elárult mindent, de nem szabadott arra gondolnom, hogy nem jön vissza értem. Megígérte. Miért hazudna? És Máté miért hazudott? Azt ígérte sosem hagy egyedül és vigyázni fog rám, de nem így volt. Nem, nem. Nem gondolhatok arra, hogy Cris is hazudik. Elővettem az utazótáskámból néhány ruhát és felöltöztem. Az idő ellenem volt. Olyan lassan telt, hogy félő volt már, hogy visszafelé halad. Az óra bámulásával nem mentem sokra. Összepakoltam a kevés cuccomat amivel ideutaztam és letettem a táskát az ajtó mellé. Utáltam, amit éreztem. Vajon mindig ilyen bizalmatlan voltam az emberekkel? Ne, ne Nomi elég. Nem kell több kérdés. Van elég. Bekapcsoltam a laptopom. Minden rendes huszonévesnek nekem is van e-mail címem. Habár elég valószínű, hogy volt is és arra nem amnéziával foglalkozó portálok hírlevele érkezett. Na és nem egy veszettül dühös báty felváltva sértegető, bocsánatkérő és ígérgető rövid üzenetei.

Mégis hogy a francba képzelted ezt, hogy csak így lelépsz? Hétfőn megyek haza. Azt ajánlom, legyél otthon. Már nem vagy gyerek. Ne játszd a sértődött hülye kis picsát.

Így van tesó. Már nem vagyok gyerek. Azt csinálok és akkor, amikor én akarok.

Ne haragudj. Nagyon mérges voltam. Sajnálom. Hétfőn találkozunk otthon?

Kérlek Nomi! Segítek. Csak egy szavadba kerül. Mindent megteszek…

És a következő üzenet megint áttért durvába. Még jó, hogy ennyi ideje volt rám, hogy írjon pár egy soros mailt. Nincs rám szüksége. Nekem lett volna rá, de akkor nem volt velem. Most pedig már nem akarom, hogy velem legyen. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, hisz én titkolóztam előle, de soha nem kértem volna arra, hogy szabaduljon meg olyantól, ami fontos neki. Sokáig tartottam ujjaimat a billentyűzet felett, de nem voltam képes elkezdeni írni. Az órára néztem. Lassan itt lesz idő. És a percek teltével egyre közelebb éreztem magam Crishez és Madridhoz és egyre távolabb, Métától és Budapesttől, ami egy percre se volt az otthonom. Írás helyett letöröltem a fiókom. Így ha legközelebb ír, majd a levelező rendszere visszajelzi, hogy ez a cím már nem él. Kikapcsoltam a gépet és idejét láttam elindulni, hisz még ki is kellett jelentkeznem. Bele tettem a táskájába és a vállamra akasztva az ajtóhoz mentem, hogy az utazótáskámmal is ezt tegyem. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót és a lépcsőn indultam el lefelé, hogy ezzel is teljen az idő. A recepciós pultig meg se álltam, ahol egy szőke, kedves arcú nő fogadott. Aláírtam a szükséges papírokat és elköszöntem. A fotocellás ajtó felé lépdeltem és éreztem, ahogy remeg a gyomrom. Az üvegek sötétek voltak. Mindent láttam a kinti világból, de engem nem látott senki. Valahogy Magyarországon is így éreztem magam, de üveg nélkül. Kilépve napsütés fogadott. Érdekes ezen az üvegen keresztül még az is szürkének és borúsnak tűnt. Elnéztem jobbra is és balra is. Az órám szerint eltelt az egy óra. Felnézve, a túloldalon megakadt a szemem egy fekete, csillogó autón és az annak támaszkodó focistán. Gondolkodás nélkül indultam el felé. Mire odaértem a csomagtartó már nyitva volt. Elvette a nem túl nehéz táskámat és betette. Beültünk a kocsiba.
- Mehetünk? – Kérdezte és én bólintottam. Azt hittem a kórházba visz, de ahol megállt az egyáltalán nem hasonlított arra. Inkább olyan volt, mint egy kis étterem.
- Miért jöttünk ide? – Néztem rá.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhes vagyok. – Mosolyodott el és nem is kellett állást foglalnom ugyanis a hasam helyettem beszélt. – Akkor ezt eldöntöttük. – Kiszálltunk és bementünk. Nem voltak sokan és csak egy pillanatra bámulták meg párosunkat. Én lehajtott fejjel haladtam előre. Zavarban voltam, hisz tudtam Cris mekkora hírnévnek, örvend. Nekem nem számított, hogy ő mennyire híres és mennyire gazdag. Nekem csak az számított, hogy őt megtaláltam és az, hogy most velem van. Rendeltünk és csendben iszogattuk a teánkat.

Nem tudtam mi az a téma, amiről a nélkül beszélgethetünk, hogy ne kéne figyelnie arra, mit mond el. Nem akartam megnehezíteni a helyzetét, de nem bírtam ezt a némaságot.
- Bekattanok ettől a csendtől. - Sóhajtottam. - Tudom, nem a te hibád, de nem mesélnél magadról? Abból csak nem lehet gond. - Néztem rá könyörgően.
- Inkább beszéljünk rólad.
- Rólam? Hisz én se ismerem magam. Amúgy meg unalmas az életem.
Unalmas? - Lepődött meg. - Egy válogatott kézilabdás a bátyád. - Mérgesen fújtattam egyet. Pillanatok alatt felhúztam magam.
- Mert aztán ez kurvára számít, ha a saját bátyád úgy viselkedik veled, mint egy idegennel. Én egy testvért szerettem volna visszakapni, azt aki gyerekként mindig kiállt mellettem, ha a nagyobbak bántottak. Aki azt hittem most is mellettem áll majd és átsegít ezen az egészen. De ehelyett kaptam egy sztárjátékost, akinek fontosabb a karrierje mint a saját húga. Persze egy szavam se lehet, mert mégis csak én voltam az, aki eltűnt tíz évre. - Keserűen felnevettem. - Mégis mit vártam? Neki már megvolt a saját élete én pedig csak úgy varázsütésre bepofátlankodtam. Persze tök igaz. Mégse folytatódhatott ott, ahol én abbahagytam, de mégcsak meg se próbált segíteni, hogy be tudjak illeszkedni. Mit számít, hogy ezt marhára nem én akartam. Sokkal jobb lett volna, ha ott maradok a roncsok között. Nem is, az lett volna a legjobb ha meghalok a szüleimmel együtt. - A szavak dőltek belőlem és mérhetetlen ideg dolgozott bennem. A hónapok során összegyűlt fájdalmam és dühöm egy részét zúdítottam rá.
- Ezt soha többet ne mond. - Hangja fenyegető volt és ahogy rá néztem, láttam, hogy fájt neki, amit mondtam. - Ne felejtsd el, hogy volt egy másik életed. Minden amit mondtam komolyan gondoltam. - Lehajtottam a fejem. Szégyelltem magam.
- Sajnálom. - Suttogtam és hiába próbáltam visszatartani a sírásomat, nem ment. Próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez csak átmeneti, de egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy elfogy az erőm és a talaj kicsúszik a lábam alól. Valami próbált visszaránti a gödörbe, amiből én igyekeztem kimászni és ez nem volt más, mint az elkeseredettség a tehetetlenség. Ugyan Cris itt van velem, de ő se olyan erős, hogy kihúzzon abból a válságból amibe belekeveredtem. Féltem. Féltettem őt. Nem akartam magammal rántani. Komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy ezt akarom-e. Magammal húzni másokat is, akiknek esélyük van még a normális életre, vagy meg adom a lehetőséget, hogy elfelejtsenek, ahogy én őket. De nem úgy, hogy eltűnök és reményt hagyok, hanem örökre. Vajon vagyok olyan erős, hogy végetvessek a saját szenvedésemnek és ezzel másokénak is?...
Arra eszméltem,hogy Cris a székem mellett guggol és engem néz miközben keze az enyémet szorítja. Láttam rajta, hogy szenved, mert így lát, hogy utálja, amiért ennyire tehetetlen és képtelen segíteni. Ezt érdemelné ő? Nem! Ennél sokkal jobbat és többet. Megérdemli, hogy egy olyan nővel legyen, akivel teljes életet élhet. Abban a percben nem hittem, hogy én valaha is képes leszek arra, hogy boldoggá tegyem őt...
- Ki kell mennem. - Álltam fel és velem együtt ő is. Belenéztem a ragyogó barna szemekebe, az egyetlenbe, ami összeköt a múltammal. Elengedtem a kezét és megkeresve a mosdót bementem. A tükörbe nézve ugyanazt láttam, mint az utóbbi időbe. Egy barna hajú, sápadt lányt. Kinek élettelen tekintetét sötét karikák övezték. Amik most talán halványabbak voltak. Az utóbbi időbe bármennyit aludhattam nem voltam kipihent. Talán a múlt éjjel valamivel nyugodtabbak voltak az álmaim. Talán ez jelent valamit. Megmosakodtam és egy papírtörlővel itattam fel a cseppeket. Egy darabig néztem a tükörképem, majd belekotortam a táskámba és kivettem egy narancssárga gyógyszeres dobozt, amibe az altatóim voltak. Igazság szerint már az első hónap elteltével nem szedhettem volna, de Máté feliratta, mondván ha csak ez segít szedjem, mert az álmaim hiába kezdődtek szépen mindig szörnyű képek követték. Zihálva és izzadtan ébredtem minden éjjel. A bogyók nélkül nem tudtam volna vissza aludni. Sose vettem be elalvás előtt, mert féltem, hogy akkor nem látom a szemeket. Az adag szigorúan napi egy volt a kis dobozban lévő adag pedig halálos lenne. Ha bevenném őket, mire kapcsolnának, már nem tudnának segíteni. Csak csendben elaludnék. Leszedtem a doboz tetejét, már rutinos voltam benne. Az egyik felem azt ordította, hogy ne tegyem, a másik pedig azt, hogy, de, igenis tegyem meg, mert mindenkinek jobb lesz nélkülem. Vajon Crisnek is, aki kint várja, hogy visszamenjek hozzá? Aki velem töltötte az éjszakát. Minden egyes szavára emlékeztem, érintéseinek gondolatára kellemes borzongás járta végig testemet. Megráztam a fejem. A dobozból a tenyerembe borítottam minden egyes szemet. Vettem egy jó nagy levegőt a kezem remegett miközben billentettem. A tebletták egymás után gurultak le és tűntek el a mosdó lefolyójában. Mikor az utolsó szemet is elnyelte meg kellett támaszkodnom. Bármennyire is könnyebb lett volna feladni mindent nem gondolhattam csak magamra. Cris vár engem. Ekkor megéreztem két kart a derekam körül.
- Köszönöm, hogy nem tetted meg. - Suttogta a fülembe. - Ne fossz meg magadtól. Butaság lenne eldobni az életed úgyhogy már kétszer megmentett az őrangyalod.
- Miért? Ha ilyen életet szánt nekem? Miért? Ha akik a közelembe vannak nem boldogok? Te sem vagy az. Nem csak én szenvedek így, hanem te is. - Szipogtam.
- Bármennyi szenvedés megéri, ha végül minden rendbe lesz. Ne felejtsd el, hogy Isten próbára teszi azokat akiket szeret. Ne fordíts neki hátat azzal, hogy eldobod magadtól az életed! - Mondta halkan és szavaival a szívemig hatolt. Mit képzeltem? Már az bűn, hogy egyáltalán megfordult a fejembe. Nem tehetem ezt, vele nem. Nem okozhatok neki mégtöbb fájdalmat és mégtöbb szenvedést.
- Sajnálom!
- Shhh! - Fordított maga felé. - Túl leszünk rajta. Együtt. Rendben? - Bólogattam és hagytam, hogy szorosan átöleljem. Fogalmam se volt mi vár rám, ránk, de érte erősnek kell lennem. Érte végig kell járnom ezt az utat. Már nem tudtam, hogy Cris valójában a múltam-e vagy jelenem, de nem számított. Egy dolgot éreztem igazán, hogy szeretem őt. És ha soha nem is fogok emlékezni semmire, tudom, hogy Cris akkor is velem marad...

31 - Szerelem net

Szijasztok!
Sajnálom a technika összeesküdött ellenem.
Remélem azért majd úgy gondoljátok, hogy érdemes volt rá várni. :)
Ennyi nem is süketelek tovább!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Még mielőtt ajkunk összeért volna, megcsörren a mobilom.
- Ki keres ilyenkor? – Nézett rém kérdőn.
- A húsvéti nyúl? – Kérdeztem vissza, mire felvonta az egyik szemöldökét. Érthető. Lassan beköltöztetem az összes legendás lényt. – Szerinted honnan tudjam? És ha nem nézem meg nem is, fogom tudni.
- Ne vedd fel. – Kért halkan és újra célba vette ajkaimat.
- Mi van, ha fontos?
- Annyira csak nem az negyed 10-kor. – Mondta mire ledermedtem.
- Negyed 10-et mondtál? – Bólintott. Gondolkodás nélkül emeltem meg a csípőmet és nyomtam Sergioénak, aki felnyögött és arcát a nyakamba temette. Még nevettem is volna rajta, ha nem tudom mi vár rám.
- Ne nyomj már vissza. A hátsó zsebembe van a telefonom. – Mondtam neki mire kicsit megemelkedett, és én vele együtt emelkedtem. Azt hiszem akkor sokallt be, ugyanis lemászott rólam, hogy azután mit csinált és merre ment arról fogalmam se volt. Végre a telefon a kezembe akadt. Nem kellett ránéznem a kijelzőre, csak felvennem.
- Szia apaaa! – Nyújtottam el a nevét.
- Kislányom! – Mondta megkönnyebbülve, de számon kérően. Komolyan erre csak ő képes. – Van fogalmad róla, hogy mennyi az idő?
- Most már van és sajnálom. Lizékkel dvd-ztem és nem néztem mennyi az idő.
- Attól, hogy Spanyolországba vagy még elvárom, hogy jelentkezz.
- Apa. Ez volt az első alkalom, hogy késtem. Kérlek, ne csinálj ebből ekkora ügyet. – Csattantam fel.
- Vitali Frewer, még neked áll feljebb? – Emelte meg a hangját. Ritka pillanatok egyike. Valami nem úgy jött össze, ahogy szerette volna.
- Igen nekem, mert nem is velem van bajod, hanem a céggel. Ne én legyek, akin levezeted, jó?! És ha nem tűnt volna fel elmúltam 18. Csak egy kicsit kezelhetnél felnőttként. – Hadartam idegesen. Azt hiszem a tíz ujjamon, meg tudom számolni, hányszor vitatkoztunk így össze és abból hányszor játszottak óriási szerepet a hormonjaim. Hosszú másodpercek teltek el néma csendben mielőtt újra megszólalt.
- Sajnálom.
- Én is apa. Szeretlek.
- Én is kincsem. – Mondta és lerakta. Majd holnap megbeszéljük. Ilyenkor kár is akármit megbeszélni. Eldobtam a telefonom a kanapé másik végébe és csak bámultam az üveglapos kis asztalon megcsillanó fényeket.
- Minden rendben? – Kérdezte meg Sese, ami váratlanul ért és kicsit összerezzentem.
- Igen. Csak apu nem bírja elviselni, hogy lassan felnövök. – Mosolyogtam a spanyolra.
- Lassan. – Nyugtázta és egy nagyot sóhajtott, amin nekem mosolyognom kellett. Míg ő elmélyedt a gondolataiba én a konyhát céloztam meg. Kivettem a tortát a hűtőből, ami nem igazán hasonlított eredeti formájára és a pultra tettem. Elővettem egy villát és felülve az egyik székre enni kezdtem. Hm… Sese valamit tudhat. Fekete-erdő torta volt, ami történetesen a kedvencem. Két falat között felnéztem. Az ajtófélfának dőlt és engem nézett. Lenyeltem a falatot.
- Kérsz? – Böktem villával a maradék tortára.
- Szerintem bírod te egyedül is. – Mosolygott.
- Igazad van. Több marad a gyereknek. – Mondtam mire leolvadt a mosoly az arcáról.
- Azt hittem, ezt megbeszéltük. – Mondta komoran. Felnevettem.
- Nem Sergio, semmit nem beszéltünk meg.
- De hát mondtam, hogy sajnálom.
- Írtad, kismilliószor. – Tettem le az evőeszközt és fordultam felé. – De ez nem jelenti azt, hogy megbeszéltük. Én elhiszem, hogy sajnálod és van is mit, mert nagyon megbántottál, de nem fogom itt eljátszani a hattyú halálát. Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem az fájt, amit mondtál, mert van ilyen, történnek félreértések. Emberek vagyunk és tévedhetünk, hanem az, ahogy mondtad. Van fogalmad róla, minek éreztem magam? Most komolyan, ilyennek ismertél meg? Aki a nyakadba sózna egy gyereket, némi pénzért és hírnévért?
- Nem! És hidd el nagyon-nagyon, sajnálom. – Jött közelebb. – Bocsáss meg nekem. – Fél szemmel néztem fel rá, és bár próbáltam elrejteni a mosolyomat olyan édes és ártatlan kiskutya szemekkel nézett rám, hogy kedvem lett volna megvakargatni a füle tövét.
- Tudod mi a te szerencséd Ramos? – Kis szünetet tartottam, mielőtt folytattam. – Az, hogy nem tudok rád haragudni, mert szeretlek. – Mondtam mosolyogva, mire az én lököttemnek megjelent az a bizonyos 1000wattos vigyor a fején. Már egyből rám vetette volna magát, de kinyújtottam a kezem és megállítottam, hogy távol tartsam. – Még nem végeztem. – Tájékoztattam mire alábbhagyott a lelkesedése. – Ha legközelebb valaki beleülteti a bogarat a füledbe légy szíves, emberi hangon próbáld azt megbeszélni velem.
- Honnan tudod? – Döbbent le.
- Számít ez? Amúgy megvannak a forrásaim. – Mondtam, amivel látszólag feladtam neki a leckét. – Sergio ne már. – Fogtam meg a fejem. – Úgy mégis? Hány embert ismerek én itt Madridban?
- Nem sokat.
- Hát nem. Liznél voltam. Nála pedig ott volt Gonzalo. Igen akkor is ott voltam mikor beszéltél vele. Én nem akartam, hogy tudd, ott vagyok. Azért mondom ezt most el neked, mert azt szeretném, ha megbíznál bennem. Tudom, hogy nem könnyű, de én csak ezt szeretném.
- És ez a minimum, amit megérdemelsz azok után, ahogy viselkedtem. De ennél sokkal többet. Még reménykedni se nagyon mertem abban, hogy megbocsátasz nekem. Te bíztál bennem. Én meg, én meg még csak esélyt se adtam, hogy… sajnálom. – Már megint. Sok lesz, a végén még nem marad másnak.
- Felejtsük el. Rendben? Ássuk el jó mélyre. Te nem mondod többet, hogy sajnálod, én pedig soha nem fogom a fejedhez vágni a mai napon történteket. Rendben?
- Hú! Rendben. – Csodálkozott, de látszólag örült ennek az ajánlatnak.
- Azt hitted, hogy napokig ezen fogok lovagolni igaz? – Vigyorogtam mire csak megvakarta a tarkóját. – Sejtettem. Na mindegy. Kérsz tortát?
- Csak a számba. – Mondta és én újra kezembe véve a villát, felböktem rá egy darabot, és Sese szájába adtam.
- Már megint bűnözöl. – Jegyeztem meg.
- Veled mindig.
- Csak nehogy rám fogd majd, ha esetleg eltűnnek a kockáid. – Böktem meg a hasát mire ugrott egyet. Felkaptam a fejem. Hohó mikre rá nem jön az ember.
- Az sose jó, ha így vigyorogsz. – Mondta mire én, újra megböktem az ujjammal.
- Nee, ezt ne csináld.
- Miért? Én élvezem. – Böktem meg újra és újra.
- Azt látom, de én annyira nem. – Fogta le a kezeimet és húzta maga mögé. Így igazából átöleltem és nagyon közel kerültünk egymáshoz. Felnéztem rá. – Nem vagy fáradt?
- Nem. Egész nap aludtam, igaz a kádad nem volt a legkényelmesebb, de fáradt voltam, úgyhogy nem válogathattam.
- Jaj te csacsi. A szobaajtót is be lehet zárni.
- Aha. Csak tudod azok a virágok. – Fintorogtam. – Szeretem a rózsát, de nem halálos mennyiségben. Van fogalmad róla, mennyi oxigént vonnak el? – Elnevette magát.
- Lehet, tényleg eltúloztam.
- Amúgy mit csináltál velük? – Érdeklődtem, de csak vállat vont és a jó ég tudja honnan elővarázsolt egy szálat. – Na igen ez a mennyiség így már tökéletes. – Elvettem tőle és reméltem, hogy most nem az következik, hogy szálakban kapom vissza a tengernyi mennyiséget.

- Köszönöm. – Húztam szélesebb mosolyra a számat és adtam az arcára egy puszit. A várt reakció nem maradt el. Az arcomra simította a kezeit, iszonyú lassan és hihetetlenül lágyan kezdte el ízlelgetni ajkaimat. A szívem vagy 160-nal kalimpált és nem sok múlott azon, hogy összecsússzak ott helyben.
- Én köszönöm. – Mondta, de olyan volt mintha csak halk suttogást hallottam volna a fejembe. Mintha ki se mondta volna csak gondolt rá és én ezt hallottam. Az egész elmémre rátelepedett az a bizonyos rózsaszín köd, amiről mindenki beszél, de addig senki nem tudja, milyen mámorító, míg nem éli át. Mintha egy teljesen más világban lettem volna. Valahol ami csak kettőnkről szól. Ahova nem fér be más csak ő meg én. A köd szalagként tekeredett körénk és font össze minket. Nem volt kérdés. Fülig szerelmes lettem. Másodpercekkel később sikerült csak kinyitnom a szeme és visszatérni a valóságba. Mindentudóan mosolygott. Tudta jól milyen hatással van rám.
- Mi? Mit? – Ráztam meg a fejem.
- Hogy itt vagy nekem. – Simult hozzám teljesen és csókolt meg újra, hogy ugyanott kössek ki ahol egy perce voltam.
- Kérdezhetek valamit? – Tolt el magától.
- Kérdezz. – Mosolyogtam rá. Már vártam.
- Te tényleg nem voltál még úgy senkivel? – Hiába készültem fel a kérdésre lelkileg így is zavarba jöttem és annyira voltam képes, hogy megrázzam a fejem, mielőtt lehajtottam volna. Ez volt az én félelmem. Mi van, ha neki nincs szüksége még egy szűz kislányra? Lehet 25 évesen már, valami másra vágyik. Tapasztalt nőre, aki képes neki megadni mindent. Talán ezért is nem mertem elmondani neki. Bár előbb utóbb úgy is kiderült volna. A koromra nem hivatkozhatok, hisz a velem egyidősek általában túl vannak már az első szerelmi csalódáson is, sőt talán már a másodikon, harmadikon… És még biztos folytattam volna, de a beállt csend valahogy feltűnő volt és komolyan megijedtem.
- Én megértem, ha nem kellek, csak mond meg.
- Én csacsim! – Húzott magához nevetve. – Sokkal jobban kellesz, mint gondolnád és az, hogy még nem ért hozzád senki ad valami pluszt, amitől még jobban úgy érezhetem, hogy csak az enyém vagy. De akkor se szeretnélek kevésbé, ha ez nem így lenne.
- Hé ki mondta, hogy a tied vagyok? – Kérdeztem, tettettet felháborodással.
- Csak az enyém lehetsz. Nem adlak senkinek.
- Akkor én se osztozok rajtad. Szegény Marci. Megszakad a szíve.
- Kellett neked álmokba ringatnod.
- Nem belém van esve, hanem beléd.
- Még jó. Nem voltál és nem is leszel senki másé.
- Te Sese, attól, hogy szűz vagyok egy barátom azért volt. – Mondtam csak a félreértések elkerülésének érdekében.
- Ohh… Pedig azt hittem a csóktudományod veled született tehetség. – Vigyorgott kajánul.
- Az is. Ez csak veled ilyen jó. – Húztam magamhoz a tarkójánál és csókoltam meg. Egyrészt, hogy bizonyítsak, másrészt, azért mert azt hiszem csókfüggő lettem. Olyankor, együtt, csak mi ketten a saját kis világunkban eszméletlen jó volt. De sajnos ez egy oxigénmentes világ és időnként kénytelenek vagyunk visszatérni a földre.
Felmentünk az emeletre. Most végre körülnézhettem a hálóba is, ha már a fürdőt kívülről betéve ismertem. A focista szobája ugyanazt a visszafogott eleganciát képviselte akár a ház többi helyisége. Ízlésesen volt berendezve és az utolsó díszpárna is harmonizált az egész szobával. Ordított róla, hogy Sergioé. Szemet szúrt, hogy nem látom a cuccaim.
- Kilakoltattál? - Kérdeztem nevetve.
- Nem. Beköltöztettelek. - Mutatott egy kétszárnyú mahagóni ajtó felé. Kinyitottam.
- Atyaég! Ez nagyobb, mint Lizé. Bár nem tudom, min csodálkozok. Egy drogériába nincs annyi szépségápolási cucc, mint a te fürdődbe. – Gondolkodtam hangosan, és bementem a lerakat méretű szobába. A legkülönfélébb márkákkal találtam szembe magam. Ez a nem mindegy. Úsznak a pénzben, mint Dagobert bácsi és méregdrága ruhákat kapnak pusztán azért, mert a cégnek jó reklám, ha a világ legjobb játékosai, a legújabb Chanell kollekcióba feszítenek. Elhúztam a szám és tovább mentem. Szembe volt a lényeg. Mezek tömkelege. Faltól falig. Sese magángyűjteménye. Mondhatni ez a sor elmeséli a pályafutását. A Real Madridos mezek mellett lógott néhány válogatott és persze Sevillai is. Ezek ugyanúgy fontos szerepet játszottak az életébe, hisz ott indult be a karrierje. Itt minden egyes darabnak saját története van. Biztos voltam benne, hogy volt, amihez gól fűződött, vagy egy gólpassz. Esetleg egy cím megnyerése, de olyan is lehetett, ami az első pályára lépés emlékét vetítette elé. Balról indult a sor. Vétek is lett volna jobbról kezdeni, hisz a karrierje azóta, hogy a királyi gárdához igazolt felfelé ívelt. Végighúztam kezemet a színes anyagokon és mosolyogtam. Sergionak, ezekben, a mezekben van a fél élete.
- Látom megtaláltad a gyöngyszemeket. – Ölelt át hátulról.
- Meg bizony. Csodálatos. Biztos erőt ad.
- Ahogy mondod. – Mosolygott és ő is a felakasztott ruhákra meredt. Úgy néztük akár egy naplementét. Nem lehetett összehasonlítani, de szemet és szívet, gyönyörködtető látványt nyújt mindkettő. Azzal a különbséggel, hogy míg egy naplementét mindenki ért, és mindenki lát, aki nem veszítette el szeme világát, addig ez a gyűjtemény csak annak szép, akibe bent van a sport iránti szenvedély és ezt nem is, láthatja mindenki.
- Egyszer majd elmondhatnád melyik milyen titkot, őriz. – Néztem rá a spanyolra.
- Ha érdekel.
- Viccelsz? Jó hogy érdekel.
- Tudod, nem akarlak senkihez se hasonlítani, de ha akarnálak, se tudnálak, mert eddig bárki, aki itt járt leragadt az öltönyöknél, te pedig megtaláltad, ami nekem a legfontosabb. – Erre nem nagyon tudtam mit mondani, de örültem neki, hogy nem akar senkihez se hasonlítani.
A külön zuhany után egymás karjaiban aludtunk el. Reggel pedig az ő csókjaira ébredtem.
- Ezt hamar meg fogom szokni.
- Legalább visszavágysz majd.
- Nem mintha amúgy nem.
- És nem gondolkodtál még azon, hogy itt folytasd az életed? – Kérdezte szemembe nézve miközben a karomat, cirógatta. Vettem egy mély levegőt.
- Ez egy hatalmas lépés lenne, és nem tudok csak úgy fejest ugrani valamibe, amit még nem látok tisztán. – Vallottam be.
- Ez miattam, van igaz? Mert ilyen idióta voltam.
- Héé, arról volt szó, hogy erről nem beszélünk.
- De ha emiatt nem akarsz lépni.
- Ki mondta, hogy emiatt? Ha miattad, lenne, megmondanám, hogy nem érzem olyan stabilnak a dolgot, hogy megtegyem ezt a lépést. Itt arról van szó, hogy nem akarok senkinek a nyakán lógni. Ahogy neked is, úgy nekem is vannak céljaim és álmaim. Nem fogok csak úgy ide cuccolni és eltartott tizenéves kis picsát játszani. Már bocs. Ha meglesznek a szilárd alapjaim, majd visszatérünk erre. – Szegény úgy pislogott rám mintha valamit minimum mandarin nyelven karattyoltam volna.
- Rémisztő ez a céltudatosság, de örülök, hogy nem én vagyok az oka. És ha bármiben tudok segíteni, csak szólj.
- Rendben és köszönöm, de egyelőre jegeljük ezt a témát. – Mosolyogtam.
- Szerintem is. Míg itt vagy nem akarok arról beszélni, hogy mi lesz, ha nem leszel itt. – Nyomott puszit az arcomra.
Együtt reggeliztünk és elkísértem edzésre, ahol füttyszó és taps fogadta az ölelkező párosunkat. Gonzalo csak mosolygott. Nem hitte el, hogy ezek után még így ragaszkodok a spanyolomhoz. Ahogy elnéztem mindenki tudott Sergio baromságáról. És hallottam néhány ’mázlistát’, ’ezt nem hiszem elt’ és egyéb megjegyzéseket, de a legjobb az Ronaldo feje volt. Kibontakoztam Sergio öleléséből és odamentem a Portugálhoz. Szerintem arra számított, hogy lesikítom a fejét.
- Nyugi, nem azért jöttem, hogy leosszalak, te csak megosztottad a barátoddal a tapasztalatodat, amit azért nem mondhatok rossznak, mert van egy szép kisfiad. De ha majd évek múlva megszületik az első kisbabám, akkor te leszel a keresztapja, és majd elmondhatod neki, hogy te mennyire vártad őt. – Vigyorogtam a csatár képébe, aki nem tudta, hogy ugyanezt tegye-e vagy inkább sértődjön meg. Mindenesetre nem segítettem neki. Visszaléptem Seséhez és a kis Brazilhoz fordultam.
- Sejtem, ejtve vagyok teljesen igaz? – Vigyorgott. – Ramos, hatalmas szerencséd van, és most megbocsátom neked, hogy összetöröd a szívem, - kapott a mellkasához szenvedő arcot vágva. – de ez a lány megérdemli, hogy csak rá figyelj. – Mondta játékosan, de hirtelen komolyra váltott. Aszta, Ő ilyen is tud lenni? – De most tényleg Ramos, ne legyél többet ilyen pöcs. Már bocs. – Nézett rám én pedig csak legyintettem.
- Nektek nem öltözni kéne. – Hallottam meg Mou ordító hangját. – Mi ez a nagy kupaktanács. Csak nem Ramos lelkét ápoljátok? – Kérdezte mire kibújtam az említett elől, hogy az érkező edző lásson.
- Az ő lelkét majd én ápolom. – Nevettem.
- Ohh… Vitali. Mit tett ez a szerencsétlen? Megfenyegetett? Megvesztegetett? Megzsarolt? – Elnevettem magam a feltételezéseken.
- Semmit. Megbeszéltük. És mivel nem egyedül volt ilyen hülye ez enyhítő körülménynek számít. – Mosolyogtam Sergiora akiről, minden rágalom ellenére se lehetett letörölni a vigyort.
- Sergio nincs még egy ilyen szerencsés félnótás, mint te. Becsüld meg ezt a lányt, mert ő tényleg szeret. Most pedig húzás, aki nincs a pályán öt perc múlva, az plusz öt kört kap és percenként még ötöt. – Harsogta. – Ne siessetek. – Tette hozzá gonoszul. Szadista.
Én kimentem vele a pályára és felültem a lelátóra. Közben az edzőstáb is befutott. Az összes játékos késett. Sergio még egy csókért is odafutott, amiért helyből öt kört kapott.
Az edzés felénél a csapat szóvivője jött oda hozzám és már most megkért, hogy a következő meccsen is fotózzak, ami pedig nem lesz más, mint a CSZKA Moszkva elleni visszavágó a BL keretein belül. Nem tudtam nemet mondani és az is eszembe jutott, amit Peter mondott, hogy vegyenek fel állandó fotósnak. Igaza van, ezzel egy álmom válna valóra, de valahol úgy éreztem ezzel, sokkal többet veszítenék, mint amennyit nyernék, de szerencsére ezen még nem kell görcsölnöm, mert ahogy elnézem bőven jó nekik, ha akkor fotózok mikor Spanyol földön, tartózkodom. Viszont ezzel együtt egyre többet gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Hogy mi lenne az, amivel megalapozhatnám itt Madridba a jövőmet. Voltak elképzeléseim, de segítség kellett és semmiképp se Sergioé. Nem akartam megbántani azzal, hogy elárulom az ő segítségét, nem fogadnám el. Úgy voltam vele, hogy túl nagy befolyással bír és én nem akartam az a senki lenni, aki az ő hátán kapaszkodik fel. Saját erőből kell valakivé válnom. Ahogy a szüleim árnyékába nem akartam élni úgy az övébe se szeretnék majd. Ettől kicsit se lett könnyebb dolgom, de legalább nem húzok magam elé több gátat feleslegesen ráadásul nem olyat, amit képtelen lennék átugrani. Azt mondják mindent csak elkezdeni nehéz, és az elején kell igazán erősnek lennem, és nem feladni, mert ha az első lépéseken túl vagyok, akkor már könnyebb lesz. A másik része pedig az volt, ha nem is sok mindenhez, de volt mihez vagy kihez ragaszkodnom. És talán miattuk nehéz ezt elkezdeni.
- Mehetünk édesem? – Hallottam meg a hátvéd hangját. Fel se tűnt, hogy vége az edzésnek. Bólintottam és felálltam. – Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál.
- Persze. Gond egy szál se. – Mosolyogtam rá, és ez szívből jött. Nem éreztem tehernek egy új élet megalapozását, egy olyanét ahol közel lehetek hozzá, és nem kell napokat vagy heteket várnom arra, hogy újra lássam. Ami az idő múlásával egyre nehezebb volt és tudtam, hogy minél többet leszek vele ez nem is lesz könnyebb. De most jó volt így, mert itt volt velem és megölelhettem, megcsókolhattam, vele ébredhettem. Álmodozásomból egy újság, szemem előtt összemosódó képe rajzolódott ki.
- Hé! Ebből így nem látok semmit. – Húztam hátrébb a fejem és támadóm is a lapot. Nem volt kérdés Sese volt rajt és én, de persze ezt csak mi tudtuk. Na meg a cím.

„Ramos kedvese egy a klubon belül dolgozó hölgy”

Ezt a képet a Betis stadionjának vendégöltözője előtt készítette egy szemfüles fotós, ahol a négyes mezben játszó Sergio Ramos mély csókot váltott egy hölggyel, akinek kilétéről még mindig senki nem tud semmit. A feltételezések szerint Ramos barátnője csakis belső ember lehet, mivel a szervezők aznap nem adtak ki belépőkártyát Real Madrid játékos egyetlen hozzátartozójának sem. Elkezdődtek a találgatások és az újságok jó pénzt ígértek annak a paprazzinak, aki az első használható képet készíti az új párról…

Végig se olvastam a cikket, csak elhúztam a számat.
- Ne aggódj.
- Nem aggódok, de ez mekkora baromság? A lesi fotózás a fényképezés legalja. Most meg majd nem lesz egy nyugodt perced se.
- Majd házon belül maradunk. – Mondta nem túl nagy lelkesedéssel.
- Nem Sergio, ez így nem élet. – Néztem rá, és látszott, hogy nem értette, mire gondolok. Elővettem a gépem és elindultam kifelé.
- Most hova mész?
- Jössz te is.
- Hova?
- Megcsináljuk a használható képet.
- Nem. – Állított meg. – Azért mert ők erre pályáznak nem. Ne miattuk vállad fel a kapcsolatunkat.
- Sergio én már napokkal ezelőtt felvállaltam a kapcsolatunkat, mikor a szüleimnek elmondtam, hogy együtt vagyok veled. Szerinted nekem az számít, hogy hány millió ember tudja, hogy én vagyok Sergio Ramos új barátnője? Nem. Azok az emberek, akik fontosak tudják, a többi meg nem érdekel. Ha ez a kép meglesz, nagy valószínűséggel békén hagynak. Az meg beletelik kis időbe, hogy kiderítsék, ki vagyok. Neked se ment. Nekik se fog. – Nevettem. – Azt akarom, ha úgy élnéd az életed, ahogy szeretnéd. És tudom, hogy nem a négy fal között akarsz velem PS-ezni. És őszintén szólva én se vagyok, azaz otthonülő típus. És nem azt akarom, hogy külön utakon járjunk, hanem hogy együtt. És ha ennek ez az ára hát legyen, de ezért ne egy érzéketlen fotós kapja meg a pénzt, hanem valaki, akinek igazán szüksége van rá. És ezzel az egy képpel sok pénzt kereshet.
- Nem tudom, mivel érdemeltelek ki, de hálás vagyok az égnek, hogy téged nekem adott. – Mondta, és megcsókolt mielőtt kiadtuk volna magunkat a semmit mondó világnak.

21 - Kézzel - lábbal

Szijasztok!
Most köszönetnyílvánítással kezdem!
Az oldal elérte a több mint 20.000-es látogatottságot! Imádlak titeket! Komolyan én ezt alig hiszem el. Sőt el se hiszem. Nagy öröm ez nekem és nagyon sokat jelent. Úgy hogy köszönöm mindenkinek! És nem csak ezt, hanem a közel 250 kommentet a chates üziket a pipákat,
amik számán mindig ledöbbenek! Köszönet minden olvasónak ha publikusan az ha nem! :)
Értetek érdemes írni!
És hatalmas cupp a rendszeresen komizó olvasóimnak!
Szeretés van! :$ <333


A résszel meglennék! Nem lett olyan nagyon hosszú, de majd legközelebb...
Remélem tetszeni fog! Kicsit érzelgős lett, de most ilyen a kedvem! :)
Szerdán mindenképpen hozok Szerelm netet nektek.
A véleményeteket most is várom!
Jó olvasást!
Puszi:
Vii

Cris szemszöge:

Elvesztem a kék szemekbe. Döbbenten néztem őt és próbáltam felfogni, hogy tényleg itt van, hogy a karjaimba tarthatom. Az elhangzott két szó, hogy „Téged kerestelek”, ott zakatolt a fejembe. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta.
- Engem? – Kérdeztem végül, mire bólintott.
- A te szemedet látom álmomban.
- Tudod, hogy ki vagyok? – Kérdeztem csodálkozva. Megrázta a fejét.
- Nem, de azt hittem te válaszolsz erre a kérdésre, ha én teszem fel neked, és arra is, hogy ismersz-e engem. – Bár megtehetném. Bár elmondhatnám ki is vagy te, és mit jelentesz nekem, de nem lehet. Magától kell emlékeznie. Nem elég tudnia, éreznie kell. Viszont fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Lehajtott fejjel várta, hogy mondjak valamit. Az álla alá nyúltam, azt akartam, hogy rám nézzen. Látni akartam a szemeit, az arcát, de valami hiányzott. Hiányzott, azaz édes mosoly, ami mindig ajkain játszott. Nem volt boldog. Nem olyan volt, mint a baleset előtt. Árnyéka volt régi önmagának. Én nem ezt a lányt ismertem.
- Azt ismerem, aki voltál.
- És te ki voltál nekem? – Jött a következő kérdés mire kérdéssel feleltem.
- Kit keresel?
- A szerelmemet. – Mondta, mire az én szívem hatalmasat dobbant. – Ha te vagy az, tudnom kell. Tudnom kell, hogy van valaki, akinek számítok, hogy amit érzek nem csak egy hamis ábránd, hogy nem csak egy álom, hanem a valóság. – Láttam a szemeibe a kétségbeesést és a könyörgést. Legszívesebben magamhoz húztam volna, hogy megcsókoljam, és elmondjam neki mennyire hiányzott, hogy mennyire szeretem, és én vagyok az, akit keres, de nem tehettem.
- Van, akinek az életet jelented és sokan vannak, akik szeretnek, de a kérdéseidre nem másoktól, hanem magadtól kell megtalálnod a válaszokat. Ha itt lesz az ideje, és kész leszel rá, meg fogod találni magadban a választ mindenre.
- De ez annyira nehéz. – Suttogta és láttam, hogy könny csillog a szemébe. – Nem emlékszek semmire, amire szeretnék, de minden másra igen, amit most már szívesen elfelejtenék. Nincs egy arc, egy név, egy hely, csak egy szempár, ami a tied, ami segített, amitől nem éreztem magam egyedül. Egy medál valakitől, aki szeret és egy érzés, hogy valakit annyira szerettem, hogy amit iránta éreztem képtelen voltam elfelejteni. – Mondta, és nekem azt hiszem több se kellett. Mindennek ellenére az utolsó mondatával boldoggá tett és elfeledtette velem, azt a három hónapot, amit nélküle kellett élnem. Magamhoz húztam, hogy átöleljem sírástól rázkódó törékeny testét. Nem tudom, mi kergette idáig, de láttam rajta, hogy nem sokon múlik, hogy teljesen összetörjön.

- Ne sírj, minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. Itt sokan vannak, akik szeretnek és mind csak arra várnak, hogy emlékezz rájuk.
- Úgy sajnálom.
- Ez nem a te hibád. – Toltam el magamtól, hogy lássam az arcát, ami most könny áztatott. – Senki nem haragszik rád. – Mondtam, és újra magamhoz húztam.
Megcsörrent a telefonom. Hanga el akart húzódni, de nem engedtem. Nem akartam, hogy akár két lépéssel is messzebb legyen tőlem. A kijelzőn Iker neve villogott.
- Hola!
- Hola! Nem zavarlak?
- Nem. De… - Kezdtem volna, viszont a szavamba vágott.
- Máté hívott, Hanga eltűnt.
- Nem tűnt el.
- Hogy?
- Megtalált!
- Ezt nem értem. Beszélnél világosabban?
- Nem lehet!
- Cristiano az ég szerelmére ne készítsd ki az idegeimet.
- Eszembe sincs. Csak ne aggódj és bízz bennem. Majd hívlak. – Tettem le a telefont. Hanga közben megnyugodott. Legalább is látszólag.
- Mihez van kedved? – Kérdeztem.
- Nekem? – Pislogott rám gyönyörű szemeivel.
- Igen. Mit szeretnél csinálni?
- Sétálni. A-azt hiszem, kicsit sokat ittam. – Nézett rám bűnbánóan.
- Akkor ez már nem kell. – Vettem el tőle az üveget és kidobtam. Elpirult. Szégyellte magát. Elmosolyodtam az emlékek hatására. Mikor többet ivott, mint kellett volna, mindig azt hajtogatta, hogy ne haragudjak rá és olyankor annyira aranyos tudott lenni, hogy bármit képes lettem volna megbocsátani neki. De igazából sose tett olyat, amiért haragudnom kellett volna. Kezdtem felfogni, hogy mennyire rossz lehet nem emlékezni. Az emlékekkel elveszik az életünk. Én biztos üresnek érezném magam, ha ez történne velem és szerintem ezzel, ő sincs másképp. Annak idején mikor Ikerékhez került annyi szeretetet és törődést kapott, hogy bármilyen is volt az előző élete nem vágyott arra, most viszont itt van és ennek komoly, érzelmi oka lehet, független attól, hogy most mit érez.
- Ne haragudj. – Mondta halkan. Tudtam, hogy Hanga sokkal közelebb jár ahhoz, hogy kinyissa azt az ajtót, ami elzárja az emlékeit, mint bárki gondolná.
- Miért ittál? – Kérdeztem miközben elindultunk. Próbáltam elvonni a figyelmét arról a rengeteg kérdésről, amit feltenne. És kíváncsi is voltam rá, hogy miért, mert biztosra vettem, hogy nem ünnepült.
- Felejteni akartam. – Nevetett fel keserűen. – Igen ez elég ironikusan hangzik egy amnéziás szájából.
- El szeretnéd mondani? – Kérdeztem mire bólogatott, de időbe telt mire újra megszólalt. Az egyik lámpa alatt megállt és feltűrte a pulcsi ujját a bal kezén. Jól emlékeztem arra a napra mikor, ezt a tetoválást csináltatta. A fiúk mindig azzal cukkolták, hogy nem is igazi madridista és ezért magára varratta a klub logoját mondván, hogy büszke arra, hogy ennek a csapatnak a táborát erősítheti, hogy a testvére, és akik igazán közel állnak hozzá mind ennek a csapatnak a részei, és képes felvállalni, hogy egy életen át magán viselje a királyi gárda jelét. Engem kért meg, hogy menjek el vele. Én pedig titokba ugyan de örömmel mentem bárhova, ahova csak hívott.
- Mikor kicsi voltam azt mondtam, hogy csak olyat tetováltatok magamra, ami jelent nekem annyit, hogy egy életen át, viseljem. Mikor levették a gipszem és megláttam, tudtam, hogy ez hasonlóan fontos szerepet tölt be a múltamba, mint a medál, amit azóta hordok, hogy megtaláltam a fiókomba. – Tette jobb kezét a mellkasára. – Máténak ezeket nem mertem megmutatni, de tudtam, hogy egyszer majd úgy is tudomást szerez róluk. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem vissza a csuklószorítómat és meglátta. – Mesélte majd egy kicsit feljebb megdörzsölte a karját. Megfogtam a kezét, és óvatosan húztam magam felé, a pulcsija ujját, pedig feljebb tűrtem. Jól látszott egy kéz nyoma és színét illetőleg ez már napokkal ezelőtt történt. Máté az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus. És ez csak megerősített abba, hogy bármi áron, de távol kell őt tartanom Hangától. Soha nem tudnám, bántanám őt, és az, hogy a saját bátyja tette ezt vele, egyszerűen fel se tudtam fogni. – Azt mondta, le kell szedetnem, mert nem akarja, hogy bármi is emlékeztessen rájuk, hogy nem akar újra elveszíteni. Pedig azt mondta nekem, hogy senkinek se hiányoztam, hogy míg ott volt bent, senki nem volt kíváncsi arra, hogy mi van velem. Elhittem neki, pedig minden az ellenkezőjére utalt, de nem tudtam elképzelni, hogy hazudna. Nem volt okom kételkedni benne. Csak ezután döntöttem úgy hogy magam mögött hagyva mindent eljövök ide és megkeresem a régi életem, mert minden jobb annál a semminél, annál a magánynál, mint ami Magyarországon vár. Bár félek, hogy ha ott nem volt helyem itt se lesz. – Mondta.
- Ha nem is mondta senki ez az otthonod. De erre majd te is rájössz. – Mosolyogtam rá és végre ő is, megeresztette egy halvány mosolyt. Nem volt az a szívből jövő, de azt hiszem ez már haladás. Nem igazán tudtam, hogy is lesz ezután, de egyben biztos voltam, nem engedem el többet, és nem hagyom, hogy bármi baja essen, vagy bárki bántsa. Máté hiába nem akarta elveszíteni a húgát végül Ő üldözte el. Visszahúztam a felsője ujját és kezéről tekintetem visszavándorolt az arcára. Fáradtnak tűnt.
- Hol szálltál meg? – Kérdeztem, és csak reménykedtem benne, hogy nem egy övtáskával utazott ide. Hangát ismerve képes a hasonló őrültségekre. Mint mikor hazavezetett Finnországból. Bár azt hiszem az közös életünk egy maghatározó utazása volt a részéről.
- A Regentébe, de fogalmam sincs, merre kell mennem. – Vallotta be pirulva. Nos igen GPS nélkül az én drágám olyan elveszett mintha egy útvesztőbe lenne.
- Elkísérlek, innen már nincs messze. – Mondtam és jól látszott, hogy a szemei felragyogtak. Jól esett neki, hogy valaki törődik vele. A szálloda elé érve megálltam. Nem kellett volna foglalkoznom azzal, hogy címlapra kerülhetek, hisz Hangával voltam. De az újság rengeteget foglalkozott a „szakításunkkal” a baleset után, viszont senki nem tudta az igazat, hogy elveszítette az emlékezetét. Féltettem őt attól, ami itt vár rá, ha az újságírók kiszimatolják, hogy visszajött, akkor lépten-nyomon faggatnák, és az nem segítene neki. Nem tehettem ki őt ennek. El akartam köszönni tőle és mintha megérezte volna, megfogta a kezem.
- Ne, ne menj el. – Kért és hogy is tudnék neki ellenállni. Azt mondják a kék szemekben nincs érzelem, hogy kifejezéstelenek, pedig ez nem igaz. Hanga, azaz ember volt, aki sose mutatta a világ felé, hogy mit érez. Rendületlenül mosolygott de a szeme mindent elárult. Ezért most is elég volt csak a könyörgő tekintetbe néznem és nem tudtam nemet mondani.
- Kérd el a kulcsot a liftnél várlak. – Súgtam neki, mire bólintott, biztos nem értette miért, de tette, amire kértem. Hívtam a felvonót és mire leért, Hanga is odaért. Némán tettük meg az utat. És ugyanilyen némán engedett be a hotelszobába. Egy utazótáska. Ennyivel jött el otthonról és a laptopja, ami az ágyon hevert.
- Be, bemegyek tusolni. – Mutatott zavartan az ajtó felé. Rámosolyogtam.
- Menj csak.
- De ugye nem mész el? – Elé léptem.
- Menj nyugodtan. – Adtam puszit a homlokára. – Itt leszek, akkor is, ha kijössz. – Bólogatott és bement. Nem lett volna szívem őt itt hagyni, de nem tudtam, hogy jót teszek-e azzal, ha vele maradok. Mikor végzett és kijött leült az ágyra és csak nézett. Elnevettem magam, mire kérdőn nézett rám.
- Ne félj. Nem tűnök el. Megígérem. – Simítottam végig arcán. Lefeküdt ugyan, de le sem vette volna rólam a szemét, de az álmosság győzött. Mikor szuszogása egyenletessé vált úgy döntöttem felhívom Ikert, de ahogy megmozdultam Hanga a kezem után kapott.
- Cris, ne menj el. – Kért és én újra csodálkozva néztem rá. Nem mondtam neki a nevem. – Láttalak. A stadionba. Te voltál, aki rúgta az első gólt.
- Ott voltál? – Kérdeztem mire bólintott. Tudtam, hogy őt láttam, de nem mertem hinni a szememnek. Nem engedhettem meg magamnak, hogy olyat higgyek, aminek az esélye szinte semmi. És mégis. Ott volt és én hagytam elmenni. Sergio rábeszélt arra, hogy itt az ideje kimozdulnom. Ha nem hagyom magam, talán nem velem fut össze. Bele se mertem gondolni hol lenne most.
- Nem tudtam hova mehetnék. Emlékezni akartam, azt hittem ott sikerül és bár nem tudtam, hosszú idő után ott éreztem először jól magam. A neved nem mondott semmit, de mikor a szemedbe néztem, tudtam, hogy te vagy az, aki az álmaimba jár, és bár nem mondhatod, de én érzem, itt bent, hogy te sokat jelentesz nekem. – Szólásra nyitottam a szám, de leintett. – Nem kell mondanod semmit, csak maradj velem. – Nézett rám könnyes szemekkel. Nem akartam őt megint, sírni látni, azt a mosolyt akartam, ami mindig az ajkain játszott, amit ha megláttam nekem is jobb kedvem lett. Azt a lányt akartam, aki mindig nevetett, aki az őrületbe kergetett, aki az első perctől kezdve elfogadott olyannak amilyen vagyok, és aki feltétel nélkül szeretett. Tudtam, hogy ő legbelül ugyanaz a lány, aki volt. Elveszett az emlékei nélkül. Ha nem kér meg rá, is maradtam volna. Szüksége van rám, és tagadhatatlanul, nekem is rá.
- Kérlek. – Hallottam meg közelről könyörgő suttogását. A könnytől csillogó kék szemekbe néztem. – Kérlek. – Suttogta újra.

- Nem megyek sehova. Veled maradok. – Mondtam, mire hozzám bújt. Olyan volt, mint egy elveszett kislány, aki nem találta a helyét. Annyira kikívánkozott belőlem, hogy elmondjam neki, hogy közös a múltunk, hogy szeretem, hogy boldoggá tesz már pusztán azzal, hogy a közelembe lehet, de nem lehetett és komoly erőfeszítésbe telt az is, hogy ne csókoljam meg. Pedig mindennél jobban vágytam rá.
Megvártam, míg elaludt. Szerencsére elég fáradt volt ahhoz, hogy mélyen elaludjon. Bár erre képes volt mindig. Ha kitörne mellette a harmadik világháború, se ébredne fel. A feje a mellkasomon pihent. Óvatosan kibújtam alóla és kikeltem az ágyból. Megfogtam a telefonom. Már elmúlt reggel hét. Néztem egy darabig békése arcát. Így minden ugyanolyannak tűnt, mintha semmi nem változott volna. Lehajoltam hozzá, és mint a korházban, megcsókoltam érezni akartam a puha ajkait. Mikor elváltam tőle ugyanaz a mosoly játszott rajt, mint szokott. Ez az én arcomra is mosolyt csalt és bizakodóbbá tett. Halkan kimentem és felhívtam Ikert.
- Azt hittem már sosem hívsz. Most már elmondhatnád mi történt, mert az egész hablatyolásodból nem értetten semmit.
- Ha hagynál szóhoz jutni. – Csóváltam meg a fejem.
- Hallgatlak.
- Tegnap Hanga szó szerint belém botlott.
- Mi? Mikor? Hol? És hol van most? Mond, hogy veled van. Ugye nem engedted el?
- Nem, nem! Nyugi. Kivett egy szobát a Regente hotelbe tegnap. Most itt vagyok vele.
- De hogy? Nem értem. – Mondta, amit meg is tudtam érteni, hisz én sem értettem igazán. Egy dolgot tudtam, hogy Hanga ragaszkodik hozzám. Elmondtam neki nagyvonalakba, amit mondott, ami történt. Mátén persze ő is kiakadt, amit nem is csodáltam. És egyet értettünk abban, hogy nem engedjük vissza Magyarországra. Bár én úgy gondoltam, ha Hanga ide jött nem is akar majd visszamenni. Megbeszéltünk, hogy rácsörgök, mikor Hanga felébred és elmegyünk Mirandához. Szükségünk volt egy szakember tanácsára, hogy tovább lépjünk, és minél többet tudjunk segíteni neki…

Iker szemszöge:

- Mi történt? – Kérdezte Iza.
- Nem tudom, Cris mondott valamit, hogy Hanga nem tűnt el vagy mit, de nem magyarázta el, hogy értette. Azt kérte nyugodjak meg.
- Akkor nyugodj meg. Ha ő nem aggódik ezért, akkor neked se kell, hisz tudod, hogy érez még mindig a húgod iránt.
- Igen tudom. – Sóhajtottam és ránéztem. – Köszönöm. – Mosolyogtam rá.
- Mit?
- Hogy mellettem maradtál. Tudom, hogy elviselhetetlen voltam, és hidd el, nagyon sajnálom.
- Iker. – Mondta halkan. – Szeretlek. Nem csak akkor mikor az a vadító sexi mosoly van a fejeden, hanem akkor is mikor mérges vagy, vagy mikor szomorú. – Régen mondta már ezt nekem. Sőt Hanga balesete után megváltozott. Sokkal visszafogottabb lett. És most kezdek rájönni, hogy hiányzott nekem az a szókimondó, kicsit perverz lány. Az a sok másoknak megbotránkoztató beszólás, de nem várhattam el tőle, hogy olyan legyen, csak reménykedtem, hogy egyszer mindannyian visszakapjuk a régi életünk. Tudtam, hogy ez csak akkor lesz lehetséges, ha Hanga újra köztünk lesz. Hiába mondta Cris és Iza, hogy nyugodjak meg, nem ment.
- Kicsim! Ha Cris azt mondta, ne aggódj, akkor ne aggódj. Majd felhív. Hidd el, ha nem tudná biztonságba, akkor már nemzetközileg kerestetné. Ellenben Mátéval, aki csak felhív téged. Komolyan, ha meglátom azt a tenyérbe mászó fejét én, lepofozom. – Húzta fel magát.
- Hé, hé kisszívem sok a felesleges energiád? – Vigyorogtam rá.
- Eléggé. – Húzta el a száját, amin felnevettem. – Jaj bocsi. – Tette a szájára a kezét. - Nem úgy gondoltam. – Vörösödött el. Imádtam, hogy csak én tudom zavarba hozni.
- Óó dehogy nem. – Mondtam és kicsit visszavettem abból a vigyorból. Most jöttem csak rá, hogy az utóbbi időbe mennyire nem törődtem vele. Igazából csak akkor voltunk együtt mikor én akartam, a rendszeres visszautasítások miatt meg már nem is próbált közeledni felém.
- Iker? – Felé néztem és láttam, hogy a szemei vágytól csillognak. Vajon hányszor nézett rám így, amit én észre se vettem? Nem kérdeztem semmit, csak felültem, és magamhoz húztam. Érezni akartam őt, szeretni.
- Iker. – Suttogta a nevem.
- Shhh. – Tettem ujjamat az ajkaira, amik érintésemre elnyíltak. Az egész teste remegett és lágy csókot lehelt ujjam hegyére, amitől megborzongtam. Vágytam rá. Jobban, mint bármikor. Rosszul tettem, hogy hagytam ezeket, az érzéseket elnyomni.

- Szeretlek. – Mondtam halkan mielőtt megcsókoltam volna. Együttlétünket vad szenvedély övezte. Egyáltalán nem kíméltük egymást, és azt hiszem ez volt az első, hogy hagytam, Ő diktáljon. Máskor is szenvedélyes volt, de ez a vadság valahol meglapult benne és most előtört. Olyat kaptam, amit soha senkitől és kellőképpen lefárasztott ahhoz, hogy ne gondolkodjak.
- Azt hiszem máskor is, hagyom, hogy te irányíts. – Mondtam miközben végig, cirógattam oldalát, mire ugrott egyet.
- Hé! Vigyázz velem! Extrém érzékeny vagyok. – Nevetett.
- Látom.
- Tetszett? – Nézett rám kihívóan.
- Mi az hogy, csak várjuk meg, míg begyógyulnak a harci sebeim. - Tudtam, hogy ezzel megint zavarba hozom. Karmolások és harapásnyomok. Nem nagyon hiszem, hogy van a vállamon és a hátamon ép felület, de határozottan megérte. Egymás karjaiban aludtunk el és a telefon csörgésére ébredtem pár perccel később. Legalább is én azt hittem, de ez annál több volt. A kijelzőn Cris neve villogott. Meg se néztem mennyi az idő csak felvettem.
- Azt hittem már sosem hívsz. Most már elmondhatnád mi történt, mert az egész hablatyolásodból nem értetten semmit. – Támadtam le egyből.
- Ha hagynál szóhoz jutni.
- Hallgatlak.
- Tegnap Hanga szó szerint belém botlott. – Mi van? Tehát ezt próbálta meg elmondani. Erre értette, hogy megtalálta.
- Mi? Mikor? Hol? És hol van most? Mond, hogy veled van. Ugye nem engedted el? – A kérdések csak úgy záporoztak belőlem. Csodálkoztam volna, ha bármit is megjegyez az egészből.
- Nem, nem! Nyugi. Kivett egy szobát a Regente hotelbe tegnap. Most itt vagyok vele. - Válaszolt a legfontosabb kérdésemre.
- De hogy? Nem értem.
- Tegnap Ramos mondta, hogy menjek el bulizni, mert már rám férne, én meg belementem, mert a stadionba láttam Hangát. Persze nem akartam elhinni, hogy ő az és olyan érvekkel győzött meg, hogy te tudnál róla és szólnál. Nem volt parti hangulatom így kijöttem a klubból, Ő pedig egyenesen a karjaimba sétált egy üveg tequila társaságában. Iker Hanga felejteni akart. Máté le akarta szedetni vele a tetoválását és bántotta is Őt, még most is látszik a keze nyoma, ahol megszorította a karját. Nem emlékszik rám, csak a szemem ismerős neki. Azt mondta, látja álmaiba, és azt érzi, hogy szeret. Bonyolult. Mindenképpen beszélnünk kell Mirandával. – Fejezte be. Ezt mindenképpen helyeseltem. És abban is egyetértettünk, hogy Hanga nem mehet vissza magyarországra. Megbeszéltük, hogy majd újra hív. Rengeteg érzelem játszódott le bennem. Egyrészt boldog voltam, mert Hanga Madridban van és Cris vigyáz rá. Másrészt haragudtam és egyre csak nőtt az ellenszenvem Máté iránt. És mindezek mellett aggódtam, mert nem tudtam hogyan tovább. Nem tudtam, hogy fogunk visszakerülni a húgom életébe és féltem, hogy nem leszünk képesek megvédeni őt…

30 - Szerelem net

Szijasztok!

Bocsi! Tudom sokat késtem, de a mai napom hát az valami mesés volt! :/

Na mindegy! A lényeg hogy be tudtam fejezni! :)

Egy kerek 30-as fejezet! :)

Boldog névnapot Whitney-nek! :)

És mindenkinek jó olvasást!

Remélem tetszeni fog! :)

Puszi:

Vii

Sergio szemszöge:

Ne haragudj, azt hittem, ha a szemedbe nézve a kezedet fogva mondhatom, jobban esik! :$

Kétszer is elolvastam az üzenetet, mire felfogtam, Vitali itt van. Az ajtóhoz mentem és szélesre tártam. Ott állt szembe velem a falnak dőlve, kicsit lehajtott fejjel egy édes mosollyal az ajkán nézett fel rám és egyre jobban pirult. Bár tudnám, mire gondol ilyenkor. Valahonnan a távolból hallottam egy morgást, amit ajtócsapódás követett. Nem foglalkozva azzal, hogy ki lát és ki nem, elé léptem. Kilétét egy csuklya rejtette el, a kíváncsiskodok elől. Teljesen hozzásimultam. Éreztem, ahogy a szíve hevesebben ver és mosolyt csalt a számra, hogy ezt én érem el nála.
- Igazad van. Ez így sokkal jobb. – Mondtam, mire felnézett rám.
- És még csak mondanom sem kell semmi. – Megráztam a fejem és lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Sokkal többet jelentett, hogy itt van, mint bármi más. Nehéz volt rávennem magam, hogy elváljak az ajakaitól és nem segített, hogy neki se akaródzott.
- Legszívesebben el se engednélek, de ki leszek nyuvasztva, ha nem sietek.
- Akkor menj. Kint találkozunk. – Lökött az ajtó felé és el is indult, valószínűleg a sajtótájékoztatóra. Visszamentem és jó néhány kérdő szempár szegeződött rám. Az én fejemen pedig csak egy levakarhatatlan vigyor volt.
- Kitalálom. Találkoztál Vitalival.
- Te tudtad? – Néztem Ikerre, aki csak megvonta a vállát. Naná, hogy tudta. Sőt szerintem köze is volt ahhoz, hogy Ő most itt van. Mindenesetre Víta ügyesen eltitkolta. Az ilyen meglepetéseket sűrűbben is el tudnám viselni.
Nekem most nem kellett interjút adnom így a buszra mentem a többiekkel, és hogy ne folyton a kijáratot nézzem Vitali után kutatva, beszélgetni kezdtem, amibe sikerült annyira belemerülnöm, hogy megint csak meglepődtem mikor felszállt a buszra, de örömmel nyugtáztam, hogy végre itt van.
- Marcelo, drága barátom. Tipli van.
- Persze megjött a csini Magyar csaj, a kis Brazil meg ejtve van mi? Sergio, ezt sosem bocsátom meg neked. – Szipogott, mire én csak megforgattam a szemeimet. Óvodás. – Összetörted a szívemet. Pedig én szerettelek. Nem vagyok én elég jó neked? – És még biztos mondta volna, ha Víta nem lép közbe.
- Marcelo, amint hazamegyek, visszakapod. – Kacsintott néger csapattársamra.
- Hé-hé. Ahhoz azért nekem is van egy-két szavam.
- Nyugi édes még eleged is lesz belőlem.
- Nem hiszem.
- De én igen, ugyanis csak 25-én megyek. – Ült le végre mellém.
- 25-én? Az hány nap?
- 15, Te matekzseni.
- Na jó, mivel ez több mint két hét nem sértődök meg. – Mondtam, mire hangosan nevetni kezdett.
- Rendben. – Kezét, az enyémbe csúsztatta, és egy gyors csókot nyomott a számra. Többet akartam, de diszkréten körbejártatta tekintetét a társaságon. Komolyan, már meg se kéne lepődnöm az ilyeneken, de nem tudom megszokni, hogy ő ennyire más.
A repülőút mindössze egy órás volt, de ahogy felszálltunk Ő elfehéredett.
- Jól vagy? – Kérdeztem, mire csak megrázta a fejét, felállt és a gép hátuljába futott, majdnem elsodorta Ronaldot.
- Mi van vele?
- Nem tudom. – Vontam vállat. Pár perc múlva Gonza dobta le magát mellém.
- Hátra kéne menned. – Mondta, majd kisvártatva folytatta. – Vitali szerintem még azt is kiadta magából, amit meg se evett.
- Ramosito, Ramosito, azt hittem okosabb vagy. – Szólt hátra a csatár.
- Mi van?
- Hát tudod, védekezni kellett volna.
- Jaj Ronaldo fogd be. – Förmedt rá Pipita. – Attól, hogy rosszul van még nem terhes. Te meg ne nézz így, hanem menj hátra. – Mondta, de én nem tudtam kiverni a fejemből, amit Roni mondott. A baj csak az, ha Víta terhes, az kurvára nem az én gyerekem, mert együtt alváson, ölelésen és csókon kívül nem történt köztünk semmi. Hátramentem, de sok értelme nem volt, mert nem engedett be. Egy szót se szólt én pedig nem tudtam, mit mondhatnék, csak az kattogott a fejembe, amit Cris mondott. Így végül már csak akkor szóltam neki mikor a gép landolni készült. Kijött és szörnyen rosszul festett. Fal fehér volt és látszott rajta, hogy gyenge. Mire a gép leszállt elaludt. Igaz a saját lábán jött el a kocsimig, de lemertem volna fogadni, hogy nem fog rá emlékezni. Miután beálltam a garázsba kiszállt a kocsiból és felkísértem az egyik szobába. Adtam neki egy mezt, amibe egyedül öltözött át, majd szinte azonnal elaludt. Az én éjszakám viszont álmatlanul telt, Hiába volt ott Gonza elmélete Crisével szembe, nem tudtam elfelejteni, amit a Portugál mondott. Mire Víta felébredt én túl fáradt voltam, de meg akartam ezt beszélni vele. Azonban a kimerültség hatására az emberi hangnemet már az első két mondat után elveszítettem.
- Jobban vagy? – Kérdeztem amint elkezdett mocorogni. Néhány pillanatba beletelt, míg válaszolt.
-Öhm… Fogjuk rá. – Mondta álmos hangon, éreztem, hogy engem néz, de nem bírtam ránézni.
- Akkor beszélgessünk. Kié a gyerek? – Feleslegesnek éreztem a kertelést.
- A mi? – Kérdezett vissza azonnal. Ránéztem.
- Mégis mit képzeltél? Hogy nem derül ki, vagy majd beadod, hogy az enyém és felnevelem? Mit képzeltél? – Kérdeztem dühösen, arcáról a döbbenet sütött és az értetlenség.
- Te mi a… - Kezdte, aztán elgondolkozott. Lehet, hogy most jött rá arra, amire nekem tegnap felhívták a figyelmemet?
- Mi van, rájöttél, hogy terhes vagy? – Már meg se próbáltam normálisan beszélni, a hangomból sütött a megvetés. Nem számított, de érdekelt kié lehet a gyerek. Valamelyik kézilabdásé? Hisz velük sokat van. Vagy Norbié? - Kié a gyerek? – Látszott rajta, hogy próbálja tartani magát, aztán vett egy nagy levegőt és a szemembe nézett.
- Tudni akarod kié? A mikulásé és jelenleg is itt van. – Mondta mérgesen és csalódottan. Hosszú másodpercekig néma csendben néztünk egymás szemébe. Idő kellett, míg elért az agyamig, amit mondott. Basszus. - Pont annak a pár napját élem át, ami azt igazolja, hogy nem vagyok terhes. Cseszd meg Ramos, én még szűz vagyok és itt valami kurvára nem jó. Vagy te ismertél félre engem vagy én téged, de sanszos, hogy az utóbbi. – Mondta és még mielőtt bármit is reagáltam volna bezárkózott a fürdőbe. Ott álltam az ablak előtt az üres ágyat bámulva és próbáltam felfogni a helyzetet. Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Nem hogy nem terhes még csak pasival se volt. Ó te jó ég. Hogy lehetek ekkora barom? Vagy hatszor fordultam az ajtó felé és vissza. Biztos látni se akar. Sőt örülhetek, ha egyáltalán még szóba áll velem ezek után. Ezt nagyon elcsesztem. Cris, hogy nem tudja befogni a száját, én meg még hallgatok is rá. Igaza volt Gonzálónak. Leültem az ágyra, de két percnél tovább nem bírtam. Hallottam, hogy még mindig folyik a víz. Homlokomat az ajtónak szorítottam. Ha most nem dob ki, akkor soha. De lehet nekem, kellene őt elengednem. Nem érdemlem meg. Megbízott bennem, pedig csak a szavam volt a képi bizonyítékkal szembe. Ő még csak okot sem adott rá, én meg egy hallott dologra már mérget veszek. Nem tudom elhinni, hogy létezik olyan lány, mint ő, akit nem az érdek hajt, akinek nem számít a pénz, és aki magamért szeret. És ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy ártatlan. Talán ezért is hittem azt, hogy igaz lehet, mert alapból azt nem hiszem el, hogy Vitali valóság. Hogy ilyen lány létezik. És az enyém. De ezek után? Soha nem éreztem még ennyire rosszul magam, attól, ha valakit megbántottam. Ezt valahogy jóvá kell tennem. Nem veszíthetem el. Most érzem igazán, hogy mennyire fontos is nekem, hogy milyen sokat jelent. Szeretem őt. Igen, beleszerettem Vitaliba.

Vitali szemszöge:

A zuhany alatt próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mikor adtam okot neki arra, hogy egyáltalán ilyet feltételezzen rólam. Persze tudtam a választ. Semmikor. Csak jobban éreztem volna magam, ha mégis. Lehet könnyebb lett volna megértenem. Nem is azzal volt bajom, amit mondott, hanem ahogy mondta. Az a hangnem. Mintha valami utolsó számító kis kurva lennék, aki a pénzére hajt. Hogy ismerhetett ennyire félre? Vagy én őt? Addig folyattam magamra a vizet, míg a sós cseppeket le nem mostam magamról. Azt hiszem sosem sírtam még férfi miatt. Itt volt az ideje ezt is elkezdeni. Átkozott hormonok. Ha nincsenek, tutira a képébe röhögök, vagy nem, de biztos nem borulok ki ennyire. Vagy mégis? Hú ez a határozottság. Magam köré tekertem egy törölközőt és a körmömet rágcsálva szemeztem az ajtóval. Túl sokáig nem maradhatok itt bent bizonyos dolgok nélkül, de kimenni se akartam. Nem voltam még kész a folytatásra és nem is akartam ilyen könnyen megadni neki az esélyt arra, hogy egyáltalán bocsánatot kérhessen, feltéve, ha akar. Arról meg aztán halvány gőzöm se volt, hogy mennyi ideig csapoltam a spanyol vízhálózatot. Benéztem a szekrénybe. Na nem kósza tampon reményében, viszont nyitás után gyorsan be is csuktam. Ennyi kenceficét eddig maximum drogériába láttam futólag.
- Baszki. – Mondtam és újra kinyitottam, hogy megnézzem mivel szépül. Olyan márkák neveit olvastam, amikről még csak nem is hallottam. Az összetevőket meg inkább hagyjuk. Szerettem kémián aludni. Viszont az orrommal nem volt gond. Aminek kellett annak jó illata volt, de volt olyan is, amitől megfordult a gyomrom. Ha jól belegondoltam vagy 32 órája egy falatot se ettem így már nem nagyon volt mit kihánynom. Elképzeltem Sesét, ahogy a szabadnapján, uborkapakolással az arcán, a kanapén fekszik és lágy, spanyol zenét hallgat. Hála a vizuális formámnak tisztán láttam magam előtt az összképet, és hangosan felnevettem. A saját számat be fogva próbáltam tompítani kacagásomon. Ez már csak azért sem volt túl jó, mert ahogy kezdtem kikerülni a történtek hatása alól, újra éreztem a fájdalmat. Ilyenkor mindig anyámra gondolok, aki már tanácsolta, hogy írassak fel fogamzásgátlót, mert akkor nem fog ennyire fájni, de én köszöntem szépen. Nem akartam idő előtt tönkrevágni a hormonháztartásom. Nem volt mese, ki kell mennem, mert én fogom kaparni a küszöböt nem Sergio. Halkan az ajtóhoz lépdeltem és a fülemet a falapnak nyomtam. Kintről egy árva hang se szűrődött be. Vettem a bátorságot, habár azt sem tudtam mitől féltem. Talán a bűnbánó kiskutyaszemektől, amiknek nem tudnék ellenállni. Bár kitudja? Vettem egy jó nagy levegőt és amilyen halkan csak tudtam elfordítottam a zárat. Persze az hangosan kattant. Miért van az, hogy minél csendesebben akarsz közlekedni, annál nagyobb zajt csapsz? Nyakamat behúzva nyitottam ki az ajtót.
- Ezt nem hiszem el. – Mondtam elhűlve. Alig hittem a szememnek, hát még az orromnak. A spanyol nem volt a szobába, el se fért volna. Minden egyes négyzetcentiméteren vörös rózsa volt. Szerettem a rózsát, de ettől szó szerint fulladoztam.

- Hol a francba van a táskám? – Tettem fel az ötmilliós kérdést és fejemet vakargatva próbáltam rájönni. Átverekedtem magam a virágrengetegen és kivéve az egyik bőröndömből a szükséges dolgokat szó szerint, visszamenekültem a fürdőbe. Ahol végre fellélegezhettem.
Egy darabig csak néztem, aztán felkaptam a mobilom, és írni kezdtem.

Csak hogy tudd. Rózsával nem mész semmire.

Küldtem el az smst mire a telefonom veszett csörgésbe kezdett. Arany pofa, azt hiszi, felveszem. Tévedett. Csak a mobillal együtt énekeltem a felcsendülő zenét. Próbáltam lefoglalni magam, míg nem hat a gyógyszer, hogy ne a fájdalomra összpontosítsak, de egy fürdőszoba nem a legizgalmasabb hely. Oda vissza megszámoltam a csempéket, ami nem tartott túl sokáig. A telefonomra pillantottam, időközben lenémítottam. Féltem, hogy megunom a csengőhangot. Ahogy a nem fogadott hívásokat néztem Sergio nem nagyon akarta felfogni, hogy nem vagyok kíváncsi rá. Viszont a sok értesítés mellett ott villogott egy üzenet. Biztos voltam benne, hogy ő írta. Megnyitottam, hogy elolvashassam. Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekelt.

Víta, kicsim, sajnálom. Tudom idióta, barom vagyok. És nincs mentségem. Bármit megkapsz, amit kérsz, csak bocsáss meg nekem.

Bizalmat. Azt szeretnék. Semmi mást. De tudtam, hogy Sese nem erre gondolt.

Ne vágd magad alatt a fát. Felejtsd el, hogy valami csillogó, méregdrága ajándékkal kiengesztelhetsz. Nálam a pénzeddel sokra nem mész sztárhátvéd.

Akkor mond meg, mit tegyek.

A fantáziádra bízom. Ha már úgy is olyan élénk.

Küldtem el és nem várva választ kikapcsoltam. Éreztem, hogy a gyógyszer hatni kezd és ezzel együtt jött a fáradtság. Olyan vagyok ilyenkor, mint valami mormota. Bemásztam Sese jakuzzi méretű kádjába és egy törölközőt a fejem alá hajtogatva aludtam el…
Mikor felébredtem kint már sötét volt. Mit ne mondjak a kád tényleg nem alvásra való. Jóformán mindenem el volt zsibbadva. Próbáltam megállni a talpamon és vártam, hogy minden porcikámba vér jusson. A telefon után nyúltam. Bekapcsoltam. Nem csalódtam. Sese csak kismilliószor hívott és legalább ennyi bocsánatkérő üzenetet kaptam.

Ez már sértő rám nézve ennyire nem nehéz a felfogásom.

Mivel percek múlva se jött válasz feltételeztem, hogy edzésen van. Félve nyitottam ki az ajtót, de szerencsére a virágok mind egy szálig eltűntek. Viszont az ágyon volt egy doboz. Olyan, amiben tortát szokás tenni. Odaléptem és kinyitottam. Nos igen. Tényleg torta volt benne méghozzá a „bocsi, hülye vagyok” felirattal.

Elmosolyodtam. Meg kell hagyni, humora van. És lehet, hogy már tényleg ünnepelni valóan hülye. Visszacsuktam a dobozt. Felvettem egy vastagabb pulcsit és a hajamat egy sapka alá tűrtem. Magamhoz véve az övtáskám és a gépem a tortával együtt elindultam lefelé. Sergio háza hatalmas volt. Nem is értettem, hogy nem magányos egy ekkora monstrumba. Én sokszor a saját kis lakásomba egyedül érzem magam. A süteményt betettem a hűtőbe és nyakamba véve Madrid luxus negyedét elindultam a városba, hogy meglátogassam spanyol barátaimat. Reméltem, hogy nem tévedek el, és hogy készíthetek néhány jó képet. Mikor megkaptam az első fényképezőgépem az első tekercs filmet autók fényképezésére lőttem el. Persze mint kiderült, egyik képen se volt, még egy fél autó se. Nos mondhatnám, hogy szó szerint legurultak a képről. Csalódott voltam. De tovább próbálkoztam. Kiültem a házunk kapuja elé és vártam. Időbe telt, de rájöttem, hogy csak akkor tudok jó képet készíteni, ha érzem a pillanatot. Látnom kell azt, ami történni fog Addig próbáltam, míg mind a 36 kocka meg nem telt autók képeivel. Utána döntöttem el, hogy fényképezni fogok. Olyan pillanatokat akartam megörökíteni, amiket más nem láthat, vagy csak egy pillanatra és ezzel a vágyammal a sport világába tudtam kiteljesedni… De az óta is szeretek autókat fényképezni. Mostanra viszont ezt az éjszakába. A fényszórók érdekesebbé tették a képeket. Mintha minden autó egy fény alagútban száguldana. Nem tudtam betelni ezzel a látvánnyal.

Röpke fél óra múlva már ismerős helyen jártam. A portás ismerősként üdvözölt. Pedig alig látott párszor. A liftet nagy ívben elkerülve a lépcsőn indultam el és meg se álltam a jól ismert lakásig, aminek ajtaján illedelmesen dörömböltem. Kellemes meglepetésként Gonzalo nyitotta ajtót. Örültem neki, mert bírtam a csatárt.
- Ohh, hola.
- Hola Pipita. – Vigyorogtam rá és beslisszantam a félig nyitott ajtón.
- Hát te? – Fordult utánam.
- Én? Csak eljöttem meglátogatni a barátaimat. De neked nem edzésen kéne lenned?
- Annak már vagy egy órája vége.
- Érdekes. – Morfondíroztam aztán csak vállat rántottam. – Ja, nem zavarok ugye?
- Nem dehogy.
- Mi a program?
- Pizzázunk és filmezünk. – Jött a válasz Liztől valahonnan a ruharaktár mélyéről.
- Szuper. Farkas éhes vagyok. Berto? – Ültem a kanapéra.
- Idegenben. De mi van Sese nem ad enni? – Kérdezte nevetve. Gonzára néztem.
- Nem tudja. – Tátogta én meg erre felemeltem a hüvelykujjam. Isten ments, hogy aggódjon.
- Már hogy ne adna, de tudod, hogy nem vagyok oda a nemzeti konyháért.
- Igen tudom. Aki nálad válogatósabb az már éhen halt. – Mondta.
- Na jó ez azért túlzás. – Védtem meg magam. Az argentin meg úgy nézett rám, mint ha szellemet látott volna.
- Miért nézel rám úgy, mintha én lennék a világ nyolcadik csodája?
- Mert lehet, hogy az vagy?
- Kizárt, de ezt akkor már ki is fejthetnéd.
- Ramos elmondta mekkora barom volt. Pedig én mondtam neki, hogy ne is figyeljen Crisre, de ezek szerint csak az maradt meg neki, amit az a nem normális mondott.
- Tudtam én, hogy nem egyedül ilyen hülye. – Csóváltam meg a fejem, de ez attól még nem változtat a tényen, hogy azt feltételezte rólam amit. – Ettől lennék a következő csoda?
- Hát Sergio szerint tutira fogod a cuccod és lelépsz mire ő hazaér.
- Ezt a bizalmat.
- Már ne is haragudj, de én meg tudnálak érteni.
- Én meg nem érzem úgy, hogy meneküléssel bármit is megoldanék. Itt vagyok, és ha itt nem jutunk semmire, akkor Magyarországon se.
- De azt mondta szóba, se állsz vele.
- Miért az sms mi? Vagy esetleg azt várta, hogy a nyakába ugrok? Ennyi neki is jár. Kicsit átgázolt a lelkemen. Nem haragszok rá, csak csalódott vagyok. Mindig is úgy hittem, hogy egy kapcsolat alapja a bizalom. Sejtem, hogy neki ez nem könnyű, de én szeretném, ha bízna bennem, mert tényleg szeretem őt. – Már épp mondott volna valamit mikor megcsörrent a telefonja. Ránézett a kijelzőre és elmosolyodott. Kérdőn néztem rá, de figyelmen kívül hagyta és felvette.
- Hola Sergio. – Köszönt, az én szívem pedig kihagyott egy ütemet. – Lassíts már… - Tehát Ő nincs sehol, de a cuccai igen?... – Akkor biztos visszamegy. – Bízz benne. Képes vagy rá. – Nem én most nem érek rá. – Nincs mit. Jó éjt! – Köszönt el tőle és letette a telefont.
- Köszönöm. – Néztem rá.
- Ugye tudod, hogy oda van érted? – Bólintottam és elmosolyodtam.
- Tudom, de ez nekem nem elég.
- Ettől vagy te más. Aki nem a focistát, hanem azt szereti, ami mögötte van. – Mondta és ezzel zártuk a beszélgetést, ugyanis Liz megjelent és hiába jó barát nem akartam, hogy ezt tudják. Megnéztem velük egy filmet és sikerült elpusztítanom majdnem egy egész pizzát, majd elköszöntem a maratoni mozizóktól és elindultam vissza. Az egész ház ki volt világítva. Késő volt már. A dohányzóasztalról elvett kulccsal beengedtem magam, majd visszatettem oda ahonnan elvettem. Levettem a cipőm és kikerülve Sergiót, aki az óta árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat mióta beléptem, a konyhába mentem.
Úgy jött utánam, mint egy kiskutya, és hiába akart nem kérdezett semmit. A hűtőhöz mentem, hogy végre megkóstoljam a tortám.
- Te beleettél a tortámba? – Néztem rá a lehető legmérgesebben. És ezt nem kellett tettetnem. Ugyanis édességér még verekedni is képes lennék.
- A-azt hittem nem kell.
- Szerinted akkor a hűtőbe teszem? – Kérdeztem felháborodva. – Elárulom, nem.
- Sajnálom.
- Azt kétlem. – Morogtam és újra a tortára, néztem. – Legalább finom volt?
- Ööö, igen. – Mondta, én pedig gonosz mosolyra húztam a szám.
- Akkor egyél még. – Mondtam és belemarkolva a tortába, a képébe nyomtam. Az ujjaimról nyalogattam a krémjét, míg ő az arcáról törölgette, a süti darabjait. – Hm, tényleg finom. – Mondtam, és idejét láttam menekülőre fogni, ugyanis a torreádor szerepet cserélt és inkább tűnt elszánt bikának. A fél házon végigkergetett, de persze a hazai pálya előnyét figyelembe véve esélyem se volt. Csak azt éreztem, hogy erős karjai a derekamra fonódnak és máris a kanapén találtam magam, ő pedig felettem volt. Az arca veszélyesen közel volt az enyémhez. A szívem jobban vert, mint futáskor és szaporán vettem a levegőt, elveszve a barna szemekbe mindent elfelejtettem csak az érzés volt, hogy szeretem őt. A hajamat kisöpörte az arcomból, de tekintetemet nem engedte. Vártam az újabb bocsánatkérést, a sajnálkozást, az ígéreteket, de valami teljesen mást kaptam.
- Szeretlek. – Suttogta ajkaimnak. – Szeretlek Vitlai, nem akarlak elveszíteni. – Mondta én, pedig nem hittem el, hogy létezik olyan, hogy varázsütésre megváltozik minden, hogy egy szó, képes a földről a mennybe repíteni, ha az, akitől hallani szeretnéd őszintén, mondja. Sese pedig az volt. A lelkem szárnyalt és olyan volt mintha a szívem az övével egyszerre dobbant volna. Sose éreztem magam ilyen erősnek és ilyen boldognak. Kezeimet az arcára tettem és közelebb húztam magamhoz.
- Szeretlek. – Mondtam halkan mielőtt ajkaink összeértek.